Kelet-Magyarország, 1972. október (32. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

8. oldal KELET-MAGYARORSZÁG VASÁRNAPI MELLÉKLET 1972. október 1. Orbán négy teljes évet várt a kocsikiutalásra. Kitartóan, némán, egy szerzetes türel­mével. És keserűen fortyogó gyűlölettel a világ valamenv- nyi autótulajdonosa iránt. Pedig ez a négy év igazán semmi... Semmiség ahhoz a tíz évhez kéoest, amennyi idő alatt a kocsi árát gyűj­tötte össze. Mennyi lemon­dás! Mennyi remény, mennyi elfojtott indulat, bizakodás! De érdemes volt. Ezen az aranyfényű, kora őszi délutánon végre ott csil­logott szeme előtt a halvány­szürkére lakkozott vadonatúj kocsi, a legfrissebb rend­számmal, antennával, rádió­val. Krómlécein, mint meg­annyi tükörben, ott ragyo­gott az egész világ! S amint belebúit, a mattfényű üveg­ablakok elhatárolták Or­bánt az egész világtól, csak szelíd, simogató visszfényét engedve be mindannak, ami oly szorongatóan nehezedett rá. S amikor elindult, amikor n tér, a távolságok, a sziliek csodálatos kavargásban vet­ték körül! Mintha új éle^'e született volna ebbén a pilla­natban. Néhány perc alatt kiért a város házái közül. Nem volt gyakorlott vezető; bár öt éve szerezte a jogosít­ványt. Kevés alkalma nyílt az autóvezetésre. Nem kért kölcsön kocsit senkitől, hiszen jól ismerte a közmondást: fogkefét, autót, feleséget... S ezt az Íratlan törvényt, amely annyi megalázó, fájdalmas pillanatot szerzett neki, most, hogy éleiében először, saját kocsijából pillantottta meg az országút napsütötte, végtelen­be futó betoncsjkját, diadal­mas örömmel tette magáévá. Már a legelső kilométeren megfogadta, hogy kincsét senkinek, de senkinek nem adja kölcsön! Úgy fog a ké­relmezők arcába nevetni, ahogy az övébe nevettek vol­na valaha.., Ezt a fekete ébenfényben Csillogó volánkarikát,'• ezt a tenyérbe mászó sebességváltó kart, ezeket a szűz, érintetlen kapcsolókat, ezeket a sokáig csak reménytelen messzeség­ből csodált műbőr üléseket nem érintheti'idegen kéz. Már sehol a város, sehol a kőrengeteg, amely a hivatali munkát, á hétköznapok tapo­sómalmát, örök és kielégíthe­tetlen vágyakozásokat jelen­tett Orbán számára, amióta csak élt... A főnök félelmes, szemüveges tekintetéi, a határ­időket, a levonásokat, a tör­lesztéseket, a kollégákat, az irigységet, a haragosokat, a gyötrő kisebbségi érzést. De most végre mindentől és mindenkitől megszabadulva, szinte úszott a horizont felé. Sehol semmi más, csak nap­sütötte erdők, mezők, dom­bok, síkságok... Nemsokára lefékezett, az útszélre kanyarodva, egy so­hasem látott vidéken. Leállí­totta a motort, és hosszan szorongatta tenyerében a slusszkulcsot. Újra még újra saját kövérkés, pisze orrú ar­cára bámult a visszapillantó tükörben, mintha kívülről látta volna most önmagát, a többi ember szemével: bámu­lattal és irigységgel. Nem, most már soha többé nem lesz magára hagyatva, magába börtönözve. Ujjaival végigta­pogatta a kárpitot, az ülése­ket, a sebességmérő csillogó üvegkorongját, a kapcsoló­kat, a pedálokat. Bedugta, ki­húzta, megint bedugta, me­gint kihúzta a slusszkulcsot... Szin'e lihegett a gyönyörű­ségtől, olyan mérhetetlenül boldog volt. Hány év, hány- hónap, hány nap és hány óra pergett a semmibe, emésztő lassúsággal, amíg ez a pilla­nat végre elérkezett! A kocsirádióból réges-régi, csodaszép melódiák áradtak. Minden az övé, minden, min­den... A kocsi az utolsó fil­lérig kifizetve, biztosítva. És ő kivett három, régóta tarto­gatott szabadnapot, hogy be­járassa, hogy megismerje, hogy összenőjön vele. Vég- kéop megmámorosodva ki­szállt a kocsiból, s végigta­pogatta a lakkozott bádog- testet, a lökhárítókat, a ref­lektorok okosan figyelő szé­niét, A süllyedő nap bíbor­Lugossy Gyula: AZ ÚJ KOCSI fényt szórt e megvalósult álomra. Aztán visszaszállt a kocsi­ba, és továbbhajtott. S mind­jobban megittasulva az alatta rohanó földfelszíntől, a sem­mitől se korlátozott mozgás őrjítő varázsától, egyre sebe­sebben hajtott. Fél szemével figyelte a sebességmérő muta­tóját, hógyan kúszik szám­jegyről számjegyre... Nyolc­van, kilencven, száz, száztíz, százhúsz... Mintha az ember megszabadulna saját teste annyiszor megutált súlyától is. Fél kezével fogta a kor­mányt, így gyújtott cigarettá­ra. Saját arcába mosolygott a visszapillantó tükörben. Az­tán szomjasan újra az úttest­re. Még mindig gyorsíthat, még bírja a motor!... Már közeledett a Balaton vidékhez. Túlságosan nagy lett a forgalom. Orbánt za­varta a sok autó, inkább el­kormányozta a kocsit egy má­sik irányba. A széles betonon újra dombok, erdők között futott, a távolban valahol egy vár bukkant fel az egyik dombtetőn. A nap elérte a horizontot, és lángoló fé­nyekkel lövellte tele az égbol­tot. Sehol egy jármű, sehol egy emberi lélek... Csak az örökösen elforduló földfelszín, a messzi futó egyenes beton­sáv. Hát nem a végtelen sza­badság ez? Orbán nyílegyene­sen haladt a kocsival, mozdu­latlanul tartva a kormányt. Nem nézett ser O i, csak az útra. Végtelen íüj, boldog idő telt már el az indulás óta. ...Amikor egyszer csak vala­mi furcsa történt. Valami megmagyarázhatatlan. A ko­csi jobbra lendült a farával, mintha motorcsónak lenne, és oldalt ragadnák a hullámok. Orbánt nem hagyta el lélek­jelenléte. Finoman balra húz­ta a kormányt, hogy visszavi­gye a kocsit az út közepére. De az akkor még veszedel­mesebben csúszott az út szé­le, a fehérre meszelt kőcöve- kek felé. Orbán halálos hideget ér­zett a torkában. Tudta mit kell tennie, kormányzott is, de a kocsi nem engedelmes­kedett. Hirtelen megperdült a tengelye körül és háttal for­dulva a menetiránynak, Or­bán újra megpillantotta azt az útszakaszt, amelyen eddig jött, az erdőszélt, amelyet pár pillanat alatt hagyott el. Fel- ordított, és eszeveszetten csavarta a kormányt. hogy visszaforduljon, de a kereket ekkor már ellenállhatatlan erő ragadta ki a kezéből, őrülten csattant valami, s a gyomrába, gerincébe hatolt... Már nem látott semmit. Mint­ha iszonyú kalapácsütések csattognának a kocsi töré­keny bádogtestén, mintha el­lenállhatatlan erő emelné fel, dobná, forgatná, taszítaná, mint egy pelyhet... Orbánt összevissza dobálta a kocsi belsejében, megszűnt a fent, a lent, a jobbra, a balra... Az­tán hirtelen csend és mozdu­latlanság. Magához tért. Talán csak néhány pillanat telt el, hi­szen furcsa közelségből jól látta a nap bíborfényét a fű­tömegen. Amint visszanyerte az öntudatát, fel is kiáltott, eszelős rémülettel. A kocsi szűk belseje megszázszoroz- va verte vissza ezt a magá­nyos hangot. Végképp fel­eszmélt,' és megértette, hol van... Hanyatt feküdt az összetört üléseken. A kocsi mennyezetéről hatalmas hor­padás meredt a szemébe. De­rekába vad fájdalom hasított, de tudta, hogy sérülése nem komoly. Még egyszer felki­áltott, rémült megkönnyeb­büléssel. Kibámult az ablakon. A kocsi félre dőlve állt, de a kerekein, pontosan az út men- I ti árokban. bizonyára jóné- I hány bukfenc után. Oda- ' fenn a töltésen az országút, i a fehér cöveksor, időnként ’ elszáguld egy-egy autó, csak fényes villanásukat látni... És körös-körül a mező, valami­féle szántóföld, távolabb az erdőszél, mintha integetne a halványuló napfényben. Ma­darak keringenek, szellő mozgatja a fűszálakat. Csend és mozdulatlanság, ember se- j hol. Orbán észbe kapva meg- , próbálta kinyitni az ajtót, j Először az egyiket, aztán a j másikat. De nem sikerült. A j bal oldali összehorpadt, a jobb oldalira félig rádőlt a . kocsi. Ekkor gyorsan lété- | kerte az ablakokat. De hiába próbálkozott, egyiken sem t fért ki. Várt, hátha észreveszik az országúiról. De nem vette észre senki. A rádió nem \ szólt, hiába kapcsolta be, a motor nem gyulladt be... Or­bán egyedül maradt, rette­netesen egyedül. A nap egy­szer csak eltűnt a horizont mö­gött, s a vidéket elborította a szürkület és a hűvösség. A félelem hullámokban támad­ta Orbánt. Újra meg újra próbálkozott az ajtókkal, de hiába. Végül öklével verte a bádogfalat, a tetőt, a szélvé­dőt. Fogoly lett. Aztán el­veszítve a fejét, azt se nézte már, hová üt, tajtékozva, szorongva, dühöngve, kiabál­va és sírva... Hiába, nem jött senki. Honnan is jött volna? Csak a sötétség sű­rűsödött könyörtelenül, mint­ha végtelen mélységű ten­gerbe süllyedne alá az egész földfelszín. Odafent felra­gyogtak a csillagok, előbújt a hold... Áthatóan finom tü- csökzizegés áradt minden­honnan. Aztán bagolyhuho­gás, békabrekegés, távoli, öb­lös, viszolyogtató hangok... Közeledett az éjszaka. És le is szállt az éjszaka. Sem­mi se történt. Orbán dide­regve, megdermedve, elha­gyottan gubbasztott abban a bádogroncsban, amit délután még autónak neveztek. Átlát­hatatlan feketeség vette kö­rül. És vérfagyasztó, a képte­lennél is képtelenebb mozdu­latlanság. Valamikor felvirradt. Vala­mikor rá is találtak Orbánra a következő nap folyamán. Egy darus autó kihúzta a roncsot az országúira, és fe­szítővassal felnyitották az aj­taját. Orbán kimászhatott végre a börtönéből... Haza­szállították a roncsot, az em­berek az utcán megbámulták és ujjal mutogattak rá. Job­ban megbámulták, mint új korában... A biztosító és a szerviz ki­sütötték, hogy a bal hátsó gumi defektet kapott. De az is lehet, hogy gyári hiba okozta a balesetet. Orbánnak minden kárát kifizették. Va­donatúj kocsit kapott, meg­szólalásig hasonlót az első­höz. Ö azonban tudta, egye­dül ő tudta, hogy ez már nem az a kocsi, ez már nem az a szerelem. Nem erre vágyott, nem erről álmodott. Feléje sem tudott nézni jó ideig. Hogyan is felejthetné el azt a délutánt, azt az éjszakát? Sok, nagyon sok időnek kell még eltelnie, amíg újra rá­szánja magát, hogy beleül­jön... De meglehet, s lelke mélyén attól is tart, hogy soha többé nem lesz képes magáévá tenni... Úgy, mint egy igazi vezető, egy igazi férfi. Kiss Dénes: Anyanyelvűnk Szavak törzsét kifordítom ezredévek mélységéből szakadnak fényre gyökerek Anyanyelvűnk gyümölcs az ágon ragyog gazdag lombkoronákon szókincsünk mint az ékszerek De törvény hogy a gyümölcsmagban múlt és jelen is halhatatlan csirában hordjon életet Egy pontba sűrítve az ágat a törzset s a lombkoronákat eget földet és gyökeret Országos tudományos tanácskozás — Kiállítások, tárlatok Emlékünnepség Báthori István szobránál A múzeumi hónap megyei programja A múzeumok az egész év­ben tartó állandó és alkal­manként rendezendő időszaki kiállításokon kívül minden év októberében nagyszabású programmal készülnek a mú­zeumi hónap rendezvénysoro­zatára. Ilyenkorra általában mindig tartogatnak valami csemegét a tárlatlátogató kö­zönségnek. Nyíregyházán október 4-én és 5-én a megyei tanács nagytermében tanácskozással kezdődik a múzeumi hónap programja. Az országos tudo­mányos tanácskozás témája a népi műemlékek védelme. Az első nap délutánján az épü­lő sóstói falumúzeumot mu­tatják be a közönségnek, más­napra pedig műemléki tanul­mányi kirándulást szervez­nek. Két kiállítás nyílik ok­tóberben Nyíregyházán a múzeumi hónap keretében, a Felszabadulás úti termekben. Október 7—24 között a Mű­emlékek, régi házak című tárlaton a Magyar Nemzeti Galériával közös rendezésben a magyar képzőművészet nagyjainak művei kerülnek a közönség elé. Október 28-án nyílik és november 30-ig tart nyitva az a tárlat, amelyen a mai magyar képzőművészet útjait mutatják be. Az idei programot ismeret- terjesztő előadásokkal egészí­tik ki. A Nyíregyháza környé­ki tanyabokrokban Miért szép? címmel a párizsi Lo­uvre képzőművészeti anyagá­ból diafilmvetítéssel egybe­kötött előadásokat tartanak. Hasonló előadás hangzik el a Petőfi kollégiumban a francia impresszionistákról. A hagyományos megyei nép­rajzi és honismereti pályázat értékelésére és díjkiosztó ün­nepségére október 28-án ke­rül sor. Gazdag programmal készül a nyírbátori Báthori István Múzeum. Október 8-án a külföldről kapott ajándéktár­gyakból nyílik kiállítás. Ko­szorúzással egybekötött em- lékiinnepséget rendeznek 13- án Báthori István- erdélyi vajda szobránál, valamint Báthori István erdélyi feje­delem. lengyel király em­léktáblájánál. A járási mű­velődési központ és a múze­um baráti köre képzőművé­szeti szakköreinek kiállításá­ra október 15-én kerül sor. Az új néprajzi szefzertiények- ből nyílik kiállítás 18-án. Előadás hangzik el Giovanni Pennachietti olasz festőmű­vész képeiről 20-án. Koszta József emlékkiállítását 22-én nyitják meg. Bemutatót tar­tanak a nyírbátori csizmadia és varga céhek, valamint az Aurora Cipőgyár életéről 29- én. A záróprogram október 30-án, előadás és kiállítás Nyírbátor közoktatásának történetéből és régi iskolai taneszközökből. Változatos a többi múzeum programja is. Kisvárdán, a vármúzeumban előadássoro­zat hangzik el Kisvárda és földesurai címmel. Helytör­ténetit honismereti, történel­mi előadásokra kerül sor, s itt nyílik meg Koncz Zoltán szabolcsi képzőművész kiál­lítása októberben. Vaján október 1-én a tá- kosi asszonyok keresztszemes munkáiból rendeznek kiállí­tást. Itt is elhangzanak hely- történeti. honismereti, mű­emlékvédelmi, történelmi és irodalmi témájú előadások, ezenkívül a múzeum baráti körének találkozójára kerül sor, ahol összefoglalják a kör ötéves munkáját. Tiszavasváriban régészeti, művelődéspolitikai előadáso­kat terveznek, itt nyílik ok­tóber 7-én Gádor Emil és Hajós Éva festőművészek ki­állítása. A vásárosnaményi tájmú­zeumban a nagydobosi bronzkori sír edénytörme­lékeit mutatják be az ok­tóber 1-én nyíló kiállításon. A beregi Tiszahát és a Kun- • na gazdasági kapcsolatairól tartanak előadást, október 12-re nedig beregi kirándu­lást terveznek, amelyen a XVIII. és XIX. századi fel­iratos mestergerendákat ta­nulmányozzák. Bár a mátészalkai múze­umnak külön programja nem készült, a Nyírségi Ősz ke­retében folyamatosan tart nyitva a Szatmár népművé­szete című kiállítás a környé­ken gyűjtött anyagból. (baraksó) MÓRICZ ZSIGMOND-HÁZ AZ ÍRÓ SZÜLŐFALU­JÁBAN, TISZACSÉCSÉN. (IMRE GYÖRGY RAJZA) Nyelvi sarok A hivatali nyelv Köztudomású ma már, hogy minden szakmának, foglalko­zási ágnak megvan a speciális nyelvhasználata. Ez termé­szetes is, hiszen minden szak­terület joggal törekszik arra, hogy a mindennapi beszéd pongyola szóhasználata he­lyet kialakítsa saját egyértel­mű, minden félreérthetőség- től mentes szakszókincsét, szakkifejezéseit. A szakmai szók, kifejezések használata szóban és írásban egyaránt helyes. _ Van azonban egy jelenség, amely többé-kevésbé minden szakmai írásra, hivatalos iratra, szinte mindenfajta gyűlésen az előterjesztések, a felszólalások nyelvére rá­nyomja a bélyegét. Ez a túl­ságos szakszerűsködés, elhiva- talosodás. A fölösleges szak­szerűsködés, hivataloskodás legfőbb veszélye abban van, hogy a szűkebb szakmán, hi­vatalon kívül alig-alig érti meg valaki, vagy pedig félre­érti. Pedig minden szakterü­let arra törekszik, hogy ered­ményei közkinccsé váljanak, minden hivatal azt szeretné elérni, hogy az élettel, az emberekkel a legközvetlenebb kapcsolatba kerüljön. A hivataloskodó nyelvnek égyik légjellemzőbb vonása az, hogy amire egy szó is elég volna, azt több szóval, szó- szerkezettel fejezi ki. A hivatalos szö­vegekben nem beszélgetnek emberek egymással, hanem beszélgetést folytatnak, nem tanulmányoznak, mérlegelnek valamit, hanem a tanulmány, a mérlegelés tárgyává teszik, nem felelősségre vonnak, be­szereznek, beépítenek, beru­háznak, hanem felelősségre vonást, beszerzést, beépítést, beruházást eszközölnek. A hivatalos szövegek fogalma­zója a megvizsgáljuk vagy megvizsgálják, elintézzük v,agy elintézik helyett szíve­sebben írja ezt: megvizsgá­lásra kerül, elintézést nyer. Se szeri, se száma az ilyen körülményeskedő, terpeszke­dő kifejezéseknek. Egy ré­szük használata a személyte­lenségre való törekvésből ered. S ehhez a személytelen­séghez nagyon jól illik, hogy a vezető felé, az igazgató felé, a tanács felé jelentenek, nem pedig a vezetőnek, az igaz­gatónak, a tanácsnak. Pedig így hangzana helyesen. A fölösleges szakszerűskö- désből ered, hogy egyes szak­mákban szinte tudatosan tartózkodnak a szokványos, a közérthető szótól, kifeje­zéstől. A teljesen érthető és jó magyar növelés, növeke­dés, kibontakozás, eredmény szavakat a felfutás szó a szaknyelvekből szinte teljesen kiszorította. A termelés felfu­tásáról, az árak felfutásáról beszélünk ma már. A csomagolás, a szétcsoma- golás, palackozás szókat a kiszerelés, a fogyatékosság, a kezdetlegesség, a helytelenség, a tévedés, az elégtelenség szókat a hiányosság szó szorí­totta ki. Általános formula lett a hiányosságok kiküszö­bölése. Magatartásról, visel­kedésről ma már csak az is­kolában beszélnek, a munka­helyeken, igen helytelenül, hozzáállásról; aki nem szeret dolgozni, annak a munkához való viszonyában hiányossá­gok vannak, mondják. Sorolhatnám tovább a hi­vataloskodás, a szakszerűskö­dés jellemzőit. Felesleges. Ez a nyelv nem közvetít világos gondolatokat, nem indít cse­lekvésre, nem támaszt érzel­meket. Igényes, világos nyel­ven kell beszélnünk, mert ez a biztosítéka annak, hogy mondanivalónk eljut oda, ahová szántuk. Bachát LásZlá

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom