Kelet-Magyarország, 1973. november (33. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

T WH nWmfox X " KEEf-VXS¥A*ÖRS2Ä« = VMAHtfm HKElSSBf Tunyogmatolcs ’73 november munkásportré. (krutilla József tusrajza) Emberség „Tanyák: tutajok — elpárolgott alóluk a teurer; Rejtelmek, remények kristályüledéke, ragyog a táj” (Szöllősi Zoltán: Csontkorall) — Harmadik éve élünk itt, a harmadik tanévet kezdtük szeptemberben. Pestről jöt- tünk. Abapuszta Balkány nagyközséghez tarto­zó tanya, attól mintegy öt kilométerre fek­szik. A tanyák közül a legrangosabbnak szá. mit. Hat tanyáról járnak ide iskolába, boltba, szórakozni. A Szöllősi házaspár a régi iskola- épületben lakik. — Feleségem pesti, én itt születtem a közelben. Nádas tanyán. Az általánost itt ■jártam, középiskolába már Kecskeméten. A küzdelmet, rmit a tanyai gyereknek kellett vívni a városi középiskolában, soha nem fe_ lejtem el... Mindketten tanítanák és tanulnak. A térj a nyíregyházi tanárképzőn levelező hall­gató felesége a budapesti bölcsészkaron. Há­rom éve jár föl az egyetemre vizsgázni, s ott líjra meg újra hallja az itt is százszor elhang­zott kérdést: „Mit kerestek ti a tanyán?” — Ha tagadjuk a sokaknak nagyon tet­sző „küldetés”-verziót, értetlenül néznek ránk. „Hát akkor...?” Nem misszionáriusnak jöttünk. — Felvetődött a lehetőség: tanyai tanítás szőkébb hazámban, Szabolcsban. A gyermek­kor emlékei ködös, szinte .misztikus” képet alkottak bennem a tanyáról és népéről. Tud­tam, ezt a „mítoszt” szét kell foszlatni. a tanya valóság, az ott élő emberek gondjai nagyon is élők. Nagyon sok szempontból felfrissülés volt idekerülni. A jó kapcsolat ki­alakításával nem volt baj — sokan emlékez­nek a családomra, rokonaim élnek itt, nem ■idegenek közé jöttünk. — Én, pesti létemre, nem érzem merő- ben idegennek a tanyát. Ismerkedem és is. merkedni akarok az itt élőkkel... Ha azt mondanám, hogy rettentően hiányzik a fő­város, hazudnék. Múzeumok, színházak, „kul­turális élet”: szerintem több a sznobizmus, mint az őszinteség abban, aki ezt falun-ta- nyán jajveszékelve siratja. Ha valaki nagyon akarja, innen is nyomon követheti az ese­ményeket... De elégedett sem vagyok — aki­nek ez elég, amit itt talál, annak az igényei nem a mi igényeink... Nem a ma igényei! „A távoli szikrák nem gyújtják jel a tetőt, a kazlat — A döngő létrán tolvaj babona lépdel” — Verseim középpontjában a tanya és emberei állnak. Gondjuk az országban száz­ezrek gondja. Évszázados helyükről kellene itt elmdzdítani a dolgokat, a tudatot. A szük­ség az. ami leggyorsabban képes erre... S a szükség igényt feltételez. Az itt élők beideg­ződése viszont még eleven: ami új, szokat­lan, jónak látszó, az nem lehet veszélytelen — valamit elvesznek tőlük, valaki pórul jár. hat... — Jó iskola a tanyai iskola — nekünk Tudjuk, hogy az iskola fennmaradása itt csakis társadalmi szerepe folytán lehetséges — az itt élők szerint: fölösleges, de kikerül­het »ren Az ötödikeseket egészen felháborí­tott? a kérdés: mennyi Magyarország lakos­ság? Ök nem városi gyerekek, érveltek, mi­nek ezt tudniuk. A legnagyobb szám, amit mondtak, ezer volt. „Ránkszól a világ — tanulj! de mi elálmodozunk És tehénkénk antennás jeje, ősi álarc, még járomból néz ránk” és tehetség — Nem akarunk végleg letelepedni itt, előbb-utóbb elmegyünk. De sokszor érzem: teljes értékű úgy lehetnék, ha felváltva él­hetnék tanyán és városban... „Helyzetemet, helytállásomat a valóság­ban leginkább verssel tudom kifejezni... Azért írok verset, amiért cselekszem — vagy cse. lekednék.” — írta Szöllősi Zoltán egy évvel ezelőtti bemutatkozásakor a Kortánsban. Ez volt első jelentős szereplése — jelentkezése éve viszont 1969. Azóta jelennek meg versei országos lapokban, folyóiratokban. — Itt, a megyében, „nem tudnák rólam”. Az Alföld októberi, szabói os-szatmári számá­ban volt első „hazai” bemutatkozásom. Ver­seimen kívül néhány rövid karcolatomat is közölték Nem „elhanyagoltnak” érzem ma­gam — csupán... hiányzik a reagálás. Tudom, hogy a megyében nem én vagyok az egyetlen fiatal költő. Nem csak bennünket nem is­mernek, mi sem ismerjük egymást... ★ Szöllősi Zoltán világa képek végtelen so­ra. Képeit a táj, amit mondani szándékozik velük, azt a tájban élő ember sugallja. Az. hogy tízévi távoliét után visszajött gyermek­kora színhelyére, sokatmondó: nem érezte egésznek az életét. „Nem nosztalgiából jöt­tem vissza” — elhisszük neki, mert verseit olvasva megfogalmazódik bennünk is a gondolat, amit ő így mond: .„..a művészet és a társadalmi cselekvés morálja azonos.” Sor- sában-küzdelmébeh Váci Mihály-i vonások bujkálnak: „Bn itt vergődtem ezen a tájon — / nékifeszültem, tágítani szűk határait.” — írja Váci, s vallomása ott lüktet a fiatal ta­nyai tanár verseiben. Szöllősi Zoltánnak meg­jelenés előtt áll első kötete, a Csontkorall. A címadó vers, ez év áprilisában megjelent a Kortársban — megerősítve az alkotója bemutatkozásakor írottakat: „Nem kész költő Szöllősi Zoltán (6 maga sem tartja magát annak), de minden ember­ségéből és tehetségéből adódó lehetősége megvan a költővé éréshez.” Zelk Zoltán: Micsoda út Esőtől csörgő arccal--------— de előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csörgő arccal------------­de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csörgő arccal ------------­de előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sittek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével — — micsoda út a mindennapi percért! „Ml vagyunk az Erdőhát kapuja” — mondják az itt élők. Amikor kaput monda­nak. nem egyszerűen egy táj bejáratára gon­dolnak. Az utcákon percenként rohanó autók szinte egymásbafonódó sárkányvonala egy olyan világba fut, kígyózik, melyhez ha így, közvetve is, de jó tartozni. Odasiet minden, ahol még^ a földben bújó kő is kincset rejt. ahol költőket szültek, ahová asszonyszerezni indult egykor a feltarisznyázott legény, oda, ahol a Tűr ég Szenke mentén mese termett minden bokorban, és amerre szeg nélkül ácsolt színek és faragott temetői kopjafák bi­zonygatták. hogy az életben éppúgy mint a halálban a közeli hegyekből lecsavargott nép derűs mívessége, tarka képzeletvilága valami különöst varázsolt. E kipillantgatás a saját világból talán valamiféle menekvés? Igen is. meg nem is. A táj, ahol a falu elterül, szép. A Holt-Szá­mos ölelgeti a házak bokrait, vízimadár szel- desi a levegőt, jó talaj termi a búzát, tenge­rit, almát, szilvát. Hősük és legendásan neve­zetes emberük nekik is van, figyelmezteti erre őket naponta Zalka Máté szülőháza, kis, hőka arannyal futtatott szobra. A környezet-! bői, melyben élnek, okuk futni nincsen. És ha mégis van valami, ami menekvésre kész­teti az itt élőt, az talán a múlt, és annak mába átnyúló számtalan gyarló emléke. Azon itt már nem sókat gondolkodnak, hogy 1300 körül pör és vita dúlt föld. ember, jog és tulajdon fölött. Ez túl messze esik a mai emlékezettől. De ha a ma életveszélye­sen összeszűkülő Holt-Szamos-híd közepén megáll az ember, úgy szétterpesztve a lábat a vasszerkezeten, mint óriás hasán feszülő öv csatját, fel és le tekintgetve, akkor már köze. lebbi múlt árnya homályosít. Az egykori cse. lédfalu Tunyog és a jómódú Matolcs határ­pontja ez, két község, két világ, két gazdasá­t i képlet képzeletbeli piros választóvonala. Ívtizedekig — hogy ne mondjuk a mese sza­vával — oly régen, hogy arra már a legöre­gebb sem emlékezik, két falu volt itt, egy­mással farkasszemet néző település. Tunyo- gon a földesúr cselédalázatra szoktatott, Ma- tolcson minden mellett gazdák nemzedéke szerzett, birtokot, és ezzel több jogot, rangot. És az állóvízen keresztül egymást nap mint nap látók között a holt folyó medre mind mélyebb lett, s elnyelt rokonszenvet. becsü­lést. A mai öregekben még él mindez, bár haloványabban, mint régen. A középkorúak a derékhad, inkább csak hírből ismeri az ellentétet, őket már — tunyogiakat és matol- csiakat — a házasság, a sógorság és komaság szövevényes szálai fűzik össze. A legkisebbek már ■ beleszülettek Tunyogmatolcsba, s aligha akad. aki etimologizálja, miért is nevezik így faluját. Nem könnyű ennek ellenére a helyset ma sem. Sokan nem felejtették még el hogy 1950-ben, minden különösebb előkészítés nél­kül fönfről mondták ki a két falu frigyét. Nem is bizonyult tartásnak. Majd 61-ben egy új nekirugaszkodás már véglegesen tető alá hozta az egységes közigazgatást. De hogy a különállás példásan demonstráltassék, a ,két falu” két tez-t alakított, gondosan ügyelve arra, hogy a különbség kitessék. A négy és fél ezer holdon így két gazda­ság működött, mondhatjuk úgy, egyformán gyengén. Hol a rossz vezetés, hol a saját zsebre termelés fékezte a kollektív boldogu­lást, és bár a határ, a föld sok jót kínált, ez a tsz-mérlegeikből aligha derült ki. Dolgoztak itt harmadosban, dézsmálták a tengeriszárat erőt öltek háztájiba, taktikáztak, aminek az lett az eredménye, hogy míg a falu lakói szé­pen meggazdagodtak, a szövetkezet még egy jó évben sem osztott többet 17—18 ezer fo. rintnál. Aztán lassan valami mozdulni kez­dett. Ahogy a tsz-ek tagsága egymást mére­gette. kezdte azt is látni a józanabbja, fctisz- ködés ez így külön-külön. De ekkor a háttér­ből felbukkantak a régin, a múlton, a hajda­ni kettősségen rágódók, és harsány hangon a közeledés ellen kezdtek agitálni. Jó szatmári szilvával megerősített torokkal hol szitkot hol hamis érvet duruzsolták, kiabáltak, jár­tak házról házra. Boda István-• Tépett takaró Kőre a szél. A füvekre dől az arany. A délutáni tájon omlik az inda füstje. Meddig? a múltam habja a számig elér. A fájdalmat az ember rejti és letagadja. Ingünk sója kiszáradt, mint a bőr meg a test. De a dac. de a kín égeti mo6t is a számat. Rajtam is mind ez a régi rettenet és menedék. Árnyékot ont a világ, őszben a nő meg a férfi. Szép fejükön csoda hő az idő meg a lélek ezüstje. Pólyálj be szívig, állig hűség, te tépett takarói A Szabadság Hajnala és az Uj Élet fa#í sága számára mind világosabb lett: közeleg az egyesülés időpontja. Vagyis Tunyog és Ma­tolcs után most újra napirendre került a té. ma: szűnjön meg hát végre az a kísértő nyűg, amely oly nyomasztóan úszott át a múltból, fékezte a mát, és semmi jót nem ígér a jö. vöre sem. Igaztalanok lennénk, ha nem ír­nánk ie azt is: az itt élőknek nem volt köny- nyü 23 év alatt intfnár harmadszor elszánni magukat arra. hogy egy kissé kibújjanak sa­ját bőrükből, hogy eltemessenek valós és vélt sérelmeket, átvészeljenek sokkokat. Sosem voltak különösen forradalmiak, az új, a prog. resszió ide mindig ökrösszekéren érkezett, így annak ellenére, hogy autók ezrei szelik át a falut, gondolkodásukon mély nyomot ha­gyott az a tény, hogy Szabolcstól az egész vú tágon a legtávolabbra Szatmár esett. Két nagy település, Mátészalka és Fehér- gyarmat között fekszik Tunyogmatolcs. Át­menő hely, két pólus szívóterében lévő falu. mely mindig kiesett a nagy eseményekből," kirekedt a különleges fejlesztésekből. és még a 70-es árvíz után is csak ígéretekből kapott többet, mint más. Egy kicsit a maguk erejére hagyva, néhány vezető lelkes, már-már fana­tikus elszántságától függően iramodtak neki életük formálásának. Alig néhány éve, hogy a járás pártvezetése gondos szemmel, és se. gítő kétzel, okos politikával igazítja helyre a kedélyeket, az embereket, a szándékokat. És erre talán mindennél nagyobb szükség van. Az élet bizonyította: legyen bármilyen jó a szándék, a helyi politikai erő nem elég ah­hoz, hogy lefolytassa a 70-es évek végének azt a nagy pőrét, ahol végérvényesen ítélnek századok ügyében. És a rendtevés, melynek végső akkordjai most játszódnak a 3200 billentyűs hangszeren, sok jót ígér. Mindenekelőtt azt. hogy egyse, ges akarat teremtődik egy cél érdekében. Hisz’ lei vitatná, hogy a mezőgazdaságból él. ni akarók jól akarnak élni a földből? Fel­rajzolódik az a jövő, mégpedig közeli, ami­kor az 1006 tsz-tag. (ebből 650 a munkabíró) erejét korszerű gepek kímélik, és már igazi nagyüzem keretében tervezik növényter­mesztésüket, állattenyésztésüket. Az iskola, hagyóknak szakmát, gépet kínál a helyi gaz­daság, megfogja az elmenőt, és csökkenti azok népes! táborát, akik foglalkozásként csupán az sm-et tudják ma bejegyezni. Miközben gyü­mölcsöskertjeiket nézik, kacéran egy gyű. mölcsfeldolgpzóra gondolnak, ahol lányaik találhatnak munkát, és a mai lúdtenyészet nem távoli képe farmot sejttet. (Hej, Ludas Matyi, aki errefelé fenekelte Döbrögi uramat; sose gondolta vön, hogy itt a Szamos mentén libái milyen karriert futhatnak be!) Mindez nem képzelgés. Tunyogmatolcson a ma valósága éppúgy elemzett, mint amilyen gondosan tervezett a jövő. A tanács munka- erőmérlege pontosan jelzi a 400 eljárót, és előrevetíti, hogy pár év múlva még több em­ber készül majd útra. De itt már nem a vé­letlenre bízzák, ki merre indul hamubasült pogácsájával. Gondos pályairányítással ké­szítik a fiatalokat, hogy a közeli Szalka és Gyarmat iparának lehessenek munkásai. Kü­lön rubrikában szerepelnek a lányok — külön gondossággal! — kiknek inkább a falu­ban teremhető lehetőségeket kutatják, készí­tik. Az iskolában céltudatosan tartják ébren a falu, a táj szeretetét, hisz’ rájöttek arra, hogy csak a megbecsült szülőföld készteti erő­feszítésre az embert. Mindennapos gonddal törődnek azokkal, aki'k az árvíz után költöz. tek az új telepre, hogy a ma még kopár, ku- koricaíuldre tekintgető házak patkóivét ne- csak korszerűséggel, de melegséggel is meg­töltsék. Ellentmondások? A rózsására) öreg magyar, aki éppúgy surcban jár mint fiata­labb társai, így beszél az egyesülésről: „Akár­ki kardot, úgyis meglesz.” A bisztróban ré­szegen kódorog asztaltól asztalig egy baju­szos, aki viszont éppen „kardol” ellene. Tu­catjával ülnek a holt víz partján horgaikkal, csendben, a hét végén pihenő parasztok, de ugyanakkor csattan a nagy pofon, amit a kmb csak néz. Húsz év óta dolgozó cigányt övez - köztisztelet, de ember legyen, aki bá­torságot vesz magának ahhoz, hogy este a telepre merészkedjék. Az iskolában minden negyedik gyerek cigány, óvodájukban 20-an készülnek arra. hogy ledolgozzák hátrányu­kat. A falu lakóihoz tízmillió forint folyik be egy év alatt állatértékesítésből, de a tss egymilliót ráfizet a zöldségtermesztésre. Há­romezer sertés és 800 marha hízik, él a ház­tájiban. miközben csak fillért élére rakva hoz össze a közös egy szakosított telepet. A szövetkezet a tagtól veszi két forintért a ten­geriszár kévéjét, de senki nem tudja, honnan van a tagnak eladó, meg a saját jószágnak: való is. amikor a szárat elvben beszántottak a földbe. Társadalmi munkára nem kaphatók; de ugyancsak kikövetelik, ami érdekükben áll. A falu értelmisége minden kötelességét példásan teljesíti — ameddig fizetnek érte. A tantestületben minden vezető funkció — párt, szakszervezet, úttörő, igazgatás — szigo­rúan a férfiak kezében van, jóllehet a tan­erők 75 százaléka nő.- Ha lassan is. de Tunyogmatolcson eíkeai dődött valami. A gazdasági élet területén is, és a mai helyzet pontos felmérése révén is. Hogy gondok vannak, az tény, de talán úgy is mondhatjuk: jó gondok ezek. Jók, mert megoldhatók. És szerencse hogy a megoldás igényét ők fogalmazzák. A kerék kimozdult a kötött föld sarából; Nem ökör húzza. Immár az értelem irányítja; Borget Laj«| Tarnavölgyi György ' ______________________________ ft 4M

Next

/
Oldalképek
Tartalom