Kelet-Magyarország, 1973. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-30 / 100. szám

*. oldal KELET-MAGYARORSZAO — ÜNNEPI MELLÉKLET 1973. április 90. K. Pauiztovsiklf: CSÓRÓ Valósággal kétségbeestünk. Sehogy se tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dögöt! Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el. hogy egyikünknek sem si­került tölfecteznie. Csak egy hét múlva de­rült ki — regre valahára —. hogy a macs­kának tépett fülei vannak, és hosszú farká­ból is hiányzik egy darab. Mondom, ilyen volt ez a macska, aki lelki ismeretének utolsó maradékát is elvesz­tette már — a csavargó gazember! Ezért, no meg különösen a villogó szeme miatt Csóró­nak neveztük eL Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, ke­nyeret. Sőt. egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt, amelyben gilisztákat tar­tottunk. Nem ette meg őket, de a szétrom­bolt doboz köré odasereglettek a tyúkok és egész güisztakészletünket felfalták. S mikorra elérkezett a tetemrehívá6 ide­je. T tyúkok kinn feküdtek a napon és nyög­tek Mi körülöttük ténferegtünk átkozódva r- no, de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hónapba is beletellett, amíg a töt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak be hoz­zánk hogy Csóró hajnalban -átviharzott a veteményesen, fogai közt egy sügéres hor­dócskával. Lerohantunk a pincébe és felfe­deztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz kövér sügér volt benne, azok, amiket a holtágban fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás — fényes nappal. Megesküd­tünk. hogy elfogjuk a macskát, meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májas hurkát íelmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a burkát és az éppen Ruvim fejebúbjára esett. A macska fentről vadul méregetett bennün­ket és fenyegetően berzenkedett. De mivel nem volt számára menekvés, kéts igbeesett lépésre szánta el magát. Félel­metes fúvással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant, mint egy gu­milabda és hajrá! — a ház felé iramodott! A mi házunk meglehetősen kicsi. El­hagyott, isten háta mögötti kert közepén áll. Éjszakánként mindig felébresztett bennün­ket a vadalmák koppanása, amint az ágak­ról a deszkatetőre potyogtak. A házikóban horgászszerezámok, körték, Bírnák, száraz levelek hevertek szerte-szój­áéi. Csak háltunk benne. Egész nap. kora reggeltől késő estig a megszámlálhatatlanul 60k patak meg tavacska mellett lebzseltünk. Halásztunk, tábortüzet gyújtottunk a part- menti csalitösban. Hogy a nagy tóhoz ér- jünk, apró ösvényt kellett kitaposnunk a magas. dÚ6 fűben. A virágok pártakoronái fejünk felett himbálóztak, sárga virágporral szórták be vállunkat. Estefelé értünk haza: fáradtan, napéget­ten. vadrózsáktól összeszurkálva cipeltük háza az ezüstszínű halak csomóit és minden alke >mmal a rőt kandúr kalandozásairól *zólo történetek fogadtak minket. No, de végül is rajtavesztett. Bemászott fi kazán egyik búvólyukába, a ház alá. In­nen pedig nem volt más kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval, és ▼ártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fútt. mint valamely föld alatti szellem, fújt csali ránk szüntelen, lankadatlan dühvei, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna. Elmúlt egy óra. kettő, három... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a kazánház alatt, s mi már-már végére értünk a türel­münknek. Ekkor végre elhívtuk Ljonykát. a köz­ség cipészének fiát. Ljonyka faluszerte híres volt . rettenthetetlen bátorságáról és talpra­esettségéről: rábíztuk, csalja ki valahogyan a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget ét- rácsomózta egy napközben fogott koncér farkára, majd behajította a halat a búvó- lyukón át a föld alá. • A fúvásnak végeszakadt. szilaj ropog- latást hallottunk — a kandúr megragadta a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsi­neget kifelé. Csóró eltökélten szegült szem­be. de Ljonyka erősebb volt. no meg a macska semmi áron sem akarta elereszteni az ízletes ajándékzsákmányt. Egy perc múlva a nyílás száján ktbuk bant a macska feje: fogai között a koncért szorította. Ljonyka felkapta Csórót a gallérjánál fog­va. s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy istenigazából. A kandúr lesunyta a szánét fülét feszesen szorította a koponyájához, a farkát behúzta. A rablá­sok ellenére, bizony vézna volt ez a tűzvö- tör- sárgafoltos csavargó. Ruvim nézte, hosszasan nézegette, majd némi töprengés után megkérdezte: — No és... most mi legyen veié? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. — tiát gyerekkora óta ilyen a jelleme. In­kább adjatok neki egyszer enni. rendesen. A macska várt, behúnyt szemmel Megfogadtuk a tanácsot, bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacso- ráltattuk: adtunk neki disznósült-pecsenyét, sügér-kocsonyát, túrós lepényt és tejfelt. A macska több, mint egy óra hosszat fa­latozott. Úgy jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, a küszöbre heveredetl. pi­masz tekintettel nézegetett bennünket és az alacsonyabban égő csillagokat. Megmosako­dott, sokáig prüszkölt, aztán mereven feltar­tott fejjei hpngergőzni kezdett. Ez biztosan annyjt jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. De már féltünk is, hogy ledör­zsöli a szőrt a tarkójáról. Aztán a hátára penderült, elkapta a farkát és azt harapdálta: köpött egyet, s a kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és dorom­bolt békésen. Attól kezdve hozzánk szokott, együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott töb­bé. Sőt. már másnap reggel páratlanul ne­mes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette neki­láttak szedegetni a pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve, hoz­zájuk lopakodott, és éles csatakiáltással az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten sopánkodtak, és leröppentek. Feldöntöttek a tejesköcsögöt és tolláikat hullajtva kiinaltak a kertből. Elöl sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszú lábú kakas szedte a lábát, bizonyos Kaját nevezetű. A kandúr három lábon vetette magát utána, a negyedikkel meg püfölte Kaját há­tát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. És bensejében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gumi- karddal csapdosta volna. A kakas ezután révetegen feküdt egy darabig, szemeit forgatta és halkan nyög- décselt. Leöntöttük hideg vízzel — erre szé­pen felocsúdott. ' Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máris kotkodácsolva, lökdösődve iszkol- nak... A kandúr pedig úgy jár-kel a házban és a kertben föl s alá, mintha ő volna a gazda, de legalábbis az ispán. Vagy az éjjeliőr. Fe­jét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert a nadrág szárán vörös szőrcsomókat hagy. Egyébként nem is hívjuk többé Csóró­nak. Milicistának kereszteltük át. Rmomnak ugyan némi kételyei vannak: mi azonban egészen biztosra vesszük, hogy a milícia nem veszi zokon. Fordította: Raáb György A nyíregyházi ácslegényt 1952-ben emel­ték ki munkahelyén osztályvezetőnek. 1956 október végén a következőt mond­ták neki: — Égesse el a pártkönyvét, akkor talán ittmaradhat az üzemben. Nem égette eL De akkor gondolt először arra, hogy kellene fegyver, jó fegyver. Jó kezekbe. m Túl a vasúti síneken fekszik az Akácos út. Az elején kis falusi utca, aztán mintha tanyavilágban vezetne. Az út mentén hatal­mas szántóföldekben kicsi pont, a kis ház és a gondosan művelt házikert. Egyéves kora óta — tehát 80 éve —eb­ben a házban él Gyurján András, az építő­ipari vállalat nyugdíjas dolgozója. A soha nem ismert apa — MÁV-pályamunkás — meghalt 1914-ben a fronton — öröksége a tenyérnyi tulajdon. — Szalmatetős kis vályogház vott ez — meséli — a felszabadulás után kapott tetőt, meg téglaalapot. Két szoba. Egyikben fotelek, dohányzó­asztal, vitrin, kanapé. A vitrinben és a ka­napé fedelén fényképek. A gyermekeié, ami­kor nősültek, férjhez mentek, unokáké. Hi­valkodhatna itt más is, nem egy kitüntetés, de úgy látszik Gyűrjön András az életet tartja a legtöbbnek. A másik szobában te­levízió, fekhelyek. Apró falusi ablakot néz­nek az utcára, az udvarra. ÜS MM A hosszú Akácos úton járt elemi isko­lába, majd 13 éves korában köadtt bártofeok­Kulturális Városi képtár? Megírtuk nemrég, hogy a legidősebb sza­bolcsi képzőművész, Z. Szalai Pál negyven alkotását ajándékozta a városnak, Nyíregy­házának. Régi vágya a megyeszékhely lakói­nak egy állandó képtár létesítése, amelynek megalapításához az idős mester ajándéka je­lentheti az első komolyabb lépést. A me­gyében élő és alkotó képzőművészektől — és a városi kulturális szervek további kezdemé­nyezőkészségétől — függ: sikerül-e kamatoz­tatni az ért 4 . hagyatékot. Jó lenne, na belátható időn — néhány éven — belül képtárrá terebélyesedne a je­lenlegi képzőművészeti gyűjtemény. Magá­ban foglalva a szabolcsi festészet legjobb hagyományait, értékeit Benczúrtól, Barzó Endrétől napjainkig. Remény van rá, hogy mindez nemcsak nemes terv, illúzió, hanem a jövőben kirajzolódó valóság lesz. De ez sok erőfeszítést, válogató munkát, további kezdeményezéseket kíván a városi képtár alapítóitól. Kevés a folyóirat A kisvárdai járásban értékelték a könyv­tárak helyzetét. Egyebek mellett megállapí­tották, hogy a községi könyvtárakban kevés folyóiratot és újságot találnak az olvasók, holott egyik alapfunkció lenne a napilapok, folyóiratok olvastatása. A járásban 28 könyv­tárnak egyáltalán nem jár napilap, vagy fo­lyóirat. Mindössze hat olyan községi könyv­tár van, ahová 8—12 féle napilap és folyó­irat jár. Ajak, Dombrád, Mándok, Nyírtass Szabolcsbáka, Tuzsér. A községi könyvtárak anyagi forrásai nem kimeríthetetlenék. Sőt, a támogatás na­gyon is eltérő az egyes községek között. Több községi tanács a beszerzési keret meghatáro­zásánál nem veszi figyelembe a növekvő igé­nyeket, néhol lassan tíz éve azonos összeget költenek az új könyvek beszerzésére, a könyvtárak korszerűsítésére. Talán így magyarázható az is, miért ke­vés a könyvtárakban a folyóirat és napilap, amelyek iránt nagy a kereslet. A különféle szaklapok, folyóiratok, időszaki kiadványok nem csak az általános és szakműveltség gya­rapításához nélkülözhetetlenek. A továbbta­nulásnál is jó ha kéznél vannak. Nincs min­denkinek lehetősége beutazni a járási, vagy megyeszékhelyre, ahol száznál is többféle új­ság és folyóirat között böngészhet. Az is lehet, nem csupán a pénzen mú­lik, hanem a szemléleten. Akármelyik is a ludas, az .olvasók érdekében időszerű lenne változtatni ezen, nemcsak a kisvárdai járás­ban, másutt is. Nyári meghívó Tucatszámra érkeznek a meghívók a szerkesztőségbe az ország minden tájáról. Általában nyári kulturális eseményre tartal­maznak meghívást. Kész programmal, tudni­valókkal, ízléses külsővel. Legutóbb a „Gyu­lai Nyár 1973” teljes műsorát kaptuk kézhez Egy pillanatra éltöprengtünk, vajon a sza I bolcsi kulturális rendezvényeknél mikor ér­jük el, hogy jó másfél, két hónappal előre eljussanak a meghívók, programok az érde- I keltekhez ... ra napszámosnak. 15 éves, amatőr nagynénje férjéhez kerül ácetanulónak (Palicz György Nyíregyháza-szerte ismert jónevű ácsmes­terhez). 19 éves korában szabadul, ácsségéd, attól kezdve Hogyan Mihály ácsmesternél dolgozik a felszabadulásig. go 1944. novemberben az ablakon nézi, ho­gyan vonulnak vissza a vasúti pályán a né­metek és hogyan robbantják a 6ineket. Ez volt az utolsó rombolásuk Nyíregyházán. Nemsokára megérkeznek a katonák, akik­nek prémsapkájukon ötágú vörös csillag volt. Benéznek a kis házba is, nincs-e elbúj­va német katona, simogatják az őt kicsi gyerek fejét, akik körülveszik Gyurjánt — Mind a te gyereked? — Igen. — Mit dolgozott — Acs vagyok. Kezet szorítanak, búcsúznak. — Akkor neked ezután harasó tesz az életed — mondták. m Az apró gyerekek sorra felnőttek. Néz­zük a rövid életrajzukat. Gyurján László 1936-ban született, közgazdasági technikumot végzett, Budapestre került tiszti iskolára. Egy fél éve volt már csak hátra, amikor el­jött az a nap. Részt vett az ellenforradal­márok elleni harcban, a Tűzoltó utcában megsebesült, kórházba került. Hazajött Nyíregyházára, ka rh fit« lm ist«, majd 1958-tól jegyzetek Ezt még úgy látszik meg kell tanulni a „rutinosabb” városoktól. Időben „beharangoz­ni”, felkészíteni a közönséget. A jó értelem­ben vett hírverés, a kulturális propaganda bár javult megyénkben, de még nem a leg­erősebb oldala a kulturális munkának. Alig öt százalék... Egy felmérés tanúsága szerint a drága pénzen épült községi művelődési otthonok éves kihasználtsága alig öt százalék. Tudjuk, ennek megvannak a magyarázható okai is, a célszerűtlen — a nagytermet hajszoló és a kisebb helyiséget elhanyagoló építés — nem teszi lehetővé a folyamatos jó kihasználást. Gond a fűtés, az anyagi eszközök is több he­lyen hiányoznak a tartalmi munka kibontako­zásához. Hiába buzdítanánk a művelődési ottho­nok fenntartóit, a tanácsokat, hogy a nagy­teremhez építsenek kisebbeket. Ahol erre ■van pénz, ott általában meg is csinálják. De a községek zöme továbbra is a nagytermes művelődési házakkal „megáldva” kénytelen dolgozni. Sok helyen a nagyteremhez igazítják a rendezvények jellegét. Gyakran szerveznek nagyobb közönséget mozgató rendezvénye­ket, a kisebbeket „‘albérletbe”, iskolába, Ijsz- klubba, üzembe viszik ki. Talán ez a jár­ható út. / A gyermekek szórakoztatása Gondolunk-e arra, hogy az iskolán kívül milyen szórakozást kínálnak a gyermekeknek t művelődési intézmények? A megyeszékhe­lyen, a városokban akadnak rendezvények — színházi előadások, bábműsorok, játékos ve­télkedők, rajzversenyek, tévénézés, stb. — amelyek főként vasárnap délelőtt várnak a gyermekekre. Több díjnyertes bábcsoport van a megyében, másutt a különböző amatőr- együttesek műsora kínál játék- és szórakozá­si lehetőséget a legifjabbaknak. Jó lenne, ha a gyermeknapok — néha zsúfolt — programjából valamivel több jutna a hétköznapokon is a gyermekeknek. Ezért a művelődési intézmények sokat tehetnének, a holnap közönségének nevelése a tét. .. p. g. Fodor lózseft Az igazi ünnep Mi ünnep nekem: az ünnep után! Itt Róván betűim a csöndes napon, S mint felölti a lét szokott ruháit, A munka halk zsongását hallgatom. Az ünnep száll, külsőségekkel ámít — S már a régi keretben folytatom. Dísz az ünnep, a többi közt világit, — Mi fenntart: a teremtő szorgalom. Legszebb, mikor kezdjük, újult erővel, Mint a nap velünk együtt tündököl fel. Pazar gyémántként szórva fényeit. Boldog pihenéstől: Óh, ez az ünnep! Az alkotás!' Erőnk napjai tűnnek, — S mi vár! — A munka nagy, a nap rövidt 6 is kézbe veszi azt a fegyvert, aPidyet ap­ja hordott, munkásőr lett ö az egyetlen a családban, aki nem társadalmi munkában, hanem hivatásosként munkásőr. Gyurján András 1939-ben született, épí­tésztechnikumot végzett. A nábrádi ts épí­tésvezetője. Fehérgyarmati munkásőr, fegy- vermester. Gyurján Zoltán 1940-ben született, ő a* egyetlen fiú, aki nem munkásőr, mert nem lehet az. Honvéd tüzérszázados, jelenleg fel­sőbb akadémián tanul. Gyurján István 1941-ben született, gépkor csivezető, munkásőr. Most egy lány következik: Margit, 1946- ban született, férje Páll Ferenc szerelő éa mumkásőr. így alakult a naunkásőr-dinasztia. 80 Gyurján András 61 éves, magi* férfi, jó erőben. Bár nyugdíjas, keményen dolgo­zik. Virágokat ültet, fákat nyes, kis műh©-, lyében barkácsol. Tevékenyen él. És természetesen az unokáival foglalko­zik. Mindenhol van egy vagy két gyerek, ők sűrű vendégek az Akácos úti kis házban. Mit tervez? Azt tervezi, hogy így éljen.' A gyerekeinek, az unokáinak, a kertben, a műhelyben. Azután tervezi, hogy még 4 évig aktív munkásőr lesz. legyen kerek a szám, legyen 20 éves évforduló. Azután pedig majd tartalékos munkásőr marad. Amíg él, vagy amíg a fegyvert jól tudja fogai. A munkásőr-dinasztia Ordas Nán döfi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom