Kelet-Magyarország, 1973. március (33. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
±_ ______ ■ RÉGI ÉS ÜJ. (KRUTILLA JÓZSEF TUSRAJZA) Ismerősök Nem vagyok ritka vendég szűkebb hazámban, a lápon és annak környékén, ameddig ismeretségem terjed, mert majdnem minden 2—3 hónapban megjelenek és ameny- nyire az időmből telik, né- zek-látok-hallok. Mégis van meglepetésben részem mindenkor. Azon a téli reggelen is a volt utcámon mentem végig, ahol a porban játszottunk társaimmal, majd legénvked- tünk és ahonnan férfiként távoztam aztán egy másik utcába. Távolságban nem messze, mert az út túlsó oldalán, a volt uradalmi tanya helyén, alig telekhosszúság- nyira kezdődik annak torkolata, de gondolkodásban, élet- felfogásban annál távolabb. A régiben a gazdák és a hozzájuk hasonlítani akarók laktak többségben, mi pedig úgy verődtünk össze, az égtájak irányából. Mint volt cselédek, gazdaszármazékok, iparosok, kereskedők, dohányosok és néhány funkciót viselő. Egy vadonatúj ház előtt korombeli ember ácsorgóit. Előtte sure, amelynek korca kezdődő pocakján tartotta »adrágját, arcán félhetes borosta, fején kozákosan gyűrt báránybőr kucsma, keze éppen úgy a zsebben, mint legény korunkban, amikor a patika előtt úgy mustrálgat-, tűk a lányokat. — Szép új házad van —• folytattam a kölcsönös és sablonos hogy vagy, mint vagy után, hogy megelőzzem a meglepetésszerzésben. Ugyanis ki tudja, nem azóta romboltatta le egykori gazdaházát, hogy itt jártam, hogy még szebbet h ázasson a helyére? Hisz ez is a divatok egyike mostanában és minél több lépcsővel. — Nem az enyém ez, te — nézett rám furcsán! ■ — Hanem? — A szomszédasszonyomé. Látod milyen házat riccsentett ide. mióta özvegy és a pulyái elszéledtek? Ugv bizony, pedig csak a növény- termesztésben dolgozik és nem valami extra helyen... Vizslató szemmel bámultam az új építményt. A falát, mely csupa tégla, rolótokos ablakait, jól cserepezett tetejét, formáját, mely annyiban tér el a többitől, hogy a veranda helyett tornác fut előtte és akaratlanul idézgettem magamban a múltat. Hány olyan ház akadt csak az utcánkban, mely úgy került lebontásra az elmúlt évtizedben, hogy sosem volt a felső szobáján utcára néző ablak! Úgy öregedtek meg lakói, hogy pitvarába és alsó részébe annak idején belebújtak. Azzal a reménnyel természetesen, hogy elébb a föld, aztán a többi, és most addmeguramisten. de mindjárt... — Vársz talán valakit? — váltottam át mégis a tűnődésből a kérdezésbe, mert egyik szemével mindig az. utca végét leste. — Persze, a vontatót. — És ha nem jön? — Akkor hányják fel ők maguk a ganét! — Hmm. — Nem hiimm. hanem űgv van, mert az a világ is elmúlt már, hogy reggelenként órákig toporogtuk a tanyaudvaron és még 9 órakor sem tudtuk, ki merre! Most a brigádvezető megkapja a gépeket, körbeszalad. hogy ki ér rá, mert a háztájiban is van mit tenni és küldi a járművet. Nem megyen másképpen... Közben a szemközti udvarról egy asszony köszönt át. Termetre alacsony, de még mindég fürge mozgású személy. Senki nem mondaná róla első látásra, hogy sok gyereket szült és nevelt fel. Kezében szakajtókosár volt, melyből eleséget szórt a csir kehadnak. Szó szerint kell érteni a hadat, mert ezelőtt 20 esztendővel a fél községnek nem volt annyi baromfija, mint most egy utcának:. Vásárolják napos korában, aztán előnevelve a tsz-től — ezek már a hagyományos takarmányon megvannak —■, s amikor felnövekednek, eszik és eszik. — Hát a család? — kérdeztem, hogy kérdezzek valamit, — Ki erre, ki arra, szerte az országban. — Unoka? — Nyolc. — Nyolcnak csak nyolc? — Annyi, hallod. — Nem Kevés az — óvatoskodtam, hisz nemrégen olvastam, az Éljünk-e magunknak című könyvet és hatása alatt nem volt nehéz ráharapni a témára. — Megsokallták azok magukat, hallod — válaszolta nevetve és abban a tiszta csengésben sem elismerés nem volt, hogy ezek teszik jól, ezeknek van eszük, sem önszántatás, hogy bár én is így tettem volna! Sőt, a további szavaiból inkább az érződött. amikor sorra vette, kinél van fiú, kinél leány, hogy a nyolcszor nyolcat is ugyanolyan örömmel emlegetné. Alig negyedóra múlva pedig az állomásnál volt szomszédasszonyommal futottunk össze. Mi voltunk azok a bizonyos hármasok az utcánkban, akiknél a két nagyobb után akkor jött a kisebb, amikor senki nem gondolta. — Hová, hová? — kérdeztem tőle óvatosan. — Hagyjál békében — mondta, és szokása szerint nagyot legyintett. Majd azután suttogta, hogy bizony ők most olyan helyre utaznak, ahová pisz’ a hozzám hasonló férfinépnek belépni. Egy nőorvoshoz na, és ezzel az asszonnyal ni, bökte meg ujjával szépen fejlett menyecske lányát. Akinek nemcsak szemüvege villant, hogy emlegették, hanem a szeme is. Parányi szeméremmel, de egyben büszkén. — Csak nem — és úgy mutattam ujjommal a kaparintasz mint amikor még kezdődött ez a szabadság és egymást ugrattuk vele. — Hagyjál békében — villant vészesen az asszony szeme. — Nana... nana... — Az ellenkezője végett, te! — sziszegte a fogai közül. — Hogyhogy az ellenkezője végett? — estem ámulatba. — Úgy, kérlek — és lavinaként lódult ajkán a szó —, hogy hiába magyarázkodok neki! Ha a lelkem kiteszem is, gyereket akar! Hiába érvelek. hogy még most mentél férjhez te, még lehet annyi, mint a rostán a lyuk, még meg is unhatod, hisz tudod, hogy mondták a régi öregek: elébb van az, mint egy fejőstehén; hogy szedjétek ösz- sze anyagilag még jobban magatokat, nézd meg a hozzád hasonlók, ha félig bele- döglenek is, elkapartatják az elsőket! Azt hiszed, hallgat rám? Csak hajtja a magáét, mint a pereces, hogy ha a nagyobbaknak van, neki is kell, hogy ő nem nézi pulya nélkül az életet semminek és hozzá legalább annyit akar, mint ők voltak. Hát csak hallottál már ilyet — tárta szét csodálkozva kezét a többszörös nagymamajelölt. — Nem hallottam — ráztam meg a fejemet. — De olyat igen — folytattam gondolatban és egyben szomorúan —, hogy miként vélekedett ebben a kérdésben egy másik nagypapa. Amikor végig mutogatta szobáit, ahol a legrégibb bútortól a legmodernebbig, a rongypokróctól a perzsaszőnyegig, a citerától a Bősen- dorfen-zongoráig mindennel találkozhattam, egy kérdéssel lepett meg. — Azt mondd meg nekem,' ha már így összetalálkoztunk, hogy mit érek mindezekkel, ha csak egyetlen unokám van és az is csak lány...! Szeme könnyes volt, hangja elcsuklott és várta, nagyon várta, mit felelek rá. Nem ok . nélkül, mert neki is csakj egyetlen egy szaladgált, vi-j rágágyakkal berakott udva-1 rán. Szállási Lászlá \
