Kelet-Magyarország, 1973. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
*. dftsft fPPTTT-WAnyAnnn^Ae — VASAttwÄS fflEüEBKTJ&i «srmms&s mr Trencsényi Imre: Miért lett belőle ballada? Sóstói művészek kiállítása Déva várát tizenketten építették. Kettő állványozott, kettő rakta, hat az anyagot hordta, egy habarcsot kevert, a tizenkettedik — Kelemen — meg a pallér volt köztük. Eleinte ő is megfogta a kanalat, ha jött a gazda nézelődni, de amikor azok a nagy omlások voltak, azt mondták neki, ő csak ügyeljen a többire. Hä valaki fölkapta a betyárbútort, beállt helyébe más, így hát Déva »árát mindig tizenketten építgették. A mész volt-e rossz vagy a homok, avagy ■ köveket nem jól faragták, nemigen lehetett megállapítani. Mert ki is állapítaná meg? A várnagy nem értett hozzá; az csak dühöngött, a völgybe tekintve, ahonnan az emberek káromkodva cipelték vissza — hányadszor már! — a menthetőt. A keverő ember nem mondta, hogy a culágerek olykor erdei földet hoznak homok helyett, mert sokszor ő sem győzte volna kivárni, amíg a homokbányától megfordulnak. A kőművesek sem mondták, hogy olykor bizony igen furcsa színű volt a massza,, mert örültek, hogy kapják, nem kell a láda fenekén kaparászni. Kelemen se nézett meg külön minden követ, — kinek jutna eszébe, hogy valaki összekeveri az égetett meszet a falazó kővel?! így hát ő is csak azt tudta mondani a dühöngő várnagynak: „Átok van, vagy mifene, már megbocsásson, uram, ezen a vidéken. .. ” Ha a fal ledőlt, az emberek rágyújtottak. meghúzták a kulacsot. Kelemen végig- szívta a dohányát, föltápászkodott, rögtön kiáltozni kezdett: — Emberek, mi lesz, ebből nem élünk meg, itt dolgozni kell, akinek nem tetszik, elmehet! Munkához láttak. Megszokták, hogy a mester kiabál velük. Ebéd után is csak így tudták elkezdeni. A nevetés verte ki szemükből az álmosságot, mert megfigyelték, hogy mindig ugyanazokat a szavakat mondja. Áz újak először mindig megörültelv, hogy milyen jókedvű csapatba kerültek. A mester is — szigorú, de jó ember. Gondolták az első héten. Aztán, amikor szombat délben me- resztgették a szemüket, a mester csak bólogatott: — Bizony, fiam, itt dolgozni kell, nem nevetgélni! __ Ráadásul a culágerek életét nem csak a főnök keserítette. Ha nem tetszett nekik, hogy állandóan mindenük habarcsos lesz az állások alatt, hamar megkapták a kőművesektől: — Gyertek ide, a mi helyünkre, ha nem tetszik odalent! Csakhogy itt ám dolgozni kell!... Na, mi lesz az anyaggal, megint üres a láda?! Ha pedig a kőműves kiabál, az a culágernek sokba kerül! Torjai bátya volt a két kőműves közül a harapósabb. Nem sokat szólt, de ha eszébe jutott, ledobta az állásról a kalapácsot, és a segítőnek kellett visszavinnie. Déva vára magasan épült, így bizony kilógott annak a nyelve, aki a bokrok közt a kalapácsot kereste, és még. az állásra is mászhatott vele. Egyszer Torjai bátya hirtelen eltartotta magától a Visszahozott szerszámot, majd óvatosan szagolgatni kezdte: — Milyen ez, te gyerek? — mordult tatálkozva Gergőre. — Én nem vettem észre rajta semmit — Vont vállat a fiú — de hát ki tudja, odalent mibe eshetett... — alig bírta közben visszatartani nevetését, a többiek meg már a földön fetrengtek. Torjai lekecmergett az állásról, és maga mosogatta kalapácsa nyelét vagy félóra hosszat. Gergő meg kacsintott a barátainak, hogy egyszer a főnöknek is megadja. Kelemen nézelődött egy darabig, aztán elkezdte, hogy < aki hátráltatja a munkát, azt hazazávarja — de ő sem állta meg nevetés nélkül. Torja bátya sötéten rápillantott, és ezt is megjegyezte. így teltek a hétköznapok. De voltak ünnepek is. Amikor az asszonyok jöttek. Ilyenkor, akinek párja érkezett, abbahagyhatta kis időre a ’munkát, hadd faljon a frissből, úgyis behozza utána. De voltak, akik szégyelltek, vagy mi, a többiek előtt elereszkedni, elhúzódtak a kőrakások mögé, vagy a bokrok hűvösébe. Ilyenkor a többiek sokat pislogtak arrafelé. Egyszer néhányan meg is zörgették a bokrokat, mire a nagylábú Gáspár szitkozódása hangzott a sűrűből. Később a menyecske tűzpiros arccal, köszönés nélkül kapta fel a batyuját. Gáspár szeme helyén is aznap már csak vasvillák meredeztek. — No, emberek, ez így nem mehet tovább — szólt délben a mester. — Nem farsangolni jöttünk. Itt többé idegennek nincs helye! — Az asszonyaink nem idegenek! —zúgták a férfiak. — Nem kérdeztelek! — nézett körbe rajtuk Kelemen. — Hogyisne, még az köll, hogy a fehércselédeknek eljárjon a szája, hogy itt így, meg úgy!... Kijön megint a várnagy, aztán nézhetjük magunkat! Isten marhái! Nem értitek, hogy pénzetekkel játsztok?! — Hát ’iszen... — vakarták fejüket az okosabbak. — Akkor figyeljetek! Rááll tok-e, hogy ''kihez ezután menyecske jön, azt megmártamott, a gödörben? Mártod ám a!... — hördült Kelemen- ár, de a többiek nevettek: — Megvannak városok, amelyeknek neve mindörökre összeforrott a magyar művészet tör- I ténetével. Nagybánya, Szentendre, Hódme- •zővásárhely nevét elég csak kiejtenünk, s a j művészetet értő, kedvelő ember tudatában máris alkotók, művek tűnnek fel visszhang- 1 ként. E városok — és még jónéhány más városunk — nagymúltú, rangos művésztelepei más-más színt képviselnek a magyar képző- művészetben, egy-egv alkotói stílus, irányzat, szemlélet őrzői, továbbfejlesztői — eltéveszt- hetetlenül egyedi műhelyei hazai festészetünknek. A mi városunk, tudjuk, nem tartozik 'ezek közé: neve a művészetek világában idegenül cseng, nem idézik szakkönyvek, művészeti lexikonok. Pedig szűkebb hazánk tájai, a sóstói erdő tölgyrengetege, a Nyírség homokdombjai és a Felsö-Tisza vidék vízjárta síkságai emberi melegség, poétikus szépség tekintetében felülmúlják sok más művésztelep környezetének ihlető látványát. Hogyan lehet mégis, hogy oly sűkáig fehér folt maradt ez a táj a képzőművészet hazai térképén? Lehetne erre azt válaszolni, hogy az évszázados szegénység és elmaradottság az ok; hiszen a művészet, bármennyire is életszükséglete az érzékeny, szépre törekvő embernek, mégis csak fényűzés a gondokba süppedt életben, s anyagi feltételek híján aligha jöhet létre. A sóstói művésztelep története ezt a megokolást piegcáfolfti látszik, hiszen először éppen az egyre súlyosodé szegénység hozta létre. Büszke lehet rá ez a város, hogy a harmincas évek legelején, az általános gazdasági válság mélypontján kettétörte darabI ka kenyerét, s nyújtott belőle azoknak, akiknek még kevesebbjük volt: szegény, induló, tehetséges festőnövendékeknek, akiknek a napi megélhetés is megoldhatatlan gondot jelentett azokban az időkben. Négy nyáron át —1931—34-ben — Rud- ^ nay Gyula tanítványai tanyáztak a sóstói Szódagyár ütött-kopott épületében, rozoga bútorok között valóban bohém együttesben — de gyűjtve az élményeket, tapasztalatokat, s alkotva már akkor is figyelemreméltó műveket. Ez az első sóstói művésztelep még a I közös stílustörekvések jegyében indult: az alföldi festészet nagy mestere, Rudnay Gyula szelleme fogta össze az alkotókat, még ha bontakoztak is egyéni formaviláguk, kifejezésmódjuk jegyei. A 30-as évek sóstói művésztelepének 18 vendége közül nyolcán tértek most vissza, hogy ezen a gyűjteményes kiállításon ismét találkozzanak a várossal, amely útraindulá- sukat segíteni törekedett. Küszönetünket kell kifejeznünk Pázmándhegyi Bak Jánosnak, Czene Bélának, Csáki-Maronyák Józsefnek, > Hikádi Erzsébetnek, Kottán Károlynak, Kun I Istvánnak, Kutassy Imre Ferencnek és Sár- közy Zoltánnak, hogy elküldték újabban festett képeiket e kiállításra, ezz^l is kifejezve -'ragaszkodásukat és megbecsülésüket; —hogy érdemesnek tartották számot adni eredményeikről egy közösségnek, amely útjukat távolról is megkülönböztetett rokonszenvvel fimártjuk mi a menyecskéket is! — kiáltozták, s a többség Kelemenhez pártolt. Nem mindenkihez járt, ki asszony nem is volt mindnek. Meg aztán egyszer végezni akartak. Csend volt egy ideig, mert mind a félvéka aranyra gondolt. Aztán az apró Rácz megállt, és másról kezdett álmodozni: — Nekem volt egyszer egy úri nőm, hiszitek-e ... ? — Éppert a te füstös képed kell azoknak! — nevetett a vörösképfl Müller. Erre már a távolabb lapátolok is fölfigyeltek. Aki a habarcsot keverte, közelebb jött: — Az semmi! Nekem legénykoromban I két ikertestvér... — Hazudik megint az öreg — intett sa- raglyahordó társának a lapos orrú Ábris. — De emlékszel még arra a kis hegyes csö- csüre ... ? — Hej, ha azt mégegyszer elkaphatnánk, igaz-e! — bizonykodott a másik. A Nap nagyot került az égen, hogy minden oldalról a hetvenkedők arcába nézzen; vagy tán a várhegyet akarta körbejárni, hogy megtekintse, mennyit emelkedett a fal tegnap óta. A kőművesek ezalatt rikoltoztak az álláson: — Ég a láda! Hé, fiúk, anyagot ide! A segítők nem látták sehol Kelement, hát csak gondoltak valamit a kőműveseknek, és folytatták tovább. Mire a mester előkerült — ő tudja, hon- nét — mindenki szerszámot pucolt, többen mosdottak is, dühös csapkodással. — Mi van, emberek — ordított Kelemen — nem volt még fájront! Behúzott nyakkal mindnyájan helyükre mentek, de arra ügyeltek már, hogy a kezük tiszta maradjon kolompolásig. Csak amikor a fal omlott, és egy-két nagyobb kő a meszesgödörbe esett, akkor lett pöttyös né melyikük ruhája. A másik nap állványozással kezdődött, akár a többi. Délig csak annyi szóváltás volt, mint máskor. Délben feltűnt egy asszonyféle a távoli úton. Az emberek találgatták, kihez jöhet. Megálltak álláson, állás alatt, ke-1 verőgüdörnél, nem mozdult volna egyik sem, míg meg nem ismerik, de Kelemen szokás szerint rájuk kiáltott: — Mit mondtam, emberek?! Kinek nem ér a szép szó? Fürödni akar valaki? Zavarja vissza azt a nőt, ha jót akar! — Várjuk már meg legalább, kié — ellenkezett a dadogós Ábel, akihez még eddig nem jött soha senki. De Kelemen követ hajított le a völgybe, néhányan csatlakoztak, nem sokára mind nagy élvezettel haj igáit. Az asszony észrevette, először megállt, figyelt egy darabig, majd visszafordult A férfiak helyükre mentek. Mindannyi- ukban fortyogott a szégyen, hátha épp saját vérére, asszonyára emelt most kezet... Dolgoztak szótlanul, rakták, nem méregettek, csapták kő közzé a masszát, hadd fogyjon, az anyja -istenit! Egyszercsak elfogyott a mész. Szólt Kelemen: — Újat kell oltani! Ezt szerették az emberek. Hogy sistereg! Hogy bugyborékol! Milyen csodálatos, amint felszabadul a vízbe hulló könnyű, fehér kőből a forróság, a félelmes erő!... Közben nem vette észre senki, hogy újra asszony érkezett Az emberek előbb látták meg, mint Ke lemen, és pisszentek egymásnak, hogy mos' figyeljenek, mi lesz. Várták, hogy mesterüknek majd torkán akad a szó, ijedten alkudozni kezd — de Kelemen mit sem törődött most az egyezséggel, derékon fogta ropogós fiatal asszonyát, s megindult volna valamerre. .. Sejtette ő azért, hogy baj lehet, mert mikor izzó szempárok gyűrűjét érezte körben, megtorpant, és körbekapta hirtelen tekintetét: — Mi van, fiúk, nem tetszik valami? A csapat hallgatott, aztán megszólalt Gergő: — Nem farsangolni jöttünk.. 1 ■— Jól van, pihenjetek, dolgoztok eleget — mosolygott Kelemen, és utat kért szabad kezével. — Majd pihenünk, ha végzünk — felelte Gáspár — ha zsebünkben az arany — tette hozzá Torjai. — De addig Itt nincs dolga idegennek! — zúgták mindannyian. — Ezeknek mi bajuk? — kérdezte gőgös szóval Kelemenné, és ez lett a veszte. A lapos orrú Ábris, aki nemrég szabadult, lebiggyesztette ajkát: — Semmi — dönnyögte — nekünk semmi bajunk. Éppen, hogy örülünk, mert lesz, aki majd megtörölgeti fördés után a mestert. .. Meg minket is — kacsintott most a többire — netán, ha szépen kérnénk... Ami ezután történt, arról nem vallott soha senki. A vár történetének ez a lapja homályba került. Ezért is lett belőle ballada. Egy biztos: az építők ettől a naptól fogva pontosan rakták a köveket; mire a láda kiürült, ott volt a másik; nem csapták senkinek a szemébe a meszet; és Kelemen is kisebb lóról szólt az emberekkel. Megkapták pénzüket, el is osztoztak vita nélkül; sőt, inkább még azt figyelte mindegyik, elégedett-e a társa... Az asszonyt még sokáig kereste a törvény. A környékbeliek meg csak találgatták, hogy így esett, meg úgy átett... gyeli, ahogyan messze szakadt hozzátartozói életét vigyázza az ember, aggódva gondjaikon és örvendve sikereiknek. Rudnay Gyula annakidején így beszélt róluk, Nyíregyháza polgármesteréhez írott levelében: „A magyar művészi lélek közkatonái ők, de a sors úgy is akarhatja, 1 gy generálisokká is előléphetnek.” — S valóban: az egykori növendékek közül többen is generálisok lettek, az új művész- nemzedékek nevelői a- főiskolákon, hazai és külföldi kiállítások díjazott művészei, s képeik helyet kaptak a világ nagy művészeti gyűjteményeiben is. , Néhányan, akikre büszkék voltunk, mert a sóstói évek óta magasra emelkedtek a művészet lépcsőin, már nem szerepelhetnek az élő művészeknek ezen a tárlatán: azokat a színeket, amelyeket Konecsni György, Boross Géza kéDei hoztak volna el nekünk, már csak múzeumi termekben láthatjuk. A harmincas évek négynyári művésztelepe után hosszú szünet következett. 1970-ben már nem a könyörületes segítő szándék, hanem a megyei tanács vezetőinek tudatos fejlesztő, művészetpártoló tevékenysége hozta létre az új sóstói művésztelepet, amely nemzetközi kapcsolataival lehetővé teszi a szélesebb kitekintést, a baráti országok művészeinek megismerkedését, véleménycseréjét is. E kiállításban azoknak a magyar művészeknek képei szerepelnek, akik a három év során a külföldi művészek házigazdáiként, vagy hazánk más tájairól érkezett vendégekként voltak a megújult sóstói művésztelep lakói: Banga Ferenc, Batári László, Benyó Ildikó, Berecz András, Gerencsér Judit, Huszár István. Mészáros Géza, Nagy Előd, Nagy Sándor Zoltán, Pál Gyula, Szurcsik János egy-egy, vagy több nyáron is részt vett a művésztelep munkájában. Külön öröm és büszkeség számunkra, hogy az itt kiállító művészek közül l ibben is nem vendégként szerepelnek itt. hanem állaridó lakóhelyül választották városunkat; s egyre inkább elismerést szereznek alkotásaikkal megyénk művészeti életének. Az itt bemutatható néhány alkotás nem adhat hű képet a sóstói művésztelep új nemzedékének sokszínűségéről, alkotói törekvéseik változatosságáról; de tanúsítja ígéretes tehetségüket, s azt, hogy a legtöbben már túljutottak az útkeresés nehézségein, rátaláltak saját világukra, egyéni hangjukra, s birtokában vannak annak a titokzatos s alig megmagyarázható képességnek, amit művészi egyéniségnek hívunk. A sóstói művésztelep összesen is rövidíts múltja még alig jelent többet, mint bíztatást a jövőre: hogy lehet és kell megteremteni egy valóságos alkotó közösség állandó otthonát; hogy kincseinket, a varázslatos szabolcsi, szatmári, beregi tájak semmihez sem ha^ sonlítható hangulatát fel kell fedeztetnünk á messziről jött képzőművészekkel, magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, s hogy magunknak is meg kell ismerkednünk távoli vendégeink művészeti törekvéseivel, tartalmi — formai kísérleteivel, amelyek új ösztönzést adhatnak hazai művészeink számára. Dienes Istvánná Űj könyvek Jánku apó és a többiek — Manók a gépvilágban Amíg március elérkezett Kahána Mózes nevét egyre inkább most ismeri, jegyzi meg a hazai olvasóközönség, t holott az irodalom korosabb nemzedékéhez I tartozik. Nem ő, hanem a • történelem teheI tett arról, hogy évtizedeket kellett várnia művei magyar nyelven való megjelenéséig, ám úgy tűnik, apadóban a régi adósság. Most, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában kibocsátott munkája, a „Lemegy a nap” félévszázaddal nyúl vissza a múltba, hogy fölidézze elénk Szovjet-Moldava egyik falucskáját, a közösen gazdálkodás első, meghatóan elszánt és naiv lépteit. Jánku apó és a többiek egy határszéli, a román királysággal szomszédos településen élnek, érthető tehát, hogy amit tesznek, azt azért is cselekszik, hogy „odaát” lássák mire jut — ahogy magukat nevezték — „a vörös-paraszt kollektíva”. A szerző mély megértéssel, szeretettel ábrázolja alakjait, a falusi élet mindennapjait, a családok küzdelmét a többért, jobbért. Sok nehéz próbát tett a háború az emberekkel, de végsőnek — a legszörnyűbbnek is, az utolsónak is — a nyilasok vérgőzös uralma bizonyult. Bátor vállalkozás volt Gerencsér Miklósé, amikor e hónapokat állította fel regénye pilléreként, hogy közöttük emberi sorsok kusza szálait szője meg. Bátor vállalkozás volt, ismételjük, mert a téma, a helyzet könnyen túlírtságra csábít. A szerző ezt eredeti módon kerülte el: a szereplők, a cselekmények hitelesek. Dokumentumokat tanulmányozott, szemtanúkkal beszélt, s így fornjálta a „Fekete tél” oldalait, a könyvét, amely Győr legnehezebb, legfeketébb napjait fogta át 1944 őszétől 1945 márciusáig. Németek, nyilasok, a tőlük rettegők nagy tömege, s a velük szembeszegülök maroknyi csoportja: így együtt igaz és egész. Nehéz olvasmány Gerencsér műve, mert bár egyetlen városról szól, valójában az egész ország közállapotait ábrázolja, s nem az írói fantáziát szabadon engedve, hanem a tényékhez ragaszkodva. Nehéz olvasmány, de a tanulságokon túl hitet adó is, mert megmutatja azok emberi arcát, akik féltek a haláltól, mégis szembenéztek vele, küzdöttek. A nagy tényanyagot sűrítő, jól szerkesztett regényt a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg. Mennyivel bájosabb, kedvesebb, emberhez közelebb álló Lutra, mint a Manó-mobil! E summázattal tesszük le a Móra Könyvkiadó két újdonságát, Fekete István újra megjelentetett „Lutra” című művét, s Upton Sinclair regényét, a „Manó-mobiF’-t. Feketa István ember- és természetismeretét méltatni fölösleges, ismerik, értékelik az olvasók, amint azt — egyebek között — a vidra- him történetének negyedik kiadása is bizonyítja. Pihentető, szép olvasmány, természet és ember együttélésének, küzdelmének krónikája, nádasok, lápok titkainak tudója. A mostani kiadást Csergezán Pál illusztrálta. Remek fordítói munkát végzett Tandori Dezső, szellemesek Réber László rajzai, ám a nyelvi lelemények sem képesek jó olvasmánnyá tenni Upton Sinclair meseregényét. Pedig a kezdet nem rossz.. Kalifornia erdeiben egy fiatal ember és egy kislány összeakad az ezeréves manó-nagypapával, s a száz esztendős manó-unokával, Glogóval és Bobóval... Vándorútra kelnek ... kalandjaik akadnak, s a baj nem az, ahogyan Sinc-í lair az amerikai gép világot fölrajzolja, hanem az, ahogyan hősei sorsát, alakját formálja. Felnőtteknek gyermeteg, gyermekek-’| nek felnőttes ez a könyv, s e kifejezésekkel a felemásságot, az elnagyoltságot egyaránt jelöljük.
