Kelet-Magyarország, 1971. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-12 / 293. szám
C. hidal fw w — ,VA«!*TWAPT Mr»w’,*T fJJ Akácz László: KLARIKA A FARKAS — Láttad a tévében annak idején azt a Dzseni-filmet? — Melyik Dzseni-filmet? — Hát amelyikben olyan •zépen föltalálták azt a kis huligánpalántát, aki versekét ír... — Miért kérdezed? — Merthogy van nálunk egy kis szoknyás, akinek az apja ugyanúgy iszik, a családja ugyanúgy szétment, és 6 ugyanúgy naplót meg verseket ír, mint amaz, csakhát a dolgait egy kicsit másként intézi. Albérletet fizet, há- romműszakozik, iskolába jár— Akarsz találkozni vele? ★ — Ez a naplója, Klárika? — Igen. Itt kezdődik, a harmadik lapon™ ★ „Születésemkor egy határ menti kis faluban laktak a szüleim. Apám kőműves volt, 6 27, anyum 19 éves. Anyum szerint, amikor kicsi voltam, szinte fehér, lobogó hajam volt. Sok baj nem volt velem, mert keveset sírtam, és így magamra hagyhattak napokra is. Ugylátszik, már ekkor szerettem az egyedüllétet, a magányt.” ★ — Miért jött el hazulról Klárika? — Mit tehettem volna egyebet? Vége lett a nyolc osztálynak; kezdenem kellet valamit magammal. Otthon meg, abban a kicsi faluban, ahol a gyerekek utánam kiabálják, hogy apám melyik árokban fekszik?!... ★ „Amikor először öltem iskolapadba, nagyon sírtam. Pedig később rájöttem, hogy itt szép és jó. Emlékem őrzi az iskola igazgatóját meg Annuska tanító nénit. aki mindenkihez olyan kedves volt és megértő. Olyan jó volna még egyszer látni. Any- nyit tudok róla, hogy Budapestre mentek lakni.” ★ — Miért lett éppen szövőtanuló? — Mit tehettem volna egyebet? Ezt hirdették a legjobban, és első szóra fel is vettek. Nekem meg nem volt semmi fontosabb, mint az, hogy csak el, el onnan, hazulról. ★ „Otthon pokol volt az élet. Apu részeg volt, mint a csap, nem törődött azzal hogy mit eszünk. Bizony, sokszor volt úgy, hogy nem vacsoráztunk azért, mert reggel is enni kellett. Édességre soha nem jutott, s ha egy hónapban egyszer kaptunk egy forintos csokit, az már sok volt.” ★ — Hogyan szokta meg a gyári életet, nehéz volt-e a fizikai munka? — A gyárat azt gyorsan megszerettem. Jó volt látni, ahogy abban a nagy csarnokban örökösen zakatolnak, forognak a gépek. De ahogy eleinte mivelünk a művezetők bántak, az egyenesen pokoli volt. Egyik-másik éppen csak azt nem mondta, hogy kuss. Volt bizony sok olyan napom, hogy arra gondoltam, fogom magam és leszámolok. De aztán mégis csak maradtam. ★ „Édesanyám nagyon sokat dolgozott, hogy megélhessünk. Sajnos sok-sok pillanat jut eszembe erről az időről Az iskolában nem értették meg, hogy miért megyek mindig kisírt szemmel, miért vagyok mindig kedvetlen.” ★ — Aztán mégis megszokta • szövődét... — Aztán mégis megszoktam. Annyira megszoktam, hogy mindjárt az első évben versenyre is vittek. Nehéz verseny volt, s mikor végül ott álltunk az elsők között, nem akartunk hinni a zsűrinek, mert nem is mertünk gondolni a harmadik helynél jobbra. Nem tudom, hogy mertem, de a végén felálltam és hirtelen rögtönzéssel megköszöntem a zsűri munkáját, és biztattam a többieket. Azt mondták rá, hogy én vagyok a legkedvesebb pofa™ ★ „Később nagyszülőimhez költöztünk. Korábbi lakhe- helyünkről nem vittem mást magammal, mint magány- és ábrándszeretetemet és sok fájó emléket. Nem sajnáltam, csak a liliomot, meg a szomszéd nénit. Az új községet nehéz volt megszokni. Anyum is egyre idegesebb lett. Ha roszabb jegyet kaptam, úgy kiabált velem, mint a sükettel. Jobb lett volna, ha az államnak adlak — mondta —, mert az az utálatos apád mindig iszik, és te nem tanulsz, csak a villanyt égeted.” ★ — A verseny után? — Következett a szakmunkásvizsga. Annyira tudtam az anyagot, hogy félig sem engedték elmondani. Aztán tíz napra elvittek a Balatonhoz. Ott egy nemzetközi táborban sok érdekes emberrel megismerkedhettem. ★ „Sokszor volt úgy, hogy fél éjszakákon át gondolkoztam és sírtam a sorsom miatt. Talán nem is az anyám az, aki mellettem alszik — mondtam ilyenkor magamnak —, talán nem is ő szült engemet. Egyedül nagyapám szeretett. Ö járt el a szülői értekezletekre is, és amikor megjött, elmesélte a szomszédoknak, hogyan dicsértek az iskolában. Tudom, hogy többször szembeszállt anyummal is. A legjobban akkor, amikor úttörőoklevelet kaptam és anyum azt mondta rá, hogy majd jó lesz gyújtósnak.” ★ — A vizsga után milyen munkát kapott? — Mindjárt három műszakba osztottak be. Ha délelőttös vagyok, hajnali négykor kell kelnem, hogy időben beérjek. ★ „Történt egy napon, hogy a titokban írott kisebb írásaim tömkelegét, összesen három spirálfüzetet, széttépA méltóságos úr láthatólag abba a lelkiállapotba került, mikor szívesen kívánkoznak ki valakiből bizalmas ügyek. Ha még biztattam is, nem csoda, hogy hamarosan birtokomba jutott tőle az alábbi történet. Szerepem és igyekvésem benne mindösz- sze az, hogy hűen adjam itt közre. ★ — Tudja, kedves, fiatal barátom — kezdte —, bár nehéz elképzelni, de a mai elefántbika formámmal mégis merem állítani, hogy húszéves koromban olyan karcsú voltam, mint egy kisasszony, sőt olyan szép arcú és szemérmes is. Akkoriban egy kultúrmérnök kisegítője voltam másod- magammal. Faluztunk, határt mértünk. Az idő november végére járt, külső munkánkat befejeztük. Néhány napot még egy Csökönye nevű színtiszta magyar nagyközségben töltöttünk el a hivatalos anyag feldolgozásával Az elöljáróságtól kaptunk egy helyiséget a községházán és azt rendezték be egyúttal szerény szállásunknak is. Persze a községbe vonulásunk idején a derék csököve találtam meg. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Betetézte minden eddigi szenvedésemet. Kórházba kerültem. nyugtátokkal kezeltek. De sokáig hiába, mert csak sírtam. Aztán egyszer meglátogatott anyum. Mintha nem is ő lett volna. Úgy beszélt akkor velem, mintha egészen pici lány lennék, és ettől végtelen boldogító lett az életem.” ★ — Hogyan él most? — Keresek általában 1600 forintot, ebből az albérlet 250. Aztán a villamosbérlet, az ebédjegy, ha délelőttös vagyok. Néha egy szoknya, egy blúz, és a buszköltség haza, mert minden héten hazajárok. Meg hát a füzetek, könyvek... — Milyen füzetek, könyvek? — Gimnáziumiak. Tavaly ősszel oda is beiratkoztam Most kezdtük a második félévet ★ „Ebbe a naplóba mindent beleírok.” ★ — Miért ír? <— Erre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy néha le kell ülnöm és leírni mindent, ami velem történik. Néha csak úgy, ahogy kifut a toliamból, máskor meg lassabban, versben. — Mondjon el egy verset! — Végig egyet sem tudok, csak sorok jutnak az eszembe. „Hosszú az út, az idő röpke, tovaszáll kacéran, mint a fecske”. Ezt meg odahaza írtam. „Mikor idézem az arcod, úgy érzem, jön a nyár™” Ezt meg már itt. — Klárika, végül is ml lesz majd magából? — Nem tudom. Most járok a gyárba, dolgozom, végzem a gimnáziumot. Aztán majd csak lesz valami. Kicsi koromban ápolónő szerettem volna lenni, majd író meg sebész. De hát hol vannak már ezek az álmodozások... — Hol vannak? Ne higgye, hogy olyan messze vannak, Klárika! Nehogy azt higgye! ★ — Na, találkoztatok? — Találkoztunk. — És? — Annak a tévés Dzseni- nek nem merték mutogatn az arcát; emlékezhetsz: visz- szájára fordították, kifehérítették. Ezt a kis Klárikát viszont a legszívesebben plakátra másoltatnám. Jó nagy plakátra; szembefordítva, színesen! nyeiek éppen a disznótorok kedves mulatozásainak gyür- kőztek neki. Egyik este meghívott bennünket egy ilyen nagyszabású háziünnepségre a község legtehetősebb gazdája. Irtózatos lakomát kellett vé- gigzabálnunk és végignyakal- nunk. A községbeli első ragyásbanda húzta a köszöntőkhöz a tust és aztán a re- cepicét a további vigadalomhoz. A társaságban több szemrevaló falusi hölgy ült A bútorokat sarokba taszi- gálták és akinek kedve tartotta és ép keze-lába volt, nekivetkezett a hacacárénak. Én, mint fiatal erő, persze alaposan munkába álltam Megforgattam még a vén háziasszonyt is nagy buzgóságomban. Eközben tűnt szemembe, hogy az egyik fiatal menyecske, mind között a legFehér Klára: ötéves lehettem, amikor életemben először utaztam vonaton. Nagymamához utaztunk, a szomszéd városkába. Apám előre sietett, helyet keresett a homályos kupéban. Aztán visszajött értünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lépcsőkön, meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorlaszolták a peront Csodálatos hely volt ez a vonat. A széngáz savanykás szagával, sistergő gőzfelhőkkel, falusi nénikékkel, nevetgélő diákokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással. — Erre, erre — mutatta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi újságot olvasott, két termetes asszonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és kenyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel leborított valami vagy valaki mocorgott. — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz fordulva. — Alszik — Jó, — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy a farkas... Szüléimén azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám feltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához húzódjam, és mit sem törődve szepegő félelmemmel — anyám elővette a könyvét, apám az újságját, és engem sorsomra hagytak. A farkas pedig aludt. Néha horkant egyet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előnyújtotta ho | :ú lábát. A lábán valóságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette kevésbé félelmessé. Minden valamire való gyerek tudja, hogy a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lábát, hogy becsapja a kecskegidát, cipőt húz és elváltoztatja a hangját, amikor Piroskát akarja felfalni. Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apámmal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött , — Hadd aludjon. Persze — mondta apám. Persze — nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sokat mocorogni, nehogy... Jaj. A kabát most félelmesen mozogni kezdett, szebb, nem vesz részt a táncban. A férfiak közül egyik sem kéri fel őt A tánc alatt kimegy és kibicel a vén to- tyakos bácsik preferáncánál. Mi ez? Az egyik esökönyei gazda ezt a felvilágosítást adta erre nekem: — Fogadalma van a szép Évikének. Semmi szép szót nem hallgat meg férfitól és nem táncol soha többé. Amerikái lett két éve az ura, odavárta őt is, de valami halálos szerencsétlenség érte. A szép Évi gyászt fogadott emiatt egész életére Nézni sem tud egyik új kérőjére sem. Mert hogy akad neki? Haj-haj, több az elégnél. Tudomásul vettem a dolgot. De ami miatt tovább is érdekelt, az volt, hogy a szép Évike pillantását többször határozott és kitüntető nyáa farkas szuszogott, morgott, cipőbe bujtatott szőrös lábát előre-hátra csúsztatta a padlón. Aztán megint elcsitult, békésen hortyogott tovább. Szerencsénk volt, nem érezte meg az emberszagot. — Kérsz almásrétest? — kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött csodálkozva az egyik asszonyság. — Talán beteg — tódította a másik. Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van il- letődve — így édesapám. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén húzódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket kivillanni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, ha felébred, szőröstül-bőröstül bekap minket. Ha volria valami varázs- szerünk. Ha kővé lehetne vál'l ztatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatatlanná. Ha jönne egy jóságos tündér, aki azt mondja, jótett helyébe jót várj. Ha jönne a mesebeli vadász, vagy legalább egy tündérkirályfi... A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, sorompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen horkant — A következő állomásnál leszállunk, készülj — mondta édesapám. jassággal éreztem magamon. Egyszer elmosolyodott mikor összepillantottunk. Erre fölkeltem és hozzámentem, hogy táncra kérjem. Szó nélkül beleegyezett ★ A forduló után vettem észre, hogy a társaság általános feszült érdeklődése szegező- dik rám. Ezúttal a községbeli segédjegyző magyarázta meg nekem, hogy a társaság figyelmének más oka is van, mint az, hogy irigyelnek az Évike kegyeiért. — Nézzed, kedves barátom — adta felvilágosításait a segédjegyző —, nálunk Csökönyén az az őszi divat, hogy férfiember szemet nem vethet egy idevalósi hölgyre, amíg a vetélytársát le nem ütötte. Évikének kérője a Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem elmocanni a sarokból, megbabonázva néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább egy negyedórát, legalább addig aludjon, amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a barátságos néniket és az újságot olvasó, idegen bácsit... A vonat sipolva megállt. — Te, én felkeltem a farkast — mondta apám. — Er- dőbényén neki is le kell szállnia... — Ne apu... ne keltsd fel — kiáltottam magamon kívül. — Igaza van a gyereknek — mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teá:/i és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas... Már a vonaton is olyan szófián volt, még almásrétest sem akart — mondta apám. — Ja, igen, nem is meséltem, mama. Egy kupéban utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, most nevezték ki Erdőbényére... falu legveszedelmesebb verekedője: Som Bálint. Hát nem tudom, hogy az Évikével való csárdás nem kerül-e a bőrödbe. — Én is ott leszek! — hencegtem. ★ Másnap délután már csomagoltunk a hivatalban. Egy béres kopog ránk és engem keres. De csakis négyszemközt óhajtja velem közölni küldetését Hát félrevonulok vele és akkor így kezdi: — Tisztelteti az ifjú urat Évike ténsasszony és nagyon szívesen látná ma estére nálunk egy kis friss disznótorosra. — Köszönöm! Elmegyekl —- bólintok és némi borravalóval útjára bocsátanám a küldöncét. De az áll és a kalapját forgatja zavartan, végre ezt böki ki: — Ne tessen.,, izé... haragudni rám az ifjú úr... De én nem javallom, hogy hozzánk tessen jönni. Som Bálint merthogy őt meg sem hivatta Évike hozzánk, Boór András: NAGYAPÁMNÁL ístáUószagú árnyék lóg a fákon Ha végigmegyek a kelő reggelen Elüldögél még rajtam ifjúságom S a foltos szájú vén szederjesen Hecsedlibokrok hosszú málnasorban Kocsi-port emésztő lázas „Afrika” Délibáb fülébe átkolompoi Puli-vicsőrtől megvadult bika Rámröhög nagyapám aranyszőrű borja Beszélek hozzá a régi furulyán Szalonna fordul apró tüske-nyárson Lopótök könnyezik szaporán. Eldalolászunk füstös alkonyaiban Cirip-hegedű a tájon átszalad Hozsannát mondok én az elmúlásnak Ha öregapámból valami megmarad Tersánszky /. Ien5: Furcsa vetélytárs
