Kelet-Magyarország, 1973. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

1973. február 18. MET-MAGYARORSZAG - VASÁRNAPI MELLÉKLET 9. (Mi NYÍRBÉLTEK, ’73 február Végh Antal: Erdőháton, Nyíren „Kinek van szüksége az ország felfedezé­sére, amelyről valamennyien azt hisszük — hiszen itt élünk —, hogy nemcsak szeretjük, de ismerjük is. Én is így gondoltam, de most, hogy kitettem . a pontot a kötet végére, belá­tom, tévedtem. Nemcsak az országot nem is­merem eléggé, de még azt a darabját se, amely­hez a legtöbb közöm van, ahol születtem, fel­nőttem, s ahol tanítottam majd 10 esztendeig.” így ír és osztja meg gondjait, gondolatait az olvasóval Végh Antal a Magyarország fel­fedezése sorozat „Erdőháton, Nyíren” című kö­tetének előszavában, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Elgon- dolkoztatásra késztető a meditáció, az őszinte hang, amit láthatóan nemcsak a felfedezés iz­galma, szenvedélye, a változtatni akarás szán­déka táplál. Benne van ebben a törvénysze­rű, az állandó fejlődéssel való józan szembe­nézés is. Ezt így fogalmazza meg a szerző: „Nem tudom, a kéziratom megírásától a könyv megjelenéséig mennyi idő telik el, mégis meg­győződésem. hogy addigra sok mindent — amit leírtam ebben a kötetben — keresztüllép az idő...” Ha az iró szándékával azonosulva vesszük kézbe a kötetet, s kísérjük el felfedező útjára, nem túl nehéz megállapítani, mi az, amin va­lóban keresztüllépett az idő, s mi az, ami ma­radandóbb tanulságokkal szolgál, túlmutat a pillanatnyi aktualitáson. Mindenből valamit! — mondja az író. Ez a „mindenből valami” a könyv erőssége, va­lóságvallató erénye. Egyben ez válik bizonyos pontokon gyengéjévé is, halványítja a szándé­kot, mintha az író nem tisztázta volna kellően valóságfeltáró útjának pontos irányát. Olykor az éppen útjába kerülő élmények, tények szo­rításának engedve tűzte ki egyszemélyes ex­pedíciójának állomáshelyeit, csomópontjait. Bevallottan nem törekedett az egész me­gye bemutatására, Penészlek, Ujfehértó, Vaja, Mátészalka. Nyíregyháza és az író szűkebb pátriája, az Erdőhát, az árvíztől sújtott Sza- mosköz jelzi állomásait. így tagolódik a kötet is. Legyen szabad azonban az olvasó jogán, ön­kényesen fordítani a sorrenden és a kötet vé- gén'található „Árvíz 1970” című írással kezde­ni mondanivalónkat. Nemcsak azért, mert ez a legfrissebb, a mához legközelebb álló írás. Úgy érezzük, ebben a fejezetben sikerült a legrangosabb irodalmi riportok szintjére emel­ni a szamosközi tragédiát és az azt követő eseményeket. Úgy ábrázolni a nagy árvízi drá­mát, hogy első sorától az utolsóig ott lüktet az; amit így fogalmaz az író: „Szatmárban meg­sokszorozta magát az Élet”. S villannak a képek, találkozunk a „Nyug­talan homok” és más kötetek elbeszéléseiből ismerős szatmári parasztokkal, amint az eget kémlelve lesik az életmentő helikoptereket. Mentik az életet és a maradék vagyonkát, közben ismerkednek a melengető érzéssel, mit jelent nem egyedül lenni, érezni a nagyobb család, a társadalom kézszoritását. Szinte nap­jainkig tart az árvízi krónika, a megújuló Sza- mosköz talapra állásának magas színvonalú áb­rázolása. Az árvízi riportfűzér — amely pótló­lag került a kötetbe — szinte önálló életet él a könyvben. Legfeljebb szomszédja, a „Szülő­földem, Erdőhát” című fejezet vetekszik vele. A szépségénél csak igazsága nagyobb az itt ol­vasható vallomásnak: ..Mehetek mindenfelé, lakjak bárhol, csak itt vagyok itthon: Majti- son. A táj, a múlt, az erdőháti emberek mes­terien megrajzolt portréi, a gyermekkori él­mindenkinek külön-külön négyszemközt. És mindig megfogták a Danyi bácsi halát. Ha nem aznap, hát máskor. Hogy olykor mesz- szebb került horogra a járásától? Akkor is az a hal volt! Az űzött halak útjai kiszámíthatat­lanok. Ha pedig kisebb volt, mint a híre, hát istenem! Ravasz a víz, fürge a hal. és hátha a halász ügyetlenkedte el a szerencséjét. Egyszer kibolondította a szocialista szek­tort, a damásdi nagyszerszámos halászokat, hogy valami istentelenül hosszú állat tekereg a sági partnál. Fölúszott már kétszer a kissárói kanyarig, egészen odáig, ahol megroggyant lá­bakkal egy öreg malom ácsorog a térdig érő vízben, de ott megfeneklett és kénytelen volt visszafordulni. Visszafelé mentében a komp alatt úszott el és úgy megmozgatta, hogy zörgött a csiga, megfeszült: a kompkötél. Va­lóságos csoda, hogy el nem szakadt. Pedig száz szál drótból fonták! Járatták a kerítőhálót, három nap és há­rom éjjel a damásdi nagyszerszámos halászok, aztán mérgesen elvonultak. Hazafelé vonulá­suk közben híresztelni kezdték: aki Danyi ha­la után indul, az olyan, mint aki kompnay;, ladiknak nyomát keresi a vízen. Rá pár napra saját falujuknál szétszaggatta hálójukat egy tengerekből elkóborolt viza. Míg ezek a folto­zással bajlódtak, vízre szállt egy másik szövet­kezet. A harmadik húzásra partra vonták a kifullasztott jószágot, örömükben két kiló ik­rát küldtek Danyi bácsinak, aki eképpen nyi­latkozott a futárnak: — Ha ikra volt benne, a menyasszonyt fogták ki. A vőlegény is lehet valahol, mert párba járnak a vizák. Nászúton voltak. De a vőlegényt rr. 'st ne keressék. Bánatában be­úszott valami pandal alá. Nem is jön fel on­nan, csak 7 esztendő múlva, akkor letelik ne­ki a gyásza... Pandal alatt, a partoldalban mosott üre­gekben megpihen a hal. Oda nem vetnek hor­got az emberek. Pandal alá úszik az ember is, csakhogy beléje száz horoggal kapaszkodnak az é’ők. Viszik Danyit: gyalult forgács a derékalja A forgácsból maradt itt egy kassal. El­herdálom azt is szépen. Beszórom a zord fo­lyóba. Ráerésztéífi, vigye a víz, teregesse ka­vicsokra, fatövekre, szerteszét. mények felvillanó képei mélyítik maradandó olvasmánnyá e sorokat.” A szülőföldről „szépen” írt fejezet azon­ban nem idillikus. Akárcsak a kötet többi írá­sa, hisz Végh Antal látásmódjának, emberi, írói alkatának egyik markáns vonása éppen a mélyrehatolás igénye, a szigorú,ítélkezés. Az egyes embert éppúgy, mint egy közösséget — egy falut, egy tsz-t — megrázó konfliktusok kitapintása, a mozgató rugók szemügyre véte­le, tettenérése izgatja. Ezért élő és dinamikus az Erdőhát népének mindennapjairól, munká­járól, formálódásáról rajzolt írói kép. Szenvedélyes valóságkutatása a Penész­lekről szóló írásában éri el a tetőpontot. Pe­nészlekről, ahol az írót idézve: az idő boros­tyánba foglalta a szegénységet és a nyomorú­ságot. „Álló víz” című írásában egy falu kór­képét tárta fel, s a kötetben szereplő egyik legmegdöbbentőbb írás ma is az Álló víz. Az író szükségesnek tartja elmondani, hogy Penészlek nem tipikus, nem jellemző az egész Szabolcs-Szatmárra. Szinte ellenpont­ként — más előjellel — megírja egy másik szabolcsi falu, Vaja „felfedezését” is. Jól emlékszünk, az Álló víz című írás nem váltott ki egyértelmű igenlést, sokan az egész megyét ért sérelemnek vélték a megírtakat. Talán mert az író túl élesen vetítette ki a fe­hér és fekete kontúrokat. A valóság talán so­hasem ennyire egyértelműen fekete vagy fehér. Nem volt egyhangú a vélemény arról sem, vajon az író által alkalmazott gyűjtési mód­szer képes-e megbízható képet adni egy falu­ról, vagy eleve az általánosítás veszélyét rejti magában... Sokan úgy vélték, az író nem mindig tartotta magát az írói lelkiismeret belső parancsához: az igazat mondd, ne csak a valót... A véleménykülönbségek ellenére Végh Antal írása — országosan ráirányította a fi­gyelmet a meglévő fehér foltokra, s irántuk nagyobb körültekintésre, felelősségre sarkall­ta a társadalmat. A penészleki íráshoz ha­sonló hőfokon, de szerintünk teljesebb kép bontakozik ki Ujfehértóról szóló nagyobb lé­legzetű írásában. Nem véletlen talán, hogy a totálisabb megformálás ott a magasabb értékű, ahol az író huzamosabb ideig élt, dolgozott, hatalmas élmény- és tapasztalati anyag bir­tokában szintetizálta mondanivalóját. írásaiban — ide értjük a Vajáról, a Má­tészalkáról és a Nyíregyházáról származókat is — a változtatást sürgető szándék gyakran színezi a valóságnál feketébbre, komorabbra a tapasztaltakat. Már szinte úgy érezzük, való­sággal tapadnak az íróhoz a nehéz sorsú em­berek, községek, áramlik hozzá az irdatlan sok panasz, ami néhol szatirikus hangváltásra is készteti. Azt mondja, éppen csak a kő- és a vaskorszakból nem maradtak fenn panaszok, de mióta az írással rögzíteni lehet a kort, at­tól kezdve ennek a vidéknek a történelmét akár „panaszkornak” is lehetne nevezni... Mátészalkáról egyebek között ezt írja: nagy itt a sivatag, s parányi az oázis. Állapít­suk meg, jól hangzik, hatásos, csak nem egé­szen helytálló. Ha így lenne, és csupa fásult, közönyös, aktatologató ember irányítaná az újdonsült város életét, fejlődését, aligha tarta­na otf, ahol ma tart Mátészalka. Abban vi­szont igaza Van, hogy Mátészalka még nem iga^i város. A leghiányosabbnak a megyeszékhelyről szóló fejezetet érezzük. Itt alkalmazza az író leginkább a napi pillanatfelvételek rögzí­tését. Néhány jobban kimunkált részt, mint a bokortanyán, a születő új nyíregyházi üze­mekben, a megyei kórházban és másutt tett látogatása ad valamit a városból. De a többi már szinte akkor a tegnaphoz tartozott, ami­kor az író jegyzetfüzetébe került. Nem erősí­ti a kötet valóságmagját, rangját az sem. hogy olykor minden indok, szerves odatartozó” nélkül felemleget visszásságokat, epizódokat, amelyek alig haladják meg a kisvárosi plety­kák színvonalát. Néhol egyedi eseteket akarva, akaratlan az általánosítás szintjére emel. Olyan kisebb fogyatékosságok is akadnak, mint a nevek sorozatos elírása, amely rontja az írások hitelét. Néhányszor a nem éppen nyelvi ékességünknek számító „beindult” szó is belopakodik az írásokba. Erényei és gyengéi mellett Végh Antal könyvét a megyéről szóló dokumentumiroda­lom figyelemre méltó darabjának tartjuk, amely Sára Sándor szép fotóit is tartalmazza, a kötés és a tipográfia pedig Szántó Tibor igényes munkáját dicséri. Elolvasva a művet egyetértünk a szerzővel abban, hogy a könyv megvan, de csak akkor kezd élni, ha kézbe veszik az olvasók. S kik is hitelesíthetnék az abban foglaltakat, mint s szatmári, szabolcsi emberek, akikről Végh Antal a könyvét írta... Páll Géza Orsovni Emil: VÍKEND Kiáltásaim kertjét öntözöm idők vizével lassú szivemet hanyattfekvönek fejtetős világ a csak élőkből látott pillanat kutam húzom csikorgó láncain mi jön ki tudja milyen mély a múlt öröm-tornácon barna vizsla jár emberi szóra figyelem-szobor magában pompázik pár mákvirág a szemétdomb tövében szín-revű kapum kilincse jövöm nyitra vár de nyomásra sohasem engedett a szobában tájképek csöndjei havas csúcsaikra még felmegyek p1 bben a községben sosem tartanak ■^zárszámadást. Az évi munka sikerét az 1057 egyéni gaz­daságban ki-kl maga teszi a mérlegre. Nyírbéltek összesített gazdasági képét csak az ezernyi mozaikból lehet összeállítani. Kettőezer-hatszázhúsz hektáron gazdál­kodnak. Ezerhatszáz férfi és 1700 asszony. A legtöbb családnak három hektárnál nagyobb földje van. A terület zöme szántó. Termel­nek gabonát, takarmányt, málnát, almát, do­hányt. És tartanak sok állatot. 1038 szarvas- marha, 1617 sertés, 161 ló, 40 ezer baromfi van birtokukban. 8600 négyzetméternyi a marha- és lóistállók, 5,5 ezer négyzetméternyi a sertésólak területe. 1296 köbmétert befoga­dó kukoricagóré van az udvarokban. Piacuk a fél világ. Az évi 11 vagon mál­na 90 százalékát külföldre viszik. A hat va- gonnyi magkendert (egy mázsa 3300 forint!) kapkodják tőlük. Állataikat, bikát, üszőt, a környék tsz-ei innen szerzik be. A kert és a baromfiudvar jószága, zöldsége, gyümölcse Debrecenbe, Nyírbátorba, Nyíregyházára ván­dorol. Egy-egy portáról havonta 3—400 liter tejet visznek' a csarnokba. Ha mindent összeadunk: az itteni gazdák nem élnek rosszul. Egy év alatt átlagban 18 ház épül. Ebből 17 kettő- vagy többszobás. Mindben villany. Évente kétmilliót adóznak a községnek. Legalább 10 millió forint van a takarékjukban. Hatszáz rádió, háromszáz te­levízió van az otthonokban. Évente 188 ezer kilowattóra villanyt fogyasztanak. Italra el­költenek évi négymilliót. A boltokban hagy­nak 25 milliót és ezenkívül állandó vevők Debrecenben, Nyírbátorban. Egy nagyobb üz­let építéséhez 10 nap alatt összedobtak fél­milliót. Adakoznak sekrestyére, templomi székre, kerítésre. A mozaikkép tehát szép. A megye legna­gyobb egyéni községe (három van összesen) jól él. Es nem elégedetlen. De nyugtalan. Mert a képlet nem egyszerű. Itt nem érezni a dacos hajdúk rebellis dicsőségét amiatt, hogy megmaradtak egyéni gazdaságukban. Az életforma, ami itt sokaknak konzerválódott,, teher. „Nézzen meg egy szekeret. A négy kerék kergeti egymást. Halad a hátsó is. De az első kettőt sosem éri utói” — tizenkéthol- das paraszt fogalmazása ez. A bélteki paraszt ma Is 15 órát dolgo­zik egy nap. Szomszédját lesi, hogy hajnalban meg ne előzze. Nekivaló géphez alig jut. Szerszámai helyett újat nem kap. A nagyobb földhöz segítő munkaerőt nem tud szerezni, hacsak néha egy-egy cigány nem jelentkezik. Gondja van, ha műtrágyát akar venni. Vagy nincs, vagy neki drága. Gyenge homokföldjén mindent kénytelen termelni. Ha nem dolgo­zik, örül, ha lerogy. Elfut mellette közélet, művelődés. Mindenkinél aggódóbban lesi az eget, figyeli a szelet. Tartaléka rövidtávú. És aki ma gazdálkodik, az többnyire az idő­sebb nemzedékhez tartozik. Ez az élet a fiatalt nem vonza. Naponta 400-an ülnek buszra. A házgyár, az építőipar, a dohányipar, a konzervgyár járművei vi­szik, hozzák a vándorlókat. Csak félszívvel paraszt már, tisztességből, meg talán bérki­egészítő muszájból segít. A falu egyetlen üzemébe, a faipari vállalathoz kerékpáron jár, a vázon kapával, hogy munka után ki­menjen a földre, de csak addig, amíg nem keres annyit, hogy lemondjon a terhes két- lakiságról. Az általános iskolában végző 75 —80 százaléka eleve továbbtanul, vagy mint szakmunkás, vagy mint középiskolás. Elhajt­ja az igény, és a menekülés attól, amit lát. A gazdálkodó parasztok átlagéletkora ma­gas. Haza várják a gyereket, vöt, menyet, ro­kont egy kis segítésre, mert nem győzik a munkát. Egyre több föld marad parlagon. Az imbölyi és az encsencsi termelőszövetkezet legutóbb is 7—800 holdnyi földet vett át mű­velésre. A tulajdon varázsa elszállt, a modern elet első kerekei elszaladtak. Nyírbélteken a jómódban élő paraszt csakúgy, mint a nehe­zen küzdő öreg új válságaival néz szembe. A jövő elléntmondásos perspektívái között hányódnak. „Az őskorhoz ragaszkodik, aki a földjé­be kapaszkodik.” A község legjobb gazdája mondta. „Mennénk a legtöbben, ha lenne egy jó tsz. Mert a parasztembernek se kell más. mint hogy megelégedett legyen. De nem kellünk senkinek.” A környező szövetkeze­tekbe nem kell tag. Föld még igen. De em­ber, csak a szezonra. Ez törvényszerű. A nagyüzem intenzívvé válik. A községben nem rdemes tsz-t csinálni. Tízmilliók kellenének ahhoz, hogy életképesen meginduljon. Meg aztán kikből? Néhány tucat gazda kevés hoz­zá. És akik öregszenek, csak földet vinnének, de nem munkaerőt. A szakszövetkezettől fáz­nak. Túl sokat tudnak arról, ami benne másutt rossz. Vádak és önvádak hangzanak el. „Ha hat­vanban nem állítják le a szervezést, minden más lenne.” „Ha hatvanban nem makacsko- dunk, mennyivel könnyebb lenne.” Aztán egy filozófusparaszt véleménye: „Tudja, van ab­ban valami érdekes, hogy bebizonyították; a szocializmusban az egyéni paraszt sosem gondolt jólétbe kerül. De olyan ez egy kicsit, mintha egy nemzeti park lennénk mi is. Vagy inkább maszekskanzen. Csak az a gon­dom, hogyan halunk mi ki ebből?” Ha az ember belegondol: a bélteki 2600 hektár az egész magyar mezőgazdaságban szinte elhanyagolható terület. A helyzet azon­ban fögvést érdekessé válik, ha mindent el­hagyva csak az itt élő embert nézzük. A köz­ség felelős politikai vezetői világosan fogal­maztak: Nyírbéltek esetében nem a jövő gazdasági kérdései elsősorban a meghatáro­zók. A szociálpolitikai problémák jelentkezé­se izgalmasabb. Nézzük a tényeket. Az elhagyott földnek akad nagyüzemi gazdája. A környék erősödő termelőszövetkezetei átveszik idővel a nyír- bélteki funkciókat. Idővel még munkalehető­séget is kínálnak, hiszen fejlődési lehetősé­gük korlátlan. A városok a környéken felszív­nak több száz férfit és nőt. A továbbtanulók elkerülnek, s mint ahogy a példa mutatja, a község évente legalább 100 fővel lesz szegé­nyebb. A maradók közül 100, majd 200 em­ber munkát találhat a faiparnál. Az erdő­gazdaság is kínál lehetőséget. Korlátozott mértékben — évente 5—8 főnek — munkát tud adni a fogyasztási szövetkezet, a tanács, a szociális otthonná váló tbc-kórház. De mindebből látható: elsősorban a fiatalabb nemzedék jövője a biztatóbb. Máris érezhetően nő azoknak az öregek­nek a száma, akik segítséget várnak, öregek napközijét, előre helyet a szociális otthon­ban. Ma tartalékolt tőkéjük mellett jogos vá­gyuk, íiogy családjuk, a fiatalok belegondol­janak a nem ígéretes jövőjükbe. Nyírbéltek ma hat környező község cent­rumának számít. Közigazgatásilag, kulturáli­san, a település rendjét illetően, kereskedel­mileg szerepe nem másodlagos. De vajon a sok ellentmondás, ami jellemzi az itteni éle­tet, oldódhat-e gyorsan. A nyírbátori járási hivatal vezetője óvatos. Hosszú távú megol­dásról beszél. Két-három alternatíváról, amely egyelőre elméleti. Kissé szkeptikusnak hatóan mondja, hogy az itteni problémák messze meghaladják egy járás lehetőségeit. Még a megyéjét is. Úgy mondja: ez az or­szág gondja. Szeretnék vitatkozni ezzel. A megoldást a házunk táján kell keresni. A község pártvezetése tesz is ezért. Tud­ják, az első, hogy legyen egy stabil, átgon­dolt tanácsi vezetés, amely koncepciókkal rendelkezik. Tudatosan dolgoznak azért, hogy a szomszédos Omboly termelőszövetkezete olyanná váljék, hogy Béltek gondjain is eny­híthessen. Tudatos politikai munkával ren­dezik hetente a fórumokat, hogy minél több ember gondjával ismerkedjenek, minél több kérdésre adjanak választ. A maguk eszkö­zeivel iparkodnak, hogy a ma még kis ipari üzem növelje lehetőségeit. És erősen gondol­kodnak azon, miként változtathatnának azon, hogy a község 112 kommunistája között le­gyen paraszt is. Mert igaz. hogy Nyírbélteken a változásoknak anyagi előfeltételei vannak, de a megoldások csak a tudati, a szellemi fronton történő áttörés után kezdődhetnek. Nem könnyű megérteni ezt a világot. Az itt élő fiatal nemzedék sem érti. Talán nem is nagyon érdekli. Itt már minden iskolakö­teles gyerek óvodába jár. Zongorázni és he­gedülni tanulnak. A wurlitzert nyaggatják az Akácban. Az iskolában szinte teljes szem­léltetőtárral talminak. A 24 nevelő hipermo­dern oktatási * eljárásokkal kísérletezik. A szülők és öregszülők vallásosságát némi cso­dálkozással nézik. Klubéletet élnek a műve­lődési házban. A házasságok szerelmiek és a családok szaporodása gondosan tervezett, csökkenő irányú. A földörökség elől a gyárba, üzembe menekülnek. Aki teheti, az istállót garázzsá alakítja. A vasárnapi korzó divat- bemutatónak is beillik. Ez a nemzedék tú­lontúl is megrettent az egyéni paraszti élet gürcölésétől ahhoz, hogy hátat fordítson a földnek. Nyírbélteken a tizenkét évvel ezelőtt megtorpant gazdasági és társadalmi fejlődés furcsa paradoxont produkált. Meggyorsította azt a folyamatot, amely falun különben el­kerülhetetlen: az onnan való elvágyást, a modern utáni vágyat, a technikát igenlő, a kapát tagadó életet. És mindez azzal is jár, a szülők, a nagyszülők egy pillanat alatt fel­ismerik, hogy sok évtizedes küszködésük meddő, hiábavaló, értelmetlen volt. A kép, amely ma Nyírbélteken összeáll, érdemes arra, hogy megörökítsük. Akkor is, ha a megoldás nem kínálkozik kristálytisz­tán. Egyéni falu, ahol minden munkabíró paraszt a tsz felé kacsint. Kisgazda, aki íté­li, bírálja, figyeli, és még tippel is segíti a környező szövetkezetei. Tulajdonosok, akik közben kiváló fogyasztási szövetkezésben, ta­karékszövetkezetben gyakorolják a közösségi élet alapiskoláját. Vallásosak, de bizalmuk a község erős és jó pártbizottsága iránt szinte már hit. Igen hasznos segítői a megye mező- gazdaságának, de mégis a periférián rekedték. Okosak és iskolázottak, de akkor, amikor dönteni kellett, konzervatívok voltak. Mun­kásokat exportálnak százfelé, de nem jut pa­raszt saját határukba. Együtt él sok minden a múltból. De át- meg átszövi azt is a jelen, láthatatlanul, meg­állíthatatlanul szivárog be embereken át a jövő. Falu, ahol a tsz traktora mélyszánt, de sok száz paraszt kaszája arat. Szorgalmas* becsületes emberek gyülekezete él itt, akik mindjobban megértik, hogy a hátsó kerék so­sem éri utói az elsőket. Egy héten kétszer jönnek össze a kul- túrházba a bélteki kórus tagjai. Idős asszo­nyok és emberek. Unisono dalolnak. Régi pa­rasztdalokat, népdalokat. Jószágról, szerelem­ről, munkáról, életről és halálról. Szemük közben messze néz. Borget Lajaa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom