Kelet-Magyarország, 1972. április (32. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

W2. április 3. SÜT ET MACYARCftSÄA« 1 9Ma? Valójában — hogyan is élünk ? „Csuk a tévében láttam még gyárai•* nagyipar a kukoricás helyén A színhely: Nyíregyháza, déli ipartelep „Itthon minden természe­tesnek tűnik. Aki viszont összespórol egy külföldi út­ra, ott sokszor gondol arra. nem is élünk mi olyan rosz- szul, mint ahogy idehaza el akarjuk hitetni magunkkal”. A vállalatnál szervezett, félig jutalomútról hazaérke­zett ismerősünk élménybe­számolója ennél a résznél vitát kavart. Egyesek helye­seltek: „Aki szeret dolgozni, tisztességesen megélhet. Csak nem kell az igényekkel a fel­legekben járni... Azok hábo­rodnak legtöbbször, akik ti­tokban tollasodnak, vagy hú­zódoznak a munkától... Aki megbecsüli a keresetét, az nem fél a másnaptól!” Mások így kontráztak: „Nem jut még mindenki­nek kocsira, meg dácsára... Vannak családok, ahol alig tudják kihúzni fizetéstől fi­zetésig... Drágulás is van, s meg kell nézni, milyen for­galmat bonyolít a bizományi, meg az olcsó áruk boltja...” Ilyen légkörben aligha le­het érvelni a statisztikai át­lagokkal, amelyek pedig szi­gorúan rögzítik a hangulat­tól, a vélt vagy valós sérel­mektől mentes társadalmi igazságot. Csakhogy véle­ményt, bírálatot általában az egyes ember alkot, nyilvá­nít, s ő a jövedelem, az árak, a megélhetés alakulá­sára, a saját mércéit hasz­nálja. Melyek ezek? Piaci ár, lak­bér, a gyermeknevelés költ­sége, szolgáltatási díjak —, s persze amiből mindezt fe­dezni kell: a cetli, vagy a boríték a fizetés napján. Ha „nem is élünk mi olyan rosszul”, akkor hogyan is élünk valójában? Példaként kívánkozik ide az az idős szabász, akit ar­ról faggatott nemrég egyik cipőgyárunkban az újságíró: mit kapott munkája után a húszegynéhány év alatt. „Munka volt elég, a fizetés hor jö; ’ hol'"gyenge; meg ki­tüntetés, prémium, ha futot­ta rá. S egyszer végigsétál­tam a Szajna partján, Pá­rizsban: az üzem költségén voltam ott a cipőipari kiállí­táson”. Csakhogy ez nem éppen szerencsés példa! Nem jutott a mi megyénkben 10 ezrek­nek sokáig ipari munka, s azok is kevesen vannak, akiknek kormánykitüntetést tűztek a gallérjára, de a leg­Necsak átvészelni i A főiskolás tanulja meg a négy év alatt a gondolkodást, a gondolkodtatni tudásit, ma­radjon benne igény később is, hogy kutatgató, nyugtalanul újat kereső egyéniség marad­jon. Ha ezt nem éri el a főis­kola, akkor az egységes pe­dagógusképzés is illúzió ma­rad. Szoktatni a tudományra! Páll Miklós főigazgató-he­lyettes, a biológiai intézet ve­zetője erről a következőket mondja: — Ki kell lépni sa­ját szűk világunkból. Ezért aztán a tanszékek keresik azokat a kapcsolatokat, ame­lyek lehetőséget nyújtanak tudományos programokban való részvételre; módszert ad­nak, bonyolult feladatok megoldását segítik. A mate­matikusok a miskolci mű­egyetemmel, a kémikusok a Debreceni Kossuth Egye­temmel, a földrajzosok a sze­gediekkel, a fizikusok a Deb­receni Atommagkutató Inté­zettel, a testnevelők a TF-fel, a biológusok a szegedi és gö­döllői egyetemmel, a megfe­lelő intézetekkel állnak kap­csolatban. Csupán két bizonyíték e módszer hatására: a fizikai tanszék immár országhatáro­kon túli tudományos eredmé­nye éppen a debreceniekkel közös kísérlet során született. A biológusok fénytani kísér­letei a szegedi munka kont­rollját jelentik, és segítik az erre előírt KGST-program végrehajtását. Műhelyt teremteni! Vagyis ne egy-két tanár kevesebben azok, akik Pá­rizs szépségeiben gyönyör­ködhettek, közpénzen... Ugyanebben a cipőüzemben így örvendezett egy másik idős cipőmunkás: „Megjött egyszer a szén az üzemnek, a mi brigádunk vállalta, hogy ha nincs rá fogdmeg ember, kirakjuk mi társadalmi munkában a vagonból. Ki_ melegedtem, nekidőltem a hideg falnak, megfáztam, s két évig éltem kétségek kö­zött a tüdőszanatóriumban, meg otthon a betegágyban. De most már minden rend­űén, lekopogjam, makk- egészséges vagyok!” Ehhez hasonló ellentétes példákkal naponta találkoz­hatunk. Gyönyörködünk a szép nyíregyházi körút im­pozáns tömbjeiben, ahol igen sok kétkezi munkás­ember családja talált már otthonra — s közben ked­vünket szegi, hogy még min­dig sok a drága, a sokszor lelketlenül méregdrága al­bérleti díjat fizető család. Plakátok hirdetik a ritka ízek vacsoráit az éttermek­ben — ahová lassan már protekcióval lehet csak be. juni, olyan nagy az érdeklő­dés — és közben szidjuk az üzemi konyha egyhangú menüjét. Panaszkodunk a kereskedelemre — mert jól „becsomagolja” a szabad árak emelését, aztán meg azért verjük el rajta a port, mert hiába fizetné meg a vevő, nem kínál jó választé­kot a jobb, importholmikból, amiért egyre többen a pénzt sem sajnálnák, csak lenne. Hosszan lehetne példálóz­ni, de az eredmény ugyanaz volna: ami jó, az csak ter­mészetes, arról minek be­szélni, — tehát hallgatunk is róla. „Már többször nincs sör a boltban, tehát közeleg a nyár. Valamikor tizedeimyi sör is sok volt, mert csak ke­veseknek jutott rá; Most nemzeti ital, a segédmunkás vacsorája is csak ritkán mú­lik el nélküle.” Persze, ez megint vérsze­gény példa, hiszen a sör nem létkérdés. Valóban. Csakhogy a mai lét sem a tegnapi, s a mostani gond is más, mint amivel még tegnap küszköd­tünk. Vannak, akik könnyen szerzik a súlyos ezreseket, amiből sok mindent megen­gedhetnek maguknak? Saj­nos, még vannak. S akadnak olyan viszonyok között élők, kutatómunkájává változtatni a pedagógiai munkáit segítő tudományos tevékenységet. Jó értelembe vett tömegmé­retű „brain drain”-t, szellemi rohamot! Nos, van eredmény. A tudományos diákkörök­ben sok száz fiatal dolgozik. A most zajló országos konfe­renciákra több nyelvész uta­zik. Nyolc dolgozatot fogad­tak el a közgazdasági és marxizmus témákból, hat bio­lógus szintén országos sze­replésre készül. Nyíregyháza ad otthont április 20-tól & diákkörök természettudomá­nyi szekciója országos konfe­renciájának. Nem tudós diá­kok, és nem diáktudósok az ezeken résztvevők. Csak töb­bet akaró főiskolások. És va­jon marad-e későbbre a lángból valami? A nyelvészeti tanszék ve­zetője. Bachát László nagyon bizakodó. — Vegyük elő az országos tájatlaszt. Ebben a kötetben (kirakja a hatalmas lapokat) mezőgazdasági fo­galmakat találunk. Az orszá­gos gyűjtőpontok között sza­bolcsiak is vannak, mégpe­dig bőven. Nem néhány ta­nár bogarászása hozta össze az eredményt. Hallgatóink érvek óta gyűjtik a táj szava­akifc a nagy család, vagy a főnöki antipátia miatt szor­galmas munkával sem tud­nak változtatni hétköznapja­ik egyhangúságán? Sajnos ilyenek is vannak, s jócskán találunk olyanokat is, akik a több pénzből sem tudnak tartalmasabban élni: vagy elherdálják, vagy az értel­metlen gyűjtés, kuporgatás rabjaivá válnak. Ilyenek is, olyanok is vannak. Haszontalan kísérlet volna azonban bizonyítani, hogy ők vannak többen. A többség, a nagy átlag gond­jaival, kisebb-nagyobb bosz- szúságaival együtt is napról napra jobban él. Drága az építőanyag — s még így is sorállás van érte. Megszóljuk az áruellátást, s egyre-másra szezon végi kiárusításra kényszerül a kereskedelem. Ha véletlenül nincs citrom, vagy narancs a boltban, szá­mon kérjük: hogy-hogy? Drá­ga a bútor is, de meg kell nézni egy fiatal munkáscsa­lád lakását! Sokalljuk a pénzt a húsárukért, s közben a vendégnek rogyásig rakjuk az ünnepi asztalt. Megszól­juk még a kocsit, a hétvégi telket, miközben ezrek, tízez­rek várják a kiutalást, a parcellázást. Ez megint túl szép így. Igaz, hogy milliókat tartanak a szabolcsiak is autónyere­ményben, de jócskán van­nak, akik személyi hitelért állnak az OTP pénztáraihoz, ha nem is a napi megélhetés­re kérik. Nem rosszul, s nem fénye­sen, csupán kiegyensúlyozot­tan élünk. Valamikor ez nagy dolog lett volna, ma meg­szokott. Nem gomba módra nőnek ki a földből új lakó­negyedeink, hanem — fá­radságos munka árán — csak épülnek, néha késés­sel, olykor hiánypótlással, de folyamatosan. Verejték árán erősödték meg, váltak vonzó munkahelyül terme­lőszövetkezeteink; megküz- dünk minden új ipari léte­sítményért, kórházi pavi­lonért, ostomyéles lámpáért, s az utolsó méter kőjárdá­ért. Ha mindebben valami ter­mészetes, az csak egy lehet: a jó légkörben végzett közös munka, terveink valóra vál­tásának, megújuló igényeink kielégítésének egyedüli for­rása. t : Angyal Sándor it Megtanulják módszerét, kialakul bennük az érzék, megismerik a feldolgozás módját. Hozzájárulnak egy országos kutatáshoz, és ami­kor kikerülnek egy-egy falu­ba, nem állják meg, hogy ne közöljék, ha valami újra buk­kannak. Bázisokká válnak ta­nítványaikkal, környezetük­kel egyetemben. De a főiskola nyelvészei nem elégszenek meg saját „belügyeikkel”. Minden hall­gatót okítanák a helyes ma­gyar beszédre. Igaz. kicsit mostoha körülmények között, heti egy órában. Nem az igazi ez még! De alakul a mag, az a műhely, amelyben 1000 le­endő pedagógus tanulja meg a logikus gondolkodás alap­ját képező logikusan szer­kesztett, helyes beszéd alap­jait. És most gondoljuk vé­gig a sort: helyesen beszélő tanár, módszeresen tanított általános iskolás, nemzedé­kek, melyek már nem egy el­avult helyesírás-centrikus, vergődő magyar nyelvtanulás rossz reflexeivel indulnak a további iskolák felé! Egy emelettel feljebb, a fi­zikai tanszéken iszogatom a kávét, dr. Makranczy Béla tanszékvezető tanárral. Vá­Egy fényképet mutatnak a gyárban azzal, hogy ez volt a kezdet. A képen egy öreg pa­rasztház kis lugasszőlővel. Körülötte sivó homokdom­bok, s nagy tábla kukoricás. A fotót mindössze négy éve készítették. S azóta? Megépült a Hajtómű- és Fel­vonógyár 4. számú nyíregy­házi gyáregysége. Szemben vele a papírgyár, körülötte a közúti építők géptelepe, tá­volabb a betonrelé. Ezen a területen már ma is több, mint kétezer ember dolgozik és az ipari gyűjtőút forgalma vetekszik a Kossuth térével. A környéket csend­ben nevezték el déli iparte­lepnek. Lány az automatánál HAFE. A portál előtt par­koló gépkocsik, beljebb mo­torok, robogók, kerékpárok megszámlálhatatlan tömege. Mielőtt beljebb kalauzoljuk az olvasót, jó tudnia., hogy a nagyvállalat öt gyáregysége közül a nyíregyházi a legkor­szerűbb. Itt készülnek a leg­modernebb termékek is. Az elektroforetikus festőberen­dezések, az autóbusz sebes­ségváltó alkatrészek és az angol King-licenc alapján a konvejorok s a liftek ajtói. Hatvannyolcban kétszáz­egyen, ma hatszázhuszon- nyolcan dolgoznak itt, s az ötéves terv végén már ezren. Termékeikkel találkozik a moszkvai Lihacsov autó­gyár, a rosztovi és a cselja- binszki gyár munkása, a gyártmány eljut Lőcsére, Bu­karestbe, Berlinbe és Jugo­szláviába. De a Hajdúsági Iparművek mosógépei, cent­rifugái és porszívói által a szabolcsi háziasszonyok is ta­lálkoznak a HAFE munkájá­vá!: az itteni korróziógátló berendezéssel festik ezeket a gépeket is. S hogy milyen minőségű a munkájuk? Arra álljon itt a legutóbbi példa: versenytár­gyaláson más külföldi part­nerek elől nyerték el a leg­nagyobb piac, a Szovjetunió hároméves megrendelését. Félmilliárdos értékű áru ta­lált így gazdára. A gyár most készül az avatásra. A böjti szél hord­ja az udvaron a homokot, de az épületekben kellemes meleg, minden feltétel adott a jó teljesítményekhez. Nem rom, hagy a fizikáról bessaíf- jen. De nem ezt teszi. A fi­zikus egzaktságával a némi­leg megfoghatatlan pedagógia korszerűsítéséről besaél. A XX. században a Szálka minden más tudományra húzóhatással volt. A pedagó­giára is. Ezért nálunk külön szerepet kapott az úgyneve­zett tantárgypedagógia. Tan­székünk kutatásait is meg­szabta ez. Három évig dolgoz­tunk ezen a témán: a fizikai fogalmak kialakulása a főis­kolán. Az eredmén}y az ok­tatásban korszerű eljárást ve­zettünk be, nálunk minden hallgató egyidőben végzi kí­sérletét az előadóval. Nem­csak a fogalmákat értik. job­ban, de ezáltal a kevéssé vál­lalkozó kedvű, lányok is rá­szoknak a kísérletre, nem fél­nek, maguk is tudnak eszkö­zöket konstruálni, bátrak lesznek az iskolában is. Négy éven át itt mindenki minden fizikai kísérletet elvégez. Egyszerűen nem lehet meg­úszni. Menjünk tovább: Hadházi Tibor kidolgozta és kipróbál­ta a hallgatók tudása értéke­lésének matematikai-statisz­tikai módszerét, amely min­is hasonlít ez a gyár a régi és még ma is bennünk élő vasipari üzemekre. Két — összesen tízezer négyzetmé­teres — csarnokában azt is mondhatnám, hogy idilli a körülmény. A nagycsarnok forgácsoló­részlegében piros-fehér pety- tyes kendőben ül egy lány a programvezérléses automata gépnél. Molnár Erzsébet irá­nyítja, vigyázza a munkát. Négy hónapja van itt, Tisza- dadáról jött. Úgy érzi magát a kékre festett önjárók, a „mechanikus robotok” tár­saságában, mintha itt szüle­tett volna. A másik csarnok­ban a sárga konvejoralkat- részeket rakják egymás mel­lé. Nézi az ember a lányokat, asszonyokat, ahogy a kis okos masináknál ülnek, s arra gondol, hogy ebben a gép­gyárban könnyebb dolgoz­niuk, mint otthon, a konyhá­ban. Csesznák, a „vezérlő“ Tiszta a levegő, légkondi­cionáló berendezés, világos­ság. Hol vagyunk már attól az időtől, amikor megyénk székhelyének egyetlen vas­ipari üzemében — a Má- jerszki-féle úgynevezett vas­gyárban — a hideg földön, pufajkában kellett bütykölni a kormos traktorokat! A HAFE nyíregyházi gj'á- rában elmondták: hétszáz va- gonnyi vasat, ebből kétszáz vagon lemezt kell évente fel­dolgozniuk. A nehéz fizikai munkát gépek helyettesítik, amelyeken csak egy gombot kell megnyomni. Csesznák József betanított munkás a leghatalmasabb, huszonöt- milliós francia singyalut „ve­zérli.” Azt mondja, másfél hét alatt tanulta meg. Nyom­ja a színes gombokat, a gép engedelmeskedik, a rozsdás sindarabok tükörfényes, ezüstös színben kerülnek le a kívánt vastagságban. A munkás a kérdésre, hogy nehéz-e itt, csak moso­lyog, ugyan, mi lenne a ne­héz? De többet akar tudni, levelező a szakközépiskolá­ban. Kellemes „Bábel“ Hol a füst és a korom? Azt ugyan kereshetem — mondja Kovács Győző üzemgazdasági osztályvezető. Egyszerűen den tényezőt figyelembe vesz. Vagy egy másik téma: a tanszék: mos t azon dolgozik hogy elkészítse a főiskolai fi­zikaoktatás szemlél:tetöanya- gát, aani ma nem létezik. A kísiériieit, a feldolgozás és a kontroll időszakában min­dig ott vannak a hallgatók. A szakmai ismeret mellett így taeiulpak modern pedagógiáit, a tantárgy megtaníttatásának új módszerét. Egy pillanatra el kell gon­dolkodni. Vajon mindez ' nem túlzottan idealizált? Va­jon a tanító és tanár,' aki ki­kerül egy kis iskolába, nem kap-e sokkot akkor, amikor látja: az élet íukarabb a le­hetőségekkel, mint a főisko­la? A hallgatók közül Gáti Ma­rika fogalmazta meg talán er­re a választ: — Furcsa lesz a kollégiumi kényelem után a földes albérlet, a főiskola nyújtotta lehetőség után a korántsem zavarmentes be­illeszkedés a tantestületbe, a megbarátkozás a sokszor pri­mitív iskolai feltétellel. De hát mikor töltődjünk fel ak­kumulátorként, ha nem itt, s négy év alatt? Vajon mikor alakuljon ki bennünk a sok hal több utáni vágy, ha nem itt? • Feltöltődni' Nem átvészel­ni! E két felkiáltás közé lehet beszorítani mindent,’ ami lé­nyeges. Mert iskoláinkba nem unott iskolamesterek kelle­nek. Hanem nyugtalan szel­lemű, újítani tudó és akaró pedagógusok. Következik;: A ateó. nincs. Olajjal fűtenek. Évt ötmillióért. Gyár ez már a javából. Mai gépgyár. Majdnem ezzel szemben a papírgyár bejárata. Aki a négyes főúton közlekedik, még írem sokat lát, csak azt, hogy megnőttek a falak. Aki este a Szabolcs-szálló hali­jában jár, csak annyit tud, hogy német, svéd, angol be­szélgetést hall, hogy onnan is vannak szállóvendégek. De a déli ipartelep egy Bá­bel. Belül magyarok építe­nek magyarok, olaszok, ango­lok, svédek, németek, sváj­ciak szerelnek. Építik a gyá­ri utat is, a munkások — legutóbb már háromszáznál is magasabb volt a gyári lét­szám — az ideiglenes faven­déglőben ebédelnek, s állnak a főfalak a papírgyári óvoda épületén. Pedig három esztendeje még senki sem tudta, hogy mi lesz .ezen a helyen. Ma már annál inkább. Csak oda kell állni a munka közelébe. A csarnok — amely két­százharmincöt méteres, véget nem érő falrengeteg — két ol­dalán állnak a sínek. Bejön a MÁV-pályaudvarra a nyers­anyaggal — fehér porral — megrakott szerelvény. A va­gonokat kitolják az ipari vá­gányra. A papírgyár két szép kék NDK-mozdony a eléjük áll és behúzza a ko­csikat a csarnokok két olda­lára. Jönnek a villamos tar­goncák és elviszik az anya­got a görgősorra, amely vé­geláthatatlan. A görgők vi­szik a papíranyagot a gé­pekre. • „Megbarátkozom a gyárral“ És így tovább. Jön a kész papírlemez, olyan, amilyet Magyarországon még nem gyártottak, a hétrétegű, s az útja a gyárból ki éppen olyan egyszerű, szinte embe­ri kéztől mentes, mint a nyersanyagé. De most még ahhoz, hogy induljon a próbaüzem, taka­rítani kell. Az asszonyok, akik holnap már gépekhez állnak, seprűvel tisztítják majdani munkaterületüket. Garai Istvánnét állítom meg, aki azt mondja, hogy itt lakik közel a Szilfa ut­cán. — Mit fog dolgozni? — Azt mondták, hogy automata tűzőgépnél. — Tudja, hogy mi az az automata? — Nem tudom, de a gépet már láttam. Biztosan nem lesz nehéz. — Dolgozott már az ipar­ban? — Csak a tv-ben. láttam gyárat. És most. Negyvenkét éves vagyok, de biztosan megbarátkozom a gyárral. Nem lehet egy ördöngős mes­terség. Elmondja, hogy amikor megkezdték rakni az alapját, már akkor arra gondolt, de jó lenne benne dolgozni. Most sikerült. Gosztola Ferenc viszont, aki a százhúsz méteres gép­monstrumot kezeli nemsoká­ra, egy évig tanulta a. Cse­peli Papírgyárban a szak­mát. Azt mondja, jobbak, modernebbek a körülmé­nyek, mint Csepelen. Már csak a villamosbekötés van hátra, s indulhat a próba­üzem. A huszónnyolcezer négy­zetméteres gyár minden por- cikája mozgásban. Gép és ember harmóniája kell ide, hogy nem is sokára ontsa a papírt az új gyár, a legújabb nyíregyházi nagy munkahely. Amelynek minden munkahe­lye egymillió forint Korszerű, modern, a leg­újabb ... — ezekkel a jel­zőkkel találkozni ma á nyír­egyházi déli ipartelepen. Amelynek az a régi fotója azt a parasztházat örökítette meg udvarán a szőlőlugas­sal. s a környezet a kukorica volt és a homok. S azóta mindössze négy év telt el, Kopfca Ja mi* A tudomány és művészet szabolcsi műhelyeiből (II.) Bürget Lajos riportsorozata A módszerek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom