Kelet-Magyarország, 1973. augusztus (33. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
~TF'6Ui~ái KELET-MAGYARORSZÄÖ — VASÁRNAPI MELLÉKLET Í973. augusztus I?. Márton Klára: ISMERKEDÉS — Eredj — mondja anyám. — Szólj apádnak, hogy egy kicsit jöjjön ide. Mondd neki: apám, tessék jönni dinnyét enni... Anyám felemeli a kezét, s a felszántott földek felé mutat. Látok ott egy tértit, aki ráhajol az ekére. Ló húzza az ekét a barázdában. A porhanyós föld csiklandozza a talpam. Az eke szétvágott gilisztákat forgatott ki a földből. Guggolok, és ezeket nézem. Mire a dűlő végére érek. két ekést látok szántani. Az egyik most fordítja meg a lovát, a másik messzebb van. Emez dudorészlk. Odaszaladok hozzá és megnyugszom, mert látom, hogy bajusza van. — Apám, tessék jönni dinnyét enni — mondom neki. Az ember rámnéz és nagyot nevet: — Én? Tén'-'.eg én menjek? Anyád nem hiszem, hogy örülne neki. Ezt a hangot nem Ismerem. Megijedek és sírni kezdek. — Laci! — kiabál a másik férfinak. Az megáll a lovakkal és odalön. Halkan beszélgetnek. Aztán rámnéznek és hahotáznak. — Te hülye — mondja anyám, amikor az udvarra érünk. — láttam, hogv mit csináltál. — Hagyjad — mondja a bajuszos. — Kicsi ez még. — Mikor én mindenkinek azt mesélem, hogv te akkor katona voltéi, amikor ő született. Ezt a szégyent. — Ugyan, ne törődj ezzel. Majd csak megszokja az arcom. Esszük a dinnyét az udvaron. Nagy, levágott- cikkely van a kezemben. Már teljesen kirágtam. A rózsaszín lé véelgcsurog a könyökömig és azonnal megszárad. A bajuszos rámnéz. Vidám fények vannak a szemében. — Menj játszani — mondja anyám, aztán e bajuszoshoz fordul: — Nem fogod ki a lovakat? — kérdi és egy kicsit hozzádül. Ott ülnek egvmás mellett egy széken. — No — szól hozzám a bajuszos. — Hát ennyire ízlik? Adjak még? Állok előttük. A batuszos meg csak néz és mosolyog. A kezem ragacsos. — Hát jól van — mondja. — Most menj szépen játszani. Nincs kedvem elmenni. Bámulom őket. ehogv arcukra rásüt a nap. A baluszos hol en"ámat nézi. hol engem. Aztán anyám halára teszi a kezét. Egy barnás fürtöt az ujja köré teker. — Nem hallottad? — kérdezi anyám. — Azt mondtuk, elmehetsz. A baluszos megfogja a kezem és kicsit inagához húz. — Tudod, hol fészkel a pacsirta? Ugye Hát maid én megmondom neked. . . A búzában. Menj, keress egy pacsirtafészket! Pacsirtát már láttam fent a levedben, de inem tudnám megkülönböztetni a többi ma- 'dórtól. Fent lebeg mindig és nagyon szépen énekel. Elindulok, hogv megkeressem. Ok oedlg tett ülnek mozdulatlanul a sok szétdobált dinv- inyehéj között. Néznek utánam és hallgatnak. Vastag por van a koesiútnn. Bokáig süly- jvedoV. Kétoldalt kukoricatáblák. fsak megyek és nem találkozom a búzamezővel. Hemegvek az esvik kukoricásba. Nagv, kőidbe burkolt csövek lúgnak a szárakon. Az eP'dkből dús kukoricabajusz lóg. Eev szom- S7ódass7ony van előtfom ezzel a hosszú hrtijal. A levegőbe szinpantok. — Jő napot, szomszédasszonv — mondom Ineki — Miért kölnizte be magát? — Az uram vette a vásáron. Magát is be- köluizzem, szomszédasszony? Na, tartsa ide a fejét! Belebújok a szomszédasszony arcába és én is illatos leszek. — Mit főz. szomszédasszony? — Paprikáskrumplit. Nem kóstolja meg, szomszédasszony? — Adhat egy kicsit. Aztán sietek, meg kell keresnem a pacsirtát... Huta Berulava: LENINNEK A kőkoporsóba bevésve Két dátum — mely mindenről beszél. Egyik — születési éved, Másik — halálod percében kél. Az idő egyetlen évszámmal Koronázza földi létedet — Ezemyolcszázhetvenkilencröl Zengek és is dicső éneket. Túlélve az idők végtelenjét A patak csobogva foly dogál; De születésed, léted fényét Halál soha sem mossa alá. Fordította: Sigér Imre — Ráér még, szomszédasszony. Ugye, ízlik a krumpli? Kolbászt is kell beletenni. Attól ilyen jó. — Nem adna egy kicsit abból is, szomszédasszony ? — Dehogynem. Látja, egészen elfelejtettem, hogy kolbászt Is adjak. Na, tartsa a tányérját. — Ez jó Volt, szomszédasszony. Mondja csak, milyen virágok ezek itt a földön ? — Hát nem ismeri, szomszédasszony? Fq- Ivófűvirág. Az uram ültette, még a tavasszal. Ugye, szép a kert, szomszédasszony? — Szép hát. . . Nekem csak rózsáim vannak. Látta már a rózsáimat, szomszéd- asszony ? — Amelyik az ablaka alatt virít? Hát persze, hogy láttam. Ad majd belőle, szomszédasszony? — Hát persze, hogy adok. . . Átjönnek estére?. .. Szedhet egy csokorral. — Átmegyünk szomszédasszony. — Na, akkor isten áldja. Megyek, megkeresem a pacsirtát. — Vigyen egy kis folyófflvirágot, szomszédasszony. Befőttesüvegbe tegye. Akkor nem hervad el. Egy hosszú virágfözért húzok ki a földből. A nyakamba teszem és elköszönök a szomszédasszonytól. Megyek beljebb a kukoricásban. Jobbra- balra térek. Nem akar vége lenni. Az eget csak föntről látom. Már jó ideje gyalogolok, aztán egy tisztásra érek. Mindenféle fű nő itt. Hosszú szárú, sárga virágok vannak a réten. A szélben hajladoznak. Apró kis ejtőernyők szállnak. Felérek egy dombra. Innen meglátom a tanyánkat. A piros cserepek idevilágltanak és a gémeskulon a nehezék magasra van húzva. Visszamegyek a kukoricásba és megpróbálom arra venni az irányt, amerre az előbb a házat láttam. Senki sincs az udvaron, amikor odaérek. Megállók a dinnyehéjak között és nézem a becsukott ajtókat. Anyámat szólítom. Nem válaszol. Ekkor odamegyek az ajtóhoz és lenyomom a kilincset. Nem enged. Ekkor hirtelen félni kezdek. Úgy érzem, elköltöztek innen. És mert engem nem találtak, hát itthagytak. Én vagyok az oka, mert elkószáltam. Leülök a tuskóra és sírni kezdek. De ekkor felröffennek a disznók. Megnyugszom. Ha őket se vitték el, akkor nem lehetnek messzire. Még egyszer odamegyek az ajtóhoz. Az ajtó közepén kerek nyílás. Ezen benézek a szobába. Először csak a fehér csíkokat fedezem fel a szemközti falon. Az ajtó deszkái között ha- sadékok vannak. Ezek vetítik oda a fényt. Már nincs olyan sötét a szobában, mint abban a pillanatban, amikor benéztem. Látom a megvilágított ágylábat és a cserépedény egyik fülét is a szekrény kis részével. Megint anyámat hívom. Ekkor egy fehér folt mozdul az ágyon. Jobban kimeresztem a szemem. . . Nem tudom, ki lehet, mert a feje kiesik a látószögemből. Arra gondolok, hogy anyám mindjárt kijön és megver. Látom is szúrós szemét, ahogy majd rámnéz. Gyorsan elkotródok az ajtótól. Elindulok arra, amerre jöttem. Meg akarom keresni a tisztást, ahol ejtőernyősök és lepkék röpködnek a levegőben. Egy hereföldön megyek keresztül. Nemrég kaszálhatták le, mert szúrja a talpam. A levágott törzsüknél apró, sűrű levelek bújnak ki a földből. Ilyet szoktam tépni annak a szürke nyuszinak, amelyet a bajuszos hozott nekem. Az ejtőernyőket nem találom. Van ugvan egy tisztás, de ez nem az. Itt nagy homokfoltok vannak és néhány fa. A levelük egyik fele hófehér. A homok között sárga fűcsomók nőnek. Kitépek egyet és azzal játszom. Két bogár galacsingolyót görget a homokban. Valaki suttog. Felnézek a fára, onnan jön a hang. Minden falevél egyszerre rezeg, úgy suttognak. — Nem tudjátok, merre van a pacsirta? — kérdeztem. Egyszerre bólintanak, hogy nem. — Kikap a kislány, ha nem találja meg a madarat — hallok egy halk hangot. — Nem tudjuk, nem tudjuk... Eredj haza kislány. Felállók. A levelek fehér oldalukat mutatják, amíg el nem tűnök szemük elől. Egy kocsiút keresztezi a kukoricást. Már sötétedik. Most jobbra fordulok, mert úgy érzem, arra van a tanyánk. Ismeretlen ház előtt állok meg. Egy kuty láncra verve ugat, amikor meglát. Szaladni kezdek. Sötétedik, egyre csak sötétedik. Végigszaladok egy földúton. Aztán egy szénakazalhoz érek. Leülök. Olyan illata van a rétnek, mint a megvetett ágyamnak este, amikor már elálmosodom. * Lesz-e múzeuma Szatmárnak JÖ TÍZ ÉVE TETTÉK FEL A KÉRDÉST maguknak — és az érdekelt járási, megyei szerveknek — a szatmári múzeumpártiak. Indokolni alig kell óhajukat: ritka gazdagságú, sajátos, zárt világ a szatmári vidék. Némely szatmári falu, porta valóságos élő néprajzi mUzeum, ahonnan az ország jeles múzeumai évtizedek óta gazdagon merítenek. Az ország első reprezentatív szabadtéri múzeuma, a szentendrei skanzen is szatmári artyaggal nyitja kapuját. Az épülő sóstól szabadtéri múzeum is innen „vándoroltatja” a népi építészet legszebb alkotásait. Nem ké- zenfekvő-e, hogy Szatmár központjában, Mátészalkán legyen állandó múzeuma a néprajzi, népművészeti kincseket őrző vidéknek, elsősorban az Itt élő nemzedék, nemkülönben a távolabbról érkezők számára. Nem késtek már eddig is a múlt értékeinek megmentésével? Egyre apad a régi. A vidéket katasztrofálisan sújtó árvíz is megtette a magáét, forintban ki nem fejezhető veszteséglístáján múzeumi értékű, egyedi kincsek is szerepelnek. Behozható-e az elmaradás, amelynek megszüntetését a várossá válás éppUgy, mint a környéken élő több mint 100 ezer szatmári ember kulturális igénye is mind sürgetőbben kívánja. A megye minden jelentősebb tájegységének van már múzeuma, Kisvárdán. Nyírbátorban, Tiszavasváriban, Vaján, Vásáros- naményban létesült múzeum az utóbbi tíz év során. Szatmárban nincs — foglalják ösz_ sze az elhangzó kérdések utáni tényt a múzeum alapításán egy évtizede munkálkodók. S hozzáteszik: sokan kezdenek rájönni, hogy Szálkán nem csak gyárakat, bérházakat kell építeni, hanem szükség van olyan „beruházásokra” is, amelyek nem pénzben kamatoznak .., MI TÖRTÉNT A TfZ ÉV ALATT a múzeumalapítás ügyében? Lelkes gyűjtők — elsőként középiskolai diákok, később felnőttek — kezdték el a kallódó értékek mentését Márton Árpád gimnáziumi tanár irányításával. Szabad időben sok ezer órát töltöttek a szatmári falvakban, búvárkodtak az ó padlásokon, gyalog. kerékpáron, vonaton, szekéren hordták a pusztulástól megmentett tárgyakat. Később maguktól is jelentkeztek a parasztemberek: s hozták be Szálkára a matuzsálem faekét. a kendermunkák eszközeit, a lápi világ pá- kász-, csikász-, madarászszerszámait, a kismesterségek megmaradt eszközeit, érdekes ruhadarabokat. Egy ideig a gimnázium pincéjében őrizték a másfél, kétezer darabra rúgó néprajzi tárgyat, a régi paraszti élet és gazdálkodás eszközeit. De a jelen sehogyan sem tudott helyet adni a múltnak. Szükség léit a gimnázium pincéjére és pakolni kellett. Elkezdődött a vándorlás; fészerek, raktárak, udvarok zugában találtak ideiglenes otthont a tárgyak. Közben tovább gyarapodott az állomány. Egy idő múlva B'arkas József néprajz szakos tanár vette át a stafétabotot Márton Árpádtól, hozzálátott a rendszerezéshez, a feldolgozáshoz, tovább szervezte a gyűjtőmunkát. De helyiség nem volt. Nem a jó szándék hiányzott soha, hanem a megfelelő épület. A régi, szűkös ruháját kinövő Mátészalka egy sor fontos köz- intézménynek nem tudott helyet adni. Any- nyit mégis sikerült elérni, hogy egy gyűjteményes állandó kiállítást rendeztek az anyag egy részéből. A közönség elé kerülhetett a szorgos munka gyümölcse, de sok száz tárgy továbbra is hozzáférhetetlen maradt. A szatmári gyűjtésből így jutott néprajzi anyag a Jósa András Múzeumnak, a vajai múzeumnak. a skanzennek. De az önálló szatmári múzeum alapítását szorgalmazók nem mondtak le arról, hogy megérnek a feltételek az fi múzeumuk megnyitására is. A sajátos jellegű néprajzi, népművészeti értékek mellett sehol másutt nem található tárházát szeretnék bemutatni az egykori vízivilág eszközeinek, a lápnak. A lecsaoo- lás. az árvízvédelem tárgyi emlékei is kínálják a feldolgozást, az összegyűjtést. Várostörténeti emlékekben is gazdag a szatmári vidék központja, Mátészalka, ahol az országban elsőként gyúlt ki a villanv. A mátészalkaiak olyan múzeumot szeretnének, amely nem másolja a többit, nem azokat a tárgyi és szellemi értékeket foglalná magába, amelyek1 másutt is megtalálhatók, hanem a táj sajátos földralzi, néprajzi, népművészet! jellegzetességeit reprezentálná, így kapcsolódna szervesen az ország múzeumi hálózatának érrendszeréhez. AMI Tíz ÉVIG NEM SIKERŰI .T. a jelenlegi helyzetkép szerint a megvalósulás útján halad. A Magyar Nemzeti Bank 19 helyiséges épületének átadásával végre otthona lesz a sokfelé tárolt és kicsit áttekint- hetetlm anyagnak. Egyelőre hat-hét helyiség elfoglalására nvilik lehetőség, kisebb átalakításokkal. Később, az épületben lévő családok lakásgondjának megoldása után válik teljessé a múzeum „honfoglalása” az erre a célra átadott épületben. A tízéves kérdésre érlelődik a megnyugtató válasz, de az igazi munka ezután következik. Má. sabb, biztatóbb munka ez, mint tíz évvel ezelőtt. amikor csak a jó szándék és az igyekvés volt meg, ami ezután is szükséges, sőt jobban mint bármikor. Páll Géza Hangversenyek, kiállítások A nyírbátori zenei napok programjából Hetedik alkalommal hangzik fel augusztus 18-án — és a zenei programok előtt minden este hétkor megismétlődik — a nyírbátori fa harangtorony kerengőjén a Tinódi- dallamokra komponált Farkas Ferenc-mű: a nyírbátori zenei napok szignálja. Ezzel a „jellel” kezdődik a nyár szabolcsi rendezvényeinek évek óta megszokott magas > színvonalú zenei sorozata, amely joggal szerzett hírnevet a megye, sőt az ország határain túl is. A hagyományokhoz híven két szombat 's két vasárnap estére „alakul át” koncertteremmé a műemlék református templom gótikus épülete, hogy hazánk zenei előadó- művészei közül a legismertebbek közönség elé lépjenek. A megnyitó napján Mozart-művek szerepelnek a programban. A Varázsfuvola-nyi- tány és az A-dúr hegedűverseny a debreceni MÁV-filharmonikus zenekar közreműködésével szólal meg, a versenymű szólistája Szemjon Sznitkovszkij szovjet hegedűművész. A harmadik Mozart-mű a Requiem lesz, a szólisták között a zenei napok „állandó vendégeit” találjuk, László Margitot, Szirmai Mártát, Simándy Józsefet és Gregor Józsefet. Augusztus 19-én Kodály-estnek is lehetne nevezni, hiszen a Psalmus Hungaricus mellett több kisebb kórusmű szerepel Veszprém város vegyes kara előadásában. A következő szombaton, augusztus 2!5-én Sugár Rezső Hősi éneke és Liszt XIII. zsoltára a debreceni zenekar és a pécsi Liszt Ferenc kórus előadásában hangzik el. Ebben a programban Leitner Mária vezetésével a nyírbátori gyermekkórus Is közreműködik. A zenei napok befejező műsora augusztus 26-án Händel Judás Maccabeus oratóriuma. Szintén hagyomány, hogy a zenei programokkal egyidőben kiállítások nyílnak Nyírbátorban. Augusztus 19-én, vasárnap 11 órakor a Báthori István Múzeumban Benedek György festőművész és Kircmajer Károly szobrászművész kiállítását dr. Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja meg. A másik kiállítás Derű a művészetben címmel a Galéria anyagából augusztus 25-én, 11 órakor nyílik dr. Telepy Katalin művészettörténész tárlatvezetésével, Nyírbátor történelmi múltjára emlékezve — szintén hagyományként — sor kerül Báthori István erdélyi vajda szobrának és Báthori István fejedelem, lengyel király emléktáblájának megkoszorúzására. A programot több alkalommal toronyzene és térzene színesíti a debrecen—nyíregyházi honvéd helyőrség fúvószenekarának közreműködésével. Mezei András: Egy pedagógushoz Ki volt, ki újra írt számot és betűt feledve bugyrod iszonyát, történelem? S ki szólított a nevemen? Miféle pádból ugrottam talpra combhoz szorított karral s kiáltva: jelen! Miféle angyal írt számot és betűt? Milyen türelem kötött megállni, helytállni helyemen? Ki az, ki nem lankad mindig újrakezdeni az alapműveleteken? Hadd lássam tiszta arcodat. Itt vagyok, jelenj meg nekem, híved a fényben lélegezve Iái, ahogy megindulsz népet és hazát menteni vízen, s kenyéren — Értek én mindent vonásaidból, eltűnődöm minden kis jeleden: fenn az iskolatábla fényes feketesége. Homlokod fényessége is áldott legyen: ki mindig újra írsz számot és betűt hazát teremtő értelem.
