Kelet-Magyarország, 1972. május (32. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

8. oldal KELET-MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELLÉKLET Í972. május 1, Kincsek a sírkamrában Állandó kiállítás Mátészalkán a szatmári táj népművészetéről Ezren és ezren állanak sói­ban a londoni British Múze­um jegypénztára előtt, hogy megtekinthessék a Kairóból óriási előkészületekkel, nagy elővigyázatossággal ó§ hatal­mas biztosítási feltételekkel ideszállított kincseket. A mú­zeum egyik termét sírkamrá­vá alakították át, hogy meg­felelő környezetben állítsá. ki Tutenkamen kincseit. 10 éves fáraó Ki volt Tut-Anch-Amon, vagy ahogy mi nevezzük, Tu­tenkamen, akinek porhüve­lyét alig 19 éves korában át­vették a balzsamozók? A tudósok megállapították, hogy IV. Amenophis — Eh- naton udvarában töltötte gyermekkorát, talán társural­kodó volt vele. Az udvar egykori hatalmának visszaál­lítása érdekében rávették őt, hogy hozassa helyre és nyit­tassa meg Amon elhagyott templomait. Nevét ezzel kap­csolatban említik először a hieroglifák. Mást nem tudott róla az utókor, amíg Howard Carter angol régész — lord Carnar­von, dúsgazdag angol főúr tá­mogatásával 50 évvel ezelőtt fel nem tárta a királyok völ­gyében Tutenkámen sírját. Carterék a „Ribam el Mo- luk”-ban, a Királyok völgyé­ben olyan területen kezdték a kutatást, ahol a sírrablók már minden régi temetkezési helyet felbolygattak. Mégis Carter úgy érezte, hogy a hely még tartogat valamit. Sírrablók nyomában 1922. november 2-án kora reggel indult munkára Car­ter és kis csapata. VI. Ram­ses sírja alatt, egy sziklába vésett bejáratot találtak. 15 lépcsőfokot tisztítottak meg a törmeléktől, amikor egy vastag, pecsétnyomokkal ellá­tott ajtóhoz jutottak. Az ajtó kinyitása után megállapítot­ták, hogy már jártak előttük, valószínűleg sírrablók. To­vább haladva egy 150—160 métert«; alagútra bukkantak. Feltárták a sziklába vájt fo­lyosót, amelyből két ajtó nyílt. Az első ajtón át egy üres kamrába jutottak. No­vember 29-én nyitották meg a második ajtót. Amikor be Világítottak gyenge fényű lámpáikkal, rögtön tudták, hogy világraszóló leletre bukkantak. A rendkívüli, soha nem látott nagyszerű tárgyaknak olyan tömege tá­rult eléjük, amelyet eddig ta­lán el sem képzelhettek. A kamrában szörnyű rendetlen­ség volt, mintha a menekülő sírrablók hányták volna fél a berendezést. Teljes össze­visszaságban keveredtek a mindennapi használati esz­közök a vallási, kultikus tár­gyak, a „sírételek” (marhahús- darabok, mumifikált kacsák), virágcsokrok, ágyak, kereve- tek, szétszedett kocsik arany­lemezzel készített oldalai, drágaköves keit kei, királyi fejdíszek, mellvéi-tek, vázák, kösöntyűk, dajtartók és sok­sok más különféle, hirtelen meg sem határozható tárgy. A fáraó leltára A 8x3,6 méteres, fehérre meszelt szoba raktárként ha­tott. A tolvajok feltörtek a ládákat, tartalmuk jó részét a földre szórták; úgy látszik nem volt idejük alaposabban kifosztani. Carter naplójában 171 különböző, itt talált tárgyról tesz említést. Ebben nem szerepel a ládikákban talált sok-sok különböző ki­sebb tárgy, ékszer. A tárgyakon Tutenkamen neve szerepelt. A ládában fe­kete tussal irt leltár is az 6 nevét említi. Ezek a ládák Tu­tenkamen. személyi tárgyait, sótapálcáit, fegyvereit, edé­nyeit tartalmazták. Az egyik ládán a hieroglif felirat: „Őfelsége sarui, étet, üdv, egészség neki!” Nem egy szövet- és vászon- mintát, ékítményt vettek át innen az 1925—30-as években a modem világ textiltervezői. Alabásbrom, ébenfa, arany, lazurkő, türkiz, elefántcsont, féldrágakövek — ebből ké­szült a legtöbb tárgy. Nem hiányzott, az arany markolaté légycsapó sem, nemkülönben — csodálatosan faragott tok­ban — a király kedvenc lo­vaglópálcája. A bejárat előtt két szobor. 167 cm magasak, pontosan olyanok, mint a ki­rály. November 30-án a terem északi falán újabb ajtóra bukkantak. Félméteres nyí­lást vágtak, amelyen át Car­ter ledugott egy kis mécsest. Megtalálták a kincstárt. Itt is járhattak rablók, de amit meghagytak, az is világraszóló érték. Tutenkámen titka A néven kívül egyetlen fel­irat sem utialt a fiatal 'király életének valamely epizódjára vagy élettörténetére. A sír nem árulta el titkait. Talán csak azt sikerült megtudni, hogy Tut-Anch-Amon időszá­mítás előtt 1369—1360-ig uralkodott. Mi vitte sírba? Erőszakos halál, betegség, fi­zikai gyengeség? Nem tud­juk. 19 éves korában halt meg — a temetés virágaiból arra következtetnek, hogy egy áp­rilisi napon. Csodálatos, fel­becsülhetetlen kincsek voltak birtokában és egy 20 éves öz­vegyet hagyott hátra. És a fáraó titkáról, a múmia bosz- szújáról egy furcsa legendát. Arany halotti maszkját, mi­niatűr halotti bárkáját, mell­díszeit, nyakékeit, gyűrűit, jo­garát, fejtámaszát, pikkelyes páncélját, alabástrom kenőcs­tartó dobozait, játékasztalát, ládáit, szobrait szeptember végéig Nagy-Britanmia lakói csodálhatják. A kiállítás be­vételéből az UNESCO-alap az asszuáni gát vizétől veszé­lyeztetett Philae templomot más területen építteti fel. Egy hónapja egy múzeumi kiállítóleremmel lett gazda­gabb megyénk: Mátészalkán a régi takarékpénztár épüle­tében állandó jellegű nép­rajzi kiállítáj nyílt „A szat­mári táj népművészete” címmel. A múzeumi szakem_ berek azt tervezik, hogy az épület átalakításával fokoza­tosan sor kerül a múzeum bővítésére. Erre annál in­kább szükség lesz, minél tá_ volabb kerülünk attól a kor­tól, amelyben a szatmári és beregi népművészet e jelleg­zetes tárgyai születtek. Má­tészalkán hallottuk, hogy a pincében még vagy kétezer olyan népművészeti tárgy fekszik, ami szintén alkal­mas lenne kiállításra. A jelenlegi múzeum — mindössze két egymásba nyí­ló terem. Vitrinjeibe olyan tárgyak kerültek, amelyek a legjellegzetesebben vallanak a modern kor emberének a szatmári nép életéről, a dí­szítőművészet fői-máiról, a pásztorművészet ősi eszkö­zeiről, a fazekasság elfelej­tett technikájáról, a szövés­fonás kellékeiről. A belépőt az első pillanat­ban a megye e tájának tér­Több éves szorgos gyűjtő­munka gyümölcseként a kö­zelmúltban a megyei tanács mátészalkai járási hivatala, a megyei múzeumok igazga­tósága és a vajai Vay Ádám Múzeum baráti körének gondozásában új megyei ki­advány jelent meg. Fordulj kedves lovam címmel Fe­rencit Imre és Molnár Má­tyás kötetével ismerkedhet meg az olvasó, lapjain a Rá­kóczi és kuruc néphagyo­mány szabolcsi és szatmári, beregi dalai, versei, meséi, mondái, hiedelmei kelnek életre. „...Izgalmas megtudni, hogy miként őrződtek meg az egész nemzetet átfogó sza­badságküzdelmek esemé­nyeit tükröző hagyományok a nép ajkán. Ez a szándék vezette a gyűjtemény szer­zőit...” — írja a kötet beve­zetőjében Gulyás Emilné dr, a Hazafias Népfront megyei titkára. Utal arra a mozza­natra is, amikor csaknem egy évtizede a népfront me­gyei bizottsága a megyei és a járási oktatási intézmények képe igazítja el; kalauz a gyűjtemények „lelőhelyei, ről". Hatalmas tablók szá­molnak be a szatmári pa­rasztemberek életéről. A díszítőművészet Szatmárban a mindennap használt tárgy- gyakhoz kapcsolódott. Főleg fafaragások kerültek a gyűj­teménybe. Mángorlók, suly­kolok, gyökérpipa, szűrőka­nál, evőeszközök, kazetták. Fából készült a nagyméretű krumplitörő, valószínűleg egy nagy családé lehetett. A „Tót Pál” feliratú tükrösről pedig azt tudják, hogy aján­dékba készült, ilyen tisztán kifaragott tárgyat csak ked­vesének, menyasszonyának készíthetett az ajándékozó. Majd az egész évet a me­zőn töltötte a pásztorember. Bőrből készült szeredásban vitte az ennivalót. De magá­val vitte a borotváját is dí­szes faragású csont, vagy fa borotvatartóban. Ma már ezek is múzeumi tárgyak, csakúgy, mint a csont fenté- res, a kaszakötő tartó, a lő­porszaruk. Mind egy-egy ta­núja a pásztorművészetnek. Hatalngas fénykép mutatja be a tiszakóródi zsindelyes szárazkaput és a híres szat­támogatásával kérdőíveket juttattak el az általános és középiskolákhoz, s széles körű népköltési gyűjtés va­lósult meg a megyében. A tanárok közvetlen útbaigazí­tásával, sok száz diák közre­működésével ezrekre menő adattömeg került felszínre. Apáról fiúra szálló törté­neteket sikerült megörökíte­ni Rákóczi életéről, családjá­ról, meneküléséről, bujdosá- sáról, haláláról, a megyében található emlékhelyekről, s kirajzolódik egy teljes kép a megyében máig élő kuruc és Rákóczi-amlékkultuszról. Molnár Mátyás vajai tanár és művelődésiotthon-vezető gondosan összegyűjtött, fo­tókkal is illusztrált és mű­fajilag rendszerezett feljegy­zései alkotják a kötet zömét. A gazdag anyag tudományos áttekintését és értékelését Ferenczi Imre végezte el bevezető tanulmányában, összegezésül megállapítod, hogy a szabolcs-szatmári ku­ruc és Rákóczi vonatkozású néphagyományok műfajilag változatosak: dalok (versek), mesék, mondák, hiedelmek, márcsekei fejfát, amelyről azt állítják, hogy egy ember­alakot ábrázol. Mindkét fo­tó melleit olt a tárgy — eredetiben. A kivesző mes­terségek közé tartozik a szö­vés-fonás és a fazekasirtes- terség. Kocsord és Kölese „textilművészeitől”, a szövő- fonó asszonyok munkáiból is került néhány darab a mú­zeumba. Mellette a rokka és a fonalgombolyító. A> tu- nyogmatolcsi fazekasmeste- rek edényeit még ma is árul­ják. Egyre kevesebben fog­lalkoznak azonban ezzel az ősi mesterséggel. Legszebb tárgyaiból néhány — a ko­ronggal együtt — szintén a mátészalkai múzeum tulaj, dona. Egy hónap — a vendég­könyv szerint háromszáz lá­togató. Sokan nem tudnak még az új múzeum létezésé­ről. Elsősorban a környék­beli iskolák tanulóival érde­mes megismertetni a szat­mári táj népművészetét, amelyből a modern élet kö­vetkeztében egyre inkább csak múzeumi emlékek lesz­nek. B. E. információk gyűjteménye. A dalok kisebb része népi ere­detre vall, s feltehetően a XVIII. század második felé­ben és a XIX. század első évtizedeiben keletkeztek. Többségük azonban a ki­egyezés után lábra kapott ku­ruc és Rákóczi-kultusz meg­teremtésében hírnevet szerző Thaly, Endrődi és mások al­kotása. „Megismerhettük a kuruc- mozgalom emlékéhez való ragaszkodást, amelyben a szülőföld, a hazaszeretet tük­röződik. Rákóczinak és kato­náinak a tettei reményét és zálogát jelentették a szenve­déssel és megaláztatásokkal tele évszázadokban az elnyo. mottak törekvésének. Ennek jegyében született e szájha­gyomány, melynek pozitív vonásai a mi jogos öröksé­günk” — írja Ferenczi Imre. A több, mint 350 oldalas kiadvány francia és angol nyelvű kivonatot is tartal­maz, a tetszetős külső a Bé­kés megyei, gyulai nyomda munkáját dicséri. (p) Sényi Imre Zelk Zoltán: HA OTT Ahol az útjuk megfutott szelek, ahol a hajléktalan árnyak, ahol a törött szárnyú záporok menedéket találnak, ahol egy asszony léptei alatt a fű nem hajlik, jég be nem szakad, ahol a perc az ágakon tollászkodva megül, már föl se rebben — ha ott, ha ott, ha végül is a bekerített csendben. Új megyei kiadvány Rákóczi és kuruc népkagyomanyok Szabolcs-Szatmárban szólásmondások és szimpla A föépítésvezeto víhndje A tó fölött átcikázott vala­milyen madár. Bár lehet, hogy csak káprázat volt, a vakító napfényfoltok nega­tívba. A főépitésvezető be­hunyta gyulladt szemét, úgy lebegett tovább a vizen. Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempózott, mint aki egy hajóroncstóí menekül. A hajóroncs roska­dozott a betontól: ABC-áru- házak, irodaházak, panelek és panelek, á-típus és bé- típus, égy emelet differen­ciával, sufnilakások töme­gével, amelyeknek a főépí­tésvezető mindig úgy ugrott neki, mintha a puszta aka­ratával kitágíthatná a fala­kat. A hajóroncs tetején, száz meg száz épület, gorombasá­gok, füstös asztali lámpák, gomolygó telefonhuzalok és mésziilat fölött egy vékony, barna arc lebegett, a halott tervező arca, a tervezőé, aki­nek a főépíté§vezető élete fő művét, a nagykórházat kö­szönhette. A tervező korai és ostoba halála óta a főépítés- vezető is számba veszi egy szívroham lehetőségét. Kró­nikusan gyulladásos szemét néha a tükörbe mereszti, s megnézi azt,a fiatal, sikeres­nek mondott férfit, akit a füstök és zsivajok között időnként elveszít. Egyszer egy fiú lenézett a nyolcadik szint állványzatáról és meg­látta, hogyan csipegetik a daruk hosszú csőrükkel a betonelemek, falak, gerenda­rakások szendvicsszeleteit... Ha Ha ma Erzsébet: Hány nagykórház van egy főépítésvezető életében? A kétszintesekbe fekete csempét hozattak, gyönyö­rűt. A piros ruhás nő becsap­ta a nagy, állami kocsi ajta­ját, orra alatt a fekete pihék energikusan rezegtek... A fürdőszobába úgy kérem, hogy egy fekete, egy hal­ványrózsaszín, egy fekete, egy halványrózsaszín, egy fekete. .. láthatatlan tűk döfködték a főépítésvezető hunyorgó szemét... hogy­hogy, szó se lehet róla, mit képzel maga, kivel be­szél?... az igazgató húsos homlokán gurulni készültek az izzadtságcseppek... az is­tenedet, teremtsd elő azt a francos csempét!... az új munkást begyömöszölték a betonkeverőbe ... hogy az úristenüket maguknak ... sö­rösüvegek ... az asztalokon piros terítő és aszpará­gusz ... tenyerek, kriptahi­deg, izzadt, puha, kemény, erős és lanyha kézfogá­sok ... fehér selyemmel bé­lelt dobozkákban vörös, zo­máncfényű csillagok ... A vizen lebegő ember só­hajtva leállt, s tapodni kezd­te az iszapot. A tó tükre va­lószínűtlenül ragyogott,, a gumimatracok úgy himbá­lóztak rajta, mint az örökké­valóság bójái. Egy kövér ember állt a combig érő víz­ben, s óvatosan kenegette nagy, fehér hasára a vizet. A főépítésvezető pislogott, mint aki mély álomból éb­redt. A parton látszott a kockás pléd, amin a család­ja üldögélt. Egy világoskék gumikarika, egy szatyor, egy feleség, két kis piros gatya. Az egyik piros gatya nagyo­kat ugrott a levegőbe. Kifelé gázolt, s ahogy fo­gyott lába alól a víz, úgy könnyebbedett egyre, egé­szen valami különös, szokat­lan könnyűségig. Mint ama mesebeli szamár, aki sóval teli zsákjaival a vízbe ment, és súlytalanul sétált ki belő­le. Kimostam maiamból a sóimat, gondolta meglepőd­ve a főépítésvezető. Kiderül hát, hogy fölöslegesen cipek- szik áz ember. Mint a sza­már. Nedves homokbuckákon lépdelt át, amelyeknek csú­csán akáclevél lobogók kor- nyadoztak. A kockás pléd mellett fél lábra állt, rázta a füléből a vizet — Pont olyan vagy, mint a Judy — mondta gyönyö­rűséggel a fia. A felesége rászólt a gye­rekre, de ő csak nevetett Fülében megpattant a zú­gás, beléáramlottak a tópart lágy, csiklandós zajai. Lefe­küdt a földre, hagyta, hogy a hangyák átbukdácsoljanak a lába szárán. — Megint véres a szemed — jelentette ki a felesége. — Most kialszom magam — mondta a főépítésvezető és bizonyságul lecsukta a szemét. De nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, aztán elrugaszkodott. A fő­építésvezető tűnődni kez­dett, mikor is volt dolga utoljára szöcskével. De csak a gyerekkora jutott az eszé­be. Résre nyitotta a szemét, a távoli dombok erdőbundá­ját figyelte. A sűrű lombok között egy-egy világosabb folt virított. Miféle fa lehet az? A főépítésvezető nem tudta, mivelhogy nem volt erdész. Ahogy az őszes fá­kat nézte, jóvátehetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne legalább odamenni egy ilyen fához, megtapogatni a kér­gét, szemmel megmérni a magasságát, tenyérre venni egy levelét Felült. — Nem megyünk át oda az erdőbe? A felesége rámeredt. De edzett asszony volt, csak azt mondta: — A gyerekeknek víz kell, neked meg pihenés. Eszel szőlőt? A fia kicsit odébb ácsor- gott a homokban, térdig be­ásva, s vizes testére kétma- rokkal hordta fel a homokot. — Nézd, mit csinál — fi­gyelmeztette a felesége. — Nem kellene rászólni? — Dehogy — mondta a főépítésvezető és feszülten nézte a gyereket. Dolgozik, gondolta, be kell, hogy fe­jezze, szépen, rendesen. Megmagyarázhatatlan izga­lommal figyelte a fiát. Az éppen a hóna alá kukucs­kált, töprengett. Már csak a karja volt meztelen. A hóna alá pacskolt egy marék ho­mokot, aztán óvatosan ki­emelte a lábát, lefeküdt a homokba és gondosan meg- henteredett. A főépítésveze­tő arca felragyogott. — Csak ülsz és vigyorogsz — zsémbelt a felesége. — Edd már azt a szőlőt, az is­ten áldjon meg. — Hiszen azt csinálom — sóhajtott a férfi és enni kezdte a szőlőt. — Hol a ki­csi? — Ott ni, a vízben. Látod azt a gumicsónakot? Na, amellett, a kék karikával. A gumicsónak mellett tényleg ott éviekéit a kék karika, benne a kislány ned­ves feje. Forgolódott a kis kókuszdiófej. A főépítésvezetőt megro­hanta a meggyőződés, hogy jóvátehetetlen dolgok nin­csenek. A boldogságtól föl kellett ugrania. — Béluska! — kiáltotta — gyere, építünk várat! — Te csak ne építs sem­mit! — tiltakozott a felesé­ge. — Legalább itt ne építs, ha már ... Béluska nyomában már egy másik kisfiú is ott téb- lábolt, felajánlotta vödrét a vízhordáshoz. — Négy bástyát építünk — rendelkezett a főépítésve­zető, — a keleti bástyára kerül majd a zászló. Béluska máris zászló után akart nézni, de az apja le­intette. — Majd a gleichninél — mondta. Ettől á gyerekek el- ragadtatottsága csak nőtt. Teljes odaadással dolgoz­tak. Néhány bámészkodó is érkezett, a főépítésvezető fe­lesége pedig megbékélten mosolygott, s kiürített egy nylonzacskót, hogy abban is lehessen vizét hordani. A párás vízpart, a gyerek- csivogás, a jó kézbe simuló vizes homok megállította az időt. A főépítésvezető für- dött ebben az időtlenségben, nem gondolt semmire, csakis

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom