Kelet-Magyarország, 1974. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-09 / 133. szám

í. olda! KELET-MAGYARORSZÄÖ — VASÁRNAPI melléklet 1974. fteh» ti Meditáció könyvhét után Évfordulóra készülünk Történelmi dokumentumok E z évben ünnepeljük szűkebb hazánk. Szabolcs-Szatmár »négye felszabadu- - lásának ?0. évfordulóját. Egy-egy je­lentősebb történelmi évforduló önkéntelenül is számvetésre késztet. így van ez most is. Felmérni az elmúlt harminc év fejlődését, összegyűjteni a felszabadulás időszaka és az azt. követő évek forradalmi emlékeit. E cikk keretében a 25. évforduló során szerzett ta­pasztalatok felhasználásával szeretnénk né­mi segítséget nyújtani azoknak, akik hely- történeti kérdésekkel, írásos vagy tárgyi em­lékek összegyűjtésével foglalkoznak. Nagyon jelentősnek, és az utókor, vala­mint. a történelem szempontjából is fontos­nak tartjuk, hogy a még feltáratlan esemé­nyek összegyűjtésre és feldolgozásra kerülje­nek. Az idő könyörtelenül halad előre. A fel- szabadulás, az újjáépítés forradalmi idősza­kának közvetlen résztvevői és irányítóinak száma pedig az élet törvényei szerint egyre jobban csökken. Várakozásra tehát nine«, idő, amit lehet, még most el kell végezni, mert nem csak az emberek halnak, hanem az em­lékek is egyre inkább halványulnak. Természetesen nem kell és nem is szük­séges mindenhol a gyűjtést, vagy a feldolgo­zást elölről kezdeni. Ahol már bizonyos mun­kák készültek, ott elsősorban azokra kell ala­pozni. Ezen kívül szeretnénk felhívni a fi­gyelmet a rendelkezésre álló írásos anyagok felhasználására. Jó segédanyagot szolgáltat­nak a tárgykörben már eddig megjelent me­gyei kiadványok, feldolgozások. Hasznos tá­jékozódást eligazítást adnak a gyűjtő, vala­mint a feldolgozó munkához. Javasolni tud­juk a Szabolcs-Szatmári Szemle, és a Kelet - Magyarországban megjelent ide vonatkozó cikkek és írások tanulmányozását, felhaszná­lását. Emellett azonban szükségesnek tartiuk a személyes konzultációt a megyei Levéltár- . ban, a múzeumban,, és nem utolsó sorban a megyei pártbizottság archívumában. Ezeknél is jelentős levéltári források találhatók, ame­lyeknek kutatása bár engedélyhez van kötve, de az engedély megszerezhető. Ezen kívül a kutatók az ott dolgozó szakemberektől szemé­lyes segítséget is kaphatnak egy-egy téma feldolgozásához, tanácsokat kérhetnek az esetleges vitás kérdésekben történő eligazí­táshoz. •írásos anyagaink különösen az 1945-ös I évre igen hiányosak, nagy jelentősé­get tulajdonítunk a szóbeli visszaem­lékezéseknek annál is inkább, mert felhasz­nálásukkal még színesebbé, gazdagabbá tehe­tő a múlt feltárása. Nem beszélve arról, hogy a személyes élmények valósággal élővé tehe­tik az események jobb megértését. A vissza­emlékezés olyan adatok birtokába juttatja a kutatót, amelyeket sem tárgyi, sem írásos for­rásokból nem ismerhet meg. Különösen nagy jelentősége van egy-egy helység vagy szűkebb terület vonatkozásában, amikor írásos doku­mentum alig, vagy egyáltalán nem áll rendel- sünk, a nagyvarsányi „proletárdiktatúra”. En­nek történetét ma már csak visszaemlékezések alapján lehetne rekonstruálni, ha egyáltalán van még olyan résztvevője, aki jól emlékszik az eseményekre. A visszaemlékezések tehát sehol másutt nem rögzített tények egyedüli forrásai lehetnek. Visszaemlékezést viszont csak azoktól gyűjtsünk, akik cselekvő résztve­vői, szervezői és irányítói voltak az esemé­nyeknek. tárgyilagosan ítélik meg a múlt nagyszerű tetteit. Az általunk ismert példák is azt mutat­ják, hogy egy-egy helység, vagy termelő egy­A KÉP. Volt egyszer egy pedellus. Körül­belül negyven nemzedék nőtt fel a keze alatt És a „keze alatt” kifejezés ezúttal nem kép­letes. A most 73 éves idősb Huszárszki Jánost a maga idejében a pedagógusok, ha más el­foglaltságuk volt, vagy az igazgató, ha egy nevelő hiányzott, beküldte a gyerekekhez „órát tartani”. Meg is tartotta. Eleinte csak a helye,, viselkedésről, a becsületről beszélt ne­kik. Aztán megpróbálta tanítani is őket. Las­sanként úgy belejött, hogy hatvan éves nyug­díjas korában beiratkozott a középiskolába, elvégezte. Aztán a zeneiskolába. Nyíregyházi szép lakásába nemrég vásárolt egy harmóni- umot. Ez a férfi hozott be a szerkesztőségbe egy fényképet. Hatvan gyerek van rajta és a ta­nító néni. A tanító néni lába előtt, — a kor szokásaihoz illően —, egy kis fekete tábla. Krétával ráírva: Benkő-bokor 1931/3 J. A tanító nénin kívül mindenki mezítláb. Elindultunk a negyvenkét évvel ezelőtti mezítlábasak után. \ AZ ISKOLA. A Benkő-bokor itt van, alig nyolc kilométerre a megyeszékhely központ­jától. Több mint egy évszázada tizenkét'kör­nyékbeli bokor gyereke járt ide iskolába. Csak nagyjából a bokrok nevét: Kovács-, Nádas-, Gerhát-, Róka-, Szeles-, Kazár*, Samó ka*, Vajda* és Sulyán-bokor. Időközben Rersze épültek iskolák, volt amikor már csak tíz. ■ olyan időszak is, amikor már csak nyolc bo­kor kisgyereke júrt ide. De általában kétszáz­nál sohasem voltak kevesebben. A fénykép, melynek nyomán elindultunk megkeresni a ma élőket, az akkori első és második osztályt mutatja be. Kereken hatvan gyereket. Révész Ferenc helyettes igazgató és Oláh Pál pedagógus megmutatta azt a csürszerű épületet., amely már jóval több, mint száz éve épült. Ez volt az első iskola. A második „új” Iskolát egy száraz malomból alakították át ség történetének a feldolgozása visszaemléke­zések nélkül szinte lehetetlen. Jól bizonyítja ezt a közelmúltban Nyírlugos 1945—1950 kö­zötti történetéről készült dolgozat, valamint a most készülő dombrádi kismonográfia. A visszaemlékezésekre, szóbeli közlésekre te­hát szükség van. és a helytörténeti feldolgo­zásoknál azokat igénybe kell venni. M ire irányuljanak a helyi feldolgozások, gyűjtések? Mindenek előtt figyelem­be kell venni, hogy a felszabadulás utáni néhány liét vagy hónap rendkívül gaz­dag volt az eseményekben. Ezért igen hasz­nos volna pl. annak feldolgozása, hogy az el­nyomás alól felszabadult nép hogyan terem­tette meg saját forradalmi szerveit, hogyan szállt harcba az emberibb élet megteremté­séért, a hatalmi viszonyok újjárendezéséért. Ide tartoznak a népi szervek — nemzeti bi­zottságok, földigénylő, földosztó bizottságok — létrejötte, helyi politikai pártok megszer- veződése. és szerepük az élet megindításában, a helyi hatalmi szervek létrehozásában, a kezdeti népmozgalmakban, a földreform vég- rehajtá.ában. A földreformmal kapcsolatban érdemes felfigyelni pl. hogy megyénkben éppen a kommunista párt munkájának eredménye­ként, már a rendelet megjelenése előtt sok helyen megalakultak a helyi földigénylő bi­zottságok. Érdekes volna megvizsgálni, hogy az illető területep milyen volt a földosztásra irányuló öntevékenység, hogyan szervezked­tek a földigénylők. Tudomásunk van arról, hogy pl. Tiszaeszlár községből 1945. február 6*án küldöttség járt Debrecenben, hogy az Ideiglenes Kormánytól a föld demokratikus felosztását követeljék. Az ilyen és ehhez ha­sonló szervezkedések feldolgozásai újabb, hasznos adalékkal gazdagíthatnák a megyé­ben lezajlott földosztás történetét. H elyileg még sok minden feltáratlan, feldolgozatlan, van miben válogatni. Izgalmas és érdekes témák lehetné­nek pl. a népi szervek létrejötte és munkája, a földosztás megkezdése és lezajlása az illető területen, a termelőszövetkezet története, a község vagy város felszabadulásának esemé­nyei, a parasztság életének helyzetének ala­kulása, a közigazgatás története, a tanács sze­repe és tevékenysége, a terület gazdasági, kulturális fejlődése, az ifjúsági szervezetek munkája. Természetesen ezeken kívül még számos olyan téma található, amit a helyi események önmaguktól adnak. Ha hangsúlyoz­ni kell azonban, hogy az események feltárása, és nem utolsó sorban a megírása igen körül­tekintő, sokoldalú munkát igényel. Véleményünk szerint minden plyan mun* k» nagyon hasznos, ami a megye fejlődésé­nek új irányt adó 1945 utáni történetének egy-egy részletét, vagy valamilyen terület egészét tárja fel. Minden esemény megírása, akár elbeszélések, akár írásos források fel- használásával készül, további élénk színek­kel gazdagítja megyénk történetét. Ezért csak üdvözölni lehet minden ilyen irányú helyes és reális kezdeményezést. Végezetül szólni kell még a gyűjtő mun­ka közben előkerülő írásos dokumentumok és esetleg fényképek sorsának alakulásáról. Ta­pasztalataink szerint ilyen dokumentumok magánszemélyeknél még szép számban ta­lálhatók. Kérjük az illetékeseket, segítsék, hogy ezek a dokumentumok a megfelelő he­lyükre kerülhessenek. Örömmel vesszük, ha ezeket a jellegüknek megfelelő levéltár részé­re felajánlják. Filep János 1886-ban. A harmadik 1905-ben épült. Van egy negyedik új is. A TANÍTÓ NÉNI. A fényképen látható húsz év körüli fiatalasszony még él, Balassa­gyarmaton. Férje magával vitte az iskola történetéről gyűjtött dolgozatait. (Jó lenne visszakérni tőle az örökváltság évfordulójá­ra.) Lánynevén ismerték a gyerekek Pedig furcsa neve volt: Algóver Irén. Bizonyára nem volt könnyű boldogulnia ezzel a hatvan tanyai gyerekkel. De szeret­ték és ahány tanítványával beszéltem, mint szépen emlékezik rá. Egyik tanítványa megmutatta egy tíz év­vel később készült ilyen osztálytablóját. Va­lószínűleg azért, mert ez már nem mezítlábas osztály. Mindegyik gyereken van valami. De olyan megható dolog, hogy látszik: jön a fényképész, mondják és akkor már a bokori gyerekre adtak valamit. A lábára. De micso­dát? Apu bakancsát, nagyapa gumicsizmáját. Egyébként az osztály legjobb akkori tanulója ezen a tíz évvel későbbi képen is mezítlábas. Nagy kerek feje van. Ott ül a tanító néni előtt, nadrágja szépen felhájtogatva és a tanító né­ni fogja biztatóan mindkét vállát. BOKORJÁRÁS. Ezekből a tízéves gyere­kekből kiválasztottuk a legszebb kislányt. Hol él? Pár kilométerrel odébb. Ifj. Bartos Pálné, született Sebők Juliannát a . szomszéd bokor­ban találtuk meg. Illetve a szép házát, mert ő kapálni volt. Mondtuk, megyünk utána. A szomszédok megelőztek. Már jött is, kapával a hátán. Nagyon rövid ideig volt házas. Meg­halt a férje. Két szép fiút nevelt fel egyedül. A z élet szépen, csendesen megcáfolja azokat a féligazságokat, amelyek időnként egy jelenség születésekor kapnak lábra. A televízió elsöpri a színházat — mondták. S ma a színháziak a reneszánsz- szukról beszélnek. A technika kora véget vet i könyv korszakának, szólt a szentencia. És ma sosem, látott a betű iránti vágy, mely gon_ iolatot visz „lélektől lélekig”. Lassan túlju­tunk a filmválság sokat emlegetett időszakán :s. A korszerűt és újat közvetítők egyre több­ször fedezik fel: az írott és beszélt szó„ iránt megnőtt az igény. Simon István, Kossuth-díjas költő és Színe Mihály József Aftila-díjas irodalom- történész is ezzel kezdte a beszélgetést a nyíregyházi népfrontklubban. Nemcsak a statisztikák bizonyítják ezt hazánkban, a kör­nyező országokban. Az igazi művészet és mű­vészek iránti tisztelet, jelenlétük kívánása, műveik gyűjtése és megbecsülése valami olyat jelez, ami több a számnál: igényt, irányt. Két vendégünk, akik termetben oly mér­hetetlenül külömbözők, szellemükben, gondo­latvilágukban és tiszta beszédükben rokonok. Igaz, Simont Zala, közelebbről Bazsi adta, Czine pedig Hodász szülötte, de a geográfiai távolságot áthidalja az elkötelezettek közös vonása: felelősségük. Nem csak saját írott és mondott szavukért, hanem sokkal többért ér­tik ezt. Egy nép, a nemzet jobbulása és mű­velődése sarkallja őket. Amikor sorolták Szabolcs-Szatmár iro­dalmi és művészeti múltjának jeles embereit, mindig ott volt a felsorolás mellett a hivat­kozás a történelemre. Czine így fejezte ezt £i: „Történelmünk nagy dagasztóteknője volt e táj”. És mily’ igaz, a gyökerek ott van­nak annál a népnél, melynek ős.ei Itt topo­rogtak leereszkedVén Vereckétől, akik elju­tottak Budai Nagy Antalhoz, odasoroltak Dó­zsa mellé, kuruckodtak Eszével, akiket min­denkinél jobban sújtott a koronként feltörő elnyomás, szabadságfosztás, nincstelenség. De harc és küszködés közben is őrizték a nyel­vet, azt a magyar szót, amely minden alko­tót, ki e hazában maradandót hozott létre, megihletett Károlitól Nagy Lászlóig, s ben­ne Váci, nem csak élményt, de szint és gon­dolkodást is hordozott innen eredő tiszta forrásból. t E ' z az egyik oldal. A nép, amely adott. Egy európai mértékkel is nagy iroda­lomhoz. annyit, amennyi más népnek sose jut talán. De vajon mit kap vissza ez a nép abból a nemesből és szépből, ami költők és írók lelkén át szűrve elsősorban nekik ké­szül? Vajon azok a művek, melyek az igazi értéket jelentik, a kötődést a múlthoz, és a kapcsot a jelenhez eljutnak-e a falvakba, s ha igen, csupán dísznek a lakásba, vagy gon­dolat ékének? íróink nem pesszimisták. Igaz. a statisz­tika mögötti buktatókat jól ismerik. Tudják, hogy sokan még a második és harmadik vo­nal. vagy éppen a vonal alatti irodalmat ol­vassak. Ismerik a létező sznobizmust, az asz­talt termette, de humuszba is megtermő át­kot, mely a könyvet látja, de hogy mi van benne, nein jut el az agyakig. Nem tagadják, a nem olvasók is sokan vannak, de egyre ke­vesebben. De lehet-e mindez kedvszegő? Simon a gazdát sürgeti, hiszen az Olvasó Népéit mozgalom önmagában nem old meg semmit, csak keret. Kellenek a lelkesek — könyvtárosok, pedagógusok, más értelmiségi­ek —, akik a túlszervezettség nyűge nélkül 'esznek. Czine—a közművelődési határozatról Némi barátkozás után megkérdeztük tőle: so­hasem gondolt arra, hogy apát keres a fiai­nak? Kihúzta magát: — Tisztelteim és most is tisztelem az ura­mat. Más nem kell. Ez Is a bokorvilág. É*, hogyan dolgozta meg kis földjét? Ismét szűkszavú: — Segítettek a rokonok. A nagy család. Hogy a bokrok világában mit jelent a „nagycsalád” szó, arra egy másik találkozá­son döbbentünk rá. A két osztály „legfeke­tébb” kislányát, Gerliczki Ilonát, Hajnal De- zsőnét Nyíregyházán találtuk meg, a Mező utca 3. alatt. Valamilyen televíziós élmény hatása alatt az tudakoltuk tőle, nem volt e nehéz például télen a bejárás a hóban. Ismét valaki, bokori ember, aki kihúzza magát: — Ebbe az iskolába egyetlen gyerek sem járt gyalog, hacsak nem az iskola mellett la­kott. Be voltak sorolva az apák. Egyik nap az egyik, másik nap a másik fogott be és vitte az iskolába a gyerekeket. Meg volt tervezve, melyik vonalon. Nyáron bricskán, télen szán­kán, Julikét például mindig a Róka bokorból. Nagyon szép példája a „tirpák” összetar­tásnak. Az egyik osztálytársnő férje el is pa­naszolta: — Nehéz ezekhez benősülni, ötszáz évig kellene közöttük élni, amíg teljesen befogad­nának. A családi életem rendben van. De a nagy családi... VALLOMÁS. Jártam a Benkő-bokor 42 év előtti első- és másodosztályai után. S közben titkokat ig bíztak rám. Példá­ul megkértek, ne írjam meg annak a gyerek­nek a "nevét, aki tizenhatévesen meghalt, elmélkedik, rangsorolva a cél és eszköz fo­galmát. De közben szemük elé villan a lef- nagyobb magyar sajtólehetőség, a millióé példányban megjelenő vidéki újságok eora. ahonnan hiányoznak a legjobbak! Vajon • „fehér folt” mpnd-e valamit? És egy pillanat, ra szóba kerülnek az óvodások, akiknél min­dent kezdeni kell: a szép veresei, mondoká- val, tiszta és igaz szóval. V ajon miért e sokfelé tekintgetés? Nem a könyvkiadás üzleti oldala miatt. Talán azért, mert a költő, aki így fo­galmazott „minden dolgok között legnagyobb az élet”, megadta az irányt is: az élet csak úgy lesz teljes, ha minden igazságát, szépsé­gét és küzdelmét, erőt adó gondolatát, buká­sát és felemelkedését azok tolmácsolásában kell, hogy ismerje a nép, akik éppen tőlük tanultak, s közülük indultak. Illyés írja 1936_os szovjetunióbeli útjá­ról, hogy egy magányos moszkvai sétája köz- ben egy fiatalemberrel ismerkedett meg. II- ) lyés nem tudott oroszul, de végül egy ' közös szót találtak: Petőfi. És megszűnt a honta­lanság, az ismerőstelenség ott, ahol elhang­zott e név. Vajon nálunk szüntet-e magányt e név: Ady? Petőfi? Simon? Illyés? Vajon áhítjuk-e, mint a levegőt? Mindennapi ke­nyerünk-e a magyar és világirodalom oly sok gyöngyszeme? A közös nyelven kívül kell még valami ami a népet nemzetté teszi. S ez m közös gondolat, a közös gondolkodás. Iro­dalmunk ennek szolgálatában áll, hisz’ hazánkban nem előzmények nélkül, de éppen azokból fakadón, nem gyökértelé- nül, de éppen abba kapaszkodván valami új született és születik, amit tolmácsolni a leg­szebb, a legnemesebb hivatás. Simon István és Czine Mihály minderről egyformán be­szél. Talán a hangok ejtése más, a hangszín különböző, de egy a nyelv és egy a gondolat. És általuk megszólaltak azok a magyar írók is, akik nem voltak itt, akik szellemi roko­naik, a történelmet vállaló, az újat harcoló, az elkötelezettseget hirdető legjobbak. Járva az utcákat, nézve a könyveket ve­vőket a könyvhét sok mindenre választ adott. Az igényre, s az igénytelenségre, a hámész kí­váncsiságra, a tétovázásra. A habzsoló épp­úgy ott volt, mint az óvatos. Az író-olva6ó ta­lálkozókon ott voltak a kérdések között a naivak és rafináltak, a zavarbaejtők és kuri­ózumot hajhászók egyaránt. De minden fö­lé nőtt egy tény: a könyv, a betű már nem egyszerűen rohamozza az olvasót, hanem bé­késen találkoznak. Kézből kézbe vándorol a lélek üzenete lélekhez. E lhamarkodott lenne arról beszélni: megtörtek a frontok. Hogy minden rendben van. De valami változik. És erre kell figyelni. Ezt kell óvni és dédelgetni. Ide kellenek a segítő kezek, az irányító okos szavak. Hogy visszataláljon a néphez min­den, amit tett, alkotott, gondolt, szólt. Igazul, magyarul, becsületesen. Hogy táguljon a ho­rizont. európaivá, világméretűvé, a szellem, a szó, a betű láncával fűzve eggyé az embert. A beszélgetés Simon Istvánnál és Csane Mihállyal nem érhetett véget- Az öröm és 9 gond sem köthető határokhoz, időpontokhoz. A mondat valahol félbemaradt. Mert nem le­het befejezni valamit, aminek öntörvényű folyamata van. Főleg nem szóval, hiszen • folytatás követeli a tettet Bürget Lajos mert élnek még idős szülei, feltépnénk a se­beket... Néhányan áttelepültek Csehszlovákiába. De meglepően sokan élnek Súlyának, Szmo- lárok, orvosok, Hazafias Népfront elnökök, professzorok, akik mind itt nőttek fel. És nem csak a bokorbeli gyereknek volt igazi próbája ez az iskola, művelődésük egyetlen akkori, ottani lehetősége. A pedagó­gusoknak is, akik itt járták ki kezdő éveiket Volt itt igazgató dr. Kemény Lajos. Andrej- kovics József múlt századi emlékét még min­dig őrzik az idősek. Babic András, Kosirta Mi­hály, Hurai Zsuzsanna, Liskány Zsuzsanna közismert nevei megyénk és hazánk művelő­dési életének. Vas Piroska i$ itt kezdte pedar gógusi pályafutását. Bencsik Mihályra, Ko­vács Istvánra még mindig büszkék egykori kollégáik. A névsor, mindem ember története nem egy riport témája Hadd fejezzem be egy egy­szerű, de sikerült élettel, Kazár Julikéval, akit a TIT takarítónőjeként találtam meg a szerkesztőségtől száz méterre. A Nádas-bor korból járt be. ö is rajta van a képen. De a további képeken még öt testvérét lehetné megtalálni. Megható volt, ahogy sorban meg­ismerte osztálytársait, mindjárt Bözsit, leg­jobb akkori kis barátnőjét keresve, közben közismert nyíregyházi vezetőket is néven ne­vezve. Az kapott meg, amikor elmondta, hogy március tizenötödikén mindenkinek nagy ko­kárdát' kellett kitűzni. Apu, anyu parancsol­ta. Hogy szervezték meg? ö sem tudja. Meg­jelentek az iskolai ünnepélyen, óriási nentaé- tiszínű szalagban. És mezítláb... Jó viselet volt az akkor, nyárom. Talán márciusban még nem... Egy bizonyos: egyik akkori kis mezítlábasnak a gyereke sem me­het ki ma legalább szandál nélkül még ez udvarra se. Gesztelyi Nagy Zofcá* A kis mezítlábasak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom