Kelet-Magyarország, 1972. december (32. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
Vasárnapi melléklet Szükségszerű lépés Ismerőseim, barátaim azzal fogadtak két hónap után a vállalatnál, amikor újra meglátogattam őket, hogy változások történtek. Az öreg, mármint a din, alaposan megrázta maga körül a népet. Alig néhány hónap alatt jelentős „húzásokat” eszközölt, átszervezéseket valósított meg, osztály- és csoportvezetőket mentett fel és újakat nevezett ki. Eredménye: van fegyelem, termelékenyebb a munka, javult az irányítás, növekedtek a jövedelmek. Már megnyugodtak a kedélyek, de akkor sokakat meglepett az igazgatónak e bátor intézkedése. Voltak, akik ezek miatt — főleg ami a felmentéseket és leváltásokat illeti — már a megbukását jósolgatták. Egyesek futkostak fűhöz-fához, kapcsolataikra, összeköttetéseikre hivatkoztak. Akadt közöttük. aki még fenyegetőzött is. De az „öregnek” csak nem vették a fejét. Akadtak akik megbotránkoztak, mondván, hogy ezek a sorozatos felmentések nem egyeztethetők össze a humanizmus elveivel. Legtöbben mégis azok voltak, akik fellélegeztek. Uj légkör, más szellem kialakulását remélték a változásoktól. És főleg jobb, hatékonyabb, termelékenyebb munkát, szervezettebb üzemirányítást. Ezeknek lett igazuk. Tudták, érezték már régen a munkások is, hogy valami nincs rendben a vállalat belső irányításában, akadozik a mechanizmus. Csakhogy hiába jelezték, hogy a termelési osztály vezetése korszerűtlen, az anyagosztály pedig még mindig a régi módon próbálja ellátni feladatát, hogy a technológiák elavultak, korszerűtlenek. Ezek a vezetők különböző indokokkal próbálták magyarázni a hibák okait, a gyártmányok korszerűtlenségét. Hivatkoztak értékesítési, anyagbeszerzési nehézségekre, mindenre, hogy mentsék magukat. A dolgozók viszont elégedetlenkedtek, mert véknyult a boríték. Magukban lázongtak, s itt-ott, a folyosókon, a fürdőben mondtak véleményt egyik-másik hozzá nem értő, tehetségtelen osztály- vagy csoportvezetőről. Kétségtelen, hogy radikálisan és főleg gyorsan intézkedett az igazgató. Szokatlan volt ez, hiszen hosszú évekig jóformán alig történt változás az irányítói posztokon. Néhány évvel ezelőtt különösebben nem is indokolta volna semmi. Csakhogy amióta a vállalati önállóság, a gazdaságosság és a jövedelmezőség jó vagy helytelen értelmezése feje tetejére állíthatja a vállalatot és zsebbevágó ügy lett, a vezetőkkel szembeni követelmények is megnövekedtek. Néhány megrekedt, a fejlődéssel már lépést tartani nem tudó osztály- és csoportvezető csődöt mondott. Ezt mérlegelte az igazgató, s távlataiban a munkások, a vállalat érdekeit képviselve döntött, amikor ezeket a vezetőket felmentette, s más munkakörökbe helyezte. Rátermett, hozzáértő, fiatal mérnök került a termelési osztály élére. Átszervezték az anyagosztály irányítását, az újítási ügyeket olyan emberre bízták, akinek szívügye, hogy minden új hasznos, termelést segítő kezdeményezés megvalósuljon. Egy sor új, főleg fiatal, alkotási kedvvel megáldott mérnök, üzemgazdász, szervező került vezető posztra. S míg az első fél évben állandó problémával küzdöttek, nem tudták a termelési tervet teljesíteni, elmaradtak az exportmunkákkal, a harmadik negyedévre nemcsak az elmaradásokat pótolták, de fellendült a szocialista brigádmozgalom is. A fiatal műszakiak, mérnökök, technikusok, osztályvezetők beléptek a szocialista brigádokba. Szakmai patrónu- sai, tanácsadói lettek. Lényegében közelebb kerültek egymáshoz a munkások és a vezetők. Jobb, harmonikusabb lett a kapcsolat. Közös téma a termelés, egy nyelven beszélnek, s a gondokat is együttesen oldják meg. Ma már a többség — de főleg a fizikaiak — áldják a dirit, mert volt bátorsága ahhoz, hogy a régi, megszokott, elavult belső irányítási mechanizmuson változtasson, rugalmassá, ösztönzőbbé és hatékonyabbá tette a vezetést. Helyesen cselekedett-e az igazgató? Kinek, vagy kiknek az érdekeit tartotta szem előtt? Kétségtelen, hogy amikor emberek ügyében kell dönteni, s főleg amikor felmentésekről van szó, az mindig elevenbe vágó dolog. Érzékenyen érinti, akiről döntenek, 6 azt is, aki dönt. Igaz, pillanatnyilag talán az érintettek neheztelnek még az igazgatókra, de ha jól meggondolják: az ő érdekükben, védelmükben is cselekedett így. Előbb-utóbb úgy is félreállította volna őket az élet, nem tudtak volna helytállni, a növekvő követelményeknek eleget tenni. Valójában megóvta ezeket az embereket a különböző megszó- lásoktól, megjegyzésektől. A vállalati igazgató a munkásság, a vállalat, végső soron a népgazdaság érdekeit képviselte intézkedéseivel. Ezt a közös érdeket tartotta szem előtt. Végeredményben hatékonyabb lett a vállalat irányítása. Azok kerültek a vezető posztokra, akiknek valóban ott a helyük. A felmentettek pedig lehetőséget kaptak, bizonyíthatnak a nekik megfelelő munkakörökben. Vajon el kell-e jutni üzemeinknél, vállalatainknál a vezetés, az irányítás felülvizsgálatához? Említett esetünk azt is mutatja, minél korábban! Ha ezt idejében teszik, talán kevesebb embert érintett volna egyszerre és olyan érzékenven. Hogy jó-e ez? Nem mindig jó az, amit csinálunk, teszünk. Ha helyesen mérjük fel a teendőket, akkor látjuk, ha nem is jó. de szükségszerű. Ezt igényli, követeli a munkások, a vállalat érdeke, s e kettő egybeesik a népgazdaság érdekeivel. Mind több fórum elemzi a vezetés, a vállalati irányítás mechanizmusának a korszerűsítését. Sok még a bátortalanság, a változtatásoktól. a szükséges irányítás-átszervezéstől való félelem. Nem arról van szó. — mint esetünkben is — hogy ekkora huszárvágásra lenne szükség minden üzemnél, a vállalat belső mechanizm"sának korszerűsítéséhez. De előre léoni szükséges. És ez a lényeg. Ezt pedig a vezetés korszerűsítésével kell kezdeni. Először ezen a szinten rendet teremteni. Megfelelő embereket állítani a vezető posztokra. Végeredményben az üzemi munka teljes egészének a hatékonyságát remélhetjük ettől. I Farkas Kálmán A kisvárdai öntöde niunkásnöjc Gáspár Istvánré hegesztő. Olykor néhány napra félre kell tennie • hegesztő-felszerelést, hogy egy másik fontos hivatását is betölthesse. Az egyszerű munkásasszony ország- gyűlési képviselő. (Hammel József felvétele) Palásti László: A szerencsés ember Ha Kemenesi D. Kázmért valami balszerencse érte, könnyen megvigasztalódott, sőt, általában sikerült bebeszélnie önmagának, hogy tulajdonképpen szerencsés vojt, mert... Kemenesi szerencsésnek érezte magát akkor is, amikor egy alagsori poros irattárba helyezték. Alacsonyabb beosztásba került ugyan, de a fizetését nem szállították le. Ez a harmincas években történt, a bélistázások idején, amikor mindenki attól félt. hogy elsején elbocsátják. Azután Kemenesit is elérte a bélistások sorsa. Amikor állását elvesztette nem esett kétségbe. Jóleső érzéssel számolta össze megtakarított pénzét. „Milyen szerencsém van — gondolta —, hogy takarékoskodtam, most hónapokig nem lesz gondom a megélhetésre.” A hónapok gyorsan elmúltak és Kemenesi ismét elmondhatta magáról, hogy szerencsés ember, mert sűrű pelyhekben esett a hó és felvették hólapátoló munkásnak. Másnap, amikor kinézett az ablakon, boldogan sóhajtott fel: ismét mehetett lapátolni. Egy idő múlva végre álláshoz jutott. Uj munkahelyén, a szállítmányozási irodában sokat kellett dolgoznia, néha napi tizenkét órát is, de túlóradíjat nem fizettek. Még késő délután sem merte senki abbahagyni a munkát, féltek a főnökből, akinek este hét, fél nyolc felé az volt a szokása, hogy kiállt az ajtóba és leste, ki mer ilyen korán hazamenni? Az ebédidő szigorúan csak huszonöt perc volt. Legtöbben szendvicseket hoztak magukkal. Sümegi azonban, aki ugyanabban a szobában dolgozott, mint Kemenesi, nem félt a főnöktől, ő hazament ebédelni és egytől háromig távol volt — Te is hazamehetnél — biztat** Kameneait —v hiazaa a főnök egytől háromig soha sincs itt, tehát nem tudhatja meg, hogy ki mennyit tartózkodott távol. — Sohasem lehet tudni, hogy mikor toppan be, nem merek hazamenni — válaszolta Kemenesi. Sümegi másnap ismét megpróbálta rábeszélni a kollégáját. — Ne légy pipogya! Menj haza! — Rendben van, holnap megpróbálom. Képzelem, hogy meglepődik majd a feleségem, ha délben beállítok, és az estére eltett vacsorát ebédnek fogyasztom el. — Örülök, hogy végre megjött az eszed. — Csak ne legyen baj. Ha megtudja a főnök, repülök. És hol kanok manapság másik állást? — Ne félj, én hónapok óta otthon ebédelek, mialatt ti vajas kenyeret majszoltok. Eljött a másnap. Kemenesi dobogó szívvel indult haza. A villamosmegállónál körülnézett, nem jár-e véletlenül arrafelé a főnök? Amikor belépett a lakásába, és üdvözölni akarta a feleségét, egy idegen férfikalapot pillantott meg a fogason. „Ki lehet itt?” — töprengett és befelé indult. A küszöbön megtorpant. Ismerős hangot hallott, a főnöke hangját. Aztán a felesége kacagását hallotta. Kemenesi elsápadt és haj- kan, lábujjhegyen visszament az előszobába, zajtalanul kinyitotta a folyosó ajtaját és visszaindult az irodába. Sümegi még persze nem volt ott. Amikor néhány perccel három előtt visszaérkezett, megkérdezte kollégáját: — Na ugye simán ment minden? Hidd el, már régeit hazamehettél volna ebédelni te is! — Nagy szerencsém volt — válaszolta halkan Kemenesi. — Ha nem vigyázok, a főnök észrevette volna, hogy ebédidő alatt otthon tartózkodom.
