Kelet-Magyarország, 1972. július (32. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
Petrich A.—Richter A. F.: Buda és Pest látképe a Gellérthegyről, 1819. A másfél száz évvel ezelőtti látkép Budáról és Pestről egyike azoknak a rézmetszeteknek, rézkarcoknak, kőnyomatoknak, amelyeket a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalata Wellner István válogatásában Buda, Pest és Óbuda egyesítésének 100. évfordulója alkalmából kiadott. A „Régi budai és pesti látképek” címmel közreadott válogatás nemcsak Budapest jó ismerőinek, de mindenkinek érdekes élményt nyújt. ' . Varga Rudolf: UTAK APÁMMAL r V alakban szűkűl az út. Fut velünk az autóbusz. Megkömyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométerkövek egy pontban találkoznak. annál a fánál megszólítalak apám, — gondolom. Úgy teszek, mintha gondolkoznék. Apámnak az arcizma se rándul. Nézi az utat. Jobb oldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüggő kerítéssé varázsló sebességet. Odébb a domb. Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mindjárt odaér a domb tetején ágaskodó szil vafához. Még egy perc és a fa kése torkon szúrja. Közelebb a mezőn sasfiókák tanulják a repülést. Az öreg sas kifeszített szárnyával alájuk száll. Lebegve vigyáz, za a kicsinyek repülését. Már túljutottunk azon a ponton, elhagytuk azt a fát ahol meg kellett volna szólítsalak, apám. Szétszóródott gondolataim közt tüntetést rendezek magam el- lén. Nehezebb lenne veled beszélgetést kezdeni most. mint egy- szál gyufával láng. ra borítani égy jéghegyet. Figyeled az utat. Átadod magad a sebességnek. Számodra most már más nem létezik. csak az -aszfalt végtelen szalagja, a kilométerkövek, szembejövő autók, a gázpedál. Osak feketére keménye, dett kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredet. Ó, hogy szégyelltem én valamikor a te két i fekete kezedet. Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat Szégyenkeztem a mesterséged miatt, önveszélyes sihe- der koromban ha kékposztó egyenruhádban voltál, még az utcára is szégyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat. Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kék- csempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este. A gyerekkor más volt. Kölyökkutyaként- szeretteié^. Levágott orrú cipőimben minden este szaladtam eléd egész a kisállo- má-sig. Boldogan szagolgattam biztonságot jelentő kar. jaidban az idegen világot jelentő benzinszagot, bőröd izzadtságát. Mámorosán botladoztam melletted. Szorítottam fejem fölé nyújtott mutatóujjadat. Hazafelé menve előre elmeséltem neked ' az egész nap elkövetett bűneimet és te megbocsátottad mindet. Cipeltem táskádat zsebeidbe nyúlkáltam és ott kincseket találtam: kiégett kis villanykörtét, használt .autógyertyát, rugót, ellenállásokat. anyacsavarokat. Va lódi gyűjteményem volt mái ezekből az értékes, darabokéból. Azt mondtad;- ne dobál, jam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autóba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és nagyobb csavarokból áll. És a csavaroknak nagyon rosz- szul esne, ha eldobnám őket. Fájna, ha szétszórnám őket. A csavarfej eknék is vannak gondolataik. Örömeik. Bánatuk. Dehogyis: dobáltam vol. na el semmi kincsért őket Nem a búcsúk, a húsvétok. az volt az igazi ünnep, amikor öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kormányt. Istenem, hogy do. bogott a szívem. Térdeid közt "kalimpáló cingár lábaimmal rugdostalak; gyerünk, gyorsabban!” Boldog idők. Visszahozhataüanul elmúltak már. Emlékszem, amikor a fájdalom és öröm hat napja után végre hazajöttél és otthon maradtál. Rózsaszín, fe. kete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet. Lehunyt szemed mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett, szombatestéken. Szempilláid résén akartad elhessegetni fekete madarait az éjszakának. Hallgattad anyám könyörgő hangját; csináld be a tetőt. Három helyen is eltört az ócska cserép. Az eső miatt pedig... Tehetetlenségedben csikorgattad a fogaidat. Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki egy könnycsepp, mintha nem is súlyos pilláid alól, hanem negyvenhat éved aljáról jönne puskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha csak azért lett volna ott, hogy le. vezesse azt a könnycseppet, mint a futóárok. Nem láttam én szemedben több köny- nyet. Befelé folytak azok. Vártunk vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...” Hányszor ébredtem auyám sírására éjjelenként. Áldást kértünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó időért, Ünnepeltük életben maradd, sódat. Mert láttunk autóroncsot eleget, üvegcserepekkel, vértócsával, leszórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatalembert ütött el az autó Föltörülte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok golyószórójának nyomai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponton hasmán t fekvő teste alatt. A járdaszigetről ágaskodók gyűrűjében láttam a halál sőihajbuborékjait, ahogyan fölfelé szálltak »a szemerkélő szárazságban. Emlékszem a kirándulása, amikor az ékszerdoboz csillogású városban voltunk. Te voltál a sofőrünk. Vagy negyven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a Vidám Parkba, mi pedig kint vártuk őket. Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták a kisfiúk hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motorházra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent. Utána felemeltél a nyomóskútihoz és úgy nyel. tem lebegve a tiszta víasu- garat. — Régóta nem voltam mái veled, apám — szólalok meg rekedten. — Apám csak egy pillanatra néz rám. Két vádul hajtó motoros srác előzi a buszt. Csillogó bukósisakjaikon harsány feliratok Bőrmellényben feszítenek. Országút vagányai! Mit tud. tok ti az országutakról? Mii tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantom autókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halálról mi+ tudtok ti? Észre sem vettem, beértünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat. A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő, autót. Asszonyok színes rőhák. ban, arcuk kifestve, hajuk kicsinosítva. Férfiak cigarettáznak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta bevándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidáman köszönnek apámnak, viccelődnek vele. Mindenkinek jut ülőhely. Göröngyös, rázós a bekötő út, amin hajtunk. Dobálja hátul az embereket. — Használat előtt felrázni! — kiabálja valaki nevetve. Hangját elnyeli a motor zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell Vinni. Újra megtelik az utas. tér. Ezek az emberek fárad, tak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyűrött. Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürke ruhás ember valamit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van sző, meg hogy úgyis útbaesik. Ott már várják, no. Apám morog, aztán bólint. — Jó ember maga, csak ügyesen titkolja — mondja a szürke ruhás. Mosolyog. Indulunk. Apám túráztatja a motort. Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat. apáml t Vasárnapi melléklet
