Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
8. oldal ' RET HT MArtVAROT?«!7ÄS - VASÁRNAPI MELLÉKLET 1972. JiSlítis tÄ Győrffy László: Házassági évforduló Tizenhat évvel ezelőtt lettem' a feleséged. Ma csak azt mondhatom, köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, értem dolgozol, (ma már tudom, nem értem dolgoztál); köszönöm, hogy őszinte voitál, hogy semmit, vagy majdnem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen), amikor ott a folyóparton, a barátod nyaralójában ösz- szevesztünk és te elkóboroltál, egész délután nem láttalak, este pedig enyhén il- luminált állapotban az ágyamhoz lopództál, megvallottad, hogy nőkkel kószáltál a füllesztő délutáni hőségben, végig a folyóparti halászkunyhók mellett és a nők közül az egyik hajlandó is lett volna veled lefeküdni. Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tisztaságot és józan szeretetet adok neked, de megvallottad azt is, hogy neked erre és csakis erre van szükséged, hisz negyven felé már az ember nem át- dorbézolt éjszakákra, de kiegyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik. És tőlem ezt kapod, vagy ahogy te gondolod, csakis ezt. Hogy úgy gondoltad, a testem már nem azt a testet jelenti szá- számodra, melyet tiszteltél, becézgettél és szerettél, amelytől nemcsak a folyóparti veszekedésünk alkalmával, de máskor is elfordultál már. (Hisz erről is tudok, bár te ezt már nem vallottad meg!) Gondolom, talán egy harmincöt éves asz- szonytestnek is vannak szépségei, arról persze ostobaság beszélni és főleg kettőnknek. Túl aljasnak kellett volna tartani magadat, hogv míg én a gyerekeddel a Mátrában voltam, te a barátnőim közül kiválasztottál valakit, mint egy szarvasbi- , ka a tehéncsordából és.. . De hagyjuk! Nem tudom, ki volt az, nem is érdekel, csupán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szégyen és a harag félelmetes társasjátékát, mikor néha összejöttünk egy pohár borra, beszélgetésre ismerőseinkkel. Bár apróságról van szó, de még leírni is kellemetlen, te nem rám gondoltál először az ilyen alkalmakkor, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal rendezett bankettra, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak a gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akartam írni neked, csodálkozom, miért fecsegek ennyi ostobaságot összevissza, mikor annyi fontos mondanivalóm lenne. Ne haragudj, kicsit nehezen kezdem el, de a történtek után ez érthető. Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül én soha nem írom meg ezt a levelet, de így, azt hiszem nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt két év múlva sem tudsz a rögeszmédtől szabadulni, akkor reménytelen önmagamat áltatni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet. A gyerek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdőgyulladást kapott, az orvos nem vette észre (ha valaki, hát ő a gyilkos, bár mentségére szolgáljon, hogy egyszerű falusi körzeti orvos volt) és hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt, erről igazán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, amikor néhány napos hallgatásod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem és hogy a gyerekre terelődött a szó — úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de nem tetted, mert a józan, segítő szeretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben); úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges, női fogalmazás, de csak ennyi telik tőlem. Aljas vagy. A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az okozója!) arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron. No, de most már ez is csak apróság. Két élje nem beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl. Két éve- hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskád-^ ból azt a két-három borosüveget és kezdetben az újságokban lapozgatva, később ' lemezt vagy a rádiót hallgatva kiiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, • amiből, ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltözés lesz, vagy újra felöltözöl és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kótyagosan, fejfájósan dcügozni akarsz, persze nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem), ő mondta, nem akartak bántani, azért helyeztek eleinte figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én is mindent eltűrtem, elviseltem és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug is volt, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiúnk halála a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet és a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle „női fogással” segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, de az ágyban vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét ösz- szeköt bennünket valami. Te erre is csak azt vágtad az arcomba: azért teszem, mert lelkiismeretfurdalásom van. „Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?” Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha így beszéltél. Ilyen körülmények között- próbáltam idézni az első örömöket és gyönyörűséget, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen nem lesz. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulók, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulónkon add a szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, különben elhagylak. Azaz visszaköltözöm vidékre és különélünk. Ne haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szeretetem- hez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, ' hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni.U. i. A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza és ma én is meginnék veled egy üveg bort. Boda István két verse: Valami furcsa... Ház az országúton Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerekkor suhogva vágtam a rendet, a sarjú zöldellt, s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásut, s míg az ujjai rácsán átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alán csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletét és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: \ madárnak a madár, s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten ... Díszkíséret nélkül bandukolva, feketegyöngyök kristály gyalogútjain... Menedék készül. Végvár, egyetlen strázsa. Vén baka gyalogol, bármikor hazatérhet, emlék és illat várja. Felhők a habos égen. Jegenyék talpig zöldben. Férfiak szívig gondban. Asszonyok feketében. Kredenc, feszület sorban. Elvásott ingek a szélben. Száradó verejték-álom árnyékra dől a fasorban. S bandukolva a tépett remények dac-sugarában, a lélek csakazértis itt lel már menedéket! — Szeretlek! — mondtam neki. —' Elavult — válaszolta. Keress új szavakat. — De hát mivel helyettesíthetném ezt a két szót „szeretlek téged”? Hisz ennél szebb és világosabb kifejezés nem létezik! — Ostoba — vétette oda flegmán. — A szerelemnek új szavakat kell szülnie. — De ha én egyszer nem tud,ok újabbakat? — Akkor te nem is szeretsz mai módra! Primitív, önismétlő lexikon vagy a következő szókészlettel: „Drágám”, „Egyetlenem”, „Szerelmem", „imádlak”, „Megőrülök érted”, „Csak te és senki más”, „Te vagy a legjobb a földkerekén”, „NélküBl. Poljakov: SZAVAK led nem bírok élni”, „Csak rád gondolok, rólad álmodom, imádlak, esküszöm örökre a tiéd vagyok, stb...” Szóval ezt tudod te! — De könyörgöm, mit tegyek, ha érzelmem kifejezésére nem találok megfelelőbb szavakat? Csak azt mondom, amit érzek, ami kikívánkozik belőlem. Hidd el: nagyon szeretlek, esküszöm, csak téged szeretlek. — Aha, még „esküszöl” is — biggyesztett kajánul. — Pfuj! De utálom az ilyen ócska szöveget. Menj a fenébe! Elmentem. Mert mi mást tehettem volna, ha egyszer hatökör létemre nem tudok más szavakat? Elmentem. Jó ideig felé se néztem. Egy hónap múlva levél jött tőle. Azt írta: „Drágám! Egyetlenem! Megőrülök érted. Hová tűntél? Nem találom a helyemet. Te vagy a legjobb ezen a világon. Esküszöm, rajtad kívül senki sem k V! Nem tudok nélküled élni, látni szeretnélek, rólad álmodom. Csókollak és örökre a tied: Tán ja”. Rohantam hozzá és... de a többit felesleges elmagyaráznom. t Fordította: Baraté Rozália Kertész Ákost MELEG VAN* — Dög meleg van. — Az. — Főzzek egy kávét? — Főzzél... És hivasd fel Pomerát. Meg Székelyt. Némethné átment a telefonért. Csinos asszony volt. Kissé mereven mozgott, behúzta a hasát. Harmincöt éves múlt, vigyázott a tartására. — Fegyelmi lesz? — kérdezte. Bálint az udvart nézte. A szemközti épület sarkánál feltűnt egy. nő. Az új nő a könyvelésből. A könyvelés nem tartozott Bálint hatáskörébe. — Még nem tudom — mondta. — Nem értem az egészet. Mintha Pomerának, elment volna az esze. A nő keresztül jött az udvaron. Valószínű, a büfébe megy. Fehér köpenyt viselt, s látszott, hogy nem hord alatta melltartót. Bálint nézte egy darabig, aztán így szólt: — Lemegyek, eszem egy szendvicset. A büfében hárman voltak. Bálint megállt a fehér köpenyes nő mögött. Jó alakú kis nő volt. Kedvére való. A büfés észrevette. — Mi tetszik, Bálint kartárs? — szólt át rögtön a fejek fölött. — Ez a szép fiatalasszony — fogta meg Bálint a nő vállát — előbb jött. Tartsunk sorrendet! A nő megnézte a férfit és elmosolyodott. Míg vásárolt, beszélgettek, Bálint azért megkapta közben a maga szendvicsét, a többiek a meleget szidták, Bálint kijelentette, hogy van ennek jó oldala is. — Ilyenkor a legszebbek a nők — mondta. — Látni lehet, hogy szépek. — Hajaj! — sóhajtott a büfés. Kis görbe ember volt. Alázatos. — Na nem mind! Csak amelyik tényleg szép! A nő észrevette, hogy Bálint a mellét nézi. Elnevette magát. — Éhes disznó makkal álmodik — mondta csúfondá- rosan. Mindenki megkövült. A férfi röhögött, rengett a teste. Karmos kis cica, gondolta. Kis vagány. — Merre megy? — A titkárságra. A titkárság itt volt az épületben. Bálint ilyen szerencsére nem is számított, azt hitte, a nő visszamegy. — Tudja hol van? ✓ — Megtalálom. — Megmutatom. — Hát mutassa — nevetett a nő. — Hogy tetszik nálunk? — kérdezte Bálint a lépcsőn. — Tetszik. Szép nagy üzem. — Magának milyen végzettsége van? — Közgazdasági technikum. — Nem való magának a könyvelés — mondta Bálint atyaian, s átfogta a nő vállát. — Jöjjön át hozzám, nekem ilyen munkatársak kellenek. Ez érdekes, változatos munka, ide fellépés kell, határozottság, itt tárgyalni, intézkedni, irányítani kell... Nos? Ilyen fiatalasszony ne temesse el magát! — Csak meg ne bánja! — nevetett a nő. Bálint megállt a lépcsőn, szembefordult vele. Tetszett neki, hogy ilyen pimasz. — Attól maga ne féljen! — Megkérem magát valamire — mondta később a folyosón. — Vigyen át a könyvelésbe valamit. Megteszi? — Meg én! — Itt vagyunk. Erre — tessékelte be az irodába. Némethné a kávéfőzővel vacakolt. Felnézett. — Az új kartársnő — mutatta be Bálint a fiatalasz- szonyt. — Átküldték a könyvelésből a K/5-ös anyagért. Össze van állítva? — Igen. — Iszik egy kávét? —fordult a 'nőhöz. — Mért ne? Köszönöm. — Bemutatkozott az asszonynak. — Szűcsné vagyok. Szép itt nálatok. Kellemes — mondta, míg körülnézett. — Muris ez a ventillátor. Némethné mosolya nem árulkodott. Tíz éve dolgozott Bálinttal, ismerte. Fegyelmezett asszony volt. Minél idősebb, annáí fegyelmezettebb. A nő az ablakhoz lépett. — Klassz! — mondta. — Innen végiglátni az udvaron. Arról jöttem, ni! Némethné a szekrényből kivette a harmadik poharat. Bálint innen látta meg a nőt — gondolta. A pohár alján beszáradt cukor sötétlett, az asszony a mosdóhoz ment, hogy kimossa. Akkor kopogtak. Székely művezető jött, maga előtt terelve Pomerát. Bálint a pokolba kívánta mindkettőjüket. — Üljenek le. Jónapot — mondta. Nem ült le egyik sem. Székely az ablakfának támaszkodott. — Csókolom — köszönt Szűcsnének fáradtan. Ezek már ismerik egymást, gondolta Bálint. Persze, a Székely nem konkurrencia. Megállt Pomera előtt. — Mondja, Pomera szaktárs... mi van magával?! Tudja maga, mit csinált?! Pomera nem. felelt. Mereven nézte a sapkáját, melyet a kezében tartott. Sűrű szürke haja kócosán lógott a homlokába, mert az volt a szokása, hogy a sapkát időnként le-fel tolta a fején. Szép szál öregember volt, intelligens kezekkel. Bálint egyszer olvasott erről valamit. Hogy vannak intelligens és buta kezek. Az öregnek kifejezetten intelligens keze volt. szép formájú, nagy ügyes keze. — Magyarázza meg! Pornera fel se nézett. Bálint járkálni kezdett a szobában. Elöntötte a víz. Leült az íróasztala mellé. — Idős ember létére, a saját két keze munkáját tönkreteszi! Mi történt magával? Pomera konokul nézte a sapkát. Mozdulatlan volt. Bálint percről percre ingerültebb lett. Mintha egy bábával beszélne. — Megnémult? — vesztette el a türelmét. — Kérdeztem valamit! Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott, Némethné kezében, aki a kávét töltötte, szétrobbant a pohár. Szabályos duplás pohár volt, törhetetlen üveg, millió darabra freccsent szét. Némethné ruhája, haja, Bálint fehér inge, mindkét íróasztal tele lett üvegszilánkkal, kávécseppekkel. Pomera meg se moccant, még csak a tekintetét sem emelte fel. A fiatalasszony és a művezető odaszaladt, Bálint felugrott, értelmetlenül bámulta a jelenetet. — Mi történt? — Széttörött... — felelt Némethné sápadtan. A fiatal- asszony egy ronggyal töröl- gette a karját. — Leforráztad? Fáj? — Kicsit, de nem fáj. — Egy csepp olajat, vagy zsírt kell rátenni — javasolta Székely. — Szerzek. Leszaladok. — Ne fáradjon — mosolygott Némethné még mindig fehéren. — Ott a táskámban a napolaj. — A fiatalasszony már hozta is. — A seprű... — Hol van? — Az előtérben. Ott a lapát is. — Mi az istent csináltál? — fakadt ki Bálint. Némethné lassan fordult a férfi felé. — Hét éve használok ilyen poharat. — Mert forrón töltötted bele! — Mindig forrón töltöm. A presszóban is forrón töltik. Bényi László: BALATON
