Kelet-Magyarország, 1972. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 49. szám
i. oldal WT FT MAr?YARnRQ7ÍC VASÄRNAPI MPT r ptrr.PT Az idős nénihez, Agafja Zsuravlovához megérkezett a fia, Konsztantyin Ivanovics, feleségével és kislányával. Látogatóba jöttek, megpihenni. A falu Novaja — nem nagy, ám, — Konsztantyin Ivanovics mégis taxit fogadott, melynek a csomagteréből a család sokáig cipelte befelé a nehéz bőröndöket... Hamarosan tudta az egész falu, hogy Agafjának családostól megérkezett a fia, a középső, Kosztya, aki gazdag, meg tudós. Estére már a részleteket is tudták; azt, hogy kandidátus, hogy a felesége is kandidátus. hogy a lányuk meg iskolás. Azt is tudták, hogy Agafjának elektromos szamovárt, virágos háziköntöst, meg favillákat hoztak ajándékba... Napszálltakor Gleb Kapusztin tornácán parasztok gyülekeztek, várták Glebet. Gleb Kapusztinról el kell mondani a helyzet megértéséért, hogy miért az ő tornácán gyülekeztek az emberek, és, hogy mit is vártak tulajdonképen. Gleb Kapusztin — olyan negyvenéves, vastagajkú hirtelenszőke paraszt, aki olvasott embernek számít, és ráadásul még kaján is. Novojából, bár nem nagy falu, mégis több tekintélyes ember származott: egy ezredes, két pilóta,' orvos, újságíró. És Íme, most itt van ez a Zsuravlov, aki ráadásul kandidátus. Az vált szokássá, hogy amikor a faluból elszármazott valamelyik tekintélyes ember hazalátogat egy rövidke időre, a szülői házban este összesereg- lettek a falubeliek — hallgatták a földi érdekes történeteit, vagy beszélgettek a maguk dolgairól; ha a földi érdeklődést mutatott eziránt — és egy alkalmas pillanatban Gleb Ka- pusztin előlépett és megleckéztette a tekintélyes embert. Ezzel sokan elégedetlenek voltak, mások viszont, főként a parasztok, egyszerűen várták, hogy Gleb megleckéztesse a tekintélyes embert. Sőt, nemcsak, hogy várták, de előre el is mentek Glebhez, és azután együtt mentek vendégségbe. Olyan szertartásosan vo_ nultak, mintha színházba mennének. Az elmúlt évben Gleb az ezredest leckéztette meg — ráadásul ötletesen, szemnek, fülnek tetszetősen. Az ezernyolcszáztizenkettes napóleoni háborúról beszélgettek... A beszélgetésből kitűnt, hogy az ezredes nem tudja pontosan, hogy ki adta a parancsot Moszkva felgyújtására. Azaz, hogy csak annyit tudott megmondani, hogy egy valamiféle gróf, akinek a vezetéknevét eltévesztette és azt mondta, hogy — Raszputyin. — Gleb Kapusztin mint a héja úgy csapott le az ezredesre... És megleckéztette. Valamennyien tűzbe jöttek, látva a történteket; az ezredes pedig káromkodásba tört ki... Elfutottak egy tanárnő lakására, hogy vele ellenőriztessék a név helyességét. Gleb Kapusztin magabiztosan, de izgalommal télién várta a döntő pillanatot, és csak azt ismételgette: „Nyugalom ezredes elvtárs, nyugalom; csak nem veszítjük el a türelmünket, igaz?” Glehnek lett igaza. Győzött. Az ezredes ököllé! ütötte á fejét, és alig tudta magát túltennt az eseten. Szinte megzavarodott. Az eset után sokáig beszéltek a faluban Glebről, újra meg újra meséltek, hogy hogyan ismételgette: „Nyugalom, ezredes elvtárs, nyugalom, csak nem veszítjük el a türelmünket, igaz?” Csodálkozva néztek fel Glebre. Az öregek azután érdeklődtek, hogy miért éppen ezeket mond-_ ta. Gleb mindenen mosolygott, mintha bosz- szúállás tükröződne hideg szeméiben. A falu tekintélyes emberéinek a szülei nem szerették Glebet. Óvakodtak tőle. És ime, most megérkeztek Zsuralov kandidátusék... Gleb hazaérkezett a munkából, fa körfűrészen dolgozott) megmosdott, átöltözködött...' Nem fogott hozzá vacsorázni. Kiment a pa- rasz' okhoz a tornácra. Rágyújtottak. Egy keveset beszélgettek er. ről orról) de a világért sem ejtették volna szóba Zsuravlovékat. Később Gleb maga néhány pillantást vetett Agafja Zsuravlova háza felé, majd megkérdezte: — Agafja nénihez vendégek érkeztek? — Kandidátusok! — Kandidátusok? — csodálkozott rá Gleb. — Óh, óh! — ezeket csupasz kézzel nem teríted ám le. A parasztok nevettek. Azt mondják, van akinek sikerül, van, akiinek nem. Türelmetlenül néztek Glebre. — Na, gyerünk, látogassuk meg a kandidátusokat, — mondta finoman Gleb. És ezzel el is indultak. Gleb a csoport előtt ment nyugodtan, zsebre dugott kézzel, oda-oda sandítva Agafja néni házára, ahol most két kandidátus is van egy csapásra. Az is megtörtént, hogy a parasztok vezették Glebet a kiszemelt helyre, vezették úgy, ahogy vezetik a falu rémét, amikor kiderül, hogy az alvégesi betyár ki akarja ütni a felvégesít a nyeregből. Útban Zsuravlo- vékhoz, keveset beszélgettek. — És a tudomány mely területén kandidátusok? — kérdezte Gleb. — Hogy milyen tudományág a szakmájuk?.. Tudja az ördög... A szomszéd nénike mondta nekem, hogy kandidátusok, ö is, meg a felesége is... — Vannak kandidátusai a műszaki tudományoknak, a közművelődési tudományoknak, akik általában a társadalomtudományok alapjaival foglalkoznak. — Kosztya annak idején az általános iskolában vágta a matematikát, — emlékezett valaki Kosztya osztálytársai közül. — Ötöse is volt mindig. Gleb Kapusztin származásilag lévén szomszéd falusi, így az itteni neves embereket nem Ismerte tökéletesen. — No. majd elválik a vallatásnál, — dör- mögtf határozatlanul Gleb. — Van most kan didátu annyi mint a pelyva. — Taxin jöttek haza... — Hát. adni kell az előkelőt, — mosolyodon el Gleb. Konsztantyin Ivanovics, a kandidátus 1972. február 27. Vas7'lij Suksin: szíves örömmel fogadta a vendégeket. Közben segédkezett az asztal megtérítésében... A vendégek meg szerényen várakoztak, amíg Agafja néni megterítette az asztalt. A kandidátussal meg arról beszélgettek, hogy miket is csináltak gyermekkorukban. — Óh, gyermekkor, gyermekkor! — mondta a kandidátus. Hogy elmúlt. De most gyerünk, üljünk asztalhoz, barátaim. Valamennyien leültek. Leült Gleb Kapusztin is. ö egyelőre még nem kapcsolódott be a beszélgetésbe. De látható volt rajta, hogy készülődik az érvágásra. Mosolygott a gyermekkori élményeken, de közben szemét nem vette le a kandidátusról. Méregette. A beszélgetés az asztalnál már egészen fesztelenné vált, rnintha teljesen megfeledkeztek volna Gleb Kapusztinról... És ekkor Gleb lecsapott a kandidátusra: — Milyen területen is jeleskedik ön? — kérdezte. — Hol dolgozom, így érti? — nézett a kandidátus kérdőn. — Igen. — A filológiai fakultáson. — A filozófia? — Nem egészen, de lehet úgy is érteni,' hisz közel áll hozzá. — Hihetetlenül fontos dolog. — Glebnek kapóra jött, hogy belekapaszkodott a szóba, hogy filozófia. Azonnal elemében volt. — Hát akkor, hogy is állunk azzal az elsődlegességgel? — Milyen elsődlegességgel? — a kandidátus ismét nem értette a kérdést. Figyelmesen nézte Glebet. A többiek pedig kíváncsian. — Hát az anyag, meg a lélek elsődlegességével ! Gleb eldobta a kesztyűt. A fölényesség pózába vágta magát és várta, hogy a kandidátus elkapja-e a feléje dobott kesztyűt. És el. kapta: — Mint általában, — mondta mosolyogva. — Az anyag az elsődleges... — És a lélek? — A tudat, a lélek az csak másodlagos... De miért? — Ez a legkevesebb? — Gleb szintén elmosolyodott. — Már bocsásson meg, de mi itt az isten háta mögött, messze a kultúrközpont- tól... Mi is szeretnénk gondolatot cserélni, de nincs rá lehetőség, nincs kivel. Hogy határozza most meg a filozófia a súlytalanság állapotát? — Mint ahogy azt korábban már megálla. pította. Miért így, hogy — most? — Hát azért, mert ezt a jelenséget nemrég tárták fel. — Gleb egyenest a kandidátus szemébe nevetett. — Én pedig pont azért is kérdezem. A naturfilozófía, tegyük fel, meghatározza igy, a stratégiai filozófia pedig egészen másképpen... — De olyan filozófia, — hogy stratégiai filozófia — nincs! — mondta látható izgalommal a kandidátus. — De miről is beszél ön tulajdonképpen ? — Igen, de van a természet dialektikája — folytatta nyugodtan Gleb a feszülten figyelő szemek kereszttűzében. — A természetet viszont pontosan meghatározza a filozófia. A természet egyik eleméről nemrég megállapították, hogy súlytalan. És én pontosan ezért kérdezem, hogy: Nem észlelhető-e fejetlenség a filozófusok berkeiben? A kandidátus önfeledten felnevetett. De csak egyes-egyedül nevetett. Érezte a helyzet fonákságát. Hívta a feleségét: — Válja, légy kedves, gyere be... Nálunk itt egy ügyetlen beszélgetés kezdődött! Válja odament az asztalhoz, de Konsztantyin Ivanovics mégis érezte a helyzet tartha- tatlanságát^ mivel a parasztok csak ránéztek, és csakis tőle várták a feleletet a feltett kérdésre. — Azt ajánlom, tegyük konkrétabbá a kérdést — mondta a kandidátus — így talán előbbre jutunk... — Rendben van. Egy másik kérdés: ön konkrétan hogyan viszonyuk az Észak egyes kerületeiben fellelhető sámánizmus problémájához? A kandidátusok összenevettek. Gleb Kapusztin szintén elmosolyodott. Várta türelmesen, hogy a kandidátusok hagyják abba a nevetést. — Nem, azt így nem lehet elintézni. Lehet, természetes úgy is felfogni, hogy ilyen problémák nincsenek, örömmel nevethetek én is önökkel... Itt Gleb nagylelkűen elmosolyodott. Mosolyát a kandidátus nőre szegezte majd a férjére, és így hordozta egyik kandidátusról a másikra, majd így folytatta az eszipefuttatást. De ettől a probléma mint olyan, probléma ma. rád, és nem szűnik meg létezni. Igaz? — ön ezt mind komolyan is gondolja? — kérdezte Válja. — Az ön kegyes engedelmével. — Gleb Kapusztyin felállt és sunyi udvariassággal meghajolt a kandidátus előtt. Bele is pirult. — A kérdés, az természetes, nem globális, de barátaink nézete szerint érdekes lenne tiszta vizet önteni a pohárba. — Milyen kérdésre is várnák feleletet? — tört ki a kandidátus. — A te sámánizmussá! kapcsolatos nézetedre. — Válja ismét akaratlanul nevetett fel. de észbe kapott és tapintatosan mondta Glebnek: — kedves elnézését kérem. — Semmiség, mondta Gleb. — Én megértem, meg lehetséges az is, hogy nem is az önök szakmájának megfelelően tettem fel a kérdést.« ' De hisz ilyen probléma nincs is, vágta rá hirtelen a kandidátus. — Hiábavaló fecsegés az egész. Nem is kellene folytatni. Most meg Gleb mosolyodott el. így folytatta: — No, akkor ahol nincs, ott ne keress! A parasztok a kandidátusra szegezték tekintetüket. Dobd le az anyóst a szekérről, könnyebb lesz a lónak, — tette még hozzá Gleb. — Probléma nincs, csak ezek... — Gleb itt amolyan eszelősféle mozdulatot tett a kezével, — táncolnak, csilingelnek csengettyűikkel... Igen? Ráadásul kívánság szerint... — Gleb megismételte: — Kí-ván-ság sze-rint... mintha misem létezne. Igaz? Mert ha... Na jó! Még egy kérdés: Mi az ön véleménye arról, hogy a Hold is emberi kéznek a terméke? A kandidátus hallgatva nézett Glebre. Az meg folytatta: — íme a tudósok kijelentése, hogy a Hold egy előre kijelölt pályán mozog, és hogy feltehető az is, hogy rajta értelmes élőlények élnek... — No és? — kérdezett vissza a kandidátus. — Ebben mi a kérdés? ■*— Hol vannak az önök híres számításai az égitestek mozgásairól? És általában mit lehet kezdeni az egész kozmikus tudománnyal? A parasztok figyelmesen haUgatták Gleb előadását. — Köztudomású, hogy az emberiség egyre gyakrabban fogja meglátogatni, hogy úgy mondjam a kozmoszszomszédot, sőt az is feltételezhető, hogy egy szép pillanatban azok, az ott élő értelmes lények fogják magukat,, és leugranak hozzánk egy kis vizitre. Felkészülhetünk-e mi erre? Meg fogjuk-e érteni egymást? — Ezt ön kitől kérdi? — Öntől, tudós elvtárs... — És önök készen állnak erre? — Mi nem vagyunk tudósok, mi nem azért kapjuk a fizetésünket. De, ha ez önt érdekli, akkor elárulhatom, hogy mi vidékiek, a tudománytól távoli provinciákon hogyan és milyen irányban is haladunk, gondolkodunk. Tegyük fel, hogy a Hold felszínére megérkezett az értelmes lény, az ember... Akkor most hogyan is étsük meg egymást? Ugassunk, mint a kutyák? Vagy talán kukorékoljunk? A parasztok hahota zni, izegni, mozogni kezdtek. Majd ismét Glebre kezdtek figyelni. — De nekünk ám valahogy mégiscsak szót kell érteni. Igaz? De hogyan? — Itt Gleb kérdően hallgatott el. Szemeit végighordozta a társaságon. — Én azt ajánlom, le kell nekik rajzolni a homokba a naprendszert, és meg kell nekik mondani, hogy mi földi lények vagyunk, onnan érkeztünk. Ügy ám. Meg azt is értésükre kell adni, annak ellenére, hogy én űrruhában vagyok, nekem is van fejem, hogy én is értelmes lény vagyok. Ennek bizonyítására azután, rá kell mutatni ismét a naprendszer rajzára, azon belül is most már a Holdra, utána a holdlakóra. Logikus? Ilyen módon mi szót értettünk, bebizonyítottuk, hogy szomszédok vagyunk. És akkor már helyben is vagyunk. A továbbiakban azt kell megmagyarázni, hogy milyen körülmények, törvények alapján fejlődtem addig, amíg eljutottam a fejlődésnek ennek a fokára, amilyen az adott korban, azaz a jelen pillanatban vagyok... — Ez az, ez az, helyben is volnánk! — Élénkült fel a kandidátus és jelentőségteljes mosollyal rtézett a feleségére. — Ez módfelett érdekes, milyen törvények szerint? t A kandidátus ezt is elhibázta, mert jelentőségteljes mosolyára mint a vércse a csirkére csapott le Gleb, s már szárnyalt is velük a magasba... És innen ebből a magasságból tette lehetetlenné a kandidátust. De nemcsak most, hanem minden egyes esetben, amikor a falu elszármazott jeles embereivel beszélgetett, elérkezett az a pillanat, — amikor Gleb- már végképp nyeregben érezte magát. Ö, természetesen várta ezt a pillanatot, örül neki, mert ezután már minden a megszokott kerékvágásban folyt le. — Arra bíztatja a feleségét, hogy ő is nevessen lei bennünket? — kérdezte Gleb. Kívülről nyugodtnak látszott, dé valószínű, egész belsejében remegett. — Ez aztán szép dolog... Csak az is meglehet, hogy ml is megtanultunk a sorok között olvasni. Talán még hamarabb, mint mások, nem gondolják? He? Hogyan képzelik? Azt mondják, a kandidátusok ilyen kicsire nem adnak... — De az ég szerelmére!... — Ismerjük mi az ilyet. Tudjuk a széljárást. Volt már, hogy úgy mondjuk szerencsénk hozzá. Éppen ezért engedtessék meg nekem megjegyezni, kandidátus elv társ, hogy a kandi- dátusság nem egy kosztüm, amelyiket egyszer és mindenkorra meg lehet vásárolni. Ám néha a kosztümöt is kell tisztogatni. A kandi- dátusságot pedig, ha már egyszer megegyeztünk, hogy nem kosztűm, akkor annál inkább időtállóbbá kell... tenni. — Gleb halkan, de magabiztosan, energikusan beszélt, szünet nélkül, ehhez ő már értett. A kandidátus nagyon kellemetlenül érezte magát, látható • zavarában hol a feleségére, hol Glebre, hol pedig a parasztokra nézett... A parasztok kerülték a tekintetét. — Minket,* természetes, el lehet kápráztatni: taxin érkezni a szülői házhoz, öt hatalma' bőröndöt becipelni a csomagtartóból... De egyről azért mégis megfeledkezett, arról, hogy ma az információhalmaz egyformán verjed mindenütt. Azt kell mondanom, hogy az ámulatba ejtés itt fordítva sült el. Ilyen is szokott lenni ám. Azt kell hinnünk, , hogy mi most itt nem láttunk kandidátusokat, hanem ők, a kandidátusok találkoztak itt — kandidátusokkal, professzorokkal, generálisokkal. És azt is *kell remélni, hogy ezekről kellemes emléket őriznek meg, hiszen ezek itt mind egytől egyig egyszerű emberek, úgy, hogy nekem az a tanácsom, önnek kandidátus, elvtárs, hogy: gyakrabban ereszkedjék le a földre, az emberek közé. Isten az atyám, hogy van ebben fantázia. Meg ráadásul nem is olyan kockázatos: itt ha fenékre hull is, nem olyan fájdalmas. — Ezt úgy hívják, hogy „paraszt demagógia”, ,„szalm,acséplés” — mondta a kandidátus. — Mi van önnel? Vagy most szabadult bilincseiből? Mi ez tulajdonképpen... — Nem tudom, nem tudom — szakította félbe Gleb törtetőn —, nem tudom, hogy ezt ■minek is nevezik, lézárva még nem voltam, így bilincsektől sem kellett szabadulnom. De miért is? Itt — Gleb a' parasztokra nézett — senki sem volt lecsukva, itt senki sem ült, az ilyesmi idegen itt. Ám az ön felesége erre viszont csodálkozó szemeket meresztett... No meg a lánykája is meghallja. Meghallja és ott Moszkvában majd valakinek „szalmát csépel”. Még zsargonná is válhat ez a szalma- cséplés... és rosszul is végződhet kandudá us elvtárs. Nem minden eszköz szentesíti a célt, erről biztosíthatom önt, de nem ám. No meg ön, amikor a kandidátusi minimumvizsgát tette, akkor ön sem szalmát csépelt a professzor előtt. Igaz? — Gleb felállt. — „Handa- bandázni” is elfelejtett. Meg a „zavarosban sem halászott”. Nem ám, mert a professzorokat tisztelni kell, mivel hogy tőlük függ az ön sorsa, tőlünk pedig nem függ, velünk lehet csak úgy félvállról beszélni. Igaz? És ezt büntetlenül. Mi itt azért valamicskét... „összeszedünk”. újságot is olvasunk, meg könyveket is, sőt az is megtörténik, hogy meg is értjük... Televíziót is nézünk. És még azt is el lehet képzelni, hogy nem esünk hasra egy „fantasztikus krimi”, vagy a „13 székhez címhez kocsma” láttán. Azt kérdezi, hogy miért? Azért, mert ott ugyanazt az — önteltséget látjuk. De semmi az egész barátocskám, ezt is lenyelik. Le bizony, és semmit sem tudsz tenni. Még- csak olyan arcot sem kell vágni, hogy íme itt a zseni. Némelyeknek ez is tetszik... Szerényebbnek kell lenni. — Tipikus fondorlatos áltudálékos — mondta a kandidátus, odafordulva a feleségéhez. — Feldobta az egész készletét... — Ez nem talált. Egész életemben nem írtam le egyetlen sor ál é'lítást sem senki ellen. — Gleb a parasztokra nézett: a parasztok tudták, hogy ez így igaz. — Nem úgy van az kandidátus elvtárs. Ha akarja, akkor én meg is magyarázom, hogy miben is áll az én különlegességem ? Kérem, magyarázza meg. — Szeretem fel fricskámi annak az orrát, aki tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takaró ér. Szerényebben’ kedves óLvtársaim, szerényebben... — És miben látta ön a mi szerénytelenségünket — fakadt ki a kandidátusnő. — Miben fejeződött ez kd? — Majd ha egyedül lesznek azt ajánlom, gondolkodjanak el egy kicsit alaposabban. Gondolkodjanak és rájönnek. — Gleb kissé sajnálkozva nézte a kandidátusokat. — Azt valószínű nagyon jól tudják, hogy el lehet mondani százszor is ezt a szót „méz”, de ettől a szájban még nem lehet édes ízt érezni. Ennek a megértéséhez különben nem kell kandidátusi vizsgát tenni. Igaz? Azt is le lehet írni százszor is a különböző cikkekben, értekezésekben, hogy „nép”, de ettől a tudat még nem változik meg ügy, hogy ha legközelebb a nép közé akarnak leutazni, legyenek egy kissé fegyelmezettebbek. Tudományosan jobban felkészültek — talán \ így is lehetne fogalmazni. Ellenkező esetben ismét megjárhatják az ostobaságuk kálváriáját. Viszontlátásra. Töltsék jól a szabadságukat... a nép között. — Gleb elmosolyodott és lassú léptekkel kiment a házból. Mindig egyedül távozott a tekintélyes emberek szülőházából. , így nem hallotta, hogy a parasztok, haza- széledőben á kandidátusék házából hogyan vélekedtek: — Jól kiforgatta őket!... Furfangos ravasz róka. Honnan tud annyit a holdról? — Eret vágott rajtuk. — Ez a leckéztetés! — Hogy van bátorsága? A parasztok csodálkozva ingatták fejeiket. — Agyafúrt, ravasz dög. Jól helybenhagyta a szegény Konsztantyin Ivanovicsot. Ah! Hogy kiforgatta a tudományukból szegénykéimet. Az meg, az a Válja, .még a száját sem tudta kinyitni a csodálkozástól. — De mit lehetett volna tenni, mondani? Itt semmit sem lehetett mondani. Ő, Kosztya, természetes, akart felelni... De egy szavára — ez öttel felelt. — Hihetetlen, de agyafúrt, ravasz róka! A parasztok hangjában a kandidátusok sajnálásának a ténye érződött. Gleb Kapusztin bámulatba ejtette őket. Bámulatba a javából. Sőt, elbűvölte őket. Szereiéiről itt beszélni nem lehet. Nem, egyáltalán. Gleb kemény fickó. A keménységet meg senki, sehol és sémikor sem szerette. Holnap Gleb Kapusztin. munkába menve mig játszani is fop, többek között így kérdez h parasztoktól: — No, hogy van ott a kandidátus? És ezen maga is nevet majd. — Jól helybenhagytad őket —• felelik majd Glebnek. * — Semmiség az egész — jegyzi meg erre Gleb nagylelkűen. — Ez még hasznos is. Szabad idejükben hadd gondolkodjanak. Külön-, ben nagyon sokat hinnének magukról... Fordította: Sigér lmtó ÉRVÁGÁS
