Kelet-Magyarország, 1972. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 49. szám
'A I r. •Vasárnapi melléklet Válási árvák A köznyelv többnyire nem kertel, hanem szigorúi, -ninősít. Mondhatnánk úgy is, beszélt nyelvünk a dolgokat nagyon találóan nevén nevezi. Egy ilyen legújabb alkotásunk ez a két szó egymás mellett: „válási árvák”. Talán bírósági tárgyalóteremben hangzott el először, de lehet, hogy gyámügyi előadó mondta ki a kérlelhetetlen szülőknek, akik egymás elleni indulatukban mindenre gondoltak, csak éppen a gyermekükre nem Tény, hogy ma már egyre többször találkozunk ezzel a rogalommal. Hazánkban ezer lakosra nyolc válás jut, s a felbontott házasságok 61 százalékában találni kiskorú gyermeket. Köztudott, hogy házassági bontóperek- oen a nemzetközi statisztikában az „élvonalhoz” tartóink. S ami sajnos ezzel együtt jár, a széthullott házasságok nyomában gyermekek maradnak félárván, nőlek fel csonka családban. Az 1970-ben felbontott 22 841 házasságban a válást megelőzően 21 363 gyermek született, s közülük a válóper idején 16 657 volt kiskorú. Erről az adatról keveset oeszélünk. Ma Magyarországon 85 ezren nevelik egyedül gyermeküket, s ezek között igen kevesen akadnak özvegyeit, nagy többségük családi állapota: elvált. Válóperes bíráknak véget nem érő tárgyalásaik során nem kis gondot okoz a válófelek gyermekeinek sorsa. Az esetek többségében ugyanis a házasfelek bontóperük során kivetkőznek jóérzésükből, minden mást elhomályosít előttük volt házastársuk iránti gyűlöletük. A gyerek birtoklásáért folyó méltatlan és sokszor látványos küzdelmet, illetve „színjátékot” nem egyszer vezeti a másik iránti bosszúvágy, vagy a lakás megtartásának szándéka és egyéb anyagi érdekek. A gyermekre — aki két szülő küzdelmében kárvallottan ottmaradt a harmonikus családi környezettől és egyik szülőjétől megfosztottan —, ilyenkor alig-alig gondolnak az édesapák, édesanyák. Van egy elvi döntése a Legfelsőbb Bíróságnak (XXI. számú), amelyet minden válóféllei kívülről meg kellene taníttatni. így szól ebből' két mondat: A gyermek egyik félnél való elhelyezése nem jelenti azt, hogy a másik szülőjét teljesen elveszítse. A házasság felbontása nem járhat azzal, hogy a gyermek bármelyik szülőjét nélkülözze. A válófelek, az egykor egymás nélkül az életüket elképzelni sem tudó szerelmesek, majd boldog apák és anyák, ilyenkorra — már áthidalhatatlan távolságra kerülve egymástól —, elfelejtik, hogy elválásuk ellenére is életük végéig közös szülei maradnak gyermekeiknek. A pereskedéseknek a tapasztalatok szerint sajnos a válóper befejeztével sincs vége. Visszatérő, majdhogynem állandó kliensei lesznek a bíróságoknak, a láthatási Viták, a tartásdíjperek igazán csak ezután veszik kezdetüket. És ezenközben vélt, vágy ’ valódi Sérelmükben a szülők csatároznak a gyermek megnyeréséért, valósággal hadat viselnek egymással. El vakul tságukban kiteregetik a gyermek előtt apjuk vagy anyjuk hibáit, holott a gyermek nem lehet szülei döntőbírója nemcsak kora és tapasztalatlansága miatt, hanem azért sem, mert neki mindkét szülőjére egyformán szüksége van. Sokszor éppen ezt nem értik meg a volt házasok, s ezzel a magatartásukkal teszik gyermeküket válási árvává. Az orvostudományban már jelentős helyet foglal el a megelőzés, az egészség megőrzésének feladata, a betegek gyógyítása mellett. A házasságban élni tudást is őrizni kellene, tanítani a most házasulóknak az együttélés fenntartásának és / megszilárdításának, érzelmi és erkölcsi gazdagításának művészetét. Ez a válást megelőző tevékenység azonban hiányzik és nagyon sokan első indulatukból is könnyen mondják ki: váljunk el! Akadnak, akik azt tartják, az a modem ember, aki nagy lelki „rugalmassággal”, a kapcsolatait könnyedén megszakítva él szabadságával, jogi lehetőségeivel. Ez nagy tévedés. Vállalni a hozzánk tartozókat hibáikkal együtt, megvalósítani önösködés helyett a másikkal való törődést, megőrizni a családot, ez az ember boldogulásának lehetősége. Az elvakult boldogságkergetők hiába válnak el egyszer, kétszer, háromszor, egy élet- * bői többet nem 'csinálhatnak. Legfeljebb gyermekeiket teszik sok esetben boldogtalanná. A gyors válások könnyelmű, rossz divatjának kellene leáldoznia ahhoz, hogy kikopjon köznyelvünkből ez,a két szó: „válásiárvák”. (K) Műemlékeink: az 1488 körül épült nyírbátori református templom a négyszögletes fatoronnyal. (Elek Emil felvétele) „Köpönyegforgatás44 t it Hordjuk, vagy ne hordjuk? (mármint az iskolaköpenyt). Fessük, vagy ne fessük? (mármint a körmünket). Nemrég a televízió fiataloknak szóló Telemagazin című műsorában módom nyílott a kérdés fölött vitát nyitni. ,A tanulóifjúság elmondhatta a .véleményét, csak én nem, hisz a feladatom a kérdezés volt. Hadd 'szóljak most én is hozzá! Egy középiskola házirendjéből idézek: „Ruházkodásunkban, hajviseletben a társadalmi közízlés helyes normáit tartjuk be. A tanulók ruházata mindenkor meg fog felelni az iskolai (munkahelyi) követelményeknek. Szükségtelennek tartjuk a hajfestést, a színezést, a szemfestést, a kö- rimlakkozást...” Bár ez esetben nem szól a fáma kiemelten az iskolaköpenyről, ezért néhány ide vonatkozó döntést hadd soroljak föl: „Az iskolaköpeny kötelező! Nem kötelező, de elvárják. Kötelező, de nem várják el. Nem kötelező!” Ez csak néhány1 variáció, természetesen. Iskola válogatja. A diákok egy része «szívesen hordja. ‘ Meg is indokolták, hogy miért. Hadd állítsak csatasorba néhány igenlő , véleményt magyarázattal együtt. — Én helyesnek tartam. Megkíméli a ruhát. Mindenképpen okos viselet, főleg a lányok között, mert egyszerűen megelőzi a divat versenyét. — A munkásoknak, orvosoknak, mérnököknek \ is van münkaruhájuk. Nekünk ugyanez az iskolaköpeny. Szívesen viselem. És következzék néhány ellenvélemény, szintén magyarázattal. — Egyforma tömeggé változtat bennünket. Én utálom hordani. — Legszívesebben felmosnám vele a folyosót. Undorodom az Uniformistól. Miért nem járhatok divatosan? — Olyan rondákat lehet kapni, hogyha felveszem, bántja a szépérzékemet. Persze, ha szépeket lehetne venni?! , — Ugye könnyű eldönteni, hogy kiknek van igazuk? Az igenlőknek? Valóban megkíméli a ruhát. A köpeny e célnak kitűnően megfelel. Az is helyes álláspont, hogy az Iskola nem lehet divatbemutató, öltözködési verseny. A szülői pénztárcák sem egyformák, félő, hogy a tanulók elsősorban a lányok, ruhái sem lennének egymással versenyképesek. A munkaruha — ez esetben az iskolaköpeny — megteremti a külsőséget is az osztály munkához. Vagy talán az ellenzéknek is igaza lenne. A sok rosszul szabott, egyformá köpeny tényleg nem szívderítő látvány. De miért ne lehetne színes, vidám, modem vonalú köpeny, amiben jól érzik magukat a diákok. Már az iskolákat sem tervezik komorra, hangulatos színekre festik az osztálytermeket. És ha a diáknak nem divatbemutató — no nem az egyen- lősdiségből, csupán jó példaként — a tanárnőknek se legyen az az iskola. A körömlakkozást csak esztétikai és tisztasági okokból ellenzem. Lekopik, tőre-' dezik, csúnya ha nem állandóan gondozott. Képzeljük csak el egy kémia, vagy biológiai gyakorlati óra után a hosszú, piros körmöket. Tisztán tartani, majdnem lehetetlen. A szemfestés? Itt nem mernék határozotton lándzsát tömi felette. Tudom zajlik a vita. Az álláspontok különbözőek, végső soron úgyis az iskola vezetősége dönt. Én azt mondom, hogy finoman, nem démonira, akinek jól áll, hadd fesse ki a szemét, ha az az egész világon divat. Nem hiszem, hogy roppant súlyos vétség lenne. Másrészről pedig az a véleményem, hogy tizen, éves korban festék nélkül is oly szépek a lányok ’ «)
