Kelet-Magyarország, 1972. december (32. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

•. oMal KFT FT-IWA/*vsunF<!7AG - VASARN APT MELLÉKLET 1972. december 9 Csinglz Ajtmatov: A KATONA FIA Moziban látta először az •p.iát, ötéves korában. Abban a nagy, fehér birka- hodályban történt, ahol a birkákat szokták nyírni. Any­jával többször járt már itt. Anyja Dzsejengul, tulajdon­képpen a szovhoz postahiva­talában dolgozott, de nyírás idején eljárt ide segíteni, tel­jesítménybérben, egész jól keresett ilyenkor. A pénzre pedig nagy szüksége volt a katonaözvegynek — minden kopejka .jól jött. Ha kicsi volt is a család — ő és a fia —, fa kellett télire, lisztet kel­lett venni, gondoskodni ru­háról és cipőről. Fis mivel senki nem akadt, •ki ot'hon vigyázott volna a fiára, magával hozta ide. ahol naphosszat futkoshatott, a nyírók, a juhászok és a bo­zontos pásztorkutyák kö­zött. ö volt az első, aki észre­vette, hogy a vándormozi ko­csija begördül az udvarra. Futott is az örömhírrel. — Itt van a mozi! Megjött « mozi! Az előadás munka után kez­dődött, amikor besötétedett. A film a háborúról szólt. A fehér lenvásznon, amely két oszlop közé volt kifeszítve, megkezdődött a csata; lövé­sek dördültek, rakéták rö­pültek fütyölve, a sötétséget felszagatta és a földön lapuló felderítőket nappali fénybe borította. Amikor a raké­ták kihunytak, a felderítők ismét előre rohantak és a géppuskák felugattak a sö­tétben. A fiú lélegzete is elakadt. Hátul egy gvapjúbálán ült ez anyjával, bár legszíveseb­ben az első sorban ült vol­na. játszópajtásaival. De anyja magához vonta és a térdére ültette. A vetítőgép surrogott, folyt a háború. A közönség fe­szülten figyelt. Anyja olykor felsóhajtott, aztán összerez­zent, és szorosan magához szorította, mintha a páncélos rájuk célozna. A fiú mégsem félt. sőt szin­te komikusnak tartotta, aho­gyan az ellenség katonái fel­buktak. — amikor pedig a sajátjaik estek el, arra gon­dolt, hogy mindjárt ismét föl­kelnek. Egyébként is, a há­borúban az emberek olyan érdekesen esnek el. Amikor háborúsdit játszanak, ő is szokott elesni, futás közben, mintha elgáncsolnák. Az is fáj, de nem baj, és a kék foltokat is elfelejti. De a katonák, amikor elesnek, sö­tét mozdulatlan halomként, •tt maradnak a földön fekve. ...A háború folyt tovább. A vetítőgép zúgott. Most a tüzéreket lehetett látni, A golyózápor, a robbanások és füstgomoly között vontatták felfelé a dombra a páncéltö­rőt. Előrenyomulásukban és egész mozgásukban volt va­lami, ami a büszkeségtől és a fájdalomtól megdobogtatja ■ szívet. A tüzérek heten voltak, ru­hájuk szinte füstölt. Egyikő­jük nem is orosz típus volt. A fiú fel se figyelt volna rá, ha az anyja nem súgja a fü­lébe: —'Nézd, az ott az apád! Ettől kezdve az egész film csak az apja miatt per­gett, aki egész fiatal volt, mint a szovhozi legények. Nem túl magas, élénk tekin­tetű, a sártól és a füsttől fe­kete arccal. Miközben az ágyú kerekének feszült, valakinek hátra kiáltott: „Gránátokat, gyorsan!” Hangja újabb rob­banás dörejében veszett el. — Mama, ő az én apájji? — kérdezte Avalbek. — Igen, az apád. De ma­radj csendben... Miért is füllentett? Miért? Talán véletlenül megfontolat­lanul, csak, mert a férjére gondolt. Ö azonban, a kis tökfilkó, persze, elhitte. És örült neki! Ez a váratlan, so­ha nem ismert öröm egészen megzavarta, és gyermeki büszkeséggel nézte az apját, a katonát. Nem csúfolhatják többé a gyerekek, hogy neki nincs apja. Most láthatják! És a pásztorok is, akik nem ké­pesek megismerni és mindig megkérdik tőle: „No, dzsigit, hogy is hívnak...” Máskor suttogva beszéltek az apja emlékéről, mesélték, hogy egész fiatalon került tói a frontra, és már csak ke­vesen emlékeznek rá. És jó az, hogy fia van; annyian el­mentek, akiknek a nevét sen­ki nem viseli. És most, ettől a pillanattól neki is van apja. Valóban hasonlított is ahhoz a hábo­rús fényképen látható fia­tal katonához, tábori sapká­ban, ami otthon a falra volt felakasztva. De most már más szemmel nézte az apját a filmen. És mintha az apja is nézné onnan őt Most már a film nem szó­rakoztatta, nem volt nevet­séges, ahogyan az emberek elestek. A háború komoly lett, kegyetlen és rettenetes. És félteni kezdte az embert a filmen, akit most már mind­végig hiányolni fog. A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Élőiről páncélosok közeledtek. Egy­re közelebb nyomultak a ta­lajt széttaposva, közben fü­zeitek. A tüzérek ágyújuk­kal kínlódtak, vonszolták fel a dombra. „Gyorsan, app! Jönnek a tankok”’ — kiál­tott fel. Végre feljutottak az ágyúk, egy mogyoróbokor mögé hú­zódtak és onnan lőtték a harckocsikat. Azok viszo­nozták a tüzet. Egyre nőtt a félelme. Úgy látta, mintha ő maga is az apja mellett len­ne, a háború tüzében. Fel­felugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valamelyik kigyulladt. Andi­kor pedig a saját katonák es­tek el, összébb húzta magát, az anyja sírt, arca nedves volt. A vetítőgép zizegett, a há­ború folyt tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mö­gött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj mi­att nem lehetett érteni. Me­gint elesett egy katona az ágyú mellett, megpróbált felállni, de visszazuhant a földre, amely elfeketedett n vérétől. Most már csak ketten vol­tak; az apja és egy másik katona. Leadtak egy lövést, aztán még kettőt egymás után. A páncélosok azonban támadtak; egy lövedék köz­vetlenül az ágyú mellett csa­pódott be, lángok csaptak fel, aztán sötét lett. Most már csak egy ember emelkedett fel: az apja. Az ágyúhoz kú­szik, tölt és céloz... Ez volt az utolsó lövés. Újabb robba­nás, és amikor tisztul a kép, az ágyú meggörbült csővel borul fel. De az apja még él. Lassan felemelkedik, el- rongyolódott ruhában, a harckocsival szemben. A kezében kézigránát, össze­szedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. ..Az anyja olyan erősen Szorította a kezét, hogy szin­te levegőért kapkodott. Sze­retett volna odaszaladni az apjához, de egy hosszú so­rozat csattent a páncélos tor­nyából és ekkor az apja, mint egy kidöntött fa. a földre zu­hant. Még megfordult, meg­próbált felállni, de vissza­esett és úgy maradt, széttárt karral. A készülék leállt, a háború­nak vége lett. Ez volt az első rész vége. A gépész felkap­csolta a villanyt, hogy be- tekercselje a második részt. Az emberek hunyorogtak és lassan visszatértek a film vi­lágából, a háborúból, a va­lóságba. A fiú is leugrott a báláról és büszkén kiabálta: Fiúk. ez volt az apám! Láttátok, megölték az apá­mat! Nem értették, miért kia­bál. De ő újjongva futott a vetítővászonhoz, ahol az el­ső sorban a barátai ültek, akiknek a véleménye na­gyon fontos volt Különös csend támadt. Az emberek nem tudták megér­teni a gyermek örömét, aki soha azelőtt nem látta az apját. Nem tudták, mi tör­tént. Hallgattak, megvonják a vállukat. A gépész leejtette az üres filmkazettét. De ő, az elesett katona fia, egyre kiabálta: — Láttátok, ő volt az apám! Lelőtték! Nem értette, hogy a töb­biek miért hallgatnak, miért nem örülnek vele és miért nem olyan büszkék az ap­jára, mint 6. Valaki rá is szólt: — Hallgass! Nem mond­hatsz ilyet! Egy másik ellenkezett. — Miért ne? Hiszen az apja valóban elesett a fron­ton! Az egyik szomszéd kisfiú mondta meg az igazat: — ö nem a te apád. Csak egy színész. Kérdezd meg a gépészt! A felnőttek nem akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótól. A gépész is hallgatott Gépébe bújva úgy tett, mintha na­gyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott — De az én apám! Az enyém! ö volt, a gránáttal' ö esett el! És levágta magát a vetítő­vászon előtt a földre és ott feküdt széttárt karokkal, mint előbb az apja. A nézők most már felne­vettek, aztán elhallgattak. Látták, hogy az asszony oda­megy a fiához, szomorúan, könnyes szemmel, és felemeli a földről. — Menjünk haza, kisfiam... ö volt a te apád... A hold már magasan fent járt Messziről fehérlettek a hegycsúcsok és a fiú életében most először érezte a veszte­ség szomorúságát. Szinte mér- hetelen fájdalommal gon­dolt megölt apjára. Átölelte az anyja nyakát és együtt sírtak. De hallgattak mind­ketten. összeszorította az öklét és nyelte a könnyeit Nem tudta, hogy az apja aki a háborúban rég elesett, e pillanattól kezdett benne él­ni... Fordította: Antalfy István Százhetven éves a Magyar Nemzeti Múzeum KÉPÜNKÖN: A NEMZETI MÚZEUM ÉPÜLETE ÉS KERTJE LÄTHATÖ. (MTI FOTÓ) Százhetven évvel ezelőtt, 1802 novemberében alapítot­ta meg Széchényi Ferenc a Magyar Nemzeti Múzeumot. Ebből az alkalomból kereste fel dr. Fülep Ferencet, a Nemzeti Múzeum főigazgató­ját Nádai György, az MTI munkatársa, hogy a mú­zeum helyzetéről, terveiről tájékozódjék. Az elmúlt évtizedek során a múzeum komplex gyűjte­ményéből számos fontos in-r tézmény önáll ósodhatott: köztük az Iparművészeti, a Népművészeti, a Szépművé­szeti és a Természettudo­mányi Múzeum. 1949-től pe­dig megszűnt az „együtt­élés” a Széchényi Könyvtár­ral is. így aztán lassan ki­alakulhatott a múzeum sajá­tos arculata: az a speciális régészeti-történeti gyűjte­mény, amelyben csupán a hazánk földjéből előkerült emlékek sorakoznak, olyan dokumentumok, amelyek né­pünk történetére vonatkoz­nak. A számos Jelentős Intéz­mény megalakulása után is Európa egyik legnagyobb gyűjteményének tárháza ma­radt a Nemzeti Múzeum. Az értékes múzeumi tárgyak száma a 900 ezret te meg­haladja. Az anyag a felsza­Szederlaky belépett a ká­véházba. levette sokdioptri- ás szemüvegét, raegtörölte, aztán újra felrakta. majd hunyorogva kikeresett ben­nünket, és megcélozta az asztalunkat. Úgy jött, azzal a bizonytalan merevséggel, céliránt, mint amikor az idegorvos azt mondja bete­gének: „Most hunyja be a szemét, és menjen egyene­sen a kályhához...” A rövid­látók őrangyala vigyázott rá, hogy föl ne borítsa az útjában álló székeket. Velem szemben, a szom­széd asztalnál egy nő ült. Fekete nő, sárga blúzban. őmiatta ittam már a ne­gyedik kétdecit. A város egyetlen kávéhá­zában találkoztunk, jobbra az ablak mellett — akár egy vidám táborozáson. Erről a sarokról már rég lemondott az üzletvezető. Kevés bevé­tel, sok elgázolt cigaretta­vég és hamu a padlón, nagy ricsaj. Tulajdonképpen el kellett volna keríteni ben­nünket. De a társaság gyü- levész jellege tekintélyt pa­rancsoló volt. Ennél tarkább bandát elképzelni sem lehet­ne: asztalunknál együtt ült a dupla doktor egyetemi ta­badulás óta megháromszo­rozódott, ami elsősorban az­zal magyarázható, hogy lé­nyegében azóta gyarapodtak nagy számban a rendszeres ásatások. A korábbi évek­ben a középkori magyar fal­vak kutatása volt a fő té­ma. A múzeum munkatársai szép eredményeket értek el a tatárjárás, illetve a török- dúlás nyomán elpusztult helységek nyomainak feltá­rásában. Államunk tetemes összeget fordít a gyűjtemény gyarapítására. 1951-ben készült el az »z állandó kiállítás, amely ha­zánk történelmét követi nyomon a legrégibb idők­től a honfoglalásig. Ezután került á közönség elé a múltunkat 1849-ig szemlélte­tő szakasz. Az állandó bemutatók mel­lett számos időszaki tárlatot is rendeznek. Az idén kezdő­dött az a sorozat, amely ha­vonta egy-egy különösen ér­dekes, értékes műtárggyal is­merteti meg a nagyközönsé­get. A tervek között szerepel a szabadságharc 125. éves jubileumi kiállításának meg­rendezése a következő év márciusában. A múzeum ve­zetői foglalkoznak a legré­gibb időktől a honfoglalásig terjedő időszakot felölelő ki­nár és a rímfaragó flekk- suszter, a szigorú gimnáziu­mi igazgató és a saját tanít­ványa — valami jókedvű, ősközösségi fraternitásban. Mi voltunk a helyi iroda­lom. Aki a városban író volt, vagy annak képzelte magát — már a tehetség, vagy az önkritikahiány jo­gán — közénk tartozott. S mi szívesen befogadtunk mindenkit. Miért is ne? Az egyetemi tanár szenvedélyes előadásokat tartott a kvan­tumelméletről, vagy az asszír-babilóniai képírásról. Ezt a suszter is szívesen meghallgatta. Igaz, egy szót sem értett az egészből. Vi­szont egyenrangú félnek, szellemi osztály ostársnak érezhette magát. A gimnázi­umi igazgató pedig örült, ha a vőfényköltő felolvasta leg­újabb verseit. Az ilyen so­rok, mint: „Egy szép nyári reggelen — sétáltam künn a állítás teljes átrendezésének gondolatával is. Ennek érde­kessége az a kincstár len­ne ahol — természetesen a megfelelő biztonsági óvintéz­kedések megszervezésével —• azokat a drága műtárgyakat szerepeltetnék, amelyeket egyébként nem láthatnak a múzeumlátogatók. A Magyar Nemzeti Mú­zeum külföldi kiállítási prog­ramja is szerteágazó. A* idén Moszkvában és Eenin- grádban vendégszerepeit a Pannónia művészetét szem­léltető tárlat, s nagy siker* van Bécsben az őskori idol­plasztikai kiállításnak te. Szó van arról, hogy a sztyeppéi nomád népek — a hunok, avarok, magyarok — történetéről tanúskodó gyűj­teményt a skandináv álla­mokban is bemutatják. A Magyar Nemzeti Mé- zeum több vidéki tudomá­nyos intézménnyel együtt a teljes avar kori gyűjtemény kiadására készül. Közread­ják a honfoglalás kori leletek katalógusát te. Jelenleg a* európai rangú fegyvergyűjte­mény tudományos megörökí­tésén fáradoznak, rajzoltat­ják, fotózzák az anyagot. Át­fogó feldolgozás készül a textilgyűjteményről te. tengeren" 4— akárhány Ka- rinthy-paródiánál több mu­latságot szereztek nekünk. Eufóriás jókedvünkben né­ha arra vetemedtünk, hogy a legképtelenebb képzav ro. kát összehasonlítsuk. A >■ ző ilyenkor üdvözölt c.e- csemömosollyal ült a vi­lágirodalmi párhuzamok — számára tökéletesen érthe­tetlen — özönében. Szederlaky a város hftea könyvszakértője volt, s ma­ga is író, természetesen. Er­kölcs-lélektani történeteket írt, század végi modorban. Most megállt az asztalunk előtt: — Szeretettel üdvözlöm a művész urakat — mondta, és hamiskás bajuszán lát­szott, hogy megint alkotott valamit. A világ legritkább és legérzékenyebb bajuszát viselte. Egy árulkodó, szőke kis szőrbolyhot az orra alatt G alsói Pongrác: A főhős jelleme

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom