Kelet-Magyarország, 1973. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-12 / 135. szám

f. «Mat KTELET-M Ä® Y ÁRORSZÁÖ *973 JBrrfU* f# KOMMENTÁR A Pravda írja: Kárpátontúli barátaink életéből Teljes egyenjogúság, kölcsönös bizalom a KGST-ben A saigoni kérdőjel Dr. Henry Kissinger beszá­molt Nixon elnöknek a pári­zsi bizalmas tárgyalásokról. Viszonylag kevés időt töltött — legalábbis a kiadott ame­rikai közlemény szerint — Washingtonban: vasárnapra virradóra érkezett és állító­lag kedden ismét elfoglalja helyét Le Dúc Thóval, a VDK megbízottjával szemben va­lamelyik párizsi villa tár­gyalóasztalánál. A nemzetközi közvélemény megszokta, hogy manapság a politikusok nagyon gyakran úton vannak és Kissingerrc ez az átlagnál is jobban vo­natkozik. Ez a washingtoni utazása mégis több okból bi­zonyos csalódást keltett. Az egyik ok az, hogy a írancia főváros beavatott kö­reiben még az elmúlt hét vé­gén is komolyan tartották magukat azok a hírek, ame­lyek szerint a tárgyalások, közös közlemény aláírásával még szombaton véget értek volna. Nem így történt és ez önmagában is indokol bizo­nyos csalódottságot. Es mivel lie Dúc Tho maradt Párizs­ban és Kissinger utazott ha­za, afelől senkinek nincs kétsége, hogy melyik fél számlájára lehet írni a kése- I dehnet. A nemzetbiztonsági főta­nácsadónak nyilvánvalóan valami Olyasmit kell megtár­gyalnia főnökével, ami szük­séges ahhoz, hogy a korábbi időpontra várt közös közle­mény végre megszülethessen. Nos, a csalódottság másik oka éppen az, hogy a megfi­gyelők tudni vélik, mi ez az akadály. Szinte valamennyi nyugati kommentátor egyhangú vála- , sza így hangzik: újra és megint csak újra Thieu, a saigoni rendszer támaszt ne­hézségeket. A tekintélyes brit távirati iroda, a Reuter egye­nesen így fogalmaz: Kissin­ger, azt vitatja meg N-ixermal. hogyan vegyék rá a saigoni; rezsimet az új Vietnam-meg- állapodás elfogadására. A kérdés jogos. Számos Szomorú tény igazolja, hogy Thieut „nem vették rá” a régi, januári megállapodás betartására sem. Csakhogy ez így hosszabb távon nem me­het. Saigon rendszeresen sza­botálja a Washington által aláirt egyezményeket. A nagy kérdés: miért? Valóban el­képzelhető, hogy „farok csó­válja a kutyát”?. Vagy csak sajátos munkamegosztásról van szó? A Pravda, az SZKP köz­ponti lapja hétfői számá'/in vezércikket szentelt a KGST 27. ülésszakának, amelyet múlt héten tartottak meg Prá­gában. A KGST tagországai min­dent megtesznek a szocialista államok összefogásának föl kozása, a sokoldalú testvéri kapcsolatok erősítése érde­kében — hangsúlyozta a ve­zércikk. A szocialista gazdasági in­tegráció új út az ember ig fejlődésének történetében. Egyesíti a szocializmus elő­nyeit a tudományos-műszaki forradalom vívmányaival, biz­tosítja a népek eredményes együttműködését a teljes egyenjogúság, a kölcsönös bi­zalom, tisztelet és segítség, a szocialista internacionalizmus kipróbált elvei alapján — írja 'a lap. Az ülésszak megállapította, hogy a KGST tagországainak tevékeny, békeszerető politi­kája megteremti a feltétele­ket a kölcsönösen előnyös gaz­Az Izraelben tartózkodó Willy Brandt nyugatnémet kancellár hétfőn réggel 40 perces megbeszélést tartott Mose Dajan izraeli hadügy­miniszterrel. A találkozón a Palesztinái menekültek hely­zetét és a gerillamozgalommal kapcsolatos problémákat vi­tatták meg. Brandt a megbeszélést kő­vetően helikopterrel a Massa- da-erődbe repült és megtekin­tette a ' történelmi nevezetes­ségű létesítményt, amely pc/i- tosan 1900 esztendeje a zsi­dóság utolsó erődítménye veit a rómaiakkal vívott hé- borúbaiü Ä reakciós erők újabb sú­lyos provokációs cselekedeté­ről érkezett hír a chilei Cau- tin tartomány központjából, Temucóból. A nemzeti párt egyik fasiszta rohamosztaga meg akarta támadni a szoci­alista párt helyi Irodáját, va­dasági 'és tudományos-mű­szaki kapcsolatok eredményes kiszélesítésére. A KGST tagországai ismét megerősítették készségüket arra, hogy fejlesszék gazdasá­gi kapcsolataikat más orszá­gokkal — függetlenül azok társadalmi berendezésétől — az egyenlőség, a kölcsönös előnyök és a belügyekbe való be nem avatkozás elvei alap­ján — állapítja meg a Pravda, majd hangsúlyozza: A szocialista országok ma­gabiztosan haladnak előre a népgazdaság, a tudomány és a technika fellendítésének, a dolgozók anyagi és kulturális színvonala emelésének az út­ján. A KGST országaiban dinamikusan növekszik a nemzeti jövedelem; 1972-ben egészében 11,6 százalékkal volt magasabb, mint 1970-ben. Ugyanebben az időszakban a tagországok ipari termelése összesen több mint 15 száza­lékkal nőtt, míg a fejlett ka­pitalista országoké csak 8,8 százalékkal. Amikor a helikopter az erőd­nél leszállt, kis kíján sze-, rencsétlenség érte a nyugatné­met kancellárt és kíséretét! A gép ugyanis homokviharba kérült és a leszállás után alig 30 méterre tudott megállni a sziklaerőd szélén tátongó, több száz méteres mélységtől. A kancellár sérülés nélkül úszta meg a nehéz leszállást, a kíséretében lévő Paul Frank államtitkár és Eliasiv Ben- Horin, Izrael bonni nagykö­vete azonban ' könnyebben megsérült. j Iamint a tartományi paraszt­tanács épületét. A helyszínre érkezett rendfenntartó erők meghiúsították a fasiszta ak­ciót és több mint harminc személyt letartóztattak.’ A re­akciósok az állambiztonság; törvény megsértésének vád­jával kerülnek bíróság elé. Willy Brandi Izraelben A reakció újabb provokációja Chilében 29. — Főnők, elúszunk a meló­val. Nemsoká itt lesz Petter- Bon, letol — mondja Bika. j A kislány hosszan nézi Bi­kát. — Jó. jó, menjetek csak, én Ss mindjárt megyek. | A három fiú nem mozdul semerre. 1 — Vigyél vizet, amennyi (kell — pattog keményebben Kapelláró hangja Kés felé — Kicsi, keverj maltert. Te meg — néz Bikára — keverj be ke- nöszappant. Mozgás srácok. Látja, hogy mindegyik dü- ihös. Lassan elindulnak, egyre csak visszafelé tekintgetve. Már messze járnak, amikor a kislány megszólal: — Mi az, maguk szövetsé­gét kötöttek, hogy olyan egy­formára nyiratták a hajukat? Kapelláró keserves ábrázat- tal simít végig tegnapi _ ko­paszságán. Valami fölényes válaszon töpreng, de nincs ideié rá, mert a kislány újra kérdez: — És miért nevezik magát főnöknek? — így alakutt. Már régóta dolgozunk együtt. Én lennék a rangidős. Ennyi. — Maga valamit elhallgat előlem. Látom a szemén. Pis­log, mint az a bizonyos béka a kocsonyában. Különben nem fontos. Nehogy azt higyje, hogy fontos. Engem igazán nem érdekel. — Hátha majd érdekli egy­szer — mondta Kapelláró és mereven nézte a lányt. — Kü­lönben tanultam én valamit. Tudja mit? Amíg valakinek a nevét se tudom, minek néz­zek rá? Még nagyon meg ta­lálom jegyezni az arcát. Szólí­tanám magamban, de hogyan szólítsam? Látja, erről van szó. — Mária a nevem. — Az én nevem Feri. Most már tudom, ha egyszer kiabál­ni akarok maga után, milyen nevet mondjak. — Nem biztos, hogy meg­hallom. — Ha én egyszer kiabálni kezdek... Azt meghallja még álmában is. —- Mélyen alszom árai — Mindegy az. Majd f-éSéb ­éedne. — Ha akarnék»; 7 * — Akarna.-— Nem biztos. * — Akkor mi a Biztos? — Az, hogy nekem mos: dolgom van. ,, — Segítsek? _ « — Magát várják. A beosz- fottai. Főnök úr. • — Ha egyszer elmondhatnék mindent magának, a végén sírna. — Nem sírok én olyan könnyen. — Majd meglátná. — Jó lenne az, ha meglát­nám? Melyikünknek lenne jó? — Nekem biztosan. Mert engem már megtanított az élet. — Kíváncsi lennék, mire ta­nította. — Arra, hogy elmondjak valakinek mindent. Akkor is, ha nem tudok egyfolytában beszélni. Ha nem merek a szemébe nézni közben. Mind­egy az. Csak érezzem, hogy hallgat és figyel rám. És ak­kor se szégyelljem magam, ha sírok. Vagy ha ordítok, hogy ennek nem így kellene lenni. Kapelláró úgy érezte, bár nem nézett a kislányra, hogy először pillant rá hosszan. Le­het, hogy ez tévedés — vil­lant az eszébe — akkor is szép. Hányszor ment úgy estéiben, reggeleken, végig a maga csöndes világán, hogy a szembejövők tekintetét ke­reste. (Folytatjuk) Of / p» * • Zsófi nem Első pillantásra felfigyel­tem fényképére és már nem tudtam levenni róla tekinte­temet. Nem a vonzó, a haj­lott kor ellenére is szabályos, szép arcvonások tették. Vala­mi más ragadott meg. ami­nek nyitjára csak később, tü­zetesebb ismeretség 6orán jöttem rá. A tárlatvezető tanár, aki lelkesedésből, társadalmi alapon végzi munkáját a nagybocskói községi mú- zeúmban, készségesen szol­gált magyarázattal: — Hafia Vorohta. Régi párttag, az utóbbi évtized­ben itt, Nagybocskón leját- szódott csaknem valarriennyi forradalmi megmozdulás részvevője. Még elevenen élt bennem a fénykép, amikor találkoz­tunk. Valaki említette, hogy a negyvenes évek elején Schőnhercz Zoltánnak adott menedéket egyik illegális út­ja közben. Szóvá teszem az esetet. Arca felragyog, kész­ségesen meséi: — Igen, így volt. De csak sokkal később, már a hábo­rú után tudtam meg, kiről is volt szó. Akkoriban sokan fordultak meg nálunk. A párt illegalitásba szorult, a kommunistákat üldözték. Hol egyik, hol másik régi elv­társnak nyújtottunk mene­déket. Sohasem kérdeztem, kiről van szó és mi járatban van. A mozgalomban megta­nultam — csak azt kell tud­nom, amit mondanak ... Találkozások! Röpkék, hosszabbak, szerencsések és tragikusak. Némelyek mély nyomot hagytak benne, má­sok emlékét elsodorták a ro­hanó évek. Hány volt? Meg sem tudná számolni! ’ Ott ka­vargóit, forrott körülötte az élet, a megalkuvást nem is­merő osztályharc, amelyben férjét, Ivánt követte. Mind­kettőnek a Klotilda, a fale­párló üzem adta a sanyarú, sovány mindennapi kenye­ret. Már 1923-ban összekö­tötte sorsát a- kommunista párttal. Azóta mindent csi­nált, amivel megbízták. A húszas, harmincas évek­ben főként náluk gyülekez­tek. Ott rendezték be a párt könyvtárát, oda jöttek el az eszmecserékre, a felolvasá­sokra. Hogy miért? Mert se Iván, se Hafia sem voltak a viharos gyűlések szónokai között, s a tiltott menetek élén sem látták őket. A de­rékhadhoz tartoztak, mely­nek egy-egy tagja elvegyül, elmosódik a tömegben. Ta­lán ezért összpontosult körü­löttük az illegális munka is a Horthy-korszak súlyos éveiben. Egy éjszaka beko­pogtak Vorohtáékhoz. Samu­tok Mihajlo volt, Mukacse- vóról. Ismerték a régebbi időkből. Elárulta, hogy szov­jet felderítő, fel kell készül­niük az ejtőernyősök foga­dására. Hafiának egy pilla­natra elállt a lélegzete. Nem a félelemtől. Egy percig sem habozott. Emlékezete egy ké­pet vetített elé. .. .Odotya és Iván zavar tan, lesütött szemmel állnak előtte. A fiú nyugtalanul izeg-mozog, a torkát köszö­rüli, a lány a padlóra szege­zi a tekintetét. Végül Iván megszólal. Szinte megérezte, miről lesz szó. Át akarnak szökni a határon, a Szovjet­unióba. Akkoriban sok fia­tal hagyta el a községet. A szíve tiltakozott. Azt szeretné mondani: „Hová mentek, 15 évesen, 17 éve­sen? Hisz gyerekek vagytok még ..De hallgat. Az ér­telem mást sugall. 1940-et írtak. A döntő összecsapás a két világ közt elkerülhetet­len. Az ő gyerekei ne legye­nek az ellenség eszközei... Hátha ők is köztük lesz­nek? Nincs kizárva. Hiszen akit ide küldenek, annak is­mernie kell a tájat, az em­bereket. Elindult, hogy Szmutok utasítását teljesít­ve megbízható embereket, rej­tekhelyét, összekötőket talál­jon, megbeszélje velük a teendőket. A letartóztatás váratlanul érte. A munkácsi Kohrier- kastély híre akkor már min­denüvé eljutott; oda hurcol­ták a letartóztatott kommu- nistákat. Hafija kínjában vé­resre harapdálta az ajkát, de néma maradt. A horthysta pribékek őrjöngtek. egyre újabb tortúrákat alkalmaz­tak. Hasztalanul. Egy hónap múlva kien­gedték. Afféle csendőri fo­gás volt ez. Meg akarták tudni, kivel van kapcsolata, de amikor meggyőződtek ró­la, hogy ezzel semmire sem mennek, ismét letartóztatták. Ezúttal Budapestre került, a Konti utcai fegyházba. Hosz- szú huszonkét hónapot töl­tött falai közt. Ismét valla­tások, kínzások. De még gyötrőbb volt a bizonyta­lanság. az állandóan ismét­lődő gondolat: Vajon mi van a legkisebbel. Vaszilkóval? Sokan voltak ott — ma­gyarok, ukránok, szerbek, ro­mánok, zsidók. Földije, Boj- csuk Mária, Presnig Irén, Bene RozáUa, Kuzmanovics Nada, Medulics Zorka... Úgy érezte, értük is felelős. Igyekezett tartani bennük a lelket, a reményt Hajtha- tatlanságávai, hitével... Zsó­fi néni, Zsófi mama, mami- ca Szófia. Ezeket a megszó­lításokat a bizalom, a szere­tet sugallta a 33-as zárka foglyainak... Csak 1944 áprilisában ke- rült a hadbíróság elé. „Ha­zaárulásért.” Hafija szilár- dán kitartott állítása mel­lett: semmiről sem tud, sem­miben sem vett részt. Bizo­nyítékok hiányában kényte­lenek voltak szabadlábra he- lyézni. Alig érkezett haza, ismét elhurcolták. Sok más bocskói • kommunistával, munkásemberrel együtt.. Ezúttal minden indokolás nélkül. A Vörös Hadsereg akkor már a Tatárhágó ka­puit döngette, a fasiszták sa­ját árnyékuktól is féltek. És ismét a budapesti gyűj- tőfogház, a nagykanizsai in­„Ki kell tartanod!” — mond­ja keményen Hafija, noha maga is szédül, forog vele a világ. A lány szemébe néz, van ebben a tekintetben bá­torítás, anyai melegség, erő. És tovább állnak, dideregve, a hideg, metsző szélben . . . ... Többedmagával Span- • dauba kerül. Egyre nagyobb a hajsza a hadiüzemben, vé? konyább a fűrészporos ke­nyér és a margarinszelet, hí- gabb az ebédre kiosztott lötty. A műszak szinte vég­telennek tűnik. Befejezése előtt már alig áll a lábán, térde rogyadozik, de nem mutatja, bátorítja a gyengé­ket, vigasztalja a csüggedő- ket. Mert tudja — a csüg- gedés egyenlő a halállal. És Zsófi mama küzd társnői életéért, s közben arra is módot talál, hogy elrontson egy-egy gyújtót^ ártson a ná­ciknak, ahol csak tud... Egy áprilisi' napon áztál! megindult a föld. Éktelen kiabálásra, lövöldözésre, lár- mára ébredtek. Az SS-őrök fejvesztetten rohangáltak, szemükben düh és rémület. Háromezer foglyot tereltek állandó ütlegelések középet­te nyugatra. Május 2-án szo­katlan csendre ébredtek. A* őrök eltűntek az éjszaka leple alatt, az országút ki­halt. És aztán jöttek vége­láthatatlan áradatban • szovjet katonák... Csak szeptemberben ke­rüli haza. Nem csalódott a* emberekben. Gondját vi­selték legkisebb fiának. Rö­videsen rá az Uraiból meg­érkezett leánya, Odótyi Csak Ivánt várták hiábi Hősként esett el Csehszlová­kia földjén, Banská Bystrica mellett, ahová ejtőernyős­ként^ vetették be 1944 augusz­tusában, a szlovák nemzeti felkelés idején... — Mi volt azután.? — is­métli a kérdésemet. — A ré­gi elvtársakkal együtt épí­tettem az új életet. Nem volt könnyű. De túl vagyunk rajta. Fejlődik, gazdagodik a kolhoz, nem lehet ráismerni az egykori Klotildára, de fór ternáló tábor. Találkozások a régi fogolytársnőkkel, új ismeretségek. Ezek voltak aze;r az állomások, ahol azokban a vészterhes idők­ben a forradalmárok útjai találkoztak. Hafija azt hitte, az eddi­ginél nagyobb megpróbálta­tások már nem is érhetik. Pedig a legnagyobbak még hátra voltak. .. .Hány napot töltöttek már a vagonban, egymáshoz préselve, étlen-szomjan? Ötöt, tízet?... A bedeszká- zott ablakon alig szüremlik be a fény. Éj, nappal — minden összevegyült. Aztán kitárult az ajtó. Durva kiál­tások:'Los, los! Utolsó ere­jüket összeszedve kitámo­lyognak a sínek közé. Egy darócruhás embert vonszol­nak előttük. Haloft. — Hiszen ez földink, Lu­kacsuk Mihajlo! — támasz­kodik Hafija dermedten Lo- kota Máriára, az egykori kommunista szenátor felesé­gére, akivel együtt járja ezt a kálváriát... .. .Dachau csupán egyik közbeeső állomása a borzal­makkal teli útnak. A nőket különválasztják, ismét be- vagonírozzák. Rawensbrück. A tagbaszakadt, jól táplált SS-legények durván kitaszi- gálják őket. Azt hitték, ezek­nél kegyetlenebb állatok nem is léteznek. Pedig vol­tak. Az SS-ruhába bújtatott nők. .. .Süvít, kíméletlenül mar­ja a vézna, meztelen teste­ket az őszi szél. Már órák óta állnak mozdulatlanul. Aki összeesik, azt agyonti­porják a megvadult némbe- rek. Egy fiatal lány suttog­ja: „Nem bírom tovább!” ként az emberekre nem. Magányosan él, nyugdíj­ban, de nem félrevonul tan. Részt vesz a nagyközség éle­tében, osztja gondjait, örö­meit, A postás gyakran for­dul be a portájára. Jönnek a levelek Pécsről, Budapestről, Újvidékről, egykori fogoly­társaitól és hozzá tartozóik­tói. Elkísér egy darabig, ta»! san rójuk a nagyközség új, takaros házakkal szegélyezett utcáit. Egy csapat fiatal jön velünk szembe. Hangosan, tisztelettel köszönnek. — Jó napot, gyerekek! r“ válaszolja Zsófi néni és sze­rető anyai mosolya bizonyít­ja, hogy a „gyerekek” ezút­tal több mint egyszerű meg­szólítás. Magasan a fejünk fölött egy repülőgép húz él. A bu­gásra Hafija hátraszegi fe­jét, és hosszan követi a sá­pét. — Vászilko is pilót*; Odesszában dolgozik a £pt- gári iégiílottónál. Nagy lök- hajtásos utasszállító gépét vezet. Ha arra jár, feltétle­nül keresse fel. Hivatkozzon rám, készségesen segít, akár repülőjegyre lesz szüksége, akár valami más problémá­ja akad. Aztán az unokákról árado­zik, a kis Igorról és Szvet­lánáról, boldogan, sugárzó arccal. Nem kérdem. Biztos va­gyok benne: ha újra meg kellene járnia a megtett utat, minden megpróbáltatásával és kínjával együtt, habozás nélkül vállalná. A jelenért, a megvalósult álmokért, a fi­atalok még szebb jövőjéért. Lusztig Károly Ungvár Kisregény Imre László:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom