Kelet-Magyarország, 1972. május (32. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
19?S. május 7. ^LÉÍ-MAGYARÖRSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET* S. oldal Bibliai képek Ház a Gát utcában A hársfák virágba borultak. Nehéz, mézízű illattal árasztották el a környéket. Akarva, akaratlanul gyermekkori emlékekre gondolok. Nálunk otthon a községben a templomtér tele van hársfával. S amikor a nap, a sok tavaszi eső után. kibontotta virágait, elleptük a templomteret. Föl a fákra. Kosarakba, vászon zacskókba szedtük a hársvirágot. Aztán dicsekedtünk: ,,látod, az enyém kinyílt virágú, a tied zöld, satnya szárú’'. Nemegyszer birkózással döntöttük el igazunkat. Tízéves lehettem, amikor Szabadi Jóskával összeszólalkoztam. Egy osztályba jártunk, meg különben is. Sokat játszottunk együtt. Jóska középtermetű volt, de erős. Ő lett a győztes, két vállra fektetett a fűben. Roppant mérges voltam ezért, és titokban elhatároztam, hogy valamiképpen elégtételt veszek a vereségért, mert sokan látták birkózásunkat, és engem, aki alulmaradtam, kinevettek. Aztán csakhamar — amint az gyermekeknél lenni szokott — eloszlott a bosszúvágy. Mindmáig akkori bűnétől feloldozva őriztem meg Szabadi Jóskát emlékezetemben. Most azonban olyan hírt kaptam, aminek hallatán nem tudom helyére tenni az akkori Szabadi Jóskát, az azóta felnőtt Mister Szabadit. 1949-ben még gyermekfejjel kiszökött az országból. Évekig semmi hírt sem hallottam róla. Csak később, az ötvenes évek derekán találkoztam anyjával. Képeket mutatott Jóskáról. Magabiztosan állt az amerikai hadsereg egyenruhájában. A kép jobb sarkában embléma volt, rajta: USA ARMY. Az anyja fölöttébb büszke volt. Véleménye szerint nem kis dolog az amerikai hadsereg tengerészgyalogosának lenni. Kezembe adta Jósika levelét is, amelyben ilyesmiket írt: ..Nehéz a kiképzés, gyorsan kell teljesíteni a parancsot. nincs gondolkodás! Tanulunk közelharcot és atomvédelmet. De az a legfontosabb, hogy minden parancsra azonnal feleljünk: YES SIR!” Kérdezte is Jóska anyja, hogy ez mit jelent. Mondtam: „Igen, uram!” Az ősz asszony örömmel vette tudomásul, hogy fia urak között van. Mert ugye itthon mi lett volna belőle. Legfeljebb szakmunkás. Ott meg elegáns sir! Arra is telik, hogy időnként csomagot küldjön. Igaz, használt ruhákat, de ha használt is. mégiscsak külföldi. Néha pár száz forintot is tett a levélbe. ★ r avaly hársvirágzáskor jártam otthon. , A templomtéri csendben a gyerekek zsivaja ifjúságomat idézte. Bementem a templomba, néztem a híres olasz freskókat, a bibliai történeteket megörökítő neves alkotásokat. Jóleső érzés volt látni, hogy ma is olyan szépek, mint harmincegynóhán v évvel ezelőtt voltak, amikor itáliai restaurátorok helyreállították őket. Kifelé jövet a • templomból, az immár megöregedett Szabadi nénivel találkoztam. Kö- tegnyi képet és leveleket szedett elő alsószoknyája láthatatlan zsebéből és azokat mutogatta. — Itt a Jóska! Itt a feleségével. Bettyvel és a két kisgyerek. A fiú Petters, a kislány Betty. Ezen a képen már őrmester volt Jóska. Az amerikai hadsereg őrmestere. Arcvonásaiban meg lehetett találni az öröm és a félelem vegyületét. Szemei mindenesetre bánatosak voltak, pedi§ a felesége csinos, a gyerekek is szépek. De nem is ez a lényeg. Az utolsó levélben — amelyet Jóskától kapott az anyja — benne volt, hogy: „Ezt már a hajóról küldöm, holnap indulunk Vietnamba. Majd onnan, is küldök képeket. Betty sokat sírt, hogy egy időre el kell válnunk, de már megvigasztal ódott. Hiszen világos: csak pár hónapról van szó és a „sárgák” skalpjával ismét behajózunk.” — Isten segítse! — mondta Szabadiné. — Ha Jóska ezt írja, akkor biztosan nem lesznek ott sokáig. Minden nap imádkozom érte. Megsegíti az isten. Nem akartam próbára tenni az öregasszony lelkierejét és megmondani, hogy bizony a Jóska fia egy gonosz, becstelen áradat kicsinyke asz- szisztense. Azonban kicsinysége és névtelensége egyáltalán nem menti fel a gyilkosokat illető megvetés alól. ★ R égóta jönnek a hírek Vietnamból. Egy maroknyi nép szembeszáll a hatalmas technikai fölénnyel. Pusztulnak az értékek: az emberek elsősorban. Katonák, rizstermelő parasz-. tok. És gyermekek, akiket anyjuk az iskolapadnak szült, ’ most futóárkot ásnak, s ha megszólal a sziréna, másodpercek alatt eltűnnek, hosv óvják magukat a bombák ellen. Jönnek a hírek a diplomáciai machinációkról, s a világ józan és tisztességes embereinek tilttakozásáról. És jönnek a hírek arról is, hogy a dzsungel, amely egzotikumot ígért az amerikai tengerész- gyalogosaknak: tüzes föld! Nem olyan békés laikfanya- kantin, amit otthon megsizok- tak, ahol a hiányos öltözékű pinoárlányok sört és gint szolgálnak fel, s a rágógumit fel lehet köpni a plafonra... Az idillizált „pálmafák honában” fegyvereit ropognak. Lőnek a föld hasadékaiból és a banánfűzérek mögül és mindenhonnan, mert mindenhonnan tüzel egy nép, ha élni akar. ★ A templom előcsarnokában ül Szabadiné, a nagy kereszt mellett. Talpig feketében. Térdre rogy és úgy csókolja IN-RI lábait. Arca tébolyult. Nézem egy ideig. Ö is mereven figyel. Vagy nem ismer meg, vagy nem akar megismerni. Bemegyek a templomba. A freskókat szemlélgetem, Káin és Ábel összecsapását, a gonoszság, a testvérgyiilkosság borzalmát ábrázoló képet. És nézem a többit is. A ritka, mesteri alkotások, minden alkalommal új élményt nyújtanak. Kifelé jövet is ott találom Szabadinét a feszület előtt. Mintha a kóma állapotából térne magához, úgy figyel. Egyszerre lépünk ki a hatalmas törgyfaajtón. Megfogja karom és magához húz. — Elesett — mondja. Sokáig csend van közöttünk. Ez az egykor oly bőbeszédű asszony csendes. Szemeivel segélyt kérő. Nem értem pontosan mi is történt. — Ott maradt Jóska Vietnamban — fejezi be végtére az előbb megkezdett ' J adatát. Kis szünet után tárgyilagos abban folytatja: — Meghalt. A felesége írta. Betty. Aztán ismét alsószoknyájá- ból cibál elő leveleket és képeket. Ezt küldte Betty... A levelet angolul írta. Lényege: Jóska meghalt Vietnamban, de holttestét hazaszállították. Egyszerű temetése volt. Adtak némi kártérítést is. Szabadiné nem sír. Köny- nyei már elapadtak. A templomtéren jókedve gyermekhad mássza a hársfákat. Szedik a vir»/' télire teának. A levegő méz ÍZŰ. Vincze Györg arra, hogyan lyukasszon mutatós törésekét a várfalakon. A baj riadt hullámverése aljg érte el a partot, de a íőépítésvezetö azonnal érzékelte. Gerincén ismerős, hideg áramütés futott végig. Már állt is fel, szájába kapott egy cigarettát, indult. A vízparttól pár száz méterre. a víkendtelep egyik épülő háza mellett esett a fiúra a gerenda. Amikor a főépítésvezető odaért, a sovány, fürdőnadrágos orvos már felegyenesedett a holttest mellett. A bámészkodók riadt csapata összébb húzódott. A Íőépítésvezetö körbejárta a félkész házat, megvizsgálta az illesztéseket. Gyanúja igazolódott. Tudta, hogy a betonelem nem csúszhatott le a fiú súlyától. Odalépett a holttesthez, de el kellett fordítania fejét. A fiú horzsolásos, meztelen lábán látszott, hogy sokat jár mezítláb. Környékbeli cigánygyerek lehetett. Még senki se kereste — Kicsoda maga? A tulaj? — kérdezte reménykedve az orvos. A főépítésvezető megmondta a nevét. A bámészkodók mögül kövér, harcra kész férfi csörtetett elő. — A tulaj én vagyok. Farkasszemet néztek, a főépítésvezető meg a tulaj. Aztán poros dzsipjén befutott a rendőrség, s a tulaj hevesen magyarázni kezdett. A rendőrség fényképezett, jegyzett, a főépítésvezető hallgatott, Nem nézett a halott fiú felé. Hallotta a saját szívdobogását, a távolban ködös hajóroncs úszott, a parton egy apró váracska félig kész lőrései tátongtak. Az őrmester hátralökte a sapkáját. Homlokáról patakok indultak meg és szétterültek a ráncai közt. — Daru még csak volna, de ember nincs hozzá — mondta tanácstalanul. — Vasárnap csak az őr van a telepen. Ennek szegénynek meg már végeredményben mincjegy ... A tulaj a gerenda alatt heverő holttest felé pislan- tott. Az orvos csak bólintott, kényszeredetten. Egy kislány az ácsorgók közt pi- tyeregni kezdett, az anyja felkapta. A főépítésvezető szája, mint egy önálló lény, megmozdult és hangot adott. — Én leemelem. Hol a telep? A tulaj arcán a megdöbbenés letörölte a kihívó tiltakozást. Az orvos elmosódó vonásaiból egy személytelenül csillogó szemüveg fordult az őrmester felé: — Rábízhatja ... Ö építette a nagykórhazat. A neve kint van a falán. — Nahát, akkor... — kezdte az őrmester, olyan hangon, mint a holtfáradt ember, aki végre rátámasz- kodhatik valamire. — Máma ez a harmadik balesetünk szerencsére a többi... A íőépítésvezetö érezte vállán a mázsás súlyokat. Hozzám vannak nőve, gondolta, nem olyan ez, mint annál a szamárnál. A mesékkel mindig ez a baj, sántít a tanulság. Ha kimossuk a zsákokból a sót, megmenekülünk, de a sót, amit valahová el kellett volna vinnünk, elhordja a víz ... Véreres szemét elfordította a halott kisfiúról, és a tulaj puffadt, szűkölő arcába nézett. — Ami pedig a balesetet illeti... Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, aztán a dzsippel elindultak a telepre. A főépítésvezető akkor már csak arra gondolt, milyen az a finom remegés a daru vezetőfülkéjében, ahogy a kötél végén a teher megemelkedik ... Amikor leért a partra, a nap már eltűnt a dombok mögött. Az erdő fái egybefolytak, most már egy erdész se tudta volna megkülönböztetni a lombok foltjait. A stégen egy horgász matatott, a magányos kockás pléden két mozdulatlan kupac hevert, az egyik alól előbarnállott a kislány alvó kókuszdiófeje. A főépítésvezető sietve átlépte a beomlott homokvárat. A torony csúcsán megdőlt faág — a zászló már sose kgyül fel rá. „Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-meg. állva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen.” Kötetet forgatok, József Attiláét. József Attila akkor már egy éve nem élt, amikor a ferencvárosi ház kapuján egy téli napon — nem először és nem utoljára — beléptem. Ott a földszinten, hátul, ott lakott B. Feri, az iskoiatár- sam. Abban a házban csak őt ismertem. Azt nem tudtam, hogy a költő szülőhelye az a ház a Gát utcában, a hármas számú. A szappangyár is ott volt, talán József Áron egykori munkahelye, a házak hátulsó tűzfalához ragadva, homlokzatát a Thaly Kálmán utcára fordítva. Nehéz. bűzös ködöket, néha illatos piperegőzöket bocsátott ki. S talán a Mama azon a lépcsőn ment a padlásra serényen, ami mellett én befutottam. Akkor én semmiről sem tudtam. Csak B. Feriről, aki beteg volt. Ajtót sem jött nyitni, feküdt az ágyában, dunna alá húzódva. Az ágy mellett szék, rajta bögre vízzel, és papírba csomagolva nyolc fillér. Azon egy negyed liter tejet — éppen egy csészével — hozhattam neki. Egy kis kenyér a konyhából került elő. Feri evett. És amikor magára maradt? És amikor újra éhes volt, vagy a láz bántotta? „A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen guggoló gyerek. Sír, mint cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek B. Feri anyja dolgozott, valahol kint a Soroksári úton, vagy az Illatos úton egy „bélgyárban.” Reggel korán ment, nem maradhatott otthon. Estefelé ért haza. Nem tudom, apja volt-e B. Ferinek? Azt soha nem kérdeztem. Mert lehet, meghalt, lehet, hogy elhagyta a családját, vagy a rend fogta le. Nem, azt nem illett kérdezni. Amikor anyja hazaért, kicsi tüzet rakott, kicsi ételt főzött a fiának. Maga talán nem is evett. Ezek a Gát utcai anyák talán soha nem is ettek. „A bögrét két kezébe fogta, és úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban.” Az én apám hajnalban indult munkába. Kerékpáron, Csepelre. Anyám Budára. Valaki azt mondta neki, rakjon papírt a cipőjébe, akkor nem fagy el a lába. Kitömte a cipőjét, nevetett: mit nekem a tél. Semmi az végiggyalogolni a Mester utcán, a Boráros téren, át a hídon, fel a méltóságosékhoz. Kesztyűje nem volt. azt nekem adta, hordjam én. Mert a tél kegyetlen volt. Marta a kabátot, szúrt a cipő résem át. A Gát utca és a Márton utca sarkán pékség volt. Meleg ömlött az ablakaiból, még a lehúzott redőny mögül is. Éjjelente lisztfehér sütőmun- kások iparkodtak befelé, észre sem vették a fal mellé lapuló rongycsomót: a kérege- tő volt, ott aludt minden éjjel. ,,A város peremén. mint lucskos szalmái hull 'a lámpafény, kissé odébb. egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld. hia ba, rálép a lábára a tél..." Verseket olvasok. A sorokat csak ma tudom bozzá- mérni a külvárosi télhez, a Gát utcához, a költőhöz. Akkor nem tudtam őróla, sem a Mamáról, csak B. Feriről. aki beteg volt. A költő pedig, akit csak halála után évekkel ismertem meg. már akkor a mienk volt; a Gát utcáé, a ferencváTosi, az angyalföldi gyerekeké, a külvárosi édesanyáké, akikről a Mama minden soraszói: „Nem nyafognék de most már késő, most látom, milyen óriás ő — szürke haja lebben az égen. békítőt'old az ég vizében Vincze István Két ifjúsági mű Balázs Anna: történetek Flóráról Martos Flóra, a magyar munkásmozgalom egyik kiemelkedő alakja. Sok intézményt — iskolát és úttörő- csapatot, KISZ-szérvezetet és művelődési házat — neveztek el róla. Élete, munkássága nem ismeretlen, mégsem tudunk elég sokat erről a bátorlelkű asszonyról. Ha élne, most 75 éves lenne. Balázs Anna munkatársa, barátja volt, s a szemtanú' hitelességével örökítette meg könyvében Martos Flóra életének néhány eseményét. Az egyik történetből megtudjuk, hogy 1918-ban ő volt az egyedüli látogatója a kórházban fekvő orosz foglyoknak. Másutt arról olvashatunk, hogy milyen sok szeretettel foglalkozott a „proligyerekekkel” a Tanácsköztársaság idején, — a milliomos Chorinék villájában. A Tanácsköztársaság budisa után börtönökben, internálótáborokban nyomorognak a politikai foglyok — ítélet nélkül. Flóra élelmet, ruhaneműt, pénzt gyűjtött, s becsempészte a lágerekbe, börtöncellákba. Titkos utakon külföldről érkező pénzzel, és az öntudatos munkások összegyűjtött filléreiből támogatta a bebörtönzöt- tek családját; ő volt a Vörös Segély vezetője. Aztán ő is lebukott. Háromszor szenvedte végig a legkegyetlenebb kínzásokat, de egy szót sem tudtak belőle kicsikarni, nem vált árulóvá. Ez a törékeny asszony lelkierejével, az igazságba vetett mélységes hitével a nála sokkal erősebbek fölé emelkedett. Szervezete azonban nem bir- ta a végtelenségig a bestiális gyötrést, verést, s 1938-ban Prágában belehalt börtönsérüléseibe. Pedig a párt gyógyulni küldte oda... Élete, munkássága valóban példakép. Érdemes megtudni, milyen ember is volt sok intézményünk nagyszerű névadója. Martos Flóra. Rónaszegi Miklós: Ki ördögi liquor Rónaszegi Miklós, akit eddig nagy sikerű indiántörténetei, tanulságos életrajzi és történelmi regényei tették ismertté az olvasó Ifjúság előtt, most már másodszor jelentkezik egy gyökeresen más műfajban: a fantasztikus regények műfajában. Ezúttal is szakít az elcsépelt hagyománnyal: hősei • nem a csillagközi térben kóborolnak, nem is valamiféle utópisztikus világ papírfigurái, hanem hús-vén alakok. Mert akárcsak a Rovarok lázadásában, most az „Ördögi liquor”-ban is Budapesten játszódik a történet. Egy különleges enzimről van szó, amely képes arra, hogy el- kocsonyásítsa az élő sejteket, anélkül, hogy megölné azokat. A fantasztikus regény témája tehát a sejtbiológia. Ámde az írót elsősorban az ember érdekli, közelebbről a továbbtanulásból annak idején kisemmizett, elvetélt egzisztenciájú főhős, aki veszett bosszúvágyában szinte akaratlanul hozza létre az ördögi enzimet, s tüstént meg is itatja nagy riválisával, a sikerember Kajetán Zénó doktorral... így kezdődik a regény, amelynek szédületes iramú meséjéből itt nem is árulunk el többet... Megyei pályázat a Dózsa-évfordulóra Dózsa György születésének 500. évfordulója tiszteletére „Az Ítélet Dózsa Györgye” címmel pályázatot hirdetett a megyei tanács vb művelődésügyi osztálya, a KISZ megyei bizottsága és a tanárképző főiskola. Mint a pályázat címéből is kitűnik, a pályamunkáknak általános, történelmi és filmesztétikai szempontból egyaránt értékelniük kell az ítélet című játékfilmben megjelenített történelmi korszakot, Dózsa György ábrázolását, a film eszmeiségét. A film vetítését május első hetében már megkezdte a moziüzemi vállalat. Normál és keskeny változatban került bemutatásra a járási székhelyeken, több nagy községben, illetve minden olyan községben is, ahol középiskola működik. Nyíregyházán május 15-én vetítik az ítéletet a Krúdy moziban, reggeltől estig — amennyiben a középiskolák igénylik. A két főiskola hallgatói iskolájukban tekinthetik meg a filmet. A pályázaton a megyénkben tanuló nappali tagozatos főiskolai és középiskolai hallgatók vehetnek részt. Külön kategóriában értékelik a főiskolások és külön a középiskolások pályamunkáit. Eszerint tűzték ki a díjakat, melyek a főiskolai kategóriában 1000, 600, illetve 300 íorint; a középiskolai kategóriában 800, 500 illetve 200 forint. A pályamunka terjedelme — mellékletekkel és illusztrációkkal együtt — nem haladhatja meg a 15 gépelt oldalt. A pályamunkákat a KISZ megyei bizottsága címére kell beküldeni szeptember 30-ig. A jeligével ellátott dolgozatokhoz borítékba zártan csatolni kell a pályázó nevét, korát, címét, iskolája nevét, szakát és évfolyamát tartalmazó feljegyzést. ..Az Ítélet Dózsa Györgye” pályázat eredményhirdetésére 1972. október 31-én kerül sor. Lakatos István: DAL A lélek tájai felett arcod, mint sebzett nap remeg, kezdődik — végső számadás —■ valami belső utazás. Nyílnak világok, mélységek fénye árad, sebek tengerszeme, zárva az' út visszafele. Mosolyod, mint fagyott, rezzenéstelen tó ragyog: szívem sötét telében . homlokod süt fehéren.
