Kelet-Magyarország, 1972. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-29 / 230. szám

A* VIUCIl fnrr WT-WACTAR0RS7A(f 1972. szeptember 89. KOMMENTÁR: Kampalai közvetítések Nagy diplomáciai forgalom színhelye az ugandai főváros, Kampala. A tízmillió lakosú kelet-afrikai ország székhe­lyén egymásnak adják a ki­lincset a különböző nemzeti­ségű diplomaták. Nemrég tá­vozott áz elnöki palotából Szomália külügyminisztere, aki Kenyába érve azt nyilat­kozta, hogy küldetése siker­rel járt. Rajta kívül egyipto­mi és más békéltetők is meg­próbálkoztak a közvetítéssel, legutóbb pedig azt jelentet­ték a hírügynökségek, hogy hasonló kísérletet tesz az Af­rikai Egységszervezet kame­runi főtitkára. A kampalái közvetítők sze­retnének békét teremteni Uganda és Tanzánia között. Jó szándékukhoz nem fér két­ség, küldetésük sikeréhez azonban — önhibájukon kí­vül — annál több. Mindinkább úgy tűnik, hogy az elmúlt napok derű­látó nyilatkozatait felváltja a kiábrándulás, a kétely hang­ja. Az ugandai helyzet isme­retében ez nem meglepő. A két ország közötti közvetíté­sek azért nem vezetnek egy­értelmű sikerre, mert az iga­zi dilemma ebben a térség­ben nem a Kampala és Dar es Salaam közötti feszültség, hanem maga az ugandai helyzet. Ebből a helyzetből követ­kezik minden. Elsősorban az, hogy Idi Amin Dadj, ugandai elnök megpróbálja a saját súlyos külpolitikai problémáit nemzetközi konfliktusnak ki­kiáltani. Való igaz: Tanzánia elnöke, dr. Junus Nyerere nem ismerte el Amin tábor­nok rendszerét, amióta az egykori ökölvívó, majd ve­zérkari főnök 1971. január 20-án katonai puccsal meg­döntötte dr. Milton Obote progresszív Jíormányzatát. Az is elképzelhető, hogy Obote Tanzániában tartózko­dó hívei — legfeljebb néhány százan — határ ménti gerilla- tevékenységgel nyugtalanít­ják Amin fegyveres érőit. Ez sem feltétlenül biztos, de ha így van, akkor sem ez a lé­nyeg. A lényeg az, hogy Amin a maga zavaros, kapkodó in­tézkedéseivel, az ázsiaiak ki­telepítésével, szélsőségesen nacionalista érzelmek felelőt­len felkorbácsolásával, a hadseregen belüli tisztogatá­sokkal súlyos helyzetbe kor­mányozta Ugandát és önma­gát. Egyszerűen nem tudni, hogy a Mutukula térségben talán még most is folytatódó csatározásoknak nincs-e több közük az ottani helyőrségek zendüléseihez, mint Tanzá­niához. Ezért tűnnek illuzórikus­nak a kampalai közvetítések. Fock Jenő fogadta a VDK nagykövetét Fock Jenő,. a kormány el­nöke csütörtökön fogadta Hoang Cuongot, a Vietnami Demokratikus Köztársaság nagykövetét és Nguyen Van Link kereskedelmi attasét. A nagykövet átadta Pham Van Dongnak, a Vietnami De­mokratikus Köztársaság mi­niszterelnökének levelét. Tá­jékoztatást adott a vietnami nép harcának jelenlegi hely­zetéről, a felszabadító erők közelmúltban aratott sikerei­ről, valamint a Vietnami De­mokratikus Köztársaság né­pének az amerikai agresszo- rok elleni küzdelméről. _A látogatás során Fock Je­nő a magyar kormány nevé­ben további politikai, anyagi és erkölcsi támogatásunkról biztosította a szabadságáért hősiesen harcoló testvéri vi­etnami népet. A magyar kormány elnöke ismételten hangot adc-tt szi­lárd meggyőződésének, hogy az indókínai kérdés rendezé­se csak a térségben állomáso­zó amerikai csapatok teljes kivonása után, a VDK és a DIFK javaslataival, a DIFK 1972. szeptember 11-i nyilat­kozatában foglaltakkal össz­hangban lehetséges. (MTI) Befejeződött az európai polgármesterek budapesti találkozója Vessenek véget a vietnami háborúnak Szabadon bocsátott amerikai pilóták követelése B—52-es amerikai óriás bombázók szerdán délután és csütörtökre virradó éjszaka húsz bevetésben támadták Dél-Vietnam felszabadított körzeteit. Bombaterhüket el­sősorban Quang Tri és Quang Ngai tartomány térségére szórták le, ahol változatlanul heves harcok dúlnak. A leg­hevesebb ütközetek Mo Dúc és DuC Pho járási székhely környékén folytak. Saigoni tájékoztatás szerint B—52-es amerikai repülőerő­dök szerdán délután és csü­törtökre virradó éjszaka csak egy alkalommal bombázták Észak-Vietnam területét, el­sősorban Dong Hói kikötővá­ros közvetlen környékét. Amerikai taktikai repülőgé­pek azonban ugyanezen idő alatt több mint 300 bevetés­ben támadták a demokratikus Vietnam sűrűn lakott terüle­teit, főképpen a Hanoitól északra és délre lévő tér­séget. Jean Thoraval, az AFP hanoi tudósítója beszámolt arról a látogatásról, amelyet a VDK-ban akkreditált kül­földi sajtótudósítók csütörtö­kön tettek Nam Ha tarto­mányban, Hanoitól mintegy 80 kilométernyire, hogy meg­tekintsék az amerikai repü­lőgépek által egy héttel ez­előtt lebombázott szociális otthon romjait. A bombatá­madás nyomán a szociális lé­tesítmény öt lakója életét vesztette, 11 idős ember meg­sebesült. Csütörtökön délelőtt — Moszkvából jövet — Kop­penhágába érkezett az a há­rom amerikai pilótatiszt, akit' a VDK hátóságai nem­rég emberbaráti meggondo­lásokból szabadon bocsátot­tak. Edward Elias repülő őr­nagy, válámiht Mark Gart- ley és Norris Charles repü­lő hadnagy a koppenhágai Kastrúp repülőtéren rövid sajtóértekezletet tartott. Ezen mind a hárman azigal a sürgető felhívással fordultak az amerikai néphez: vessen véget a vietnami háborúnak, hogy az összes amerikai fog­lyok visszatérhessenek ha­zájukba. A pilóták elmon­dották azt is, hogy fogságuk idején előzékeny és nagylel­kű bánásmódban részesültek a demokratikus Vietnamban. A három amerikai pilóta­tiszt és kísérete csütörtökön délután 15,20 órakor repült tovább és közép-európai idő szerint 20 óra tájban érkezett New Yorkba. (Folytatás az 1. oldalról) kalmunk nyílt széles körben tájékoztatni egymást azokról a sajátos és közös feladatok­ról, amelyeket rohahó ko­runk állít a fővárosok vezető testületéi elé, s azokról a problémákról, amelyek elen­gedhetetlenül szükségessé te­szik alkotó erőfeszítéseink összehangolását. Fővárosainkban felbecsül­hetetlen anyagi és kulturális értékek halmozódtak fel. E pótolhatatlan örökség meg­óvása és további gazdagítása a béke megőrzésétől függ. Ér­tékek alkotóinak ne kelljen attól tartaniok, hogy munká­juk eredménye rommá és ha­muvá válik. Közös célunk, hogy a realitások felismerésé­ből kiindulva a biztonság és az együttműködés légkörében tevékenykedhessünk főváro­saink fejlődése és a lakosság jólété érdekében. Találkozásunk nagy élmé­nye az, hogy lehetőséget kí­nál kontinensünk fővárosai együttműködésének kibon­takoztatására. Gyümölcsöző­nek tartjuk mostani összejö­vetelünket azért is, mert to- ■ • vábbi találkozóinknak lehet biztató nyitánya, amelyek hozzájárulnak a kölcsönös kapcsolatok megszilárdításé­hoz, városaink fejlődéséhez és lakosságunk életének gazda­godásához. ★ Az európai fővárosok veze­tőinek budapesti találkozója tiszteletére csütörtökön dél­után ünnepi külsőségek kö­zött avatták fel az Európa- ligetet. A budai várnegyed­ben kialakított parkot emlék­táblával jelölték meg. A li­get — amelynek átlá­tásán ott voltak a Bu­dapesten akkreditált diplo­máciai képviseletek vezetői és tagjai Is — az európai fő­városok közötti együttműkö­dést szimbolizálja. A parkban a polgármesterek országuk egy-egy jellegzetes fafajtá­ját ültették el. Ezt követően az európai polgármesterek ellátogattak a budapesti Tör­téneti Múzeumba, ahol á cen­tenáriumi ajándéktárgyakból nyílt kiállítást, Valamint a „Fővárosunk ezer éve” és a „Középkori királyi palota” cí­mű kiállítást 5 tekintették meg. KÁRPÁTALIAI KÉPEK (2.) Tanaka befejezte pekingi tanácskozását Pekingien véget ért Tana­ka japán és Csou En-íáj kí­nai miniszterelnök négynapos tárgyalássorozatának záró tanácskozása. A megbeszélés után a japán küldöttség ski­vivője közölte, hogy a talál­kozó „igen sikeres” volt, egy­ben bejelentette, hogy a tár­gyalásokról kiadandó" közös közleményt — amely tudtul adja a japán—kínai diplomá­ciai kapcsolatok felvételét — pénteken helyi idő szerint 15,40 órakor (magyar idő sze­rint 8,40-kor) írja alá a két miniszterelnök. Chilei kommunisták aktívaülése Santiagóban megtartották a Chilei Kommunista Párt fővárosi szervezetének aktí­vaülését, amelyen Orlando Millas pénzügyminiszter mondott beszédet. Élesen bí­rálta az ellenzéki pártok te­vékenységét, mert megaka­dályozták annak a törvény­tervezetnek az elfogadását, amely előirányozza, hogy a megélhetési költségek növe­kedésének arányában emel­jék a béreket. A törvényter­vezetet — mint ismeretes — a népi egység kormánya ter­jesztette a kongresszus elé. A pénzügyminiszter rámu­tatott, hogy az ellenzéki pár­tok parlamenti képviselői a burzsoázia érdekeit védel­mezik és ellenzik a legtehető­sebb néprétegek adóirták emelését. (MTI) Hucul legenda Egy öreg hucul (hégyilakó ukrán) történetét hallgatom a Réka partján. Lent siste­reg a víz, olyan sebességgel ütközik a folyó a földnek, pisztrángok siklanak. Az öreg fenn élt a hegytetőn, ar­ról, hogy mi van alant, nem sokat tudott. Csak akkor le­pődött meg, amikor lement a boltba, hogy egy évre be­szerezze a legszükségesebbe­ket: gyufát, sót, miegymást és közölték vele, hogy a pénze nem jó, mert már ném az osztrák, hanem a cseh korona van divatban... Ma nincs ilyen meglepetés. Villanyáram hálózza be a hegyeket, kapcsolja össze az embereket a nagyvilággal. Szól a táskarádió a tehene­ket legeltető pásztor tarisz­nyájában. s este ott is be­kapcsolhatják a televízió- készüléket, ha látni akarják, mi vart a Kanada—Szovjet­unió jégkorongmérkőzésen. A magas hegyoldalak fa­házakkal tarkítottak, szilár­dak, — az újak szépek is — és melegek télen, hűvösek nyáron. S hogy a hegyi ász- sZony is géppel moshat, azt egy nagyszerű kis állomás­nak köszönheti. A völgyben drótok és porcelános alatt dolgozik Tiszalök kisebb testvére, egy hegyi vízi erő­mű. A hegygerinc másik ol­dalán folyik a S2tereblja, át­hozták ide, s termeltetik ve­le az áramot. Nem volt egyszerű és könnyű, mint sok más ezen a környéken. Birkózni kel­lett a magassággal, a szik­lákkal, áz úttalan utakkal — s végül az ember győzött. Négy kilométeres hosszúság­ban vezet egy hét méter át­mérőjű cső az erőműhöz a föld alatt. Kékes magasságú csúcsok között dolgoztak az építők, olyan helyéken, ahol alföldi ember megkapasz­kodni sem tud. Szőke, kék szemű, széles mosolyú fiatalember fogad az erőmű bejáratánál. Ivan Mi­haj lovics Roszoka harminchat éveSí vllíamosipari technikus, ide való a falúba, Nizsnij Bisztsrljbai Magyar fordítás- ' ban ez annyit jelent, mint „alsó gyors”, nyilván a gyorsan rohanó hegyi patak­ról kapta a nevét. A fiatal­ember bemutatja az erőmű­vet. „Tudni kell, hogy két­száz méterrel a fejünk fölött folyik a folyó, amelynek a vize a turbinákat hajtja...” A laikusnak ez teljességgel érthetetlen. De neki termé­szetes, s egyszerű: a víz egy betonteknőbe szorított acél­csőben áramlik lefelé húsz atmoszféra nyomással, hogy évente százhúszmillió kilo­wattóra áramot termeljen. Szédítőek a számok. Huszon­hárommillió köbméter Víz van fent a hegygerinc túlsó oldalán egy mederben, amely­ből négy kilométeres út után érkezik ide az állomásra, hogy percenként tizennyolc Fiilöp lánosi 37. — Valamit kéne csinálni! — kiabálom. Fekszik az oromfalnál, de nem' válaszol, nem mozdul. Odarohanok. A feje félrefity- tyenve, de lélegzik. — Mi baja? . Nem tud szólni, a kezét alig tudja emelni, nincs ere­je. Megüthette magát, tán csontja is törött. Ahogy pró­bálom felölelni, töredezetten jajgat, s egy kis vér jön ki a szája szélén. Állok egy peréig tehetetle­nül. Aztán meglátom a ket­tétörött gerendát. S ugrok az ötletem után. Le kell szórni a tetőtől a cserepet, kitörni a léceket, a gerendát kitaszítani. Ha si­kerül, olyan iesz, mint a hi-, dak lábánál a sarkantyú, fél­retereli a nagyja jégtáblá­kat. KISREGÉNY De az öreg... nyöszörögni tud csupán. Pálinkát adok neki. Nem árthat. Szesz, még fertőtlenít is. Töltök a szájába, kínlódva nyeli. Én is erősítem magam egy korttyal, mielőtt nekivágok a melónak. A cserepek összefagyva, kettő se pottyan le, vérzik a kezem. Mindegy, csinálni kell. A léceket már lábbal tö­röm. Testtel. A gerenda: derékvastagsá­gú. Megemelni is alig bírom. Pedig ezt oda kell húzni, ki­taszítani, valahogy a kémény­hez erősíteni! Szaggatom a ruhaszárító köteleket. Margit! Vajon kijutottak-e idejében? Visszaterelem a figyelmem a dolgomra. Olyan nehéz a súly, centiméterenként rán­gatom előbbre a gerendát. Mikor föl kellene emelni, vé­ge az erőmnek. Alattam remeg a ház. A víz nekifeszül az akadály­nak. A kötelekkel meg lehetne emelni a terhet. De előbb az öreg legyen biztonságban! Megfogom. Beszélek neki: tudom, hogy fáj, de nem ma­radhat ott a sarokban, lesza­kadhat... Ordít a fájdalomtól, véres habot hány, de végül sikerül a ruhákra ráfektetni a kémény mellett. Odateszem neki a pálinkásüveget. Ezt csak úgy lehet megol­dani, ha a zsinegekkel föl- mászok, átvetem a nyergen, idelenn meghúzom; a geren­dát előbbre csúsztatom. Nem tudom, hogy sikerül, de sikerül. Indulás a másik végébe! Ahogy megemelem, megin­dul kifele, fölránt, de — csattan a vége a vizen. Az ár elkapja, a kötél lemarja a kezemről a bőrt, de megtar­tom. A kötél végét ráteke­rem a kéményre. A következő pillanatban megkapjuk a lökést túloldal- % ról. Az oromfal kettéhasad, egyik fele, mint a lőtt állat, lassan leröskad. Dől utána a tető negyede is, ugrok áz öreg fölé, agyon ne üsse valami. Ahogy felpillantok, meglátom körülöttünk a rohanó vizet. Szédülést érzek. Első ízben jut eszembe, hogy innen nem lehet kilép­ni, ez a buli életre-halólra megy. Akkorát zendít ben­nem, mint a harang. Én nem gondoltam erre. Hihettem volna, ha mond­ja valaki? Hogy a saját sira­lomházamba rohanok, ami­kor annyira veszkődöm a Miskával Való elmenetele­mért? Hisz ha nem tartok ve­le, nem ismerem meg a lányt, nem érdekel, mi lesz a szi­gettel, nem vesztegetem meg a pilótát, s végül nem mara­dok itt... , Nem is tudom, miért ma­radtam. Nem fon töltöm meg. Rég bdaát lennék a lánnyal, biztonságban, én lennék a jó nála, az öreg meg vessen ma­gára, miért nem menekült el időben, szóltak nekik, tud­ták, hogy mi lehet. Mi kö­zöm—? Hülyeség, de mégsem bá­nok semmit. Lehet, hogy nem látom többet a lányt — törő­dik is a sors azzal, igazság­talannak tartjuk-e? — s mégse bánom. Valami jó érzés van benne. Felelősség­féle, önmagamért. Soha nem éreztem még ilyet. Ha meg­menekülök, alighanem azért sikerül, mert fontos vagyok magamnak. Iszom egyet. Egész jó. Kell is, hideg van. Ha jól megnézzük, talán túl is vagyunk a nehezén, tálán kitart a ház. Remélem, ren­desen megépítették. Ha az első nagy vízrohamot kibírta, kibírja a többit is. Kilesek, örvény kavarog a a gerendavég körül. Sokat nem ér, de mégis valami. Ne­kem meg tán mindent. Meg az öregnek. Ha nem emelke- kedik a vízszint, ha nem mi kapjuk a nagyja jeget, ha... Ha. Három „ha”: az ha-ha- ha. Nevetni kell rajta, milyen bizonytalanságban vagyunk, s közben azon elmélkedem, mi lyen remek fickó vagyok. Mi­kor millió tennivalóm Volna. (Folytatjuk) köbméter víz feldolgozásával szülessen meg az áram. Bent, az erőmű gépei mel­lett egy maketten is megmu­tatják a víz útját. így már egyszerűbb, könnyebb megér­tenem hogyan jön keletről a folyó a hegy gyomrában négyszáz méterrel nyugat fe­lé a másik folyóba, s válto­zik aztán villamossággá, s ho­gyan jut el vissza újra a hegytetőre, hogy a mai öreg hucul már tudja a világ fo­lyását ... A makett fölött egy jel­mondat : „Kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz az egész ország villamosítá­sa'’. Aki ezt megfogalmazta, megteremtette a szovjethatal­mat, s á villamosítás alapját. A villamosítás pedig minden másnak, az egész nép kultú­rájának alapja. Ember és gép, tudomány és rengeteg erőfeszítés — mi kellett áhhoz, hogy csak itt, ebben a miniatűr közegben öt év alatt megvalósuljon a GOELRO-terv. A bükkös, tölgyes és fenyves között ál­landó sziklarobbantásokkal haladtak lépésről lépésre. De \ az áram elhozzR ide az olim­piát, a cirkusz világát, a szín­házat és a filmet. • Az embert elragadja a táj szépséges nyugalma. Ukrán kollégám arról beszél, hogy ez egy nagy, szabadtéri sza­natórium, ez az ózonnal telt levegő, a fácánok, őzek, vad­disznók, szarvasok világa. „Ez a mi Verhovinártk!” — mondja, miközben körülsi­mogatja a sötétlő ormokat Az autórádió új szovjet slá­gert közvetít, mellettünk fia­talok tolnak egy modern gyermekkocsit a széles bitú- menút oldalán. Villany, jó út autóbuszok, fa, víz, építőanyag — minden megtalálható a hegyekben. S a gyógyforrások százai kínál­ják az egészséget, a gyógyu­lást. Legalább háromszáz he­gyi forrásból buzog a víz. Az erőmű szomszédságában a forrás mellett kis gödrök, egy turista tüzel egy kő alá, a kő áttüzesedik, s ezzel melegíti a gyógyvizet, majd áztatja a lábát Mi minden jut az ember eszébe a hegyek nyugalmas csendjében. A kis iskolamú­zeum, ahol gyűjtik a környék népi kultúrájának maradvá­nyait, a cserépedényeket, fa­litányérokat, ahol ott a becs­kor, a palatábla, ott vannak a partizánharcosok képei. Iza falu, ahol csak négy osztály volt a szovjethatalom előtt és most onnan két akadémikus és egy költő is kikerült. A huszti börtön, ahol a lázongó politikaiakat kínozták, s ahol ma a környék árváit tanítják szakmákra, az életre. A volt börtön — nem túlzás — ma lakályos. Minden szobájában más-más pasztellszínű taka­rók, térítők. A nemzetközi klubj ukban bekeretezve mú- zeális értékű levelezésük né­hány példánya a falon, köz­tük Kádár Jánosé, Jevtusen- kóé, Keldis akadémikusé és a Csillagváros asztronautáié. A hegyek árvái már csallp a múzeumból ismerik a pala­táblát. Mutatják a kollégák, hogy távolabb az a hegy Rokoszo- vó, onnan kapta Szabolcs, helyesebben a Szamosköz a rengeteg vagon követ az ár­vízi újjáépítéshez. A magasban tehenek lege­lésznek, a szerpentinen favá­gókat visz haza a munkás­busz. Ilyenkor ősszel különö­sen szépek az erdő színei. Aranysárga és barna, élénk­piros és fakózöld, rózsaszín és lila tobzódik a hegyek ko­szorújában. Ötvenesztendős a Szovjet­unió. A népek nagy testvéri családjában huszonnyolc éves felszabadulását ünnepli szov­jet Kárpátontúl. Jóllehet a hegyek szépek voltak addig is, de az emberek között nem csak a ma már monda­belinek tartott öreg hucul volt az egyetlen ezen a vidé­ken, aki semmit nem tudott a körülötte zajló világról. S hogy ez ma már nincs így, az annak köszönhető, hogy az a jelmondat ott a kis vízi erőmű makettjének a tetején itt iá valósággá vélik. Kopka János *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom