Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
10 oldal KELET-MAGYARORSZ4G —VASÁRNAPI MEELfcíftJM' 1071. augusztus V Le dny sorsok vak gravitációja Varga Rudolf: Nagy esők idején A nagy esők ideje úgy él bennem, mint az ünnepek. A szegénység, tehetetlenség. bánat és félelem ünnepei. A falut körülvették fényes függönyökkel az esők. A házakat külön-külön elfedte Az Ötemető és a Kis- tag felől öklendezve leömlő vizet elgátoltuk, mi gyerekek. Egész gát- és tórendszereket alakítottunk ki. A víz hozta ajándékokat, csíboro- kat, békákat úgy úsztattuk meg. mint igazi hajókat igazi tengerekben. Rengeteg béka termett egyszerre, mintha az erővel hulltak volna az égből. Mikor meguntuk gyötörni őket, valamelyikünk kitalálta, gyűjtsük össze és adjuk el, mert úgy megveszik, mint a mákgubót, vagy a csipkebogyót és a kamillavirágot. Ezeket mi nem is szedtük komolyan. Nem férfinek való munka. Ügyetlenül, im- mel-ámmal segítettünk a kislányoknak a gyűjtögetésben. Nem is a szagos füvek miatt, hanem mert olyan jó volt velük civakodni, eg- recéroztatni őket. Meg ha valaki kétszer egymás után segített egy kislánynak, akkor a többiek elkezdtek csú- folódni, meg olyat kiabálni, hogy: „két szerelmespár, mindig együtt jár..Néha még azt is elénekelték, hogy: „gólya, gólya, hosszú lábú gólya...” És akkor jó volt csikó módjára vadul közéjük rohanni és zavarni szerteszét őket. Utána meg bíborszínű, égő füllel visz- szamenni a kislányhoz, és rásandítva, bizonytalan mérgelődő hangon eldadogni: „Hát ezek hülyék! Ugye Eta?” — Vagy Bözsike. Illett még zsörtölődni egy kicsit, méltatlankodni és ha már abbahagyták a gúnyolódást. belefáradtak, röggel dobálni őket, mert akkor még biztos húznak egy kicsit. Ezzel á dolog szentesítve is lett. Mármint a gyűjtögetőké. Nagy fűzfakosarakkal merítettük a békát. Versengtünk a szörnyetegekért. Estére lett is mindenkinek kb. öt-hat kiló vartyogó, kavargó masszája. Vittük haza a zsákmányt. Útközben tervezgettünk. Volt, aki kiszámolta, ha szeptemberig mindennap esik az eső. akkor a búcsúra békából bi-* ciklit vesz. Én egy sötétkék ruhát gondoltam magamnak, meg egy piros svájci- sapkát. Valahogy úgy szerettem volna, hogy zöld kölnire is jusson, két nagy nyúlás üveggel. Húsvétkor majd keresek vele egy zseb pénzt, abból pedig egy horgászbotot veszek, selyemzsinórral, igazi halakra. Már láttam is magam, ahogy esténként kiülök a Csehovicsék hídjára, — sötétkék ruhásán. horgászbottal. fejemen a piros svájci. A többiek majd ott gubbasztanak körülöttem, „hallgatják” a kapást. Odaadom a botot majd annak, aki ideadja egy körre a bringáját. Ködösen rémlett. hogy a vaskádban akár fel is hizlalhatnám a halakat kukoricával és árulhatnám a pincében a húst, mint a feketén lemészárolt tinókat, és felfúvódás végett levágott ökröket. Egészen megit- tasultam titkomtól és méltóságomtól. Búcsúkor majd veszek egy akkora görögdinnyét. ami nem fér be a házba. Úgy kell az udvaron felaprítarfi. mint a disznót perzseléskor — gondoltam. — Azt mondom majd: „Édesanyám, egyenek ebből a fáin dinnyéből! Maga is nagyapa!” ök meg csak néznek. Nagyanyám gyanakodni fog. hogy megint lopom a tojást. De én nem. mert arról már leszoktam, mint a cigarettáról, meg a káromkodásról. Éjszakákon át tervezgettem. Közben szaporodtak a varangyok, a kisszínben. Nézegettem a portékát. Békáim lesoványodtak, hüllőszemeikkel olyan keservesen néztek rám, a szívem majd megszakadt, de olyankor rájuk csaptam a pokrócot, és mentem tovább gyűjteni, vagy tervezgetni. Olyan békacsapdáról álmodoztam, ami éjszaka is működik, amíg én nem lehetek kinn a gáton. Ellenségeink voltak a libák. Rugdostuk is őket, mint a lovak. A kutyákat is rájuk eresztettük. A városban később sok vasárnapi ebédnél ettek kék libahúst. Egyszer az egyikbe buzgalmában úgy beletaposott valamelyikünk, hogy összetört benne a tojás, úgy folyt ki belőle, sárga csíkot húzott maga után. A libák támadása miatt gátőrséget kellett szerveznünk, mert különben szétfürödték volna a szép, tapasztott sarat. A szekér, meg ha átment rajta, folyt, folyt lefelé a víz, mintha a könnyünk folyt volna. Nekem végül már volt vagy tízezer békám. A nagyapa régi katonaládáját is megtöltöttem velük. Abba kerültek a legszebbek. Azoknak forintért akartam adni darabját. De kinek? Még mindig nem jött el a békás ember. Pedig hullottak a dögök. Némelyiket olyan laposra taposták a többiek, mint a pléhdarab. Sikítottak, nyöszörögtek, üvöltöttek a békák, mintha minden udvarban két békástó lett volna. Furikkal kellett hordani a békalencsét, a bél- poklosoknak. Békás, nyálkás volt a kezem mindig. A felnőttek nem törődtek velünk. A férfiak este a kocsmában ültek. Nem ittak, csak elfojtott hangon beszélgettek. A nap végigjárta a házakat, mindenütt elidőzött, mint egyháziadó-sze- déskor. A vénasszonyok rido- gáltak a templomban. Az eső meg csak esett tovább. Nem lehetett kimenni a mezőre. Sárosán, sötét tekintettel jöttek haza a tarlóról az asszonyok, ahol a szétázott kereszteket rakták rendbe. Egykét férfi gumicsizmában kiment a zuhogó határba, és kaszált, mert a búza úgy megdőlt, mipt a Csendes néni házfala. Az asszonyok, mint a vályogvetők, szedték a markot némán. A záíhdelyes házakban éjjel is hallgatóztak nem állt-e meg a víz? A teheneket sem hajtották ki a tanyára, csak a disznók élték világukat. Malacok paradicsoma volt az Akácos melletti rét. A tyúkok a színben veszteglő szekéren szá- rítkoztak. Mintha bevakolták Vésd egy agyagtáblára — engedetlen vagyok — törd össze és felejtsd el de a cserepek megmaradnak nézésedben egy töredék egy szó kezed mozdulatában amikor átsétálsz a parkon nem arra mész amerről hívnak A Kicsi, mérges öreg úr Lengyel József egy rövid lélegzetű. ám nagy erejű elbeszélésének a címe. Aki egyszer is beszélt az íróval, aligha tud másként gondolni rá, mint „kicsi, mérges öreg úrra”, pedig az elbeszélés- béli, letartóztatott öreg fizikaprofesszor nem kulcsfigura, nem biografikus visz- szaemlékezés hajdanvolt önmagára. Aki ismeri az írót, az tudja, hogy az elbeszélésbeli Andrián professzor másodpercre beosztott életvitele, egész karaktere meglehetősen távol áll Lengyel Józsefétől. Egyébként is, nagyon nem szereti. — erről egyik elbeszélésében. részletesen is szól — ha az író örökkön saját gyermekkori, majd későbbi élményeit kérődzi vissza. Ott kezdődik a prózaíró — vallja — amikor már képes olyan emberek lelki bőrébe is belebújni, akik egyébként távol állnak a szerzőtől. Miért hát a csábító azovolna a szekeret, úgy össze- piszkolták. Riadtan robb^i- tak szét, mint az asszonyok a kerítés mellől a sugdolózás- ból, amikor arrajött valamelyiknek az ura. Majdnem mindennap pattogatott kukoricát ettünk ebédre. Sipkánkba hordtuk ki a habos kukoricát a tornácra. A kissámlin ülve néztük az esőt, a buborékokat lélegző kacsákat. Körül se ültük már a csiszlik asztalt. Sok piros, fekete virág nőtt azon a nyáron. Zöld laput, meg vad paszulyt téptünk a kisbárányoknak. Azokat nagyon kedveltük. A békák után, természetesen. Egyik délután a bolt előtt álltunk, vártuk a kenyeresautót. A bolt az idősebb fiúk kedvenc gyülekezőhelye volt. Ültek a fakorláton feketein- gesen, fekete gatyápan, mint a varjak. Mi, kisebbek nem szerettük őket. A fülünket húzták, meg fickónak szólítottak. Csúfoltak minket a békák miatt. De a boltos meghallotta a békaügyet. Kifaggatott minket szegről végre. Utána a kenyeressel valamit beszélt. Másnap jött a hír, hogy így, meg így, ide, meg ide lehet vinni a békát. A boltos, aki egyben kocsmáros is volt, este valamit mondhatott, mert az emberek másnap békáról faggatták kölykeiket. Még aznap, szemerkélő esőben elindult három szekér a városba. Hordók, dézsák tele békával. A lovak meg úgy megvadultak a gyereksírást utánzó hangzavartól, alig, lehetett felrakni rájuk a hámot. Mi is ott totojáztunk a szekerek körül. Dunnyogtunk, hogy minket nem visznek a békapiacra. Estére hazaértek a szekerek, üresen. Megálltak a kocsma előtt, ahol már izgatott gyerekcsapat várakozott. Kaptunk egy-egv kakasnyalókát. Soha olyan népszerűek nem voltunk még. Egy-ftét nap múlva az idő is jóra fordult. Forró csillagok gyúltak az égen. Azóta évek szaladtak el, sok nedves eső esett. Az üveggé vált kölyökareokon a sok biciklis, sötétkék ruhás, svájcisapkás álom tovább élt reményként. Megmaradt titoknak. mert lassan érik be a tett mert a kín bűbájos varázslat mert ma még halogatható s elront mindent a magyarázat ha tudnád hogyan tudsz szeretni ha ismernéd szépségedet légy engedelmes szót fogadni majd jó lesz ma még nem lehet nosítási készség, hogy min- dtenáron kicsi, mérges öreg urat lássunk benne? Nyilvánvalóan csak az egyik oka, hogy Andrián profesz- szor letartóztatásának körülményeit a személyi kultusz éveiben, — sajnos —, olyan szakszerű tárgyismerettel idézhette fel, mint aki maga is átélte ezt. Már több indítékunk van az azonosításra, ha arra gondolunk : írásának hőséhez hasonlóan, a szenvedésekkel, érthetetlen és értelmetlen vádaskodásokkal teli években, az egy évtizednél hosz- szabb ideig tartó lágerélettel és száműzetéssel szemben ő is a tiszta értelem, a ráció és az emberiesség védőpajzsát emelte fel. S ez nem ebből az egy elbeszélésből derül ki. hanem szinte valamennyi nagyszerű írásából, amely ezekről az évekNAGYDOBOS, 1971 NYARA Ha lefekszenek este, attól félnek, hogy az otthonukról álmodnak... Ha lefekszenek este, amiatt sírnak, hogy nem tudnak otthonról álmodni... Tizenheten maradtak a nyáron Nagydoboson, a leányotthonban. „Nem ír, nem jön már senki hozzám /ó, és már én sem utazom! /de alkonyaikor ott csavargók mégis/ mindig a pályaudvaron.” Mottójuk lehetne ez. Summája mindannak, amit ők tizenheten éreznek. Sorsuk — nem szokványos kamaszsors — eddig dráma. 16—17 éves lányok életének első felvonása. Kinek egy, kinek két év, és véget ér a nevelőotthon viszonylagos nyugalma, kiporciózott szere- tete, otthont pótló gondoskodása. Aztán ki-ki indul a maga útjára. Varrónők és szövőnők lesznek. Vágyakozók, de illúziómentesek. Otthontalanok, de otthonra vágyók, romlatlanok, de sérültek, puha lányok, de kemény emberkék. Múltát feledni akarók, de a múlttól szabadulni nem tudók, védtelenek és mégis immunisak, szépek, de keserű szájszögletűek, szeretetet alig kapottak, de szeretni akarók. Van, akit a szülői ház taszított el. Van, akit elvettek a megrontó szülőtől. Van, aki sosem látta szülőjét. Legtöbben csak könyvből ismerik a szót: család. Sokan gyűlölik a múltat. A legtöbbnek nincsen is múltja. öten ülnek szemben velem. Akiknek nem írnak, akiket nem hívtak, akik nem utaztak. Ráb Irén, Balogh Olga, Lőrincz Erzsébet, Lizák Katalin, Spitzmüller Mária. Szégyellem faggatni őket. Fáj beleásni életük féltet titkaiba. Alig merem fellebbenteni azt, ami zárkózott lányszíveiket takarja. „Kétmilliárd között nincsen egy aki szeretne! — Félek: egyedül meggyűíöíöm majd az embereket. Neve: Ráb Irén. Varrótanuló. Tiszta szemű, szép,: okos. És mégse kell senkinek. Ha végez, Szegedre készülj Ott akar dolgozni. A múltja:’ gyermekotthonok. Jövője? „Dolgozni akarok. És családra vágyom. Szeretném, ha lenne gyerekem, és mindazt adhatnám neki, amit nem kaptam meg. Nagyon rossz egyedül. És rossz tudni, hogy csak alkalmi közösségekhez tartozom. Biztonságot remélek. Most nyárra sem kellettem senkinek. Táncolunk egymással, játszunk, dolgozgatunk, és sétálunk a kimenőkor. Nem gondolunk a családra. Az nagyon fáj... A porfelhő után a kitaposott csapásra kezd vágyam hajlani: ■szeretnék éjszakára eljutni egy tornácra, s küszöbre botlani. Balogh Olga. Mindőjük között a legszomorúbb. „Ha lenről szól. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek az évek tették jó íróból nagy íróvá. Az Igéző, az Elejétől végig, a Sárga pipacsok olyan mélységű és olyan rangú írások e korról, amelyhez hasonló erejű és igazságú irodalmi művek alig születtek a világ más tájain is. Lengyel József azonban nem egyszerűen a múlt íródeákja. még akkor sem, ha első. jelentősebb írása, amely nevét megalapozta, a: Visegrádi utca. valójában történelmi visszaemlékezés, naplószerű beszámoló 1919-ről, a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző, majd az azt követő napokról. Kicsi, mérges öreg úr ő, a forradalom konszolidáltabb éveiben is. Mi sem áll távolabb tőle, mint a puszta meditálás, ne valaki, aki azt mondja: hozzánk tartozol, te vagy a mi lányunk, repülnék. De így, jobb egyedül. Levelezek egy fiúval. Hogy miért, nem is tudom. -Talán azért, mert legalább így ír valaki. Szeretek olvasni. Érdekes módon mindig olyan könyv akad a kezembe, amelyben családról, árvákról, nehéz sorsokról van szó. A könyvek megnyugtatnak és felkavarnak. Pótolnak valamit, ami hiányzik, csak egyet nem adnak: biz-: tonságot. Szeretnék szép otthont, és abban mindent úgy csinálni, ahogy szép. Félek attól, hogyan fogadnak majd, ha munkába állok... Nagyon nehéz lesz kezdeni...” Végül nem bán már az ember semmit, semmit csak szeressék! Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Lizák Katalinnak hívják. Családja nincs, nem is volt. Amire emlékszik: megtagadja. Ahogy őt is megtagadták. „Itt jó az otthonban, meg rossz is. Alig várjuk, hogy kikerüljünk, de tudom, ha kinn leszünk, vágyunk ide vissza. Mert ki tudja, hogy fogadnak? Nem azt várjuk, hogy dédelgessenek, mint állami gondozottat. De szeretnénk, ha segítenének az indulásnál. De ne úgy segítsen, hogy fájjon. CsaK annyira, hogy biztonságban legyünk. Nem kell, hogy különösen szeressenek. Csak ne nézzenek furcsán ránk. Mi nem vagyunk rosszak. Mások bűneiért miért mi szenvedjünk? Amikor kikerülünk, visszük magunkkal azt a pár ezer forintot, amit összegyűjtünk. Pár hónapos biztonság. Nem ez a legfontosabb. Csak úgy fogadjanak be, hogy ne fájjon...” Már kamasz koromban elvesztem, mikor egy este sírni kezdtem s a csillagokhoz kéredzkedtem. ö Spitzmüller Mária. Álmodozó, naív. Emlékek után kutat, s ha valamire rálel, azt dédelgeti. „Ma rohannék, -ha Az kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja, s kilesni — míg a vihar rángat — titkát a mozgó maradásnak. Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz. merengés az elmúlt időkön. Valami lenyűgözhetetlen erő köti össze a leghétköznapibb valósággal. Mikor 1963-ban Kossuth-díjat kapott és erről a kapcsolatról beszélgethettem vele, félig komolyan, félig tréfásan így válaszolt: „Amikor az SZTK rendelő- intézetben fél órát kell sor- baállnom az L-betűnél, hogy megkeressék a kartonomat, akkor mindig biztosítják számomra a napi mérgelődni valómat, s egyben azt is, hogy ne feledkezzem el: hogyan élnek az emberek?” Valóban, tudja, hogyan élnek az emberek — s nemcsak az SZTK-rendelőből. Hetvenöt évesen is együtt él korunk gondjaival, örömeivel. s mindig teljesen egy nyfelvet beszél a fiatalokkal. Hazajött Magyarországra, szinte ismeretlenül a lehetne. Elképzeltem az életemet, a munkámat, a jövő- met. Lehet, hogy csalódom majd. De már sokszor csalódtam. Ébren is, álmomban is. Egy ideig megpróbáltam elhessegetni este a gondolataimat. Jobb nem álmodni, úgy gondoltam. Mert sokszor ébredtem sírva. De álmok nélkül nem lehet élni. És miért ne lehetne nekem is szép, és nyugodt és jó az életem? Miért? Sok levél érkezik azoktól, akik elkerültek innen és dolgoznak. A legtöb- nek sikerült. Az otthonban itt mindent megkaptunk. Még a bizalmat is. Ez a legtöbb, amire vágyom, ha innen elkerülök.” Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő csillesorát megtöltik barna gondjaikkal-. Lőrincz Erzsébet a neve. A két Lottit olvassa. És mindent, amiben szó van gyermekről, nevelőotthonról. ..Talán én vagyok az, aki a leginkább úgy érzem, hogy ez volt az első és egyetlen Otthonom. Itt jókedvem van, itt derűs vagyok, és itt nem hiányzik semmim. Tolnám a napokat, csak hogy ne kelljen innen útra kelni soha. Mire számíthatok: albérlet, otthon- talanság. Kutató tekintet: miért volt ez otthonban? Bajban nem lesz akihez szóljak. Gondomat nem oszthatom meg senkivel. Én nem tartozom senkihez. Persze, hogy fáj erről beszélni. Jó lenne tudni, hogy utunkat akkor is figyeli valaki, ha kikerültünk innen. De hogyan kívánhatjuk ezt? Utánunk jönnek az újak, azok is várnak itt szeretetre. Ha innen elkerültünk, nekünk már annyi sem lesz, amennyit itt kaptunk.” Leánylelkek felderítésekor költői kalauzom Váci Mihály volt. Hadd fejezzem be egy strófájával utamat, pótolván minden esetlen prózai szót: Sorsunk vak gravitációját / milyen nehéz és milyen hősi / vállalkozás akárcsak órák / hosszára is néha legyőzni.” Bürget Lajos Az kellene: hajszálgyökérzet összerejét hogy egyre érezd, hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt feL Az kellene. De nézd csak őt! Lám, suhan a szelek-szabta pályán, gyökértelenül, buta dacban, és büszkén, hogy hajlíthatat- lan— fiatal írók előtt — a történelmi riportázsnak nevezett. 1929-ben írt Visegrádi utca csak 1957-ben jelent meg először Magyarországon — mégis pillanatok alatt példaképüknek, harcostársuknak érezték az idős kommunista írót. A közelmúltban Veszprémben a tévéfilmek versenyének zsűrijében érvelt. vitázott, mert a film régi szerelme. Nemcsak íróként, teljes társadalmi-emberi mivoltában kötődik életünk minden porcikájához. Augusztus 4-én van 75. születésnapja. Talán érdemes felidéznünk még igen korai, avantgarde . korszakából való versének néhány sorát a verset, amit huszadik születésnapjára írt: „De tudom: /Nincs lehetetlen./ És a természet örök törvényeit egyszer felpeckeli egy ember. /Amint az utolsó hogyantól felszáguld a bizonyos miért-haz.” 1 Bernath László Demény Ottó: VÁZLAT Lengyel József 75 éves Baranyi Ferenc: AMIT FÖLD NÖVELT FEL
