Kelet-Magyarország, 1973. október (33. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-07 / 235. szám

I, oMa! SÍELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAP! MELLÉKLET? T973. október f. Imre Lászlót Elment, bizony elment KIÁLLÍTÁS. A Képcsarnok nyíregyházi Benczúr Gyula termében a napokban Gyúró Imre, a megyei tanács elnökhelyettese megnyitotta Tóth B. László festőművész munkáiból rendezett kiállítást. A 67 éves művésznek eddig 18 önálló kiállítása volt. A Nyíregyházán bemutatásra került 29 alkotást a művésznek az utóbbi években készített terméséből állítot­ták össze. Ezzel egy időben csehszlovák iparművészeti bemutatót is rendeztek .A festmé­nyeket kedvelő közönség október 20-ig tekintheti meg Tóth B. László képeit. (Elek Emil felvétele) Az „Alföld“ Szabolcs-Szatmár megyei száma A mi falunkban, aki egyszer elvált, az elvált asszony lesz amíg él — mondta Má­ria. akivel szegről-végről rokonok vagyunk. — Nem veszi el senki, kivált, ha gyereke van. Nőnek a tegnapi kislányok; tegnap még iskolába járt a gyerek; ma pedig már festi a haját, miniszoknyában jár, udvarol­ta!, vagy éppen ő „udvarol”. A legényeknek pedig nem sürgős a nősülés. Találnak lányt, bármiféle szórakozásra, minek kell akkor elvált asszony? Nekem a férfi nem hiányzik. Az isten tudja, mi hiányzik nekem. Talán a szere­tet. Egy kevés szeretet. Ez annyira hiányzik, hogy néha. sötétedéskor megállók a csukott eblak előtt — jó lenne kinyitni, de minek — és elerednek a könnyeim. Nem tehetek róla. ilyenkor gyorsan megfőzöm a vacsorát, utána megmosdunk, fürdünk mind a ketten. Magam mellé veszem a fiamat. Az igazat megvallva, sokáig nem volt csak egy fek­helyünk, a nagyrekamé. Amikor még együtt voltunk Istvánnal, az urammal, ml aludtunk Ott, a gyerek a bölcsőben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra. István meg... az any­ja kínja tudja, hová lett. A tartásdíjat se küldi rendesen. Más asszony bíróságra megy — joga van hozzá. Számomra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaölelem magamhoz a kisfiút, hadd emlékezzen, ha egyszer majd hiányzik az életéből a melegség. Megva­gyunk kettesben — ha késik a tartásdíj, «záradjon István lelkén. Keresek én. Be­osztjuk azt a kis pénzt, aztán ha elfogy, vá­runk az új fizetésre. De azért banánt vet­tem a fiamnak tegnap is. pedig az utolsó tíz forintomat adtam ki érte. Persze, sok ilyen asszony van, ezt. csak azért mondom, hogy azt ne higyje, beképzelt vagyok. Ha aztán mellettem elalszik, csókolga­tom tovább, mint a bolond, ahol csak érem. Nem lát senki és csókolni olyan jó. ha nem úgy, akkor emlgy. ★ .. .Napokig hármasban jártunk oviba. Mellénkcsapódott egy mulya férfi. A gyerek bsszebarátkozott vele. Másnap csokival vár­ta. Neki is arra van dolga, azt mondta. A gverek bemegy a kapun, intek neki egy pu­szit, szokás szerint, a férfi meg ott áll. nem is a gyereket nézi, hanem engem. Eleinte faképnél hagytam, mit kezdjek vele? De a harmadik, vagy a negyedik nap egyszercsak elkezd beszélni, alighogy bement a gyerek. Hogy őt idehelyezték munkára, a trafóházat csinálják a tanácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tu­dom, én miért vagyok magamban? Aki beszélni akar, annak jól jön a hall­gatás is. Elég annak, ha valaki szó nélkül hallgatja. Néha az ember önkénytelen bó­lint, vagy csak a fejét rázza, hogy neki ele­ge van az egészből már régen — az isten látott ilyet, azt is biztatásnak veszi! Beszél és kísérget, amerre fordulok, úgy fordul ő fo. Ejnye, megnézem már: milyen a képe? Hát bizony, elég csajla kis ember vagy. gon­dolom. ahogy nézem a fonnyadt kis baju­szát, ritkás haját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra. így ezen, amint magamban elgondolom, nem állhatom meg, g mosolygást. Erre közelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik, amit mond. Észre sem vettem, oda se figyeltem, már tudtam az életét. Nőtlen. Anyja valahol Pesten van, szívbeteg és visszeres a lába. Keresi az igazit, ilyeneket mondott. Szeret­tem volna ellökni magamtól. Mind ezt mondjátok, közben a fene tudja, hány tar­tásdíjat nassoltok el. A bárányhimlőtől kezd­ve elmondta a betegségeit, hogy majd a szánakozás, az talán elindít felé. Engem? Én már tudom, mit jelent az álmatlan éjszaka. Tudom, mi az, sírni valaki után. hiába. Ne­kem aztán beszélhetsz, fonnyadtbajszú. Elhívott moziba, két hét után. Jó film, megható — nyavalygott a fülembe. Azon a szombati napon Pistikét elvitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzájuk. Úgyis moziba készültem, jó menjünk. Aztán mit szól ehhez a kedves mamája. Pesten, a visszeres lábaival? Tudja, ha nem mehetek haza, annak oka van — nyugtatgatott. Har­minc éves leszek nemsokára Mária — ba- zsalygott ájtatosan. Mária... Nem vagyok én a pócsi szűz — gondoltam, s csak most vettem észre, fél fejjel magasabb nálam. Na jó, menjünk. Ült. mellettem, szótlan komolyan. Már végefelé járt a film. amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagytam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj. ez.t se gondoltam volna. Mit akar ez? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remeg­jen. Alig álltam meg, hogy ne simítsam vé­gig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom mikor simogatták. .. .A kisfiú most már reggelenként min­dig megkérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az, ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk? Megfigyeltem, a kisfiam zavar menet­iem az ágyon. Talán hazudtam önmagám­nak, de egyszercsak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan nagy lett ez a gye­rek. Meg aztán nem is egészséges az együtt alvás. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell venni, határoztam el. Igen, de miből? Elsejétől elsejéig épp, hogy ki- tart a pénz, a rekamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bácsihoz, a mű­vezetőnkhöz; szeretnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá. szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajusza alatt dörmögött, amikor végighallgatott, és azt mondta, reno'es asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan benn kell marad­nom? Ebből ne csináljon magának gondot, Marika — nézett rám másnap reggel a íony- nyadt bajszú. Hát hiszen elmegyek én érte. Aztán odaballagunk majd a gyárhoz, meg­várjuk magát. Legalább összebarátkoznak a fiúval. Jó, jó, elhozod, de mi lesz, ha meg­unod, akartam mondani, de nem szóltam, kicsit bántam azt is hogy szóbahoztam ezt az egész túlóra históriát. Valahogy megjött a kedvem a munká­hoz. Nem fáradtam el. ha tizenegy órát dol­goztam is. Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámborogtak, lesték az egyes műhelyt már félórával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rászoktam a halk dúdolgatásra, mindennap zuhanyoztam, szerettem volna nagyon-na- gyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a kapuban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, dehát hogy jönne az ki, ha én hívnám? Néha már-már haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mulya vagy kisapám, néztem rá némi szá­nakozással, míg a kezemet fogta. Holott, nem mulyaság volt ez, talán az érzéseit hagyta növekedni, mert eléggé megtörte a sorsa ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azt azonban lassan már követelődzve kérte, hogy többször ma­radjunk kettesben. Igen, de az én fiam elől nem lehet ám csak úgy megszökni! Egyszer mentem le késő este. alig sétáltunk egy órácskát, és amikor hazamentem, az én drá- galátos nagylegény fiam, kék volt a sírás­tól, s még éjjel, álmában is szepegett, fel­sírt. Azon a napon, amikor az új fekvőhelyet hazaszállították, sokáig benn kellett marad­nom a gyárban. Fél hatkor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosszú drótkerítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszaladtam egy percre, menjenek haza, itt a kulcs, mondtam a fiamnak, de úgy, hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megterítve várt, rajta bor és mindenféle hi­deg ételek: szalámi, sajt. cukrászsütemény. Vacsora után megfürdettem a gyereket, duruzsoltam a fülébe szépeket, hogy ő má­tól kezdve nagyfiú lesz, külön alszik, új sez- lonon, hű, milyen finom lesz. ott lehet ám csak szépet álmodni. Nem szólt semmit, úgy láttam örül neki. Már feküdt, amikor kis öklével a szemét dörzsölgetve megkérdezte: a bácsi ittmarad? Itt, kisfiam. mondta a „bácsi”. Hallgattam. Simogattam a fiam ar­cát és fejét. Később rájöttem nem egyéb ez: mint türelmetlenség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókoljam az álmot. Aztán odajött ő is, egészen közel, kezét a váltamra tette, a tenyere forró volt, nem forróbb az én vállamnél és mióta a kis­fiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akartam ráborulni, hanem arra a kézre ott a vállamon. Az uramnál se éreztem ezt. Soha. Ölelkezésünk pillanatairól nem tudok be­szélni. Fájdalom és öröm csapott fel ben­nem sírni és nevetni szerettem volna egy­szerre, mint akinek elment az esze. De ak­kor a sezlonon elkezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu ... Oda kellett mennem hozzá. Babusgat­tam, csitítottám, de a hangom annyira re­megett, hogy suttogni sem tudtam. Amint föléhajoltam, átfogta a nyakamat. Végtére odafeküdtem mellé, hátha akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szabadulni akartam tőle, s a kezét lefejteni a nya­kamról, felneszeit újból, már nem sírt. de annál erősebben karolt át. A szobában sö­tét volt, hallottam a párom nehéz sóhajtá­sait, láttam cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett, nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot láttam volna közvetlen közelről, lán­golás, tűz kapott el, már azt sem tudtam hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szívem fö­lött, szorítottak, mint vaspántok, mintha a lélegzetem is elakadt volna. Szabadulni akartam a szorításból, de minél iobban tö­rekedtem erre, annál jobban fojtogatott. .. .Arra ébredtem, hogy körülöttem vak­sötét van, szemközt a rekamié fölött nem világít a cigaretta parazsa. Felugrottam, vil­lanyt gyújtottam. Elment, bizony elment, elment a szerelem. Azóta várom minden reggel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös. rosszalkodik. Észrevette, hogy nem vagyok vele. Lessük az utcáts már tudjuk, kire vá­runk. Hol van, merre tűnhetett? Hallja-e. hogy hívom? A Debrecenben megjelenő ALFÖLD irodalmi és művelődési folyóirat októberi számában teljes egészében a Szabolcs-Szat­már megyében élő írókat, költőket, tuoóso- kat és művészeket szerepelteti. Szép gesztus ez a folyóirat szerkesztősébe részéről, amely- lyel kettős célt kívánt szolgálni: egyrészt bemutatni a (folyóirat olvasótáborának a szomszédos megye hagyományait és mai kulturális helyzetét, másrészt teret adott a Szabolcs-Szatmárban élő alkotóknak, hogy együttesen bemutathassák legújabb alkotá­saikat. Természetes, hogy a szerkesztőség nem törekedhetett teljességre, hiszen a lap szűkös terjedelme csak ízelítőt, kóstolót nyújthat a megye gazdag hagyományaiból és mai problémáiból. A számot Czine Mihály, az ismert iro­dalomtörténész „Magyarország dagasztó teke­nője” című magvas írása vezeti be, melyben felsorakoztatja mindazokat, akik gazdagítot­ták az ország történelmét és kultúráját — Esze Tamástól Váci Mihályig. Katona Béla irodalomtörténész Az élő Krúdy címen írt megemlékezést a nagy mesélő halálának 40, évfordulójára. Rögtön utána Krúdy Gyula A helyettes halott című elbeszélését olvashat­juk, mely kötetben még nem jelent meg, csupán az 1919-es Mikszáth Almanachban. Nagyon gazdag a folyóirat versanyaga. A Szabolcs-Szatmárban élő költők sorát Ratkó József nyitja meg négy új versével, valamint Hans Magnus Enzensberger német és Gencso Hrosztozov bolgár költő verseinek műfordításaival. Több versével szerepel még a Balkány-Abapusztán tanítóskodó Szöllösi Zoltán, a Fehérgyarmaton élő Nagy István, a Tiszavasváriban lakó Szigeti György, a Csengerben működő Öszabó István és a nagykállói Mester Attila. A szépprózai részben Gennadij Maskin szovjet író Kék tenger, fehér gőzhajó című lebilincselő kisregényének egyik részletét Hagyomány már, hogy az októberi mú­zeumi és műemléki hónap idején a Nyír­bátori Báthori István Múzeum aranyvasár­napon mutatja be a szabolcsi közönségnek a Magyar Nemzeti Múzeum legértékesebb aranytárgyait. Az idén október 7-én, vasár­nap délelőtt nyílik az aranyvasárnap. Bátho- ri-címeres emlékek. XVI—XVII. századból származó arany ötvöstárgyak kerülnek a közönség elé. A kiállítást dr. Dienes István megyei múzeumigazgató nyitja meg. az anyagot H. Kolba Judit muzeológus, a Ma­gyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumá­nak tudományos munkatársa ismerteti. A kiállításon helyet kapó változatos arany ötvöstárgyak többsége a Báthori csa­láddal kapcsolatos; a török háborúk nehéz Kacag a gerle, a szőlő érik, holnapután rötarany a lomb. fekete már a megbántott tarló, erősebb este a tücsökdoromb. őszi parancsra gyűlnek a fecskék, kisasszonynapja közeleg. Szél rázza a fákat alkonyatkor, színesednek az esti föüegek. olvashatjuk Antal Miklós tolmácsolásában, valamint Bory Zsolt érdekes hangvételű el­beszélését A kentaur halála címen és Szől- lösi Zoltán karcolatait Tollhegyről címen. A tanulmányok sorát Margócsy József főiskolai professzor írása vezeti be, aki Mó­ricz Lili: Kedves Mária! címen nemrég megjelent könyvét elemzi részletesen. Pál György pedig A fiatal Illyés világa címen a legnagyobb élő magyar költő kezdeti kor­szakáról nyújt gondos tájékoztatást. Kulcsár Szabó Ernő fiatal kritikus Modell és kísér­let címen Déry Tibor újabb műveit veszi vizsgálat alá. Szabolcs-Szatmár igen gazdag népművé­szetéről Muraközy Ágota múzeológus, a kép­zőművészet életéről pedig Koroknay Gyula nyújt megbízható képet. Németh Péter mú­zeológus a . Szabolcs' községbeli földvárról, Fazekas Árpád főorvos pedig Balásházy Já­nos múlt századi tudósról írt érdekes tanulmányt. A könyvkritikák között Takács Péter ismerteti Végh Antal: Erdöháton, Nyíren és Bártalis János:* Az, aki én voltam c. mun­káit. Bodor Sándor egy kitűnő erdélyi író, Páskándy Géza: Apácai őrtornya c. drámá­járól. Hársfalvi Péter pedig Balogh István: Civisek világa című könyvéről. Madaras Éva újabb helytörténeti kiadványokról. Hajdúdo- rog, Hajdúhadház, Sarkad és Józsa közsé­gek monográfiáiról számol be. A lap illusztrációs anyaga szintén Sz®-: bolcs-Szatmári jellegű. Néhány szép nép- művészeti alkotás és a Tanárképző Főiskola látképén kívül Berecz András, Bugya Ist­ván, Horváth János, Horváth Vince, Kerüld Ferenc, Király Zoltán, Margittal Jenő, Nyes­te József, Pál Gyula, Szabó Tibor és Z. Szálai Pál képzőművészek egy-egy alkotásá­nak reprodukcióját is bemutatja az Alföld legfrissebb száma. Tóth Endre napjaiban dolgozó magyar ötvösök művé^ szetét mutatja be. A választék igen gazdag, kiállítanak nyolc Báthori pecsétet is. külön tárlóban helyezik el a Báthori család korá­nak főúri edényeit. A nemesi élet jellegze­tes asztali edényeit, néhány szép fejedelmi ékszert, öveket. láncokat, mellboglárokat. A Báthoriakkal szorosan összefüggő, az egyhá­zi élet jellegzetes ötvösemlékeit is külön tárlóban mutatják be. melyek közül említést érdemel a csengeri református egyháztól származó fedeles úrvacsora kanna. 1654-bőL Ritka kókuszserlegek, kupák, hatalmas tá­lak kis és magasabb poharak változatos sokasága eleveníti meg a Báthoriak kor;'«, ad képet a magyar arany, ötvösművészet XVI—XVII. századbeli emlékeiről, x Nászi hintáján az ökörnyálnak apró pókok utaznak az őszben. Fénye van már csak a napsugárnak, akár tavaly, minden költözőben. Évvel vénebb, de az, aki voltam a törvény az idén is törvény marad, csak ha nézel, a szemed nem csillan, csak a csókod egyre fanyarabb... Aranyvasárnap Nyírbátorban i Fejedelmi ékszerek, övék, láncok, poharak Galyasi Miklós: ŐSZI PARANCSRA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom