Kelet-Magyarország, 1973. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-04 / 53. szám

8. oldal KÉLET-MAG Y ÄRORSZAG — VASA RN A Pt MELLÉKLET 1973. március 4. Gondolatok a kelet-magyarországi képzőművészek kiállítása után / Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy az alábbi írás nem kíván semmi más lenni, mint egy Nyíregyházán 17 éve itt alkotó festőmű­vész gondolatai. Az elmúlt évek tapasztalatai Összefüggenek a címben felvetettekkel. Nem volt célom, hogy írás legyen belőlük. Megfértek ők gondolatok, érzések formájában bennem azokkal, melyekből képek születtek. S ha az írásra a jó szándékú felkérés késztette a festőt, akkor bízvást mondhatom, a2 írásban nincs más, mint jó szándék az ügy iránt, me­lyet 17 éve változatlanul érzek. Szeretném azt Is, ha ezek a gondolatok, bár egy megye köz­vetlen körét kívánják szolgálni, a megyehatá­ron kívül is érvényesek volnának. Az ország közművelődését a képzőművé­szet is egyenrangúan szolgálja a kultúra sok más ágával. Lehet, hogy e megyében a képző­művészet ügye „hangosabb” is valamivel mos­tanában a többinél. Az a tapasztalatom, hogy a képzőművészeken és a megye, a város leg­fontosabb művelődéspolitikai fórumain, a mű­velődés ügyét fontos más területeken képvi­selő személyeken kívül mások is, sokan, jelentő­ségéhez mérten nyilvántartották ezt a fővárosi kiállítást. A rendező szervek bízvást elköny­velhetik, hogy nem volt hiábavaló a munká­juk, nem maradt jelentős hatás nélkül ez a nemes vállalkozás. Ezek után leírom én is a sokakban felvetett kérdést: „Szabolcs-Szatmár megye képzőmű­vészete hogyan tükröződött ebben a kiállítás­ban?” Ha megkísérlem erre a választ, engedtes­sék meg, először egy másik kérdést is feltenni, önmagámnak: „A hosszú évek során és után milyen eredményre jutott Szabolcs-Szatmár megyében és Nyíregyháza városban az itt élő képzőművészek munkássága?” Egyikre sem könnyű a felelet. Amennyire tőlem telik, igyekszem a válaszokban, a meg­közelítésekben tárgyilagos lenni. Eddig még nem érlelődött meg bennem elképzelés arról, hogyan lehetséges egy sajáto­san szabolcsi képzőművészet kialakulása. De mindig híve és munkálója voltam egy olyan alkotó „szűkebb pátriának”, bárhol, ahol az ott élők felismerik képességeiket, azt a végső erőfeszítésig munkára szítják, környezetük eleven kisugárzásait felfogni, művészetükben építőelemként felhasználni képesek, s ily mó­don művészetük egyénivé válásáig is el tudnak jutni. De előttem ennek a kialakulása csak úgy látszott mindenkor lehetségesnek, ha az erre a szerepre vállalkozók a legszigorúbban végig­járták ez útnak lefelé és felfelé menő lépcső­fokait. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell an­nak menni!” Komoly szavak ezek. Vissza kell pillantanom tehát az elmúlt évekre, hogy a megoldásokat a gyökereknél keressem. Kezdetben, a 60-as évek legelején volt a megyei képzőművészek újratoborzésa. Úgy tu­dom, ez akkor országos jelenség volt. Ebben az időben már nem a kezdés, de a bizonyítás első lépésein is túl voltak Hódmezővásárhe­lyen már jó néhányan, és kiváló fiatal alko­tókkal duzzadt fel Miskolc. Nálunk az egybe- gyűlés céljaként — a szakmai tudás gyarapítá­sát, a jó példák követését tűztük ki, tehát: a tanulást. Ez mindannyiunkra ránkfért, kivé­tel nélkül. Nem célom itt, s nem is Szükséges, részletekbe bocsátkozni. Tény az, hogy aki az ország képzőművészeti ütőerén tartottá a kezét mindenkor, azt igényes viszonyításra kényszerítette a — korosztá­lyunkból sokakat és igen magas színvonallal képviselő — kiállí- sok sorozata az országban. De egyébként is. minden példa azt bizonyítja, hogy csakis a magas színvonalú szakmai fel- készültség által biztosított, kiérlelt formanyelv képes, bármely művészetben, a gondolatok ki­fejezője lenni. Éretlen formában torzulást szenved minden jó szándékú gondolat, s ellen­kező hatást ér el. Ezért is nagyon felelősségtel­jes ügy a művészet. Emberségünk, társadalmi létünk sűrűsödik benne. Ha nem így volna, nem kellene foglalkozni vele. S hogy tovább­menjek. az eltelt időben, nálunk és másutt is az országban, észrevétlen, vagy nyilvánosan, kialakult egy sajátos értékítélet. Ennek pozi­tív, vagy negatív hatására nyilván, mindig rea­gáltak a művészek. S ha nálunk, sok esetben a körülményekre hivatkozva hangzottak el a reagálások, be kell látni, nem volt mindig iga­zuk a védekezőknek. Valóban nem Oldhat meg, és nem is gátolhat mindent a küíső körülmény. Hogy az eltelt idő folyamán a szakmai fóru­mok és az igényes közvélemény is elvégezte a válogatást, ez természetes dolog. Megtörtént azonban, sajnos elég gyakran, hogy megyei és városi művelődésügyi szerveink nem fordítot­tak kellő súllyal figyelmet erre. Emiatt néha a szakmai és művelődésügyi fórumok elképze­lései, sőt, adminisztrációi nem mindig voltak egymással összhangban, illetve a szakma nem mindig tudta kellőképen támogatni a művelő­désügy munkáját. Ez a sajátos érintkezési tá­volság fenntartása, vagy növelése, nem mindig csak a művészeken múlott. S mivel egy hiva­talos szakmai szervezetbe, jelenleg a Kelet- magyarországi Területi Szervezetbe való tarto­zás lett a kritériuma pl. több kiállításon való szereplésnek, s e tényről kellőképpen nem tör­tént meg a tájékoztatás — a megyei és városi hivatalos és nem hivatalos közvélemény nem talált magyarázatot, ha nem találkozott egyik­másik kiállításon a megyei tárlatokon ismert nevekkel, művekkel. A közvélemény elvárása és igénye mégis jogos volt. ez esetben is. Sőt. ezt mi alkotók, jólesően kell. hogy fogadjuk. Azonban erről nem a rendező szervek, s nem a kiállítók tehettek. A művészetben is, mint az emberi tevékenység minden területén, szigorú­ak a törvények. Mindenkinek elsősorban ön­magáért kell felelnie, csak azután várható minden más. De a megyében élő művészek fe­lé irányuló ezen gondolatoknak csak jó a szándéka, önvizsgálatra szeretne késztetni. Vajon megtett-e mindenki a maga dolgában mindent azért, hogy valahol helyt tudjon áll­ni: az országban, a területen, a megyében? Mindhárom helyen egyformán érvényes az igényesség. A kiválasztódás viszont egyre fo­kozottabb mérvű. Az országban nagyon sok a kiváló képességű művész. S s fejtegetések után, ha most felelni pró­bálnék a fenti kérdésre, talán így fogalmaz­nék: „Valóban nem megnyugtató képviselete megyénknek a három kiállító művész szerep­lése egy országos bemutatkozáson a Magyar Nemzeti Galériában.” Nem örülhetünk zavar­talanul ennek a számnak mi sem, ennyi nem lehet elég. Sokat jelent viszont, ha ez a tény az felfigyelőkben nyugtalanságot kelt. Mert az általában fontos dolog, amire ráhárul a figye­lem. Tehát már valami megmozdult itt, ezen a területen. Valóban jó lett volna több szabolcsi kiállítót látni a Hajdú megyeiek mellett. És fő­leg szívesen olvastunk volna róluk elismerő szavakat a recenziókban. De ez már a sürgető jövő ügye. Tenni kell érte, hogy még többre lehessen felfigyelni és egyre megelégedeteb- ben. Tenni mindenkinek, akik ebben tehetnek. A művészek részéről nem tudom elképzelni, hogy a kitartó, komoly munkának ne lenne meg az eredménye. És akik ezt végzik, azok előbb-utóbb, a közös igények szint­jén mindenképen összekapcsolódnak. Műve­lődéspolitikánkat a megyénkben irányító fó­rumoktól, és minden fontos személytől, aki e közös ügyre szívesen gondol, kérjük, még többször adjanak lehetőséget a találkozásokra, a vitákra, a gondok megoldására — és a közös örömökben való osztozásra — a legmagasabb megyei és városi szinteken is. Ä kiállítás utáni recenziókat olvasva, fel­merül még néhány gondolat. Egy ilyen átfogó jellegű kiállításnál a rendezés ténye nem te­kinthető egyben színvallásnak is. hanem in­kább szolgálattételnek. A kiállítók vállalnak mindent munkáikért, s a bírálatok több-keve­sebb hevű fényében, így, vagy úgy, megvilá­gítódnak. Az igazi alkotó számára azonban az a legfontosabb kérdés: egy eleve tiszteletben tartott, mindenre érzékeny szellemi közegbe be tudok-e hatolni mindig avval a kisugárzással, melyet szellemi kohómban szüntelenül izzás­ban tartok? Erre a kisugárzásra van szükség szerintem magunk között is, a megye határain túl is. Berecz András * * ★ A szerkesztőség megjegyzése: Berecz And­rás nyíregyházi festőművész írása figyelemre méltó gondolatokat tartalmaz. Néhány megál­lapításával azonban a szerkesztőség nem ért egyet. Azzal a szándékkal adtunk helyet a cikknek, hogy á lap hasábjain esetleg kibonta­kozó vita során véleményt mondanak a prob­lémáról a megyében élő és alkotó művészek, népművelők, a művészet iránt érdeklődő olva­sóink is. Hanglemezfigyelő A Hungaroton Bartók összkiadásának új lemezén A fából faragott királyfi a Budapes­ti Filharmóniai Társaság zenekarának tol­mácsolásában szólal meg Kórodi András ve­zényletével, A lemez méltó a francia nagy­díjjal kitüntetett sorozat előző felvételeihez. Az orosz romantika nagy mestere, Mo- gyeszt Petrovics Muszorgszkij zenekari mű­veinek felvételét Németh Gyula vezényli. Az Egy kiállítás képei című zongoraciklust el­hunyt festőbarátjának, Viktor Hartmannak emlékkiállítása ihlette. A mű zenekari fel­dolgozását Maurice Ravel készítette el, s ma mindkét változatban igen népszerű. A vál­tozatos hangulatú és témájú tíz karakterképet összekötő Séta tételekben Muszorgszkij a ki­állítás nézőjének szemlélődését, hangulati változásait ábrázolja. Az Egy éj a kopár hegyen című hang­verseny-fantáziát Gogol Szent Iván-éj című drámája nyomán írta. Hangszerelését Rimsz- kij-Korszakov készítette el, sőt a félbe maradt mű befejező munkáit is ő végezte el, a szer­ző szellemében. Schubert úgynevezett „nagy” C-dúr szim­fóniáját — mely a hetes sorszámot viseli — 1828-ban fejezte be. Am e nagyszabású alko­tás a szerző életében soha nem került bemu­tatásra, elfeledve porosodott mindaddig, míg Schubert lelkes híve, Robert Schumann rá nem bukkant. Több mint tíz évvel a mű megírása után játszotta el először a lipcsei Gewandhaus zenekara, Mendelssohn vezény­letével. A mű „felfedezője”, Schumann így ír a szimfóniáról: „Ebben a szimfóniában több van elrejtve, mint puszta szépséges ének, több mint egyszerű fájdalom, vagy öröm... Olyan régiókba ragad bennünket, ahol vala­ha már jártunk, de emlékezni sohasem tu­dunk rá... A mű egésze fölött az a roman­tika ömlik el, amely Schubert világából már annyira ismerős számunkra.” A lemezen a szimfóniát a Budapesti Filharmóniai Társa­ság zenekara szólaltatja meg, Lukács Ervin vezényletével. Méltó módon tiszteleg nagy költőnk előtt a Petőfi-emléklemez. Verseiből többek között a Szülőföldemen, A jó öreg kocsmáros, az Első szerepem, az Egy telem Debrecenben, a Beszél a fákkal a bús őszi szél, valamint az Apostol egy részlete szólal meg, Básti Lajos, Major Tamás és Bessenyei Ferenc előadá­sában. Folyóiratszemle Az új Kritika egy éve Ezekben a napokban jelenik meg — mi­re e sorok az olvasó elé kerülnek, talán már el is fogyott — az új Kritika második évfolya­mának második száma. Egy folyóirat életében egy esztendő igen rövid idő; jószerivel ennyi kell, amíg kialakul a profilja, amíg felveszi az igazi kapcsolatot az olvasókkal, amíg tudomására jutnak a közön­ség „visszajelzései”. Mert ha az embereknek kell a lap, ha tetszik az újság, akkor olvasói keresik a kapcsolatot a szerkesztőséggel, el­mondják véleményüket, közük javaslataikat, gondolataikat. Úgy véljük, az új folyóirat méltán lett népszerű, művelődéspolitikai, kritikai írásai méltán keltettek széles körben visszhangot. A lap rövid idő alatt a magyar kulturális élet fontos fóruma lett. Ha futólag áttekintjük egy esztendei munkáját, megértjük, miért. Nagy súly adott a lapnak, hogy első szá­mának első cikkét Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára írta. Em­lékezés Veres Péterre címmel. E cikkben Ká­dár János elismeréssel és tisztelettel ír a poli­tikus íróról és gondolkodóról, akinek nézetei — noha a párt sokszor éles elvi vitákat foly­tatott vele — segítették a szocialista közgon­dolkodás alakulását. A Kritika első számának emlékezetes — és a magyar irodalom hagyo­mányainak ápolása miatt igen fontos — vita­írása volt Illés Endrének Diófát ültetni című cikke. A magyar irodalom eddigi alkotásait — a kezdetektől napjainkig — összefoglaló könyvsorozat tervét vázolta fel benne. A cikk élénk vitát váltott ki az irodalmi életben, igen sokan szóltak hozzá, mondták el véleményü­ket, kiegészítő javaslataikat. Ezekkel a publi­kációkkal a Kritika hozzájárult ahhoz, hogy a megalkotandó nagy sorozat a lehető legtel­jesebb legyen, s a magyar irodalom eredmé­nyeit a lehető legteljesebben foglalja össze. A Kritika vitacikkei, dokumentum-össze­állításai ugyancsak nagy figyelmet keltettek a hazai sajtóban, s egy-egy alkalommal a kül­földiben is. így a vita, amely Heti zsűri cím­mel folyt, s amelyben képzőművészek, műkri­tikusok, újságírók mondták el véleményüket az állami képvásárlások jelenlegi rendszeréről, a másik, amely a szocialista kultúráról és szó­rakozásról szólt. Ebben az eszmecserében írók, kritikusok, közéleti emberek fejtették ki néze­teiket a szocialista kultúra jelenlegi helyzeté­ről. Emlékezetes dokumentum a Kritika Sze- melvényes összeállítása a Lukács-nekrológok­ból. Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából a lap érdekes véleménysort közölt — Kispista István tollából — a ceglédi Dózsa- szoborról, Somogyi József szobrászművész al­kotásáról. Élénk visszhangot és érdeklődést váltott ki az olvasók körében Révai Józsefnek néhány kiadatlan levele (Bartók Béláról), Vér­tes György közleménye Szántó Judit József Attila-emlékeiről, az Illyés — tükörben című összeállítás, amely 70. születésnapja alkalmá­ból véleményeket, kritikákat közölt a költő munkásságáról, életművéről. Több pártdokumentumot is közölt első évfoiyamáoan a Kritika. Pártdokumentumok a kritikáról címmel egy összeállítást a "Ai/aly ok­tóberi számban; itt látott napvilágot A peda­gógusok helyzetéről című elemzés, az MSZMP Központi Bizottsága által felkért munkaközös­ség kollektív munkája, s a Kritika közölte el­sőként teljes terjedelmében az MSZMP KB mellett működő kultúrpolitikai munkaközös­ség állásfoglalását irodalom- és művészetkriti­kánk néhány kérdéséről. A Kritika fennállásának egy esztendeje alatt a magyar irodalmi-képzőművészeti, zenei életnek csaknem valamennyi időszerű kérdésé­be beleszólt — felelősségtudattal, értően, igé­nyesen. S tegyünk ehhez hozzá egy nagyon fontos határozót: közérthetően. A Kritikának sikerült — nagyobbrészt sikerült, mondjuk így — megvalósítania azt, hogy szerzői, legyenek bár a különböző szak­területek elméleti irányítói, filozófusok, esz­téták, teoretikusok — a széles olvasórétegek számára írjanak, a téma engedte maximális közérthetőséggel. A szerkesztőség felmérte: gondolatokat, eszméket széles körben nénsze- rűsíteni, alkotások iránt figyelmet ps érdek­lődést kelteni, elvi viták követését elősegíteni csak úgy lehet, ha az olvasót bevonják, azaz ha társsá fogadják, világosan kifejezve előtte, miről folyik a szó. Sok vélemény hangzott már el eddig is a Kritikáról. A legtöbbször talán azt mondták róla, hogy „bátor” lap, mert a kulturális és a művé­szeti élet elevenen élő. gyakran fájó, ellent­mondásos problémáit tárja fei, széles spekt­rumban vizsgálódva, olykor-olykor felelős személyek érzékenységét sem kímélve. „Bátor” lap? Véleményem szerint nem ez a jelző a legjobb. Azt mondanám helyette, hogy pártos folyóirat — mert a párt politikájának a szel­lemében, a javítás, gyógyítás szándékával kö­zelíti meg a hibákat, ha rájuk lel; s egész eddi­gi tevékenységével azt bizonyította, hogy leg­főbb feladatának a szocialista irodalom igazi értékeinek védelmét, népszerűsítését tekinti. Vitáiban az a cél vezeti, hogy a nézetek tisz­tázódjanak. s a kultúra munkásai közös erővel munkálkodjanak. T. I. László Anna: Következetes emberek 1964 — Barátkoztok még Varga doktorékkal? — „Még?” Életre szóló barátság a miénk! Nemigen emlegetjük a fiatalságunkat, demin- dig velünk vannak azok az évek... Néha úgy szedtük össze a vacsorára valót, mint az anya Móricz Hát krajcárjában... Csakhogy egymástól. Ide-oda szaladgáltunk a közös folyosón. Én Hédihez: „Nincs egy kis élesztőd?” Hédi hoz­zám: „Elfogyott a zsírom, adnál egy kanállal?” Akkoriban kerültek állásba, mikroszkopikus kezdőfizetéssel. A nagyobbik fiam csecsemőko­rában Tamás, a férjem félóránként becsenge­tett hozzájuk orvosi tanácsért. Megmosolyog­tató... hogy Tamás milyen izgatott apa volt akkor. Vargáék gyönyörűen haladnak. Tavasszal vettek családi házikót, zöldövezetben. A kert szinte nélkülözhetetlen a két kislányuk miatt. Korábban mindig sápadtak voltak, folyton megfáztak, öröm látnunk, mennyire megerő­södtek fél év alatt! Nem semmiség az ilyen kertes családi ház. Hédiék évekig gyűjtötték rá a pénzt. De ha felhőkarcolót építettek volna, akkor is azt mondanám: többet is érdemelnek! Valószínűt- lenül sokat dolgoznak, éjfélkor, vagy kará­csonykor is hívhatja őket á páciens. És Íegyünk csak tárgyilagosak: a mi munkánk is jelentős a társadalom számára, de azért az orvos mun­kájánál nincs fontosabb. Amikor a beteg kín­lódik, retteg, elveszettnek érzi magát... Vargá­ék nemcsak jó orvosok, de emberek. Ez a mi szótárunkban a felsőfok. A barátságban is, persze... Hogyan fogal­mazzák?... Könnyen félreérthető... Egyszóval a külvilág a legkevésbé sem találja rendkívüli­nek, ha egy — divatszóval — menő orvoshá zaspár tanárházaspárral barátkozik. Bizonyos értelemben mi mégis kevesebbek vagyunk... A keresetünkben, a lehetőségeinkben, az élet­stílusunkban... De ezt ők soha, egyetlen gesz tussal nem éreztetik velünk. Mintha még ők lennének a ragaszkodóbbak. Rosszul mondom, hiszen teljes a kölcsönösség. Egyébként is hű­séges és következetes a természetünk. Néha azon mulatunk Hédivel, hogy — ki tudja — talán nászok leszünk. Mókás ez a ré­gies szó. Nekik két lányuk, nekünk két fiunk, elképzelhető, hogy egyszer összeházasodnak. Egyelőre zsengezöldek mind a négyen. De re­mekül hancűroznak együtt a kertben. A nyá­ron majdnem minden vasárnap náluk vol­tunk reggeltől estig. Kicsit bánt. hogy nem vi­szonoztam eléggé. Majd a télen. A mi laká­sunk inkább téli vendégségre való... Nekünk megfelel, ha szívesebben néznénk is a fákat az ablakból. Az az egy kár, hogy szűk az utca, s a szemközt lakók a gyomrunk­ba bámulhatnak. Igaz, nincs szégyeünivalónk. Rendesen élünk, lényegében mindenünk meg­van. Tamás szerint én a beosztás zsenije va­gyok. Erős túlzás, de az kétségtelen, hogy a ta­karékossághoz érteni kell. Havi 4 és 5 ezer kö­zött ingadozik az összjövedelmünk, aszerint, hogy adhatunk-e különórákat. Moziba elju­tunk, színházba ritkábban. Jól kosztolunk, az viszi el a legtöbb pénzt — az ilyen sáskafiúk mellett. Mázsaszám falnak ezek. Csak tartsa meg a jósors az étvágyukat! A lakásra bizony szívesen költenék többet. Ennek ellenére ba­rátságos nálunk. És a két szoba, hallt is meg kell becsülni. Laknak még családok ablaktalan üzlethelyiségekben is. 1972 — Olvastam az újságban, hogy Varga dok­torék villája leégett. Megdöbbentő... — Mennyei szerencséjük volt, mint mi íjig. Egyikük sem tartózkodott otthon. Semmi ba­juk sem történt. Veszteségnek veszteség, de Vargáék elég ügyesek, mire felocsúdtunk, ők már új villát szereztek, bizonyára még különbet az előzőnél. Ha, ne adj isten, minálunk égne el egy reka- mié, azt én keservesen pótolnám, ha pedig az egyik szoba égne ie. azt egyszerűen képtelen lennék pótolni. Maradna egy szoba, hall! Noha a kettő hallban is nehéz élni. A fiúk vagy a tévét, a rádiót bömböltetik, vagy társaságot hívnak, nekünk annyi nyugalmunk sincs hogy egy könyvet figyelmesen elolvassunk. És eb­ből a lakásból nincs szabadulás. Amióta a fia­im az eszüket tudják, ugyanaz a szemközti ház néz vissza rájuk... A szemközti ház egyre siralmasabb, egyre több vakolat hullik le róla — ez a változás. Évek óta hallom, hogy majd tatarozzák, majd és majd. Talán megérjük még. Friss vakolat és festék kerül rá. A leg­kedvezőbb eshetőség. Íme, a mi perspektívánk! Vargáék vadonatújonnan rendezkedtek be. Bútor, ruha... minden vadonatúj lesz. Az em*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom