Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-25 / 47. szám

Vasárnapi melléklet „Magányos anya...” Tisztelt asszonyom! Megkaptam névtelen levelét, amelyben sorra szedi saját tapasztalatait, s elmondja véleményét a lapunk e hasábjain január 28-án megjelent „Medi- tcició című írással kapcsolatban, ön leírja: egyet­ért az említett cikk lényegével — t. i. azzal; akad­nak még egyesek, akik miközben agyonsiránkozzák magukat, amiatt, hogy mind több a kiadás, ennek, el- lenére ők szépen gyarapodnak, bútort, kocsit, telket vesznek, s még a takarékban is irigylésre méltóan tartalékolnak. Soraiból kiderül, ön is jól ismeri az effajta önsajnáltatókat, akik valójában divatot űznek a panaszkodásból, jóllehet sejtelmük sincs arról, mit jelent nehezebben, kedvezőtlen körülmények között élni ma. Idézi is az említett írás egyik passzusát: sokan vannak még nálunk olyanok, „akik csak sze­rény álmokat szőhetnek”, akiknek jól meg kell gon­dolniuk minden forint elköltését, mert nagy a csa- Iád, sok kell élelemből is, ruhából is. Aztán levelét így folytatja: „...én még olyan na­gyón szerény álmokat sem tudok szőni, mert bizony két nagy iskolás gyermek mellett a fizetési napon az elosztás után van úgy, hogy 700—800 forintom ma­rad az egész havi életre...” Valamivel lejjebb: „Ha bemegyek a boltba a gyerekeknek a köpenyük alá egy kis pulóvert nézni, száz forintért nincs, de az eladó az orrom elé dugja a 400—500 forintot» pulóver- költeményt. Igen, szívesen megvenném, mert én is szeretem a szépet, a jót, no de kérem, ahhoz nem ami3U jövedelem kell havonta, mint amennyi egy, a gyermekeit egyedül nevelő anyának van.” Lényegében ennyi az egész konkrétum, amit önmagáról közöl: „Egy magányos anya, két gyer­mekkel”. Igaza van abban, hogy ilyen ismeretlenül is ismerősnek véli magát, mert valóban nem ön és a családja az egyedüli ebben az országban, megyé­ben, akik aligha lesik szívrepesve Petress István rá­dióműsorában a „gk. sorszámokat”, vagy nemigen „tülekednek” egymás hegyin-hátán a hétvégi telke­kért. Kiderült a szóban lévő írásból is: azok vannak többségben, akik gyalogosan járnak, s tömött buszon kapaszkodnak ki a munkahelyükre, vagy nyáron a sóstói strandra. Aztán: az emberek többsége nem az első osztályú éttermekben költi el a vasárnapi ebédjét, hanem már pénteken gondoskodik a jobb ebédnekvalóról és sorba is áll a rövidkarajért. Van­nak családok, ahol még a kedvezményes áru cuk­rászdái sütemény Is drágának tűnik, ezért egysze­rűbbet és olcsóbbat készítenek otthon. Ez mind így igaz, s talán még inkább helytálló azokban az esetekben, amikor a család gondja-terhe egy ember — például az anya — vállára nehezedik. Aki önhibáján kívül került ilyen nehéz helyzetbe (erre ön is céloz levelében) bizonyára nehezebben veszi észre az élet naposabb jelenségeit, mert. a min­dennapi küzdelem más irányba köti le figyelmét. Mégis megkockáztatom; aki .olyan tájékozott életünk jelenségeiben, mint ön. bizonyára észreveszi, tiogy a kevésbé tehetősek is másképpen, egy kicsit köny- nyetíben élnek évről évre. Amikor a legmagasabb fórumokon megállapítják, mennyivel nőtt a lakosság jövedelme, sohasem titkolják, hallgatják el. hogy a „nagy átlagon” belül igen változatos a kép, s jócs­kán vannak még városon és falun olyan családok, melyeknél az átlagon jóval aluli az egy főre jutó jövedelem. Azt Is hallhatjuk, olvashatjuk, hogy kor­mányszinten milyen nagy fontosságú döntések szü­letnek az ilyen családok körülményeinek javítására. (Erőhöz mérten a családi pótlék növelése; messze­menő kedvezmény például lakáshoz juttatásuknál stb.) Persze, a lehetőségek végesek, nem változhatnak meg gyökeresen egyik napról a másikra. Bármennyi­re is sajnálatos például az iszákos férj hibájából ne­héz körülmények közé került család helyzete, az így keletkezett anyagi és más hiányt teljesen aligha tud­ja pótolni akár a munkahely, akár a szélesebb ér­telemben vett közösség. ön részletesen leírja egyik sérelmét (segélyt kért a szakszervezettől az iskolai év kezdetén, s 300 fo­rinttal akarták „kiszúrni a szemét”, amit nyomban visszautasított) s ebből a helyzetből jut el arra a következtetésre, hogy nálunk általában vajmi keveset törődnek a gyermekeiket egyedül nevelő anyákkal. Nem hiszem, hogy ezt a véleményét általában osz­tanák a hasonló sorsú asszonyok. Hosszú lenne most felsorolni azokat a példákat; amelyek bizonyítják: a legtöbb üzemben nem így, hanem emberségesen tö­rődnek a kedvezőtlen, nehezebb anyagi viszonyok között élő nagycsaládokkal. Túl azon, hogy sok he­lyütt éppen az iskolai év kezdetekor „külön kérelem nélkül” is juttatnak tanszersegélyt vagy karácsonyra is meglepik kisebb-nagyobb összegekkel az egyedül élő asszonyokat, már számos helyen tapasztalni, hogy a bérezésnél is tekintetbe veszik szociális gondjaikat. Máskor éppen az ilyen családok gyermekeinek _ to­vábbtanulását könnyítik meg társadalmi ösztöndíjjal, vagy részesítik előnyben kollégiumi elhelyezésnél, szakmunkásfelvételnél. Közelebb jutnánk helyzete megítéléséhez, ha bő­vebben írt volna családjáról. Közli: igen sokba kerül a két gyermek taníttatása (egyik másodikos főisko­lás, (!), a másik gimnazista). Ez aligha lehet vitás és mindenképpen elgondolkodtató, hogy meg nem jelölt munkahelyén a szakszervezeti titkárnak halvány fo­galma sem volt arról, milyen súlyos gondokkal küzd ön. Mert igaz. könnyen lehet még találni olyan mun­kahelyet, ahol a termelési feladatok^ megoldása köz­ben megfeledkeznek azoknak a felsőbb szintű hatá­rozatoknak a gyors végrehajtásáról, amelyek éppen a nagycsaládosok érdekében születtek. Aztán még valami: aligha feltételeznénk, hogy az ön vállalatánál ne akadna egyetlen vezető sem, alti — ha feltárja előtte gondjait — szó nélkül el­menne mellette. A munkások — a dolgozó nők — szá­zai. ezrei nyitnak be bizalommal az üzemi pártszer­vezet ajtaján, vagy éppen az „igazgatóiban” keresik a meghallgatást, a segítséget. Persze, ehhez néha le is kell nyomni azt a kilincset... Talán vállalatának vezetői is végigolvassák nyil­vános beszélgetésünket, s nem várják meg a kopog­tatást sem. Énnek reményében üdvözli: Angyal Sándor Igaz, Nyíregyháza belvárosában már nem járnak fiákerek, mint Krúdy Gyula idejében, de három öreg konflis még mindig van, közülük a legrégebbi Zatureczki Pál, aki még mindig járja konflijával Nyír­egyháza utcáit. (Elek Emil felvétele) Fixíroztak Olyan fenségesen Jó volt a vacsora, hogy bűn lett volna rá vizet inni, hitvesi engedéllyel leugrottam hát a sarki kocsmába, egy pohár sörre. Leültem az egyetlen üres asztalhoz, aztán min­den cél nélkül, csak meg­szokásból körülsétáltattam tekintetemet. Sétálgató tekintetem meg­akadt a szemközti asztalnál. Annál az asztalnál pontosan fél tucat húsz év körüli, vá- logatottan csinos nőszemély üldögélt. Mi az, hogy üldö­gélt! ök hatan keményen mulatoztak. Kortyolgatták a jófajta konyakot, szódával, s kipirult pofikájukon láttam, hogy bizony icipicit már be is csiccsentettek. Nyilván ün­nepeltek valamit. Születésna­pot, névnapot, leánybúcsút, avagy az is lehet, hogy ép­pen szívbéli fájdalmakat al­tattak el így. Ezen tűnődtem, s arra kap­tam fel a fejemet, hogy a hat lány csivitelése hirtelen megszakadt. S azt kellett látnom, hogy mind a hat tekintet rám mered, ök ha­tan fixíroztak engem, az egy szál, védtelen férfit. Mit te­hettem volna kínomban? Szemérmesen lehúnytam a szememet. Erre harsányan összeborultak. Mintha parázson ültem volna, felpattantam, szalad­tam a mosdóba, megnézni, hátha félrecsúszott a nyak­kendőm, hátha komikusán szemembe lóg a hajam, hát­ha tintás az orrom hegye. De nem. Rendben volt az arcom is, az öltözékem is. Vissza­ültem a sörömhöz, ők pedig továbbra is kegyetlenül fi­xíroztak. Kínomban, keservemben emlékezetemben kotorász­tam; rtiit is tesznek a magá­nyosan üldögélő nők, ha fixi- rozzák őket a férfiak? Még éretlen ifjúkoromból tudom, hogy a nők olyankor elfog­laltságot keresnek. Előveszik a hivatalban félbehagyottt kötést, horgolást, avagy szaty­rukból előkerül valami fo­lyóirat vagy regény, esetleg napilap, láttam olyan höl­gyet is, aki végső elkesere­désében — illik, nem illik — a körömreszelőnél talált me­nedéket. így kellene hát ne­kem is védekeznem. De jaj, mivel se kötni, se horgolni nem szoktam, pamutok, cér­nák, kötő- és horgolótűk nem leledzenek a zsebemben, ily módon nem terelhettem el a hölgyek figyelmét magamról' Könyv természetesen nem volt nálam, sőt napilap sem lapult a zsebemben. És ők mind szemérmetlenebbül fi­xíroztak engem, az egy szál védtelen férfit. Később kun­cogva félhangos megjegyzé­seket tettek, számra, fülem­re, orrom hegyére. Ezt már nem lehetett tűrni. Felhaj­tottam a sörömet, fizettem, s menekültem. De menekülés közben még egyszer végighordoztam te­kintetemet a kocsmán. És elkeserített a közöny. Mert azt kellett látnom, hogy a kocsmában bőségesen voltak hölgyek. Volt kövér is, so­vány is, csúnya is, csinos is. De annyi nőszemély között nem akadt egy lovagias hölgy, aki értem, az egy szál magányos férfiért felemelte volna a szavát. Sőt; az ök­lét... Simon Lajgg

Next

/
Oldalképek
Tartalom