Kelet-Magyarország, 1974. április (34. évfolyam, 78-99. szám)

1974-04-28 / 98. szám

K^gfS®SSfc&ft0nßZiCg ® ^SÄlSÄS MEL&ßKLSf % <*é# Botpaládon nem történt semmi A botpalád! templomnak forog az órája. Főleg, ha galamb száll reája, forgatván a mu­tatót, hol előre, hol meg hátra. Percek alatt eveket rohan vissza, s aztán előre, s két ma­dár pihenője között egy percre megáll a pilla­nat mérhetelenségénél. Mint egy csapongó mesető történetében keveredik a régi tölgy zúgása, az átfutó autó robogása, a bontott ház kidobott, ^hasított tölgygerendája, a téglara­kás, a Fő utca 107. alatt mosógépből áradó tiszta illat, a régi Égererdő felől fúvó réti szél. Kezéből lassan pergeti a földet, s közben csendesen mondja a szót, mindig a másik sze­me közé nézve Dobos Endre: „Almát ültettem az őszön. Mondom a fiamnak, kertész vagy, legyen almád. A másik katona. A két kicsi iker. Az árvíz hozta őket. Szóval almát ül­tettem, s milyen szép, ez — és odavezet — már virágot is hoz. És van még körte, ba­rack, itt köszmétefával próbálkozom. Okos­kodik az ember, hogy mindene meglegyen”. A magtár mellett történik mindez. Az épület korát senki sem tudja, még Oláh La­ci bácsi se, pedig jóval 70 fölött jár, de gyer­mekkorában már állt az épület. Pedig ha em­lékezetét faggatják, tud a nagyapáról, aki 43 -as honvéd volt, emlékszik Jákobra, a nagy- paládi zsidótanítóra, akihez a bolettás idő­ben csempészték az öreg Pávával a búzát, de a magtár korát csak gaccolja. Tulajdonképpen nincs Is jelentősége ennek, csupán a kíván­csiság hajtott, mert az építmény kívül erődít­mény, bejül pedig történelem. Alatta a pince, három szintjének minden gerendája illasztott tölgy — cseter —, s kerek ablaka, amely a Cserköz felé néz, igazi messzelátó. Harminc- nyolcban még kaszáltak arra a legények, ma újra sűrű ott az erdő, 6 arrafelé van az Ara- nvosdülő, ahol még a tatárok dobáltak pénzt, s raboltak szüzet, s innen látszik az új erdő, amelyet már a tsz telepített. Dobosé a mag­tár, nagy vándorúton jutott hozzá, volt az Angyalosiaké, akik közül még a kispaládi háborús emlékműre is jutott név a halottak között, s aztán nagyszülők és leányágak bo­nyodalma után lett az övé. És készül a tata­rozás terve, a nyugalmazott tsz-tag ide ter­vezi a saját hűtőtárolóját, a pincéjét, menti a téglát, s a rozsdás helyett új bádogot tétet a tetőre. Pördii] az óra ide és oda, s míg nézem, mint fogy el a kenyér a pici boltból, Császár Irma néni jut eszembe. Az ő háza itt a leg­régibb, szabad kéményes, meghajlott geren­dája az első szobában főhajtásra kényszeríti az embert. A kemence meszelés előtt, de ez fsupán a szoká« és illem miatt. Mert Irma néni, aki magára maradt mint a kisújja, ott él egy múzeumban, amit lefotografáltak kint­ről bentről, összevissza csuszpikolták a pad­iót. és a padlást a régészek, Ígértek fűt és fát, s mégi6 minden maradt a régiben. Tudja — mert a Szabad Föld ott az asztalán —, s látta is a képet: háza párja ott a szentendrei skan­zenben, sok csodálkozó szem prédájának ki­téve, míg ő kifagy ebből az ódon épületből, ■melyért annyi Ígéretet kapott, hogy abból palotára is futná. Irma néni, öreg Irma néni így maradt magára egy csodában, amit nézni lehet, de ■miben élni büntetés, maga a köszvény, s egy szép napon, talán a bentlakóra ráboruló szal- matetős koporsó. S hogy a múltat idéző ház előtt a mai gond se kerüljön el, szóra kér öz­vegy Simon Péterné, aki egykor boldog há­zasságban élt Milotán. Ott az ura erdőt, s földet vitt a szövetkezetbe, itt neki volt 10 holdja, azt adta be. Kapja is a járandóságot, nyugdíját, s földjáradékot, sőt, még a háztá­jit. Hogy ml a gondja? Csupán annyi hogy a háztáji Milotán van, e a 800 kvadrátot oda­jár kapálni, a sonkádi elágazásnál buszról szállva gyalogosan. S ha szóba hozza, hogy cseréljék közelebbre, leintik, hiszen minden szabályos. Túl szabályos. Olyan törvényes, hogy az már félelmetes. Harangoznak. Erről a szabályosról jut •szembe, milyen furcsán. Húzzák, húzzák, s aztán abbamard, aztán megint rákondít a ha- r&ngo£Ó. Megszokták, tudják, a számolással baj van. de Botpaládon e szokatlan érckon- gás is mindennapi, mint az is. hogy a haran­gozó felesége tolószékből int félútról, a teme­tő irányából, ha huzni kell a kötelet az el- menönek a toronyban. Itt ez így van rend­jén, mint ahogy abban sem találnak különö­set. hogy a templom végében all, odara- gaszfva a szövetkezet KISZ-klubja, s mulat­ságosan és esufondárusan egy lombozó fa folytatásaként szökik az ég felé az antenna, hogy felfogja az égi hullámokat. Az antennákkal csak a fenyők kelnek versenyre. Valahonnan a közeli hegyekből jöt­tek egyszer, vagy talán úgy hozta valaki ki­csiny korukban, hogy itt öregedjenek, abban a földben, amiben minden megél és minden megterem. És ha cserélődtek is alattuk a há­zak, eltűntek a szalmatetők, a vályogfalak, ők maradtak, s alattuk maradt a gyöngy­virág, hogy kibújjon a kőkerítés rései között az utcára, s mellettük megmaradt az orgona fává vastagodva, emléknek a futó szőlő, amely a meghosszabbított gerendavégeken füzérként fonja be a homlokzatot. Az egyut- cás falun már járda fut végig, a kettes szám­tól a 240-ig, a kapubejáró előtt betoncsöves áteresz, s emlékeztetőnek, és hasznosnak ott hagyva egy-egy tölgyfapalló a ház ég a kő- vesút között. Csak ha benéz az ember egy kerítésen akkor sejlik fel valami ami túlélt mindent: a hátsó udvar ősi rendje. Ott állnak az aborák, • szénatárolók, a sohasem fűrészelt, csupán hasított fából ácsolt tetejű istállók. S ben­nük, ki mennyit láttat, kis bikák híznak, te­henek kérődznek, az új igényhez mérten pót­landó a tsz-ből származó forintot. Egy árulko­dó napion jártam itt, s hogy miért volt az, azt is elmondom. Két okból. Akkor érkezett a keverék Zajtáról. És elindultak az emberek kig talicskával, kerékpárral, ki egy, ki két zsákkal, volt, aki vállára vetve a terhet, hogy jusson, míg az új szállítmány érkezik. Olyan volt a felvonulás a bolt mögül jobb és bal­felé, mint egy körmenet, ahol ki-ki maga vi­szi az ősi ólba a vitaminos mannát. Aztán jöttek hazafelé a határból a disznók. Egy koca az élen, hátán zöld festékcsik. Utána há­rom malaca. És később visongva, kereste az eltűnt családot a negyedik. Szállt a por a pa- ládi utcán, verte a konda, és ettől a perctől kezdve, bár még fennjárt a nap. jó estét kö­szöntek a lócán ülők az arra menőknek. Mert köszönni illendő az idejövőnek is. Tiszteséggel fogadják. és az évtizedek alatt fényesre csiszolódott rönkön, vagy lócán szí­vesen kínálják héllyel az idegent. Idegent? Talán nem ig ismerik e szót, hisz’ kevés az erre járó. g ha valaki jön, attól várják a szót, s meglátják rajta, milyen indulattal is ér­kezett. Hamar nyílnak a szívek, ahogyan az Varga Sándorral is történt. Néhány mondat után már mondta is, miként váltak meg tizen­egyen a vízgazdálkodási társulattól, s mentek az útépítőkhöz. Mert a szövetkezet határa ki­csi, a gépesítés jó, így aztán az embernek má­sutt keli munka után nézni. Az iskola igazgatója, aki 42 éve tanít, s harminc éve itt, sorol is néhány számot. 1070 volt a lélekszám a legutóbbi népszámlálás­kor. De ez azóta kevesebb. Nem lényegesen. Amit elmulasztanál-: Palád közepén, azt pótol­ják a falu szélén. Nem, nem cigánysor, ezek más nép>ek. Perszehogy cigányok. De nézzük meg milyenek. Házak, amelyeket saját erőből építettek, bennük rádió és televízió, s legfel­jebb csak kívülről élénkebb színűk árulja el a bentélők képzeletvilágának tarka csapongá- gát. Dolgoznak, s boldogulnak, igényük már, mint a környékbelieké, s a tsz brigádvezető­je sem szégyelli hogy egykor faluszéli háza ma egy olyan sort zár, amelyben a jó Ígérete rejlik. Hogy mi neveli őket? Vagy ki? Min­denki és senki, az új gazdálkodás ég régi tör­vények szigora, a közösség olyan rendje, amely még a kóbor töröktől is védeni tudta a dombot egykor, pedig ritka vendég volt erre a hadnép. íródik itt a régi falutörténet, és a kutatók már a mánál járnak, öregek elbeszélése mellé László-kori pénzek is kerülnek a föld alól, egykori falu romjainak darabjait hozza fel­színre a buzgók ásója, de a krónikás arra is kényszerül, hogy még odaírja: „amikor a ta­nítványomnak szóltam, hogy jöjjön az edzés­re, azt felelte, ma kátéra kell menni tanító úr”. De hogy teljes legyen az igazság, oda kí­vánkozik a lapokra, hogy a kispaládi lelkész aki ezt a falut is ellátja, prédikáció után figyel­mezteti a gyülekezetei: menjenek a falugyű­lésre, hiszen az ő dolguk kerül ott szóba. Mindez eszembe jutott, amikor a fiatal pap, aki pártlapot olvas reggelente, a temploma or­gonáján egy zsoltár dallamát játszotta, elő­ször mélyen és zengőn, aztán olyan puha han­gon, mint amilyen a csúcsíves ablakon a madár szárnyának zizzenése hangzott. És közben ér­keztek az autók, hogy a környékbeli elnökök ég gazdatársak üdvözletét hozzák Béla napon a tsz elnökének, aki egy új gyülekezet ková­csolójaként mély hangon hol felhördül, hol szelíden magyaráz. Hogy van-e aki eligazodik e sokféleség­ben? Talán egyszerűbb, mint gondolná az em­ber. Csak arra kell figyelni, hogy sorba ke­rüljenek a múlt emlékei, az emlékezések, az öreg épületek és lakóik, az új házak építői, a kemencét meszelők és a kenyeret vásárlók és egy pillanatra se tűnjenek el az arcok. Mert az arcok és szemek, a botpaládi embeiek sze­meiben minden tisztán olvasható. Az emlé-Ke- zés arra, amire talán nem iK volna már sza­bad, s a bizakodás abban, ami van, s ami jön. Dobos Endre kezéből pergette a földet s tudta hogv jönni kell a növelő esőnek. Var­gha Zoltán" igazgató hívta a tanítványát meccs­re, s tudta, hogy jönni fog. Oláh Laci bácsi, túl a hetvenen vitte a tápot, mert tudta, a jo szág gyarapodni fog. Irma néni kiegyenesítette a hátát, amely olyan hajlott volt, mint az el­ső szoba gerendája, mert tudja, szamara is van megoldás, özvegy Simonne szemeben ott látszott tudja, hogy a törvénynél is van erő­sebb törvény, az emberség. Varga Sándor is sugárzó arccal tudja, hogy számára itthon is akad tennivaló... Esteledik. Az orgona lilája sötétebb lesz, fehérje még jobban világít. Elpihennek a ma­darak, s megáll a mutató a toronyban. A ló­cán ülők összehúzzák magukon a kendőt, a szvettert, s a kézimunka tűjét szaporán for­gató asszonyújjak elgémberednek. Ha leszáll a nap, hűvös lesz. a Túr felől szél kere­kedik, és a Tölgverdő fölött gomolyfelhő tor­nya ül mindennél magasabbra. Lassan ki-ki a házába tér, szaporábban hangzik a „jó es­tét” és van, aki már jó éjszakával búcsúzik. Ellátásra vár a jószág, még hátravan az esti út a csarnokba a tejjel. A gyümölcsfák gazdája kiáll, s az eget nézi, fagytól félti a gyenge rü­gyet. A 107. alatt is elhallgat a mosógép, s csupán a Tomi-Super illata emlékeztet az iménti szorgalomra. Egy csendes nap volt. Tu­lajdonképpen nem történt semmi. Csak él­tek, dolgoztak, örömük és gondjuk sora ke­rült az emlékezés mindent befogadó végtelen tárába. Ennyi történt. Borget Lajos Már ismertük, mielőtt találkozhattunk volna vele. Jöttek a művei Szegedről a nyír­egyházi kiállítóterembe, bemutatkozni, mint a nagykövetek. Nagy sikere volt a szobrok­ból, plakettekből, rajzokból rendezett kiállí­tásnak, tovább is vándorolhatták lakóterületi művelődési házakban. Az érdeklődés talán annak is szólt, hogy a ■ közönség tudta, Tóth Sándor szobrászművész Nyíregyházára költö­zik, itt kíván letelepedni, dolgozni. Költözködés közben, a még berendezet­ten Búza utcai lakásban látogattuk meg fo­tós kollégámmal. A nagy, levegős műterem­ben már elhelyezte a kisebb méretű szobro­kat, kész és féligkész munkákat, rajzokat, rézlemezeket. Az udvari állványon egy női portré várja, hogy fél szeme után a másikat is kibontsa a véső, a kalapács a kőből. Kő­tömbök sorakoznak az udvar sarkában. Az előre megrajzolt forma már sejtet valamit, némelyik kőoszlop félig kifaragott fejrésze pedig már árulkodik is az anyag és az em­ber kemény küzdelméről. Kemény ember a szobrász. így kívánja a kő, amit alakít, amiből kifaragja, kivési álmait, gondolatait. Amíg munkái között válogat, melyiket is ajánlja fotózásra, elárulja, hogy eredetileg nem is szobrásznak indult. A képzőművészeti főiskolán az általános rajz tanszakon kezdte tanulmányait, s csak a harmadik éven vál­toztatott. Az általános részek kivételével a harmadik évtől élőről kezdte a főiskolát a szobrászattal. Mint érdekességet említi meg, hogy a főiskola végeztével mégsem szobrász­munkával, hanem egy festménnyel nyert dí­jat. A rajz, a festészet szerelme kíséri, s nem találja ellentmondásosnak, hogy időnként a ceruzához, az ecsethez nyúljon. A főiskola befejezése után Hódmezővá­sárhelyre költözött, ahol évenként részt vett a művésztelep munkájában. Attól kezdve rendszeresen kiállít, helyi, országos és kül­földi tárlatokon. Bemutatkozott műveivel többek között Berlinben, Odesszában, Újvidé­ken és Szabadkán. Több mint tíz éve került Szegedre, ahol az önálló alkotás mellett mű­vészetpedagógiai munkát is vállalt, a szegedi művészeti szakközépiskolában. Míg a különböző kiállítások katalógusait megmutatja, s előkeresi a szinte minden tár­latáról levélben megemlékező Kisfaludi Stróbl sorokat, főiskolai mestereit említi. Hincz Gyulát. Papp Gyulát, kisfaludi Stróbl-t. de azonnal hozzáteszi, hogy egyetlen művésznek sincs joga egykori tanárainak nevére hivat­kozni. A reneszánsz mesterektől a máig hosszú az út, sok-sok stílusváltozás kíséri a korokat, amelyekben a művek létrejöttek. Tóth Sándor a nagy feladatokról beszél, amelyek a nagy műveket szülték, s az a véleménye; a ma fel­adatai semmivel sem kisebbek a korábbiak­nál, Moliere színházát, Haydn muzsikáját em­líti, mindkettőt a kor követelményei szülték. Nem hisz semmiféle modem művészetben, a művészetet egynek tartja és öröknek. Ami fejlődik; az a művészetnek a társadalomra gyakorolt hatása, vagy annak lehetősége. S ebben a keretben nem is tudja elhelyezni az általa „kriksz-kraksz—absztraksz”-nak ne­vezett, csak külső formai jegyekkel kitűnő, de mélyebb gondolatokat nem hordozó, a napi divatot követő műveket. Talán ezért is van, hogy Tóth Sándor szobrai közérthetőek A kiállítások vendég­könyveinek bejegyzései is arra utalnak; té­máinak megválasztása találkozik a szélesebb körű érdeklődéssel. Sokat dolgozik megrende­lésre, számtalan szegedi plakett készült év­fordulókra, rendezvényekre, ünnepélyes al­kalmakra. A megrendelésekre készülő mun­kák mellett általában a család, az ember a keelves témája. Három gyermekét és felesé­gét gyakran mintázza, a portrék és a gyer- mekrigurák, valamint az anyaság állandóan visszatérően foglalkoztatják. „A szobrok, a rajzok a nekem legkedvesebbeket ábrázol­ják ... igaz, ezek magánügyek, de meggyőző­désem, hogy ha a legkisebb közösség — esaA Iád — öröme találkozik társadalmunk céljai­val, az egész emberiség harmóniáját szolgáié ja” — írta egyik kiállításának ismertetőjébeivi Műveivel az ország legkülönbözőbb béé lyein találkozhatunk, a szegedi utcán, Scsak4 úgy, mint a Nemzeti Galéria kiállítótermé­ben, vágy a hódmezővásárhelyi, a szolnoki, * keszthelyi, a békéscsabai múzeumokban. Tudja, hogy járatlan útra lépett, amikor elfogadta a nyíregyházi meghívást, olyan helyre jött. ahol a szobrászatnak nincsenejc hagyományai, tudja azt is, hogy sokat várna* tőle, s szeretne is ezeknek a várakozásoknak! megfelelni. Általában a művész munkáját olyan feladatnak látja, s önmagát is ide sóé rolja. akik akkor dolgoznak sikeresen, ha ké­pesek magukat a művekben reprodukálni} Ezért nem hisz korszakokban, de hisz az al­kotó dolgozó emberben, akiben az önkife­jezés kényszere munkálkodik. Ez a munkál­kodás ad lehetőséget a születő és az elmúlő megragadására, amelyet minden ember vala­hogyan kifejez. A szobrász a kő, az anyag lei gy ózésével, átalakításával. Raraksó Erzsébet MÉH ■»— BT.. ÄÄ­2JL ALKOTOK ES ALKOTÁSOK. %:A1 W$'*ÍZ »' "''í* Tőik Sanäüf

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom