Kelet-Magyarország, 1973. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
*. oí áa! fíELÉt-MÁGYARORSZÁG S= ^ASÁRWXf5! MPL’LÉkxSS'T v V.Hr » \ * -A A _ I9*f§. szeptember fi. Márton Klárát Levél egy régenvolt kislányhoz Gyermekkoromban sokszor kimentem a faluszéli rétre. Hanyattfeküdtem a fűben és néztem az eget. Kék, átlátszó üvegből volt és túlsó oldalán mezítlábas angyalok sétáltak. Gyerekek játszottak körülöttük, akik életükben mindig jók voltak, boldog csaholó kiskutyák futkároztak, akik soha nem haraptak meg senkit. Ha szürke volt az ég, azt hittem, hogy a kék üveg bepiszkolódott, és ha fehér felhők úsztak felettem, tudtam, azok hatalmas szappanhabok, mert azzal mossák tisztára a mennyországot és ha esett az eső, azt hittem, hogy az szennyes víz. Éjszakánként, amikor néha felébredtem, és ágyamból felláttam az égre, úgy gondoltam, hogy azért terítették le a fekete, aranycsillagos pokrócot, mert most odafönt is alszanak. Imádkoztam, hogy gyorsan haljak meg, mert nagyon szerettem volna odakerülni és azt hallottam, hogy csak a halál árán lehet. De amikor megdöglött a kiskutyám és ott feküdt mozdulatlanul a kert végében, és hiába szólítgattam, nem nyitotta ki a szemét, akkor éreztem, hogy valaki becsapott. A kutya nem került a mennyországba, hisz ott volt előttem mozdulatlan teste, pedig soha nem harapott meg senkit, csak megugatta a verebeket, és az ismeretlen embereket. És egyszer kolbászt lopott, mert éhes volt. Ott kucorogtam előtte és kértem, hogy ébredjen fel, hozok neki kolbászt, egye meg, nézzen rám mégegyszer, nyalogassa meg a kezemet, meg is haraphat és aztán ismét meghalhat. De csak csend volt körülöttem, még a bogarak se zümmögtek és ebben a némaságban megéreztem, hogy áll valaki a hátam mögött. A nyakamba lihegett, én nem mertem megfordulni. Tudtam, senkit se látnék, pedig az a valaki ott van. Kitaláltam a nevét: ő a Cxakó Magdolna t Ha majd Ha majd messze hagytad el a határt Es mindent ami otthonodhoz köt nyelvet és a megszokott levegőt gondolj vissza, honnan jöttél, hogyan jöttél és gyújtsd össze a maradék erőd. Ha majd fáradtan rádköszönt az este és idegen madarak szállnak fészkükre és felsóhajtasz — tudnod kell: nem vádolhatsz senkit, a fájdalmat te kerested. Félelem. És akinek ajándékot hoz, az azontúl mindig félni fog. Amikor apám fütyörészve egy szúrós vasvillával a szemétdomb tetejére dobta a kutyát. kiszaladtam az udvarról. Egészen a vasútállomásig szaladtam. Tudtam, hogy a vonatok megvédenék. Néztem utánuk, ahogy pöfögve kimennek a pályaudvarról és már nem féltem annyira. Álltam a sínek között, beszívtam a vonatfüslöt és éreztem, hogy nem áll a hátam mögött senki. A Félelem nem mert utánam jönni. Boldog voltam, de nem imádkoztam, mert tudtam, nem kell meghalnom azért, hogy egyszer majd én is felülhessek egy ilyen vonalra, amelyik nagyon messze megy. Ügy gondoltam, ha felnövök, lesz majd egy játszótársam, akivel egyszer elutazunk. Sokáig megy a vonat, a világvégéig, mert valahol van egy utolsó pályaudvar. Azon túl egy hosz- szú kerítés, ami az egész világot átéri. A kerítés kőből van, olyan magas, hogy nem látni a tetejét, északi jó és sokáig utazik, az bemehet a kapuján. Aki ide belép, egy hatalmas réten találja magát, s e rétnek eines vége. Nagyon zöld ott a fű, gyerekek játszanak benne, mindegyiknek lesz egy igazi barátja, és olyan kiskutyák futkároznak ott, akik soha nem fognak megdögleni. Amikor felnőttem és megtaláltam a játszótársamat, már nem akartam elutazni. Nem mondtam el neki, hogy egyszer régen arról ábrándoztam, hogy vele ülök vonatra és le- szállunk az utolsó pályaudvaron. Sok-sok rét volt körülöttünk, ahová nagyon hamar el lehetett jutni, és mindegyik hasonlított arra a régi, megálmodorttra. De egyszer megint meglátogatott a Félelem. A hátam mögött állt. Megismertem a lehelteiéről. A játszótársam egy asztalon feküdt, fehér lepedővel letakarva és én hiába szólítgattam. Levettem arcáról a takarót és kértem, hogy csak mégegyszer nézzen rám, mondjon valamit, én nem árulom el senkinek. De csend volt és ugyanolyan megalázott- nak, legyőzöttnek és kifosztotta ak láttam őt, mint akkor nagyon régen a kiskutyámat. Hazaszaladtam, bezárkóztam, de éreztem, hogy most utánam jött a Félelem. Néha éjszaka, amikor sötét van, úgy érzem, valaki megsimogat. Gyorsan a villany- kapcsolóhoz megyek, de amikor világosság lesz, nincs a szobában senki. Zörög az ablaküveg, gyorsan kinyitom az ablakot, de rájövök, hogy csak a szél... Nagyon félek... Napok óta levelet írok. Azzal a régenvolt kislánnyal beszélgetek. Arra kérem, zavarja el mellőlem a Félelmet, és talájon ki nekem mégegyszer, utoljára egy hosszú mesét, amiben majd megint hiszek és sokáig tart, és egv kicsit igaz lesz, mert még sokáig akarok élni. Színe lesz az égnek... Beszélgetés Garai Gábor Kossuth-díjas költővel — ön a felszabadulás után érett felnőtt emberré. Meghatározta-e hovatartozását a gyerekkorban megismert szegénység emléke? — Az én generációmnak, való igaz, segített választani a történelem. Annak, aki ismerte a létbizonytalanság nyomasztó érzését, könnyű volt eldönteni: hol a helye a társadalomban. Ez az emlék éreztette és értette meg velem annak a látványnak a pátoszát is, amelyet Evés című versemben próbáltam megfogalmazni. Egyszer, délidőben, láttam egy munkást, aki jóízűen tejet és kenyeret ebédelt. A kétkezi munkás komótos evése, biztonsága, tudva, „hogy holnap is tesz munka és ebéd” — egy kicsit egész társadalmunkat szimbolizálja. Mert ez ma nálunk minden ember számára a világ legtermészetesebb dolga. Cágk abban tévednek so- Jkan, hogy ez a világ — állandó. Az állandóság mozdulatlanság, a mi világunk ellenben mozog. Fejlődik. Bőven van tennivaló. Ezért nem tudok egyetérteni a húszéves életuntakkal. A közönyösekkel. Annyi, de annyi feladat vár megoldásra még! Ha részt kérnénk magunknak a mozgásból, mindjárt nem éreznék feleslegesnek életüket, munkájukat. — Kit nevezne meg múzsájának? — Személyre gondol vagy eszmére? — Eszmére. — A kommunizmust. Írni nem lehet Világnézet nélkül. Az pedig meghatározza az ember magatartását, életszemléletét, és — múzsát is ád. Amikor Indiában jártam, ennek a „múzsának” köszönhetem, hogy nem éreztem ott magam „fehér idegennek”, az ő nyomorúságuk láttán. Embertársuknak éreztem magam, és úgy hittem és hiszem, kötelességem szólni érettük. Ez most fontosabb, mint megénekelni hazájuk misztikus szépségét. Ügy gondolom, ha az emberek ilymódon néznék a világot, könnyebb lenne benne megtalálni a tennivalót is. Oly sok minden van még a földön, amelybe egy jó érzésű ember Bem nyugodhat bele. Ahhoz, hogy jó lelkiismerettel élhessünk, cselekedni, kiáltani is kell — másokért — A költő szabadsága és elkötelezettsége hogyan fér meg együtt? — Abszolút szabadság nincs. A társadal mi együttélés számtalan korlátot szab minden ember számára. Ügy érzem, az a szabadság, amikor egy ember pontosan tudja a helyét és kötelességét az életben. Ha ezt vállalja — elkötelezetten él. — Sokat utazik az országban, gyakori résztvevője író-olvasó találkozóknak. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az elmúlt évek alatt? — Hat—nyolc évvel ezelőtt, egy-egy találkozón még az egybegyűltek összetétele szerint kellett eldönteni, milyen verseket olvassunk fel. Hogy meg is értsenek. Ma már sehol sincs szükség ilyen válogatásra. Egy példát is mondanék erre. A közelmúltban egyik kritikus barátommal vendégek voltunk egy „szabálytalan irodalomórán”. Az iparitanulóintézetben a szobafestő tanulók többsége szabolcsi fiatal volt. Barátom úgy vélte, szükségesek az egyszerű, mondhatnám, szájbavágó- an magyarázó szavak. Észrevettem a fiatalok arcán a fintort. Beszélgetés közben, észrevétlenül „feljebb csavartam a szintet”. Partnerek voltak. Ügy hiszem, hogy ehhez a tapasztalathoz — melyet általánosnak tartok — nem szükséges kommentár. — A megnyugvást keresőknek mit tanácsol? — Amit magamnak, amikor egyszer menekültem a fáradtság elől: „... látogasd meg a földet, ahol születtél, /ülj le egy padra és süttesd az arcod a nappal,/ ne szólj egy szót sem,/ beszélgess csak a tájjal,/ — s nyomban föltámad ottfeledett gyermekkorod:/ színe lesz az égnek, szaga a virágnak”. Usdt lions Hagyományteremtés és kísérletezés A kisvárdai napok tapasztalatai, tervek a jövőre NEM A DIVAT, HANEM AZ IGÉNYEK teszik szükségessé, hogy a szabolcsi városok is kutassák a tehetőségeket a tartalmasabb, színesebb, változatosabb művelődési programok megvalósítására. Keressék a sajátos arculatú, a hagyományokat tovább ápoló, egyben kísérletező rendezvényeket. Jó ideig a megyeszékhely is adós maradt ezzel, de ma már az útkeresésnek olyan említésre méltó eseményei vannak, mint a Nyírségi ősz, a Nyíregyházi nyár, a nyíregyházi művészeti hetek, pedagógiai napok. A megye fiatal városaiban is megérlelődött a felismerés, a várossá váláshoz elengedhetetlen a kulturális élet színvonalasabbá tétele, rangos rendezvények meghonosítása, Így vert gyökeret a hivatalos várossá nyilvánítás előtt a nyírbátori zenei napok ma már országos érdeklődésre is szémottartó rendezvény- sorozata, s kezdődött el a mátészalkai napok programja is. Kisvárdát eddig nem említhettük az ilyen rendezvények gazdáinak sorában, s ez talán a legjobban a kisvárdaiakat bántotta- Itt is megvolt az igény már a várossá válást megelőzően is, hogy meghonosítsanak egy na- gyobb, tömeget mozgató, reprezentatív rendezvénysorozatot. Sok minden hiányzott azonban az elinduláshoz, legfőbbképpen a tárgyi feltételek. A sürgető igény azőnban nem hagyta nyugton a város vezetőit, lakosait, előbb az alapokat rakták le; helyi erőforrásokból, tetemes társadalmi munkával megépítették a hárommillió forint értéket kitevő várszínpa- dot. Eléggé „csendben” ment a nagy horderejű munka, a városon kívülre alig jutott el a készülődés „zaja”. Annál lázasabban gyűjtötték az ötleteket, mentek el tapasztalatokat szerezni más városokba, megyékbe, hogy a nyár végén a falakra kerüljenek a plakátok, zászlódíszbe öltözzék a város. Augusztus 31-én nyitották meg a kisvárdai napokat, a látványos lovasversenyekkel. Ugyanis „mellékesen” egy nemzetközi erőpróbákra is alkalmas lovaspályát is építettek. KÉT HÉT ALATT EGYMÁST VÁLTOGATTÁK az események Kisvárdán. A szabadtéri színpadon a debreceni Csokonai Színház művészei mutatkoztak be elsőként, a Bánk bán című operával. Szoborkiállítás nyílt a vármúzeumban, pedagógiai előadássoroj^t kezdődött a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola közreműködésével, sor került két iskola névadó ünnepségére, képzőművészeti tárlatra, fotó és politechnikai kiállításra, a városi üzemek, ktsz-ek termékbemutatójára, orvosok és pedagógusok közös tanácskozására az iskolaegészségügyről és még több rendezvényre. Szerény számítások szerint is mintegy negyvenezer látogatója, részvevője volt a kisvárdai napok eseményeinek. Hivatalosan ugyan szeptember 13-án véget értek a kisvárdai napok, néhány „ráadás” megtoldotta a rendezvények sorát, időpontját. Két képzőművészeti tárlat maradt továbbra is nyitva, a hónap végéig, a jövő hónap eleiéig. Műsoron kívül amatőrfilmes és diafilmes bemutatót is láthatott az érdeklődő közönség, a napok hivatalos „zárórája” után. Még korai lenne mérleget készíteni a kisvárdai napokról, néhány tanulságot máris levontak a rendezők. Először is, a jövőben nem ilyen sűrű programot akarnak, valószínű az időpontot is előbbre hozzák és már májustól kezdődnének a színházi rendezvények. A napok központi eseményeit változatlanul az deális tehetőséget nyújtó várszínpadon és környékén tervezik. Tizenhat színházi előadás szerepel az elképzelések között, állandósítani szeretnék a nívódíjas megyei népitánccsopor- tok versenyét, a munkás színjátszó együttesek meghívását is tervezik a hagyományteremtés szándékával. Jobb közönségszervezéssel kívánják felkelteni az egyes rendezvények iránt a környező községek lakóinak érdeklődését. Arányosabban szeretné megosztani a rendezőbizottság a munkát az egyes szerveit között, s továbbra is számítanak újabb ötletekre, javaslatokra, melyek segítenek a kisvárdai napok profiljának kialakításában. A KEZDEMÉNYEZÉS MEGHOZTA a kisvárdaiak kedvét, jónak értékelik a napok rendezvényeit. Igaz, nagy-nagy fáradtsággal, járt a gyorsan váltakozó rendezvények gördülékeny lebonyolítása. A rendezők megérdemelten pihenhetik ki az éjszakázás, a sok munka fáradalmát. De megérte, és megéri tovább kísérletezni a hagyományteremtéssel, rangos, de nem hivalkodó, a tartalomra tö- rekvő rendezvényekkel hozzájárulni a színvonalasabb művelődéshez. Az adottságok, az ötletek nem hiányoznak, most már az igé- nyességen, a jól összehangolt és átgondolt programok kidolgozásán a sor. Bencze fózseft Holies Mari Te szívemnek merénylője, víg lovagod tenni jó volt, hagymafüzér szőke copfod homlok-ereszemen lógott. Szőlőben a gyors fogósdit, szalmaboglyán a parádét, nem adom én soha másnak hamvas szeder-csokoládéd. PapáK-mamás volt a játék, én voltam a kicsi uraid, kotyvasztottál sárebédet, ,s gágogtak rád gunár ludak. Akkor voltam csak én boldog, bodza-esemyős nagy zöld réten, itt ülök most mesebeli liliputi béka-széken. Orsóval Emil: Naponta, megszületni Naponta megszületni. Ronthatatlan egészséggel világra jönni reggel álom-ölből. Mindig új tükörbe nézni ámulóan. Mosdani új szavakkal. Később egész nap tenni, lenni. Roppant valóság-terheket emelni, azt keresve, ml jól tudott már, de még telhetetlen. Az óra mutatóját lesni nagytitokban. És éjjel pusztulni végül, mint a lepke mi egy napig száll, boldog-öntudatlan, aztán, — célja-betöltött tetem, milliónyi — súlytalan hullni lágy vizekre. Képzőművészeink vázlatkönyvéből: ŰJ VÁROS. (Krutitla József rajza)
