Kelet-Magyarország, 1972. december (32. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-03 / 285. szám
Vasárnapi melléklet Mi a mérce? „Milyen az új munkahelyed? — kérdezték az egyik vezető beosztású embertől barátai. S még hozzátették: úgy érti, milyenek a munkatársak, a kollektíva. A válasz olyanforma volt: mint általában a munkahelyek. Vannak, természetesen kevesebben igen tehetséges munkatársaim, de a többség jó átlagos képességű, s akadnak kölöncök, kis tehetségűek is, akik eltengődnek, nem sokat lendítenek a dolgokon...” Valószínű nem ismeretlen olvasóink előtt a2 ilyen értékkategorizálás, hisz — ha belegondolunk, tényleg el kell fogadni — kevés olyan munkahely, szakterület van, amely csupa tehetséges, magasan kvalifikált emberből áll. Olyan is aligha létezik, amelyik tisztán kis kapacitásúakból tevődik össze. De, hogy is állunk a tehetség megítélésével? Egyformán és reálisan értelmezik-e a munkahelyi vezetők, s a munkahelyi közvélemény? Milyen mozzanatok játszanak szerepet abban, kit tartanak tehetségesnek és kit nem? Ezekre már meglehetősen változó, sőt olykor teljesen szélsőséges véleményeket kapnánk. Hallhatunk esetekről, amikor az egyik munkahelyen kiváló tehetségként ismert és elfogadott emberekről új helyre, vagy más beosztásba kerülve kiderül: nem tudnak megbirkózni a feladataikkal. Feladják a „meccset” Ez még a jobbik eset, mondhatnánk. De mi lesz azokkal, akik ezt nem ismerik fel, ha nem döbbenti őket rá a közeg, amelyben dolgoznak. „Elégnek” vagy pokoli állapotokat teremtenek maguk körül. Az ellenpont sem példa nélküli, amikor a közepes tehetség egyszerre megtáltosodik, mintha kicserélték volna. Ragyogó eredményeket mutat fel, holott azelőtt észre sem lehetett venni, hogy létezik... A titok nyitja közismert, mégis gyakran megfeledkezünk róla: a képességek fejlődését vagy apadását, az alkotókedv mértékét nemcsak az egyéni erőfeszítések — az önképzés, a jellembeli, alkati változások — szabják meg. Van egy ezzel legalább egyegnrangú, ha nem fontosabb tényező: a munkahelyi környezet, az elismerő, serkentő vagy éppen közömbös környezet. Talán ez a legnagyobb erő abban, ki emelkedik feljebb, ki jut lejjebb... Többé-kevésbé minden munkahelyen — legyen az egy tsz-brigád, tantestület, egy bolti kollektíva, bármilyen dolgozó közösség — kialakulnak a rangsorolások a hasonló munkakörben és szakképzettséggel rendelkezők között. Az átlagon felüli teljesítményt nyújtók, a kiugró tehetségek — ahogy nevezni szokták őket — kisebb csoportját általában a szerényebb, közepes képességűek követik, ök vannak a legtöbben. S ha elfogadjuk, hogy a húzóerőt az élboly jelenti, az igazsághoz tartozik; a közepeseknek minősített derékhad nélkül aligha menne előre a „kocsi”. Vannak munkahelyek, ahol az „élboly" és a derékhad között nagy űr tátong, éles vonal húzódik. Olykor a vezetők helytelen szemlélete okozza a szakadást, akik csak a kiugró, átlagon felüli teljesítményt produkálókat tekintik partnernek, az anyagi és erkölcsi elismerés osztogatásakor mindig ők, és csak ők állnak a lista elején. így is lenne az helyén, ha közben nem feledkeznének meg a középen elhelyezkedőkről akik közül többen egy cseppet sem maradnak alul képességben, tehetségben az elsőktől, de valamilyen okból nem veszik észre a teljesítményeiket. Nfun „jegyzik” a nevüket, elkönyvelték őket a közepesek, a „futottak még” csoportban.» Az élet elég példát teremt arra, hogy a tehetségesnek vélt emberek nem is mindig tehetségesek, csupán ügyesek, vagy ügyeskedők, jól adminisztrál-* ják magukat, tetszetőssé teszik eredményeiket. Nem egy kiváló képességű emberről derül ki az is, hogy szakmai kiválóságai nem párosulnak emberi, erkölcsi jó tulajdonságokkal. Az ilyen emberre aligha illik a kiváló jelző, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az emberség A legnagyobb figyelmet a többséget kitevő középhad érdemli, hiszen az 6 közérzetük tartósan rányomja a bélyegét a munkára, a hangulatra, a munka iránti érdeklődésre, mindenre. Nem tekinthetők sehol másodosztályú munkatársaknak, azért mert nem érik el a maximumot A jó vezető még a portástól is tanul — mondják —, az ő véleményére, javaslatára is kívá> esi, hát még azokéra, akik a munka közkatonái. Nem ők viszik a „zászlót”, dí értik a dolgukat, tehetségük javát nyújtják, szorgalomban, kötelességtudatban néha megelőzik az első sorokban haladókat is. Ezért is okozott örömet a közelmúltban az egyik kitüntetés, ami nem egyedülálló. Az egyik községben járva egy magas kitüntetéssel jutalmazott dolgozóval beszélgettünk, aki az ég világon semmi különösebb érdemet nem tudott felhozni, amiért kapta a kitüntetést A riporter is egy kis hiányérzettel tért haza, vajon azért, hogy valaki minden nap a tőle telhető legjobban elvégzi a munkáját, nem mozgat hegyeket, csak teszi a dolgát, jár ilyen magas kitüntetés? Akkor — nem szégyelli bevallani — úgy gondolta, a fel terjesztők talán ráböktek a névsorra, legyen egy ilyen is... Azóta kezdi röstellni az elhamarkodott véleményt, amit önmagában megalkotott. Igenis, nem csak a kiugró, az „egeket ostromló” dolgozók érdemelnek kitüntetést, magas jutalmakat, tisztességet, előléptetést, fizetésemelést, s ami ezeknél is több, nagyobb helyi tekintélyt, rangot, hanem azok is, akik a hónapok, évek során becsülettel, nagy szorgalommal dolgoznak. Nem a „középszer" védelme, a középszerűség felnagyítása vezet a fentiek latolgatásánál. Nem a kiemelkedő és valóban elismerésre méltó dolgozók képességeit, teljesítményét akarom leredukálni. De kár lenne, ha egyes munkahelyi vezetők csak őket látnák, csak a kevesebb kiugró jelentené számukra a kollektívát. S jó lenne nem leszűkítve értelmezni a tehetséget, amely sokirányú. Egy-egy szakterületen, egy-egv időszakban nem biztos, hogy mindenki számára megvan a lehetőség a kibontakozáshoz. S mi legyen a kis tehetségű emberekkel, akiket a oklevél fémjelzi, olykor nem is az eltöltött évek Egy azonban igen: a mindennapos munlca minősége. Ez a legjobb mérce a vezetőknek az elbírálásnál, a közvéleménynek a rangsorolásnál. Természetesen az a kedvező, ha a két elbírálás egyezik, vagy legalábbis megközelíti egymást Páll Géza t Tiszadadán él AniSdi Isíván, a!ti csacsifogatával már többször megjárta a '40 kilométeres utat a megyeszékhelyig. Felvételünkkor téli tűzifát szállított TiszalökrőL (Elek Emil felvétele) Modern lapterjesztés Az MŐsebbek még bizonyára emlékeznek arra az időre, amikor az újságárusok holmi trükkökkel próbálták eladni a lapokat. Nap mint nap szenzáció kellett „Véres dráma a Dob utcában” — kürtölte a rikkancs. „Feldarabolta szomszédját egy kispesti hentes” — folytatta. Az emberek csak az Ilyen és ehhez hasonló drámákért, gyilkosságokért bankrablásokért nyúltak a bukszájukba. Megvették az újságot hazamentek és keresték benne, hogy mit is csinált az a hentes ott Kispesten? Előfordult, hogy a véres drámát nem találták a lapban. Volt valami verekedés Kispesten, de a hentes csak felpofozta és nem feldarabolta szomszédját. Kacsa volt az egész, ügyes trükk. De másnap az újságolvasó megint beugrott egy másik „szenzációnak”. Hiszen leleményes, csalafinta és főleg jótorkú rikkancsokban nem volt hiány. A kapitalista világra Jellemző szédítés, a vevők becsapása ma már természetesen Ismeretlen. Az újságot kedvelők népes tábora akkor is megveszi az ót érdeklő lapot, ha nem handabandával erőszakolják rá. Sajtóterjesztőink megkomolyodtak, meglágukban, Ms házacskáikban úgy őrizgetik az újságok sokaságát, hogy a vásárlónak szinte fáj a szíve megzavarni a hírlapárus Idilli magányát Lassan rátérünk az önkiszolgálás módszerére is. Úgy tűnt ezt a harmóniát nem zavarja meg semmi. Am közbeszólt a fiatalságunk lendülete és formabontó kedve. Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy egy ideje nemcsak a megszokott helyeken kaphatók a hetilapok. Ifjú leánykák, fiatalemberek hónuk alatt öles újságcsomókkal vándorolnak a város különböző pontjai felé. Feltűnnek eszpresszókban, kávéházakban, stadionokban. Jólneveltek, kedvesek, szo- lldak. Középiskolásaink, egyetemistáink vékonypénzű rétege áldozza Idejét, energiáját arra, hogy Időben és kényelmesen hozzájuthasson az olvasó kedvenc lapjához. Sőt akadnak olyan fiatal amatőr lapterjesztők ts, kik a veszélyt Is vállalják azért, hogy minél több újságot eladjanak. Ilyen az a farmemadrágos kedves mosolyú szőke kislány is, aki nap mint nap a Lánchíd pesti hídfőjén^ a esűcsfor- guomDSB m fcpKoesuc kozoq árusít Négy őritől hatig dolgozik. A kocsik lassan haladnak előre. A kislány behajol a kocsik ablakán és komoly kedvességgel suttog is valamit Az autósok, hálából a mosolyért a kislány ügyességéért, vevőkké válnak. Nem könnyű dolog a kocsik között elsiklani az újsághalmazzal. Ám a kislány akrobataügyességgel műveli ezt Az a titokzatos, kedves mosoly pedig egy pillanatig sem hervad le arcáról. Kifejezetten sikere van. Sokan autósaink közül az ő kedvéért lassítanak, sokan pedig megállnak a járókelők közül is, csodálni merészségét ügyességét Jómagam arra voltam kíváncsi, vajon mit suttoghat eladás közben. így magam is arra vettem az utamat másnap. A kislány pedig ezúttal la titokzatos és kedves volt — Tessék megvenni az újságot. Rendkívüli fontos hírek M! — mondotta. Nem voltam rest megkérdeztem, hogy mi az a rendkívül fontos hír, melyre felhívta figyelmemet ö még nyájasabban válaszolt Ma Is rengeteg hír található a lapban. Mindenki azt olvassa el belőle, amelyik neki tetsző. Rendkívüli fontos számomra ■ mi-AAm mi kaU adnom esen a kütegen. A másik sarkon az évfolyamtársam árusít Versenyben vagyunk.» Megköszöntem, hogy kereskedelmi életébe is beavatott 0 szintén megköszönte, hogy vevője lettem. Szívesen félretesz számomra holnap is egy példányt, hiszen holnap is rengeteg írást olvashatok a lapban és az eladás holnap is fontos lesz számára. Talán még fontosabb, mint ma. A rövid beszélgetés meggyőzött arról, hogy fiataljaink élelmessége, talpraesettsége, kereskedelmi érzéke kifogástalan. Amit a kislány mondott lapterjesztés közben, az nem tartalmaz hamisságot. Nem kell túl sok irodalmi érzék ahhoz, hogy az ember megértse: fontosnak tartja a vevőkkel való jó kapcsolatot Nehéz szívvel gondoltam arra, hogy aznap még a KÖZÉRT-ben és a háztartási boltban is dolgom akad. Da jó lenne, ábrándoztam, ha ott is olyan mosolyogva fogadnának, ahogyan ez a kislány köszöntötte vevőit! Milyen jó lenne, ha a másik sarkon lévő üzlettel ők la versenyben állnának. Hogy az eladás ezekben az üzletekben is rendkívüli fontos esemény legyen? Erre nem is merek már gondolni. Na legyen telhetetlen a vásárló. IM P4
