Kelet-Magyarország, 1972. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 31. szám
Vasárnapi melléklet „Ha elmondod.,/' Bejött a szerkesztőségbe egy asszony, s azt mondta, hogy az ügyeskedőkről szóló cikkünk teljesen ráillik az ő falujára. Mert van ott egy dinasztina, amely mindent learat, jogtalanul jut magas jövedelmekhez, csapja be embertársait, az államot. ' Mondom az asszonynak, hogy megvizsgáljuk a dolgot, de közölje a nevét. Azt nem lehet — válaszolta —, akkor inkább hagyjuk az egészet. Mert az újságíró kimegy, szétnéz és visszamegy, de ő ottmarad, s élete végéig érezheti ennek a panasznak a hátrányát A panaszos — jóllehet úgy tűnik, igaza van — nem akarta, nem merte vállalni <a felelősséget, a kockázatot. Pedig vállalnia kellene, hiszen ő koronatanú, nélküle nem, vagy csak igen nehezen terelhető az igazság medrébe az ügy. De talán megérthetjük őt is. Egyszerű ember, s attól is tart, hogy egyedül marad az igazságával, mert a többieket megfélemlíthetik, ellene hangolhatják azok, akik ezt ma még megtehetik. Van persze, aki vállalja a felelősséget egy bizonyos határig. Mint az az asszony, aki egyik megyei üzemünkben dolgozott egy laborban, ahöl a termékek minőségét vizsgálták. S nem egyszer kimutatta, hogy a termék nem felel meg a követelményeknek, nem mehet a piacra. A szaktechnikust ezért sok szemrehányás érte az üzem vezetőitől, sőt munkatársaitól is. Miért olyan alapos, felelősségteljes. így kevesebb lesz a nyereség, a prémium. Ennek ellenére újra és újra kimutatta a minőségi hibákat. Vállalta a kockázatot. Azt, hogy kimaradt a prémiumból, s azt is, hogy amikor igazságtalanságok sorozata érte. az üzemvezető a férjének is azt mondta róla, hogy nagyszájú, azért nem szeretik. S azt is vállalta, ami utána következett: hogy áthelyezték szakmunkása munkakörbe. Most ott dolgozik, de becsüli önmagát. Sokkal kevésbé teheti ezt az üzemvezetője, aki már nem vállalta a felelősséget a rossz termékekért, de azért sem, hogy ő a hibás abban, amiért ez az asszony elkerült a helyéről A minap történt meg egy másik megyei vállalatunknál, hogy az egyik felelős beosztású ember csak azért nem döntött egy fontos ügyben — s az ügy ezért húzódott több, mint egy évig —, mert félt a felelősségtől. Megvárta, amíg a dolgozói panasza megjárta a felsőbb fórumokat, s azután megnyugodott, kifizette az elmaradt túlórákat. „Ez így már más — mondta megnyugodva —, így engem már senki nem vonhat felelősségre...” Kérdezhetné az olvasó, hogy miért fizetik akkor ezt az embert, ha éppen azért .nem vállal felelősséget, aini munkaköri kötelessége? Előttem van egy névtelen levél egy konkrét me- , gyei üzemből, ahol a szervezetlenség miatt hetekig elmaradt a dolgozók bérkifizetése. S ebből egy mondat: „Aggasztó, hogy egy illetékes gazdasági vezető sem tud, vagy nem akar kérdésünkre konkrét választ adni...” Valóban aggasztó. Ismerem ezt a vállalatot. Tudom róla, hogy néhány vezetője — talán nem rossz szándékból ugyan — csődbe juttatta az üzemet. De ak- koí miért nem áll most közülük legalább egyetlen egy a dolgozók elé és tárja fel az igazságot? Miért nem vállalja a felelősséget azért, amit éveken át tett, amiért a termelési és más tanácskozásokon annyira hadakozott? És hányszor' hallhatja manapság az ember felelős munkahelyi vezetők szájából, hogy intézkedni kellene már egy-egy ügyben, mert ellenkező esetben komoly károk származhatnak. Kellene, de nem intézkedik? Miért? Erre kérdezi vissza: miért éppen ő? S ha nem csinálja helyesen, akkor ő üti meg a bokáját... Üsse meg más, kapjon ki más. Ez is egy módszer, igaz, az utóbbi években mindinkább lejárt ennek a gyakorlatnak. Az önállósággal együtt jár a felelősség is. Aki az egyiket igényli, vállalta a másikat is. Mind kevesebb a lehetőség arra, hogy egy felelősnek titulált ember meghúzódjon az árnyékban, mossa kezeit. De még van. Van olyan igazgató, aki szabadsága idején is irányítja a vállalatot, aki még a gépkocsik elosztási jogát is magának tartja fenn, bár rajta kívül gazdasági és műszaki igazgatója, több felelős szakembere is van a vállalatnak. De ugyanaz a vezető, aki ennyire sem bízik meg a beosztottjaiban, a hibás intézkedések következményeit azokra akarta áthárítani. Egyedül követte el a hibát, s amikor emiatt bajba került, bebújik az esernyő alá, mint a2 a tsz-elnök, aki a jogokat nem, a felelősséget már a vezető testülettel akarta megosztani. Talán van, aki emlékszik arra a francia filmvíg- játékra, amelyben fizetett bűnbakot tartottak, aki a felelősséget mindig magára vállalta, miközben az igazi felelősök a markukba nevették. Ott jót mulattunk, de megkeseredik a szánk, ha olyanokkal hoz össze a sors, akik életünk hétköznapjait akarják átlébzselni azzal, hogy soha semmiért nem hajlandók vállalni az ódiumot. Természetes, hogy egy esztergályosnak vékonyabb lesz a borítékja, ha selejtesek a munkadarabjai Miért nem természetes viszont, hogy a vállalatvezetők selejtjét is mindig és mindenütt meefizettessék? Mert a magasabb beosztás nagyobb felelősséggel jár. S aki nem akarja, vagy nem kénes ezt vállalni, az lehet rendes családapa, válogatott kifejezésekkel megáldott, szalonképes tárgyalópartner. De ió vezető nem-lehet. Magam is ismerek embereket, akik elmondják hol és mi a hiba. hogyan lehetne rajta javítani. Négy- szemközt. De figyelmeztetik az újságírót. hogy csak neki, csuoán barátilag Ha elmondod, letagadom — alapon. És mennyi esettel találkozunk, amikor magára * maradt egy ember a bírálattal, mert elmondta azt, amivel meabízták a többiek. Akik ezt a felelősséget már nem vállalták. Volt, aki e sorok írójának nyilatkozott, s mikor annak tartalmáért felelősséget kellett vállalnia közölte, ő nem mondta, nem úgy mondta. Nem könnyű felelősséget vállalni De kell. Mert ez viszi élőre az ügvet. Az emberekben van felelősségérzet. Ebresztgetni és fokozni ezt nagyon fontos dolog. Mert ezen nagyon sok múlik. Kopka János Nyíregyházi képeslap a Széchenyi utcáról. (Elek Emil felvétele.) BorisX fegorov: Bizalmaskodás « Kozdojev a fürdőszobában lubickolt, miközben megszólalt lakásán a telefon. A kagylót a felesége vette fel, s bekiáltott hozzá: — Fegyuskám, Szása keres. Sürgősen beszélni szeretne veled! — No, ez Cvetkov lesz! — dünnyögte kelletlenül Kozdojev. — Mi a fene kell vajon neki?... Jól van, mondjad, hogy rögtön megyek.' Tíz percig nyugodtan várhat. — Két-három perc múlva ismét csengett a telefon, s mivel Kozdojev még mindig lubickolt, ismét a felesége futott a készülékhez. — Hát most meg mit mondjak már neki, Fegya? — szólt be a fürdőszobába kétségbeesetten az asszony. — Mondd meg neki, ha nagyon akar velem beszélni, akkor legyen még egy kicsit türelemmel... És... beszélgess vele addig is... Trécselj egy kicsit!... — Kérlek!...' — szólt vissza készséggel Kozdojev felesége, s mivel az ilyesfajta megbízatást mindig hallatlanul szerette, nyomban el is kezdte; — Halló?... Hogyan?... Azt kérdezi, hogy vagyunk? Elég jól. Tegnap vendégeink voltak. Sajnáltuk, hogy maga nem volt köztük. Rém nagy muri volt! A férjem egyik régi ismerőse jött fel a haverjával, és tudja, .hogy van ilyenkor. Csak úgy ömlött a pia! Mit mond? Hogy az én Fegyám nem iszik? Nem a fenét! Csak úgy vedeli‘az italt. Persze, a munkahelyén ezt nem tudják... Hanem ő még így is messze áll a barátjától. Az aztán tudja vedelni az italt! „Úgy vedelem én a konyakot, és úgy nyelem a finom falatokat, mint a kacsa a nokedlit, ha már egyszer potya!” — hangoztatta kajánul többször is az uram haverja. Persze, mi meg csak röhögtünk rajta. Jó vicc, nem? De beszélt ő ennél még nagyobb marhaságokat is, a csoda se tudná azt most mind elsorolni. Az asszony ismét benyitott a fürdőszobába egy pillanatra: — Még mindig a kádban vagy r- korholta az urát. — Ez aztán már igazán nem illik! — Dumálj csak neki, csak dumálj! Egyszer ő Is alaposan megvárakoztatott engem. Legalább most visszaadom a kölcsönt! — Jön már a fiérjem, szóénál, — folytatta az asszony az időhúzást, — csak egy kicsit legyen még türelemmel. Tessék? Hogy én hogy érzem magam? Remekül. Azt mondják, egy cseppet sem öregszem. Ehhez mit szól? Tudja, van a férjemnek egy ismerőse, rém nagy kujon az illető, és az szokta mondani mindig, — idézem! — „a mi asszonykáink egyáltalán nem öregszenek. Mert bár a születésnapjukon eggyel mindig több lesz az éveik száma, de ezt március nyolcadikén minden esztendőben korrigáljuk”. Érti, ugye?... Rém nagy hóhányó az illető! Igazi szoknyavadász. A mindenható mentse meg az ilyenektől a nőket!... És képzelje, mostanában sokat utazik repülőgépen a pasas, mert olyan a beosztása. Amikor egy-egy útról hazatér, a gyerekeinek mindig cukorkát hoz. Azt a cukorkát, amit a s^ewardes- sektől kap a gépen, meg'aztán idelenn... Persze, képzelheti, hogy miért... hogy ő sem marad nekik adós... Hogy mondta?... Hogy maga is sokat repül? Hát maga... hát maga a Hlebnyikov?! Istenkém, hát miért nem ezzel kezdté?... Kozdojevné majdnem hanyatt esett ijedtében: Hlebnyikov pontosan a férje főnöke volt. — Halló... hall... — dadogta, — ö-ö-ö... Rögtön... rohanok... Hívom... Kozdojev — mivel közben ő maga is meghallotta, kivel tereferél az asszony —, mint egy félbolond, meztelenül rohant ki á telefonhoz a folyosóra. — Alekszandr Lukics Hlebnyikov?... Kérem, bocsásson meg... Ne haragudjon... Ugye, nem ha... ha... ha... haaappcci! Happpci!... Kozdojevről ömlött a víz.' Egy jókora tócsa közepén to- porgott. A felesége idegesen emelte fel férje egyik lábát, hogy a fürdőnadrágot valahogy ráhúzza... — Persze... igen, igen... Hogyne!... Van, van!... — mondta Kozdojev dideregve, elkékült arccal a kagylóba, s folytatta volna még tovább is, de benyitottak a szomszédok, akik sikítva-bámulva meredtek a tócsában topor- gó furcsa látványt nyújtó Kozdojevre. Másnap Kozdojev ágynak esett. Napokig félrebeszélt. Fordította: Krecsmary Liszté
