Kelet-Magyarország, 1973. november (33. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
KELET-MAGYARORSZÄG ÜNNEPI MELLÉKLET 8. Oldal A hajó huszonegy órakor távolodott el a folyami kikötő falától. Egy ideig eltartott, amig az utasok megtalálták a helyüket, az, után a sürgölődést jótékony csönd váltotta fel. Motorok ütemes, könnyű lökései, vízcsobogás, csillagokkal ékes égbolt, a folyó hatalmas teste,. Sehol nein törnek rá erőteljesebben a gondolatok az emberre, mint utazás közben. A szélmentes hajófar a nedves fém illatát árasztja. A víz két sugárfonatra bo_ molva szalad szét a hajó nyomán. A hullám, védre támaszkodva néztem a tajtékzó vizet a tajga fekete bársonyfalát. A távol sötétjében kitartóan fel-felvillant, majd kialudt egy apró fény morzejele. Hamarosan egy. kisebb motoros ért utol bennünket. A hajóról lebocsátották a reflektorral megvilágított kötélhágcsót. A függőlépcsőn egy nő kapaszkodott f'1 a fedélzetre. Magasba emelt arca, amelyen a félénkség és a bizakodás mosolya keveredett, mintha a víz fölött függött volna. S amikor a nő a fedélzetre lépett, s a másodkapitány a kajütbe kísérte, amikor már felvonták a kötélhágcsót és leoltották a reflektort — a sötétben, állhatatosan továbbra is ott függött szemem előtt a jövevény megvilágított, magasba emelt arca. Egyszer valaki arra oktatott: ha képtárba látogatsz, a műalkotások sokaságából csak egyetlenegyet tekints meg. azután távozz el, a többivel nem törődve. Csak így lesz teljes az élmény ereje. S akarod, vagy sem, életre szóló kép marad az emlékezetedben. Úgy látszik, most valami hasonló történt velem. Felmentem a felső fedélzetre, ott járkáltam tovább. A parton a tajga szürkéskék tömege hullámzott. A Jenyiszej pikkelyes ragyogásban sietett az óceán felé. Előttem pedig kitartóan fénylett a nő, magasba emelt, könnyű mosolyú, megvilágított arca. Napközben a hajó semmiben sem különbözött egy szokásos szállodától. Az étteremben órákig üldögéltek a szolid, tapasztalt sarkkutatók: rádiót, hallgattak, könyvet olvastak. Csaknem minden utas ismerte egymást. E járattal befejeződött a hajózási idény, a Sarkvidék lakói vele tértek vissza szabadságukról. A hajófar mögött a sirályok lebegtek. Ez a madársereg láthatóan sajátjának tartotta a hajót. Még a Krasznojarszk kikötőben felfigyeltem rá, amint a tollas csapat közös erővel elűzött minden közelítő, idegen madarat. Itt a hátsó részben pillantottam meg a nőt, aki az éjjel szállt át a motorosról. Gyermeki szenvedéllyel kenyérdarabokat dobált a sirályoknak. Elegáns, idegen szabású ruha. lakkcipő, oldalán apró filmfelvevő. Külföldi! így már érthető ez a hatáskeltő njéd, ahogyan a hf*.ip után szállították a csillogó motoroson. Defe. hér,—kellemesen ovális" arcában, zöldes, félénk pillantású szemében, nyílt homlokán, a tarkóján súlyos csomóba omló, a vörös szín_ árnyalataiban játszó hajában ott pislákolt valami ak északi orosz nőre olyannyira jellemző fényből, hogy erősen kételkedni kezdtem eredeti feltevésemben. Turuhanszkban egy nyenyec csalód szállt fel a hajóra, pórázon vezetett, hatalmas termetű vontató-kutyákkal. Az ebeket a hajófar. ban helyezték el. Az utasok ekkorra már visszavonultak a fedélzetről, egyedül ez a nő járkált ott változatlanul ég etette a sirályokat. A kutyacsapat figyelemmel követte minden mozdulatát. Amikor végre távozni készült, erélyes mozdulattal lökte szét az állatokat, az arcán pedig éles-kemény vonás jelent meg, úgy hogy az ebek félrehúzódtak az útjából. A tajga véget ért. a föld lemeztelenedve tárta föl a tundra viharos pusztaságát. A folyó hatalmasan, fényesen hömpölygőit, s úgy uralkodott a mozdulatlan térségen, mint élő hatalom a holtak fölött. Elhaladtunk az ősrégi lelepülés. Kárául mellett, ahol egyko. ron Péter parancsára az orosz emberek oly hősiesen őrizték a Jenyiszej torkolatát az idegen hajók betörésétől. A folyó itt megszűnt önmaga lenni, a partok eltűntek. Gáttalan szélességben vágódtak. a hatalmas hullámok,, verték a hajóoldalt, be_betörtek a felső fedélzetre is. A hajó dülöngélt. Az alacsony, kékesszürka felhők szinte a vizen úsztak. A folyó imbplygott, amint összeütközött az óceán súlyos vizével, s úgy tetszett, hogy a föld is imbolyog, ahogy a hajó egyik oldaláról a másikra dőlt. A metsző északi szél hulltukban megfagyasztotta a vízcseppeket, az égbolt pedig kozmikus nagyságában feszült a földi térié. A sarkkutatók közömbösen szemlélték mindezt, számukra ez még a Sarkvidék „déli” csücske volt csupán és szandálban, pizsamában, könnyű, kerek sapkácskával a fejükön tettek-vettek a fedélzeten. A nő inkább az alsó fedélzet magányát választotta, amely a fagyos szél és a csapódó jégcseppek miatt néptelen volt. az ég pedig föld-feketébe, a víz égsötétbe burkolódzott. Megkértem a fedélzetmestert, hogy ha megállnak valahol egy téli szállás közelében, vigyen magával a partra. Hamarosan figyelmeztettek, hogy siessek. A hullámokon egy fémcsónak hánykolódott. A kormánylapátnál a fedélzetmester ült, az evezőknél egy matróz, a fedélzetmester mellett pedig női utitársunk foglalt helyet. A csónakot egy hatalmas ár egy vízalat. ti kőzátony felé sodorta, ahol a folyó látható, an megemelkedett és szinte forrt. A matróz teljes erejéből evezett. de a keskeny kősáv elháríthatatlanul közeledett. A fedélzetmester a nő lábához húzta az egyetlen mentőövet. A matróz arcán a nagy verejtékcsöppek gördültek végig. A nő hirtelen, parancsoló hangon felkiáltott: — Az ellenárba! Az kivisz minket! A fedélzetmester engedelmeskedett a szokatlan parancsnak és valóban, az ellenárt elkapva," a csónak szerencsésen elhaladt a kőzátony melett, hamarosan beértünk aá, öböl Vágyim Koisevnyikovi yv- ■ ' v^r' iMÜifr l ■ _J» . Katonaszív be és .kikötöttünk. Sokszínű zuzmó, vízcsi- szolta kavicsok és sötét hömpölykövek között nagy, barna gerendákból összetákolt kunyhó húzódott meg. Megindultam a házikó felé, de a fedélzetmester most már teljesen nyugodtan, kissé ellenségesen figyelmeztetett: — Ne hamarkodja el a dolgot! Itt a házigazda — és utitársnőnkre mutatott, majd békülékeny hangon javasolta: — Úgyis a tundrán kívánt sétálni. Tessék, ime a tundra. Úgy tűnt fel nekem, hogy itt valamikor egy gigászi prés mindent szétlapított. Sík moha, alacsony, alig látható növényzet, földre lapuló cserje, az örök jég kövér, sárga, hasaló táblái. A mohásban csillogó patakok. Az ég megszámlálhatatlan kis tóban tükröződik. S ott, ahol a horizont a tundrára hajol, fehér fénnyel táplálkozó, könnyű felhőgolyók görögnek. A Jenyiszej súlyos víztömege tán. toríthatatlanul, erőszakosan tör az óceánba. A fedélzetmester hozzám lépett és határozottan mondta: — Lejárt az időnk! Indulnunk kell! Beléptünk a kunyhóba. A homályos ablakszemek borongós fényében a téli szállás belseje a barlanglakáséra emlékeztetett. Ki. húzott köteleken nedves szarvasbőrök függtek. Egy fakádban — nagyobb szeletekre vágott haldarabok — a sarki róka elesége. A sarokban szőrmebála. Rádión nyugvó lábasban, nylonzsinyeggel átkötött bank jegy köteg. És forróság a befűtött kemencétől. A mi nőutasunk ^ujjatlan sporttrikóban, sínadrágbgn, gumicsizmában mosott valamit. Nevetve mondta: — Apám halat fogott. — Megigazította arcába hulló, nedves haját és hozzáteUe: — Hoztam konyakot, örmény konyak, jó márka. A fedélzetmester tiltakozott: — Szolgálatban nem iszom. — Figyelmesen körülnéztem: az ablakon selyemfüggöny, szőnyeg a padlón, tükör, néhány női toaletttartozékkal, felbontott petróleumos hordó. A fedéízetmester egy sóhajt elnyomva, félig kérdő hangsúllyal jegyezte meg: — Látom, örömmel marad itt? ... — Jól látja — válaszolta a nő és búcsúra nyújtotta vékony, meztelen karját. — Nincs valamire szükége? — kérdezte még a férfi. — Nincs, köszönöm. Vállára dobva apja rövid prémbundáját, elkísért minket a partig. Ott följebb húzta a csizmaszáráfc, begázolt a vízbe, hogy segítsen ellökni a csónakot. A víz fölött nehéz, szürke v .-•y Sr köd lebegett. Úsztunk a ködben,;s olyan érzésem támadt, mintha egy szakadék fölött füg--* genék. Megkérdeztem a ködben láthatatlanná vált fedélzetmestert: — Végül is. miért maradt ott? — Cssss __— intett le. — csöndesen! — Rájöttem, hogy a távolban felzúgó szirénahang irányát kutatja. A csónakkal együtt egyenesen a hajó oldalára emeltek minket. FöLkapaszkodtunk a fedélzetre, mely fényben úszott, akár egy nagyváros főutcája. A fedélzetmester rögzítette a csónakot és a fedélzetre ugorva úgy kérdezett vissza, mintha most látna először: — Miben állhatok rendelkezésére polgártárs? Megismételtem a csónakban mondottakat. Komoran, hivatalos tónusban válaszolta: — Az utas itt szállt ki, mert eddig szólt a jegye. Később engedékenyen hozzáfűzte: — Ha éppen tudni akarja, ez a hölgy az itt élő Fle- gont vadász fogadott lánya. A történet hétköznapi: a katona valamelyik településen egy csecsemőt talált, elvitte a front mögötti területre, s átadta, hogy evakuálják. A csecseemőt az ő nevén lajstromozták. Véget ért a háború. Flegont egész készletnyi. kitüntetéssel bírt, de nem volt kü’önösebb szakképzettsége. Északra utazott. Egy kutató expedicióhoz szegődött, végül bányász lett No- rilszkban. Nem alapított családot. Agglegény maradt. És egyszer csak puff neki! Értesítés. Meglepetés. Vagyis, hogy megtalálták a lányát. Miféle lányát? Nekem semmilyen lányom nincs! Bemutatták neki a kiürítési állomás igazolását. Emlékezett az esetre. Igen. mondta: ha nem találják meg a szüleit, hadd viselje a nevemet. Mindenesetre fogta a címet, s miért, miért nem, a következő fizetését átutalta a lánynak, csak úgy egyszerűen, azután mind sűrűbben, mígnem szokásává vált, talán azért, mert tetszett neki a gondolat: olyan, mintha lánya Volgád Btainßffturi ddo.vto- . ruino |; na: Azután vadászkerületet vállalt, vagy ötven területet és téli szállást: egyedül foglalkozott a vadgazdasággal. Szezon végére többet keresett bárki másnál. S az ezreseket elküldte a lányának, pontosan úgy, ahogy az a király Shakespeare-nél, aki mindenét szét. osztotta a lányainak, s magának semmit sem hagyott. S a lány? Elvégezte az egyetemet. Felvették a Tudományos Akadémia Novoszibirszki Intézetébe — tudományos fokozatot kapott. Bár Flegont régen kinyilvánította, hogy nem az apja, esztendők óta ellátogat hozzá a téli szállásra, mint az édesapjához. Flegont pedig boldog és szégyelli magát. Azt a felismerést szégyelli, hogy ha vérszerinti lánya van, azt nem tudta volna így felnevelni. Megpróbálta elhidegíteni magától. Jön a lány a téli szállásra,- ő pedig, gyerünk — a tundrára. De a lány nála is konokabb. Kibírja egyedül is a szálláson... A fedélzetmester rágyújtott, elhallgatott, azután elgondolkozva, inkább önmagának formálta a szavakat: — Micsoda tartályokkal veri az élet az embert... de sebaj. Állni kell... — sóhajtott, felvonta nehéz vállait, elballagott a hajótatra. Az óceánról érkező erős szél szétlökte a ködhegyeket, előtűnt a jégszilán kos víz, a sirályok a jégtáblákon pihentek. A hajó a jég között manőverezett, a fényszórók sugarával megvilágítva az utat maga előtt. A matrózok ellökdösték a jégtáblákat a hajó oldalától. A sarkkutató-utasok otthonosan segítettek a matrózoknak. Ismét tiszta vízre értünk, s a parttalan térség nyomán bánatot, magányt éreztünk. A sirálycsapat a hajó mögött lebegett, várva egy-egy emberi figura megjelenését, pedig ha közeledett valaki, mintha csak egy jelre történne, odébb repültek. S úgy tűnt nekem, hogy e madarak éppen azt a nőt várták, aki már nem volt a hajón, de ott hagyta képét a mi szárnyas utitársaink emlékezetében. Havas Ervin fordítása Bihari Sándor: HAZA Ülhetek már ide, az asztalomhoz, az erkélyen a virágokat, polcaimon a könyveket bámulhatom, — a távolság kioldoz, felment, mert lett villamosszék megint a nyugalom, a rendbe-rakott lét belül a négy falon. Nem tudom megtartani magamban az országutakat —: kinyílnak, megbizsergeti tenyerem egy sarokház, hegyek oldalán a verssorokat rakják össze a lombok folyvást, üzen egy illat, mely a randevúra pontosan megérkezik, ahol itt vagyok sohse lehetek teljesen itt. Azt hiszem, minden föld-darabon felír at lan is ez áll: Átmenő forgalom. Fűtött sátrak, a i'árosok, s honfoglalás csak az, az a gondolatom, melyben a szétdobált történelmek és kontinensek találnak rendet, az idő nyit határtalan hazát. 1973. november T. Orsovai Emil: LENIN Az alkotás, — a világ vállalása. Nem vérszegény elidcgenülés, hanem mikor már ráismer magára az ember a múltja mély tükrébe néz, gondolata nem öncélú mennyország sem egyszemélyes balga vízió, hanem avult tények megtámadása, a változás, mi változtatva jó. És tudni kell a tagadást tagadni, kisajátítva kisajátítót, kótkezre fogni, hévvel megragadni szerszámot, gépet, számítást, a szót, s kimondani, mi történelmi mondat: a tudatossá emelt létezét. Még akkor is, ha végül önmagad vagy kit meg kell alkoss, bármilyen nehéz. Lev Kropotkin: A forradalom krónikája Pihen tekintetem nyugodtan Mindennapi gondok tengerén. De hatalomvágyon, s zordan Az idő tágra tárja szemem, A percek bírája és tanúja Kék matrózköpenybe öltözött. Vezet a mozi filmszalagja A Palota ostrom ja között. Eles fordulat a folyosón: A művészet varázsa átvált. Színészi játék korba foszlón; S a szem élő forradalmat lát. Harc. Páncélvonat. „Auróra". Milyenek is voltatok ti egykor! Puskapor, robbanva titokban: Született is nyomán új, e kor! Világra jötte kínos, kimért. Köztünk sok a széthúzó erő. És pontosan még az sem ismert. Hogy a baj majd merről jő elő. Lehet. Előre láttam mindent, Az első bűvös pillanattól, ügy. ahogy a vásznon megjelent. Jötte erősebb mindenkitől. Forradalom! Látja a szemem. Régi idők kelnek életre: Éppen itt lel ránk, e teremben, Hol fájdalom űz pihenőre. Az éjszaka sebez titkával. Esszer golyó sivít fülembe. Ügyünk veszélyben igazával. De engem lát: e? döf szívembe. Mintha a képsor fogja volnék, Bezárva egy ostromgyűrűben. Es a vásznon hatalmas portrék Forradalom tüzözönében. Mintha okos szót tőlem várna, Tanácskozva velem őszintén. Az évszázad hű krónikája Vésve a kor emlékkönyvében. Bs mintha valóban látnám is — Szétzúzva évszázadok rendjét — Időn is, meg blokádokon is At utódok hő tekintetét. Fordította: Sigér Imre Besze Imrei Acélsisak, bajonett És akkor, negyvennégyben — Radnóti még irta levelét — föld-vágyó öreg paraszt kezében megcsillant egy orosz bajonét, rejtett szalonnát vágott szeletre, ünnep volt. Ragyogó őszi nap kacsintott a békés fegyverekre és csillogott kerek acélsisak. Elmúlt pillanat-ragyogás! élő emléke földnek, vérnek, Emléke bennünk is lobogjon a pillanatnak, ifjú nemzedékek!
