Kelet-Magyarország, 1973. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-27 / 122. szám
\ t melléklet Értékelni az embert Egy fiatal szakemberrel beszélgettünk telefonon. Apróság, néhány számadat erejéig vettük igénybe az idejét. Készséggel válaszolt is. de a telefonbeszélgetés végén arra kérte az újságírót, tegyen meg égyet. Ha erre jár, keresse meg személyesen is. de először a főnökénél kopogjon. Majd a főnök odahívja őt, így lesz jó... Nem tulajdonít jelentőséget az ember az ilyen kéréseknek, egyéni sérelem, apró helyi ügy, vagy egyszerűen fontoskodás húzódik meg mögötte — gondolja. De a riporteri mesterségnél az éltető oxigént ielentő kíváncsiság nem hagyta nyugton. Elment a helyszínre, ahol kiderült: a fiatalembernek semmi lényeges mondandója nincs a nyilvánosság, a közvélemény számára. Csupán így akarta felhívni magára a ..főnök" figyelmét. „Tudja, ha egy újságíró keres, a főnök másként néz majd rám. • Fontos embernek tart...” Nem győzött meg a figyelemfelkeltésnek ez a meglehetősen egyéni — és ritkán alkalmazott módja. Mérget nyelve búcsúztunk el. s jó ideig feledésbe is merült i lángvinceszerű arc. Egyszer mégis találkoztunk, egy megyei pályamunkákat bíráló bizottságnál, ahol a fontoskodással gyanúsított fiatalember átvette a munkájáért, járó szép jutalmat és elismerő oklevelet. A többi pályanyertes mellett ott ült a főnöke, hogy .osztozzék a sikerben. Ö mellette nem ült senki... Ekkor töprengtem ej azon. vajon üzemben, vállalatnál. tw.-ben, intézménynél.' iskolában, egyáltalán. •jholk emberek dolgoznak, megteszünk-e minden* azért, hogy mindenki fontosnak, értékesnek érezze magát. Észrevegyék a felfelé ívelő munkát, a pályakezdő fiatal szakembert, az évek, évtizedek óta látszólag rutinmunkát végző törzsgárdatagot, a megszokottsúgot, a megkopott régit megújítani, akaró „örök” javaslat- levőket. Az alkotó embert, aki nemcsak ünnepélyes közgyűlésen, termelési tanácskozáson ■— egy évben egyszer — igényli az elismerési. Olykor a négyszemközti dicséret, a pátosz nélküli erkölcsi vagy anyagi honorárium többet jelent hangzatos, protokoll, rideg 1 a rgyi tagossá agai közölt magas dicséretnél. Ki ne ta- álna rá példát környezetéből? Hitelesebb lenne a helyszínt megnevezni, de nehéz tenne a háborúságot elviselniük a szereplőknek, ezért maradunk a nem éppen dicsérendő anonymilás- rvál: az ismeretlen intézménynél elég gyakran nézik élő sakkfiguráknak a/, embereket'. Megkérdezésük nélkül sorolják át néhányukat egyik munkakörből a másikba. Hozzátesszük, sem anyagi, sem erkölcsi hátrány nem éri őket. Mégis, valami nincs rendién ennél az intézménynél. Az emberek nem sakkbábuk. Az ő kedvük, akarásuk. érdeklődésük is közrejátszik abban. hogyan állnak helyt az új poszton. Ezzel a vezető keveset törődik. Egy másik munkahelyen a vezető' a szakmai fo- y lyóiratból értesül a beosztott munkatárs kiváló tanulmányáról. Elcsodálkozik, elvörösödik, majd felenged és hivatja a kollégát; kiutal számára egy magas jutalmat. Formailag lovagiasan zárul az ügy. De eltöprengeni azért érdemes rajta... Eszünkben sincs egyfajta modem patriarchális viszonyt, „naponta borulj a keblemre főnököm” elnevezést viselő mozgalmat sürgetni. A szűkszavú, őszinte dicséret nagyobb buzdítás, mint a körülcir- kalmazott, dagályt» „dicsérgessük egymást” gyakorlat. S. nem is mindig a felsőbb, a főnöki magasságból érkező elismerésekkel vannak szűkében egyes munkahelyeken. A közösség sem mindig ébresztgeti azt a szellemet, közhangulatot, amely, a szocialista humanizmus, a demokratizmus, a magasabb rendű emberi kapcsolatok legédesebb testvére. Az irigység, a féltékenység nem egyszer sikerrel feketíti be a munkájukat derekasan végzőket, akiket ■ .fent” a vezetőség helyesen értékel, de „lent”, a munkahelyi közvélemény kivételezésnek, érdemen felüli futtatásnak minősít. A vezetésnek azonban ilyen alkalommal is nagyobb a felelőssége. Nem biztos, hogy a kiváló dolgozó és egyéb magasabb kitüntetések. jutalmak, erkölcsi elismerések a teljes nyíltság és őszinteség légkörében születnek. Nem biztos, hogy a kollektíva minden tagjával ismertetik, megbeszélik, hitelesítik. Ha így lenne, a néhány intrikus szava nem találna meghallgató fülekre. Nem új felfedezés, hogy az emberi munkálkodáshoz. az ember alapvető igényeihez hozzátartozik a fontosság tudata. Enélkül kevesen képesek tartós és eredményes munkára, önmaguk, szellemi kapacitásuk folytonos megújítására. Nem mindenkiben egyformán él az igény erre, de a legtöbb ember elvárja környezetétől. munkatársaitól, irányítóitól, hogy a jól végzett munkát és a mögötte meghúzódó egyént megfelelően értékeljék. Találkozhatunk természetesen szélsőséges esetekkel Is. Vannak, akik túlzott fontosságot tulajdonítanak maguknak. Ök azok, akik azt vallják, nélkülözhetetlenek. Nem mernek szabadságba menni, félnek minden összeomlik távollétükben. Legszívesebben mások helyett is ők gondolkoznának. Nem érdemes odafigyelni az ilyesmire, mondhatjuk ’joggal. A fontosságukat túlhajtók számára kevés íz esély, hogy a közvélemény, az illetékesek, a felet- ps szervek elfogadják az önjellemzést. Valóban kevés. s egyre nagyobb az esélyük az olyanoknak, akiket nem a feltűnési vágy, a fontoskodás! mánia hajt tovább, mindig tovább az úton: a józan türelmetlenség. a többet akarás a közösség javára és egy egészséges egyéni elismerés vágva. Mert való igaz, egy ember küzdelme mit sem jelent nagy. a társadalmi méretű munkában, de o nagy mű nem készülhet el a sok kis emberi, egyéni erőfeszítés nélkül. Ezért kell becsülnünk, észrevennünk a munkálkodó embert. mégha az többségében naponta nem is mozgat hegyeket. Páll Géza Hamme! József felvétele Gyermeknapra... — Honnét hozzák azt a sok virágot a nénik és a bácsik? — kérdezte nemrég, az alig hároméves kislányom. — Kirándulásról — mondtam. — A virágok is kirándultak? — firtatta tovább a dolgot. Ezen mosolyogni kellett, de azért válaszoltam. — Nem, ők ott nőnek a réten. erdőn, mezőn. — De a madarak, ugye, mindig kirándulnak? — kérdezősködött tovább, amikor egy kis parkhoz értünk. — A madarak? — csodálkoztam. hogyan kerülnek ide a madarak? De aztán észrevettem, miért tart vissza, mint valami kis élő horgony. A fű zöldjén rigók játszadoztak. Ó! Észre se vettem a rigókat Máskor kitárt karral szalad. Pöttömnyi, de olyan fürgén szedi a lábait, hogy azt hiszem, rögtön felrepül. Elkapom, de már közben mondja is: — Apu, apu» mit láttam...?! Ez nem kérdés,, nem kijelentés. hanem csodálkozás. Neki még minden szép csoda. Amire ránéz, az csupa varázslat, csupa csoda. I Mit is látott hát? Zöld levelet a fán. Madarat a járdaszélen, öreg nénit. akinek kiskutyája volt, bácsit, aki katona. Mert ugye, olyan tányéros sapkája volt... Mit is látnak a gyerekek? Amit mi kezdünk elfeledni. Levelet a fákon, madarakat, amelyek mindig kirándulhatnak. Nénit kiskutyával, akiknek csaknem nekimegyünk a járdán, mert rohanunk, persze szárnyak nélkül, nagyon is a földön. Tányéros sapkajú bácsit, aki katona, de miért nincs puskája... Aztán mondják naponta, percenkint. — Apu, anyu, mit láttam...! — Mit láttál? — kérdezzük olykor türelmetlenül, de szerencsére nem veszik figyelembe mogorva arcunkat és elmondják újra és újra, hogy egy nagy madár röpült az égen... így tett a szárnyával. s máris mutatják a kezükkel, máris repülnek a madár után. Mert ők is madarak. s nem akarnak bennünket sem a földön hagyni. Észre se vesszük és kisimultak a homlokunk redői, elhalványodtak a gondok kottavonalai. Hangjuk muzsikája hív, s együtt kell szállni velük. — Mit láttam...! De jó, hogy kényszerítenek, ne hagyjuk el a gyerekkori szárnyakat, hogy vegyük észre a leveleket a fán, a néniket az utcán. De jó, hogy el kell mondanunk; a városi kiskutyák is tudnak ugatni, csak itt nem szabad. Meg, hogy a szíj miért van szegényeken. — A falusi kutyáknak szabad? — Igen. szabad. Persze, hogy szabad...! — A falusi madarak csicseregnek? — Igen. persze... — mondjuk és elgondolkodunk. — Mert ők mindig kirándulnak. ugye? Akár a virágok, ugye? — Igen, Igen.! — bólogat tunk, s mosoly fut áz arcunkra. Jólesik belemenni ebbe a játékba, ebbe a különös szabadságba. Már nem is gondolunk arra, hogyan kerülnek ide megint a virágok, meg a kirándulás, meg a madarak, mert magunk is megtanultunk szállni, s ebbe a csodába már minden beleillik. Mert megtanultuk újra látni, hogy milyen szép is a világ! Mindezt miért írtam meg? Talán, mert a gyermeknapra gondoltam.. De nem ezért jutott eszembe! Tudomj ahogy sokan mások: a szülőknek egész esztendeig tart ez a nap. S nem is akarjuk; hogy másként Tegyen, mert azt is tudjuk, hogy varázst lók ók, csak mosolyognak és nap süt a legszürkébb fa4 lakból is. Csak kiáltanak; — Mit láttam!... — csati egyet intenek, s mindenféle csodadolog bújik ki a világ nagy bűvészkalapjából j mackók, kutyák, madarak és... De hát ezt inkább mondják el ók, akik mindannyiJ unknál jobban tudják; mondják el minél többször és minél többen! Mert ne feledjük, nagy varázslóit. Kiss Deasg
