Kelet-Magyarország, 1972. október (32. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 238. szám

Vasárnapi melléklet Szélmalomharc ? Október van és Szabolcsban ismét forr a bor. A nova, a féri, a delavári, az izabella és az otelló újra roncsolja a májat, az idegrendszert, a szemet. S ron­csolj a a családok életét. Ilyenkor, amikor még nem forrt ki a bor, de már isszák a zavaros murcit, már minden illetékes előre tudja, mi következik. A rendőr, hogy több lesz az összejöveteleken a verekedés, hogy előkerülnek a kések. A bíró, hogy megszaporodik a testi sértéses ügyek száma, a rágalmazásoké. Néhány falusi tanító pedig már előre fél az alkoholbűzös gyerektől, akinek reggelire bort adtak forralva, hogy ne fázzon az is­koláig. De a legtöbbet mégis a család szenved. Mert hány és hány olyanról tudunk, hogy elúszott az in­gázó vonatokon a gyerek télikabátja. az annyira só­várgott tv-készülék ára. Egy-két hónap alatt. Talán nem véletlen, hogy ez a hónap lett me­gyénkben az alkoholizmus elleni küzdelem hónapja is. Talán éppen ezért rendezik most meg. Olvasom a megyei alkoholizmus elleni bizottság üléséről legutóbb megjelent tudósítást, amelyben kollégám riasztó számokat írt le. Csak néhányat kö­zülük emlékeztetőnek. A legutóbbi évben hatszázöt­ven új alkoholos beteget kellett kezelni a megyében. (És hányán, akik nem jelentkeztek!) Növekedett az egy lakosra jutó szeszfogyasztás. A megyében egy év alatt egy ember — közöttük a matuzsálemek, mat­rónák és a szopós csecsemők is — tizenegy liter tö­mény szesznek megfelelő mennyiséget isznak meg át­lagosan És ebben nincs benne a saját termelésű, a házi készítésű italmennyiség, amely szinte nem mér­hető. Kevesebb sört, de sokkal több pálinkát isznak errefelé az országos átlagnál, pedig az országos sta­tisztika is a nemzetközi alkoholfogyasztási csúcsot ostromolja. Az alkoholisták között aggasztóan növekszik a nők és a fiatalok aránya. Minden száz forint bolti vásárlásból tíz forint alkoholra megy el. Minden két­ezer forintból kétszáz. S ez csak az átlag. Egy al­koholistának havonta hatszáz forintba kerül az ital. Annyiba, amennyiből nagyon sok nyugdíjas él. A megyei alkoholizmus elleni bizottság megálla­pította e szomorú tényeket. Ágaskodik az emberben a kérdés: és mit csinálhatunk? Mi lehet az eredmé­nye a küzdelemnek? Vagy csupán a plakátokra — amelyek különben végtelenül sokat mondanak — szorítkozhatunk? „Maradj józan, hogy ember marad­hass!” „Az alkohol nem old meg semmit!” A bizottság meghirdette az idei programot, amely szerint tizenöt vállalatnál és intézménynél tartanak ankétot, előadást, filmvetítést. Az alkoholizmus ha­tásáról. Nyilván lesz hatása. De megoldás-e? Vagy megoldás-e az a program, amely szerint komolyab­ban kell ellenőrizni a fiatalkorúak és az ittasak ki­szolgálását, s kétszáz forinttal magasabb összeggel büntetni? Hogy például felhívjuk erre a vállalatok, szövetkezetek belső ellenőreinek figyelmét? Semmiképpen nem lehet ez a megoldás. Azt hi­szem, (biztos vagyok benne) hogy az alkoholizmus el­leni küzdelem legfanatikusabb híve sem gondolja ko­molyan, hogy ezekkel eredményt lehet elérni. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben azok, akik nálunk komolyan akarnak harcolni az alkoholizmus ellen, ügy tűnnek nekem, mint egy elszánt kis csa­pat, amely meg-megújuló kitartással rohamoz egy vasbeton erődöt. Náluk nincs fegyver, csak parittya, míg az erődöt védők nagy hatósugarú 'ágyukkal lőnek vissza. Vagyis: ez a kis csapat előre tudja, hogy a harc kilátástalan, a csatát megnyerniük — képtelen­ség. És mégis... Az ember arra gondol, hogy miközben nagy lel­kiismeretességgel készítik a felvilágosító eszközöket az egyik oldalon, pénzt áldoznak a felvilágosításra, ennek az összegnek a sokszorosát áldozzák mások a másik oldalon arra, hogy bebizonyítsák: az állami gazdaságok borai jobbak, mint tavaly.... így azután a legkomolyabb mozgalom is veszít a komolyságából. ^ Aki hajnal mondjuk ötkor a nyíregyházi állomás felé sétál, a régi fürdő szomszédságában örömmel látja, hogy megszűnt a féldeci-árusítás. Az ember ilyenkor nem kis elégtétellel nyugtázza, hogy azért van valami eredmény. De amikor tovább megy, s az állomásnál az Utasellátó büfé előtti hosszú sornál megáll, megállapítja, hogy korai volt az öröm. A bü­fében féldecis ^palinkásüvegek tömege fogy. Egyesé­vel, kettesével, hármasával. S a férfiak így mennek a munkahelyre. A hatkor kezdődő műszakokba a konzervgyárba, a gumigyárba és a többi üzembe. És csodálkozunk, hogy az üzemi esti iskolába kevesen jelentkeznek, hogy a üzemi baleseti statiszti­ka is olyan magasra szökött a megyében. Széthullott családok, gyógypedagógiai esetes gyere­kek, rendőrségi, bírósági ügyek és börtön. A súlyos társadalmi gondokat nem oldja meg az elvonókúra és nem oldhatja meg csupán a felvilágosítás. Bármi­lyen korán kezdjük, s mégoly intenzíven folytatjuk is. A tapasztalatok ezt bizonyítják. Nem a kisfröccs, a két deci bor, a pohár sör ellen emel szót a hírlapíró. Azért van, hogy elfo­gyasszuk, hogy szórakozzunk. A hangsúly itt a mér­tékletességen vari, azon, hogy az ember ember ma­radhasson, hogy ne vetkőzzön ki ebbeli mivoltából, hogy mind kevesebb legyen a patológiai esetünk. Senki ne vegye ünneprontásnak, ha a megyei al­koholizmus elleni hónap első hete után, illetve a hó­nap ürügyén leírja az ember a gondolatait, az aggá­lyait. De valahogy úgy érzem, hogy nem vesszük elég komolyan ezt a küzdelmet. Pedig az ügy nagyon ko­moly. Fegyvereket kell adni azoknak, akik a jó érde­kében tesznek, s el kell venni azoktól, akik a súlyos bajok alapját képezik. így sem lesz könnyű a dol­gunk, de legalább elindultunk. Talán először azzal, hogy sehol ne lehessen mun­kába menetel előtt szeszes italt vásárolni. Vagy azzal, hogy vágassák ki a direkt termő szőlőket. Ilyen kezdő lépések nélkül a küzdelem csupán szélmalomharc. Kopka János A kólaji Űj Erő Termelőszövetkezetben eddig ötszáz hold őszi kalászost vetettek el. (Elek Emil felvétele) Sólyom László: Két öreg százas A minap vásároltam vala­mit: ötszázassal fizettem, két pirosat és még valamit kap­tam vissza. A százasokat a pénztárcámba tettem, ahol "lapult egy társuk. Azután ki- villamosoztam a budai he­gyekbe, ahol a nagy csend­ben — amikor pihenni leültem — hangokat hallottam a szí­vem felől. Nem a szívem dobogását, ó, nem, beszédet. Jobban odafi­gyeltem s rájöttem, hogy a pénztárcám mélyén folyik a diskurzus. — öregem! Én, ha jól né­zem, nem -először látlak té­ged. — Lehet, annyi helyen meg­fordultam már... — Magam is, de... de ve­led valamikor régen, nagyon régen... Hopp! Megvan. Ha jól nézlek, mi évfolyamtársak vagyunk. — Csak nem azt akarod mondani, hogy téged is 1949- ben bocsátottak ki? — Sőt! Én is a 793-as va­gyok. Ezt a véletlent! Évek óta nem talá'koztam senkivel a fiúk közül. — Nem is csoda, hiszen már alig vagyunk, sorra nyugdí­jazzák még a nálunk jóval fiatalabbakat is. Isteni sze­rencse, hogy én is megúsztam eddig. — Nem szerencse, hanem a jó kondíció. Remekül tartod magad. — Hát vigyázok, amennyi­re csak lehet. De te sem pa­naszkodhatsz. — Nézz meg jobban! Csu­pa ránc vagyok. Dugipénz voltam hat hónapig. — Sodorva? — Hajtogatva, az órazseb­ben. — Ismerem a szitut. — Ráadásul kimostak a vé­gén. — Csavartak is? — Nem, viszont vasaltak. Meg is perzseltek egy kicsit. Látod? — Érdekes, engem egyszer ugyanezen a helyen megha­rapott egy moly. Nem ízlettem neki, de azért rágcsált. — Nem naftalinoztak be? •— Nem ruhásszekrényben voltam, hanem könyvben. — Könyvben... Az jó buli! Egyszer fogtam ki ebben a rohadt életben. Másfél évig üdültem Balzac Goriot apó­jában. — Én, tudod, hol szeretek lenni a legszívesebben? — Illatos női holmik kö­zött. Mi, te vén kujon? — Az attól függ! Egyszer — például — majd megfullad­tam egy retikülben. Valami borzalmas pacsulit használt a hölgyike. Meg is léptem tőle. Egy óvatlan pillanatban — zsupsz és kiugrottam. Né- hányan megtapostak, de az­tán fölvett egy úriember. Nem mondom, alaposan megköp- dösött. de aztán... — Talált pénznek lenni, az a jó! Nekem is sikerült egy­szer. Ha nem utazik Bécsbe a nagysága, még most is ott szunyálnék a pudriéban.-— Bécs! Istenkém! Én is meg­jártam egyszer-kétszer... — Én legutóbb Rómában voltam. Ha elmondanám, hol utaztam, belepirulnál. — Sejtem. Persze létezik rosszabb is. Én egyszer lek­vár között... Útközben eltört az üveg, és aztán... Megmos­tak, Brrrr...! — Én egyik utazásom utón tárgyi bizonyíték voltam. *— Hát az meg mi? — Jó buli! Az embert ba­busgatják, óvatosan lefekte­tik, csinálnak róla néhány művészfotót, de aztán hóna­pokig nyugi van. — Már értem. Lebuktatok a határon. Igaz? — Le bizony, pedig én iga­zán lapultam a szalonna alatt, de hiába... Sokan vol­tunk. — Kötegben? — Originál. — Még a slejf- ni is rajtunk volt. Valóság­gal fellélegeztünk, amikor a vámőr kiszabadított min­ket. .. — Ez mostanában történt? — Tavaly ilyenkor. Hej­haj! Bezzeg valamikor az se kottyant meg, ha belesodor­tak egy szipkába, de hát öreg­szik, vénül az ember...

Next

/
Oldalképek
Tartalom