Kelet-Magyarország, 1973. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-27 / 122. szám
8. o!da! fffcf 1^-MA(?VATtORS7iT(? = ¥97$. mSjús %T, Dékány Kálmán: Kukkantó Mint kisfiú, szűk világomból egy napon a városba csöppentem. Lenyűgöző látvány -volt a nyüzsgő utca, még inkább Tóni bácsi hatalmas kőháza. Otthon, a faluban, ugyanis vályogból készültek a házak. Addig nem láttam másmilyet; meg Tóni bácsit sem ismertem, pedig a nagybácsikéin volt. Kilencvenedik születésnapját ünnepelte éppen, ezért gyűlt össze nála a rokonság. Anya sem sajnálta az útiköltséget. Megéri, mondta, hisz Tóni bácsi gazdag, és az volt a kívánsága, hogy engem is elvigyen hozzá. Emmi néniék gondozták, amiért lakást kaptak tőle, bár nem a kőházban, csak az udvar végében, hátul, de ez a kisebb ház is cseréptetős volt. A miénket pedig csak nád fedte. Szép kerten haladtunk át — csupa virág, meg rózsalugas — ahogy felvonultunk Tóni bácsi köszöntésére. Nagy házának csupán egyetlen szobácskáját lakta, a másik kettőt lezárta, — Vén zsugori — panaszkodott Emmi néni anyának. — A lomjai fontosabbak neki, mint a mi kényelmünk. A csiszolt, piros téglafalak, meg az eresz szegélyén végigfutó fényes esőcsatorna megdobogtatta szívemet. Ezt mind én öröklöm mpjd Icával! Anya már kiszámította, menynyi lesz ez pénzben . .. Az első meleg, rokoni perceknek én voltam a hőse. Tóni bácsi merengve nézett egy darabig, s amikor megszólalt, apára emlékezett. Anya megkérdezte, mivel tölti napjait, nem unatkozik-e nagyon egyedül. Soha, felelte Tóni bácsi. Aztán füzetet szedett elő a fiókból, s eldicsekedett, hogy harminc esztendeje minden nap beleírja az Időjárást; a napsütést, a szelet, meg a felhőket. Korán búcsút vettünk, mert senki sem akart Tóni bácsi terhére lenni. Amikor rám került a sor, így szólt: — Andrist még hagyjátok itt. Anya csaknem egyszerre kiáltotta Emmi nénivel: — Szívesen, drága Tóni bácsi! Nagyon örülünk, Tóni bácsi. Ketten maradtunk. Tóni bácsi megint rám hunyorított, dörmögött valamit és n szekrényhez csoszogott. Hosszúkás fadobozzal a kezében tért vissza az asztalhoz. — Várj. csak, mutatok neked valami szépet. — Rejtélyesen mosolygott, ahogy Kinyitotta a doboz fedelét. — Ilyet még nem láttál, az biztos ... Megilletődve várakoztam. Csupa fül és szem voltam. Nagybácsiként ugyan közönségesen csak kukkantanak nevezte, pedig valójában igazi varázsdoboz volt. Két apró ablakszemmel, sinen tologatható kerettel. Abba tette a képeket. Előbb ő nézett bele. — így ni — mondta és igazított rajta. — Most te következel. Nem kép volt az, amit láttam, hanem valódi táj. Hegy, csillogó bércek, a magasban sas kering. Magam is benne voltam a tájban, szinte arcomon éreztem} a levegő áramlását. — Na, hogy tetszik? — tudakolta nagybácsikéin. — Gyönyörű! — lelkendeztem. — A Stayer-Alpok! — mondta. — Ott Is jártam, vándorlegény koromban. A dobozzal beutaztuk a nagyvilágot, rónákat, folyókat, tengereket. Mintha hónapok teltek volna el közben! Meglgézve, teli sóvárgó áhítattal bámultam Tóni bácsira. Elfelejtettem a kőházat, a kertet, az ezüstpénztől csillogó Holt-Tiszát Egyedül a varázsdobozra vágytam, s úgy megkívántam, hogy sajgott a mellem, elfulladt a lélegzetem. Hátha . . . hátha nekem szánta, reménykedtem egészen addig a pillanatig, amíg be nem zárta a szekrénybe. Ettől kezdve arra számítottam, ha összebarátkozom Tóni bácsival, majd csak elszánja magát az ajándékozásra. Már-már láttam magam játszópajtásaim gyűrűjében, ahogy közrefognak és kikérdeznek; milyen a város, mi minden van ott? Ekkor előveszem táskámból a játékot. Kérdezik: „Ez mi?" „Közönségesen csak kukkantó — felelem és a szemük elé tartom. — De Igazában varázsdoboz.” Megcsodálják, nem akarják abbahagyni a kukucskálást. Elfogom irigy pillantásukat. „Hol szerezted?” — kérdik. „A városban” — felelem. „Boltban?” „Nem. Tóni bácsitól kaptam. Boltban nem árulják.” „Sehol?” „Sehol.” „Valahol csak kapni?” „Nincs több, csak ez az egy.” „Sehol a világon?” „Hát persze — bizonygatom. — Tóni bá csinak is csak ez az egy volt, de nekem ad ta? Neki nem kell, úgysem sokáig él már. Ki lencvenéves.” „És ha te meghalsz, kié lesz?” „Én nem halok meg. Akié a varázsdoboz ez örökké él.” „Azt mondtad, a nagybácsid meghal.” „Igen, mert nekem adta. Ezentúl mindi az enyém lesz és én soha nem halok meg. Értitek már?” Nagybácsikámat mindennap meglátogathattam, s ő megtanított a kukkantó kezelésére, s megengedte, hogy önállóan használjam. Közben újságot olvasott, drótkeretes pápa- szemmel. De észrevettem, hogy időnként kiles az újságból, engem figyel. Néha odaszólt; — Meséld el. mit látsz? — Egy nagy fehér hajó úszik a tengeren — Válaszoltam. — Füstölög a kéménye. A hajó körül fehér madarak röpködnek, némelyik közülük bukva rászáll a hullámokra. — Sirályok — mondta Tóni bácsi. — így hívják azokat a madarakat. Mindig elkísérik a hajókat. Olyan hajón utaztam egyszer vándorló koromban, a dalmát vizeken. Tudod te, mi az a vándorló korszak? Nem tudtam, csak emlékeztem rá, hogy ezt már máskor is említette. Régen az volt a’ szokás, mesélte Tóni bácsi, hogy mielőtt egy iparoslegény mestervizsgát tett, nekivágott a világnak. Bizony így volt. Ö szíjgyártó és kötélverő mester lett. Kétszeres mester. Máskor így szólt: — Megmondjam, milyen idő volt, amikor halálodon voltál? Tágra nyitottam a szemem: a halálomon? — Ezt se tudtad? Feleletül a fejemet ráztam. . — Bizony, hajszál híján meghaltál egyszer, hároméves korodban. Hanem a szervezeted megbirkózott a krízissel, az első halál erejével. Mert tudod, kis Andris, ez az első halál olyan próbaféle, meg sem adatik min- -üenkinek, hogy része legyen benne. De akinek megadatik és ki is állja a próbát, ahhoz később, felnőtt korában már csak félve mer közeledni a halál, —Az utolsó napra ébredtem a vendégségben. Amikor Tóni bácsihoz bementem, a varázsdoboz már ott volt az asztalon. —> Gyere — mondta. — Még sok mindent nem láttál itt. Bevezetett a szobákba. Az elsőben voltak azok az eszközök és készségek, amelyekkel a mesterséget űzte. A második szoba, akár egy kiállítási terem. Benne Tóni bácsi gyártmányainak egy- egy példánya. Köztük, egy külön falon azok a bizonyos lószerszámok, Tóni bácsi mesterműve, amivel három esztendei vándorlása után a nagy titulust elnyerte. Szíjakon, he- - vedereken csak úgy csillogtak a rézveretek. Minden egyes darabjának volt valami ékessége. — „Még a király fogatához is elkelne” — Idézte nagybácsikéin a vizsgáztató testület elismerését. Tüzelt a türelmetlenség, hogy visszamentünk a varázsdobozhoz. Am most nagybácsikám nem engedett hozzányúlni, ő maga hozta működésbe. Talán mert utoljára játszik vele, gondoltam. Sóvár, mohó reménykedéssel lestem minden mozdulatát. Mintha búcsúzna tőle. Kezem oldódik, elszabadul és mar nyújtom érte. Tóni bácsi megremegett. Furcsán tűzött rám a szeme. Szinte szúrt a tekintete. — Hogyisne! — mondta. — Még ezt is? Kapzsi kölyök. Tudd meg, soha! — és elzárta a varázsdobozt a szekrénybe. Aztán már csak a végrendeletben reménykedtem. Sokáig élt még nagybácsikám, de nem láttam többet. Százegy éves korában halt meg. Fiatalember lettem közben, érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben. „Ég veletek! — íí;ta a záradékban örökhagyónk. — Osztozzatok a hulladékon, úgyis erre vártatok rég. Az igazit — a játékot — amit fiatal kézzel magam fabrikáltam, tegyétek mellém a koporsómba. Ez nekem elég. Ő ha felnő, megbocsát majd nekem. Nemsokára mindnyájan elfeledtek — tibenne- tek hamar meghalok. Ö nem felejt el soha. A vágyaim őbenne tovább élnek... Csanády /ónos: Moszkva—Leningrad Végetmemérő nyírfaerdők eztistöző emléke ringat. Áttörve szűk határok cikcakkét, mintha a világ lett volna hazám, ázt éreztem a robogó ütemben, eless ttogó százkilométerek iramában! Irányunk: Moszkva! Ahol az ezerkilométeres lábakkal lépdelő történelem aranyán alig moccanó ezredévek tompa-zöld csillogása Puga< sovot. Nepóleont idézett — míg félhomályban titkosan derengtek ikonok., szfinx-hallgatású szentek. Visszadobognak elszállt indulók, ahogy a Vörös térre indulok, és mélyen dübörögnek fold alatt a hajdan felszállt költeménysorok. Majakovszkij szobránál megállók, és életét magam elé idézem, és első kis könyvéből recitálok, amelyben — a vasmaszatos inasnak — elmondta nékem: „Hogyan írjunk verset?” A gyorsvonattal zengő ritmusok ringatták tovább ezt a dallamot, a cárok sírja, a börtöneröd fölött, a Néva hullámain át, hol ölelésre tárt karok köszöntöttek és finn. angol és lengyel, orosz, magyar, s ki tudja még hányféle nép szavával teltek me| az asztalok. Az áruházak színhaz-karzata. Kérdések — válaszok — mosolyok. A tengeri szél simító csípése. És végtelen képek az Ermitázsban; válaszaik tüze szivembe-égve. S amit Rembrandt és Michelangelo, Rubljov és Puskin el nem mondhatott, alkonyaikor a Néva kőfalára szorított, fáradt, tüzelő fejemnek rejtjelezték a néma csillagok. Kárpáti Kamii: Szegfű Villan csuklódon a kis lánc s szád sarkában a hosszú szárú öröm — csitri — fogad közt egy szegfű — sötétben is villog, hosszan és külön. Huszonöt éve történt • A pócspetri tragédia Sajnos, az iskolák államosítása megyénkben véráldozattal is járt. Ahogyan erősödött a közhangulat a társadalom előrehaladását szolgáló intézkedések támogatására, a visszahúzó erők, az egyházi reakció legelszántabb képviselői egyre makacsabbul védekeztek. A legjobb védekezés a támadás — elvét megvalósítva, a régi bevált recept sze- ’ rint a vallásos érzelmű emberek jóhiszeműségét, elmaradottságát Hívták segítségül. A fiatal népi demokrácia, a magyar közoktatás történetének feketebetűs dátumává vált 1948. június 3f-a, a pócspetri rendőrgyilkosság. Pócspetri nevét hosszú ideig együtt emlegették a tragikus vérontással. Negatív szimbólumként idézték, s az itt lakó becsületes emberek legnagyobb bánatára egy időben mint egy kollektív bélyeg éktelenkedett rajtuk. A faluban járva az egyik pedagógus említette, még a főiskolán, Egerben is sokszor kellett hallania a megjegyzést: „Te abból a rendőrgyilkos faluból való vagy.” Pedig akkor mindössze tizenhét éves volt. Ma sem szívesen beszélnek 1948. június 3-ról a pócs- petriek. Szégyellik, szeretnék kitörölni nemcsak a maguk, hanem az ország emlékezetéből is... Igazságtalan lenne valamilyen kollektív bűntudatot kferesni emögött, hisz a bűnösök megkapták méltó büntetésüket, a félrevezetett, pusztán hangoskodó embereknek meg- bocsájtott a népi demokrácia bírósága. A ma fiatal nemzedékének nincs röstellkedni valója, de hiba lenne elhallgatni előttük, ködfátyolba burkolni; mi történt a faluban 1948. június 3-án... Emberemlékezet óta nem tartottak a községben szerdai napon litániát. Ezt a legvallásosabb pócspetriek is elismerik. Mégis június 3-án, szerdán Asztalos János római katolikus plébános litániára hívta a híveket. Az előzményekhez tartozik, hogy a plébános saját személye Iránt misztikus tiszteletadást honosított meg a faluban. Csodálkozhatunk-e, hogy az egyik legszegényebb, legelmaradottabb nyírségi faluban, ahol abban az időben kétszáznál több analfabéta volt, a plébános minden szava, Intése szinte szent volt. Ha végigment a falun, a legidősebb emberek Is kézcsókkal járultak elé. Ö iktatta be a hivatalos egyházi ünnepek közé az úgynevezett felvett ünnepeket, a Balázs-áldást, a Szent Vendel napot. Ez utóbbit — egy régi tömeges állatelhulláfe emlékére — annyira komolyan tartották, nogy október 20-án, Vendel napján egyetlen állatot sem fogtak szekérbe. Még akkor sem, ha haldoklót kellett orvoshoz, kórházba vinni . . . Ebben a faluban könnyebb volt felszítni a népi demokráciaellenes hangulatot, amikor mindjobban közeledett az iskolák államosítása. A plébános hetekkel korábban hisztérikus hangulatot keltett. Házi őrséget szervezett saját védelmére a falu legényeiből, akik éjszaka dorongokkal felszerelve „védték” a plébános urat, mert a rémhír szerint el akarták öt vinni. Erről természetesen szó sem volt. A plébánost mindjobban aggasztotta, hogy a faluban egyre több híve szimpatizál az iskolák államosításává!. Május 31-én Pócspetri nemzeti bizottsága 6:1 arányban az iskolák államosítása mellett foglalt állást, 8 június 3-án este került volna sor a községi képviselőtestület határozathozatalára. Ezt akarta a félrevezetett tömeg felvonultatásával befolyásolni, a döntést negatív irányba terelni Asztalos plébános, aki a községben 180 holdas birtok felett rendelkezett. Első lépésként június 1-én a plébániára rendelte a község tanítóit. Tudomásukra hozta, amennyiben az .egyházi iskolák államosítása mellett szavaznának, ki fogja őket közösíteni az egyházból. Ezután a szülök „meggyúrásával” folytatta a haladó intézkedések elleni aknamunkát. Boldoggal, boldogtalannal aláíratta az államosítás ellen tiltakozó íveket. Egy sor nem létező ember neve is felkerült a listára. „Művére” június 3-án este 9 óra körül igyekezett feltenni a koronát. A képviselőtestület ülése előtt a rendkívüli litánia után uszítóbeszédének hatására mintegy ötszáz fanatizált és kíváncsiskodó ember vonult a községháza udvarára. A tragédiához már csak egy szikra kellett. . . A józanabb előljárósági emberek, az esküdtek közül Kremper György próbálta csití- tani, hazatérésre bírni a tömegeket, de kevesen hallgattak a figyelmeztető szóra. Mind többen fenyegető, támadó szándékkal hadonászva, kiabálva nyomultak fel a lépcsőn, ahol két rendőr, Takács Gábor őrvezető és Hell Ferenc szakaiszvezető próbálta megfékezni a tömeget, útját állni a rombolásnak, a vérengzésnek. Az elszabadult indulatok azonban ekkor már elvakították az embereket. Akadt gyilkolni kész martalóc is, Királyfal- vy Miklós volt zászlós személyében, aki Takács Gábor rendőr őrvezetőtől elvette a fegyvert és agyonlőtte a fiatal, hétgyermekes, nincstelen, földhözjuttatott családból származott parasztfiút. A rendőrgyilkosság után — ahogyan a helybeliek mondják — perceken belül kiürült a községház udvara. A tömeg megré- szegülve, félelemmel távozott a helyszínről; Csak a „bátrabbak” folytatták az elkezdett háborút. Elvágták a telefonvezetéket, ezzel a falut a külvilágtól. Félreverték a harangokat. A másik rendőrnek, Hell Ferencnek — aki tájékozódásunk szerint ma is rendőri hivatását teljesíti — az ablakon át sikerült elmenekülni és segítséget hívni a máriapócsi őrsről, majd a megyeszékhelyről. A pócspetri rendőrgyilkosság fájdalmas következményeivel világosan megmutatta, hogy a történelem kerekét visszaforgatni aka. ró egyházi és világi társadalomellenes erők a vérontástól sem riadnak vissza. Sok, addig tisztán nem látó ember szemét is felnyitotta a pócspetri „jeladás”, amelyet a reakciós erők szándékával ellentétben nem követett újabb „Pócspetri”. A megyében a június 3-i események után parázs hangulatú munkás-paraszt gyűlések zajlottak le, ahol százak és ezrek követelték az államosítást és a bűnösök méltó megbüntetését. A becsületes érzésű vallásos emberek, akik korábban az egyház pártján állottak, a véres események után otthagyták a klérust, és a mögéjük húzódó reakciós elemeket, s csatlakoztak az iskolák államosítását követők nagy táborához. p.a. Nyelvi sarok Az időhatározó Időhatározőnak nevezzük azt a mondatrészt, amely a mondatban a cselekvés időbeli körülményeit fejezi ki. E határozóra igen gazdag alaki kifejezőeszköz-tárunk van. 'gy nyelvünk szinte mindenfajta időbeli körülményt nagyon könnyen ki tud fejezni. Kifejezhetjük vele a cselekvés időbeli kezdetét, időtartamát, időbeli végpontját, befejezett vagy folyamatos voltát, egy korábbi időponthoz való viszonyát, feltételességét, stb. A kifejezőeszközöknek ez a sokasága nyújt sokszor lehetőséget nyelvhelyességi hibák elkövetésére. Az egyik leggyakoribb hiba az, a raggal kifejezhető időhatározó helyébe névutós névszóval kifejezett időhatározót állítunk. Különben is az utóbbi évtizedekben a rágós kifejezési forma rovására egyre jobban elharapózik a névutós kifejezési mód. Az élőbeszéd jelentőségének és szerepének a megnövekedése hozta ezt a jelenséget magával. Az emberek azt gondolják, hogy tartalmasabb lesz. a beszédük, ha hosz- szasabban, terpeszkedőbben fejezik ki gondolataikat. Gyakori hiba a belül, az alatt és az át névutó összekeverése, pedig a három névutó az időtartam más és más árnyalatát jelöli meg. A belül névutóval alkotott időhatározó azt fejezi ki, hogy a cselekvés nem tölti ki a megjelölt időtartamot, és ezen belül bármikor végbemehet. Az alatt és az át névutókkal szerkesztett időhatározók viszont olyan cselekvésre utalnak^ amelyek az egész időtartamot kitöltik. E kettő között is van azonban különbség. Az alatt névutót akkor használjuk, ha meg akarjuk jelölni a cselekvésnek az időtartam alatt való befejeződését, az át-ot j)edig akkor, ha a cselekvés folyamatosságát akarjuk kifejezni. Az „Egy héten belül kijavítjuk” mondatban a cselekvés nerr tart egy hétig, lehet, hogy csak egy-két napig, a hét végére azonban biztosan megtörténik. Az „Egy hét alatt kijavítjuk” mondatban a munka az egész hetet kitölti, és az „Egy héten át dolgozik”-ban pedig a munka folyamatosságát érzékeltetjük. A múlva és az után keveredése is gyakori a mindennapi beszédben. A múlva névutóval olyan időtartamot fejezünk ki, amelynek elteltével, kezdődik a cselekvés. Pl. Két nap múlva megismétlődött az eset (és nem; két. nap után). Az után-nal pedig valamilyen eseményre, időpontra való rákövetkezési fejezünk ki: Nagy veszekedés után elváltak. Egyébként ezzel a névutóval időmértéket is kifejezhetünk, de ekkor az időt jelölő szót -val, -vei raggal kell ellátni: Egy hónappal | ezután történt meg a baj. Az után-hoz hasonlóan viselkedik az időmérték kifejezésében az előtt névutó. A -kor. a -szór, -szer, -szőr rag rovására egyre jobban terjed az esetben névutószerű szó. Pl. Két esetben is fordult hozzám tanácsért (helyesebb: Kétszer is . ..). Vagy: Ilyen esetben nagy a fejetlenség (helyes? i: Ilyenkor ...). Nagyon elburjánzik az al - mával, a során, az elteltével és különösen a folyamán szók névutóként való használata a -kor és a -ban, -ben ragok rovására. Pl. Az elmúlt évek folyamán a munkásosztály élet- színvonala megnőtt. A múlt év folyamán gyakran esett szó erről a jelenségről. Ezekben a mondatokban a terjengős és terpeszkedő folyamán helyett helyesebb a -ban, -ben rágós forma: Az elmúlt években és A múlt évben... A feltételesség kifejezésére az esetén, esetében, a múltban kezdődő és még ma is tartó, vagy most véget érő cselekvés idejének a megjelölésére az óta, ritkábban a fogva, kezdve névutókat használjuk. Pl. Zivatar esetén ne indulj el! Tegnap óta egy falatot lém ettem. Kora ifjúságától fogva keményen lolgozott. Sok esetben az időbeli kezdetre a úrtokos személyragos forma utal: Egy éve van itt. Az időhatározó alaki eszközei szinte mind más és más jelentésárnyalatot fejeznek ki. -A szép beszédhez ezek ismerete is szükséges. R aduit LayzX#
