Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
A jó elnök A termelőszövetkezeti irodák előszobáiban érdemes lenne egy hétig jegyezni, hányszor hangzik el naponta e mondat: „Az elnököt keresem.” Ijesztően nagy számok jönnének ki. A kisvárdai járás egyik termelőszövetkezetében délfelé kerestem az elnököt (ón is őt!), aki elárulta, hogy azon a napon már a hetedik „idegem” vagyok, aki vele akar beszélni. Nyilván a beosztottak, a tagok is keresték, vagy keresték volna, ha a járástól, a megyétől, vállalatoktól és intézményektől éppen nem lettek volna nála. Ma még az sem ritkaság, hogy este, a lakásán keresik az elnököt. Ilyenkor mondják a tagok: nappal ml dolgozunk, nem értünk rá az irodára menni. Egy másik szövetkezetben azt mondta egy idős asz- szony: „Jó ember a mi elnökünk, mindenkit meghallgat.” Hozzá kell tenni, az említett elnök nemcsak meghallgat, hanem amit tud, el is intéz. Nem az az ember, akinek nyitva az ajtaja, de az ablaka is. Más szóval az egyik fülén be, a másikon ki. Erről az elnökről a járásnál már nem olyan egyértelműen mondták a jó jelzőt, mint a szövetkezet idős asszonya. Nem rossz ember, csak nincs ideje tájékozódni, lépést tartani a legfontosabb új dolgokkal, rutinból gazdálkodik, nincsenek elképzelései hosszabb távon és így tovább. A járási vezetővel való beszélgetésben szóba került, vajon csak az a jó elnök, akinek mindig és mindenki előtt nyitva áll az ajtója? Előkerült egy ellenpélda is. Amikor az egyik termelőszövetkezeti elnök kiírta az ajtajára, hogy ügyfeleket csak délelőtt fogad, nagy volt a felháborodás a tagok között. Nem egy úgy nyilatkozott: a mi elnökünk urat játszik, valamikor a főjegyző írta ki az ajtajára, mikor fogad bennünket. Mit tegyen hát az elnök? Ha sem ez, sem az nem jó. Erre recept nincs. Egy biztos, ő is csak egy ember és a kettő, vagy három helyett nem tud dolgozni. Az ismert „tanácsot” könnyű elsorolni, ügy szervezze meg a munkáját, hogy minden fontos dologról tudjon, ami a termelőszövetkezetben történik és ezekre mondjon igent, vagy nemet. Jól informált legyen politikai és gazdasági kérdésekben, ne szakadjon el a tagságtól és jusson ideje magánéletre, pihenésre, szórakozásra. A lista talán nem is teljes, de így is elgondolkoztató. Az elnökök portréjához még az is hozzátartozik, hogy többségük közép-, vagy felsőfokon tanul, illetve tanult, akkor, amikor, még esetleg egy agronómus, egy főkönyvelő és néhány adminisztrátor jelentette a függetlenített apparátust. Ennek a fáradságát, is. magukkal hordják az elnökök. Ha valakinél igaz az a mondás, hogy az idő pénz, akkor az elnököknél hatványozottan így van. Sőt a napi 12—14 órás munka mellett — ezt felmérések igazolják — nemcsak pénzt jelent az időnyereség, hanem egészséget is. A rendszertelen étkezés, az éjszakákba nyúló munka miatt elég sok a gyomor- és szívpanaszos közöttük. Könnyű mondani — de mást mégsem lehet javasolni — ezen az állapoton elsősorban maguk az elnökök változtathatnak. Talán egyetlen szóval lehetne kimondani: munkamegosztás. A munkamegosztással azonban a beosztottak kapják meg mind a két feltételt: az önállóságot és a felelősséget is, mert a rájuk bízott részfeladatokban csak így tudnak intézkedni. Sajnos, van néhány elnök, aki azt véli, csak akkor születik jó döntés, ha a végső igent ő mondja ki. Az egyre sokrétűbbé váló szövetkezeti gazdálkodás miatt erre egy személy képtelen. Tegyük fel, ha valamelyik termeltető vállalat kiküldöttje a velük szerződött növényt akarja megtekinteni, ehhez egy brigádvezető, vagy egy agronómus is elegendő, akkor ne mondja azt, hogy az elnököt keresem. A példa talán túloz, de sok helyen ilyesmire is elaprózza magát az elnök és így a fontos dolgokra is kevés ideje jut. Igaz, ennek az éremnek is két oldala van. Jócskán akad az instruktorok között is olyan, aki csak akkor érzi magát jól tájókoztatottnak, ha érdeklődésére az elnök ad választ. A munka és a reszortfelelősségek megosztása után is marad még az elnöknek annyi teendője, amire még mindig érdemes bizonyos napi időbeosztást csinálni. Nem kívánhatja el egyetlen szövetkezeti tag sem, hogy a nap minden órájában — még a lakásán is — köz- ügyekkel foglalkozzon az elnök. Nem célja e cikknek a napi munka szervezésében tanácsot adni. Nem is lehet Ezt szövetkezetenként, a tsz és a vezető apparátus nagysága, a helyi szokások és más összetevők alapján lehet csak megállapítani. Valami rendszerességnek azonban a vezetésben ki kell alakulni, hogy ne az ügyek rángassák a vezetőket, hanem ők osszák be azokat. (Kivételek és rendkívüli esetek úgyis adódnak, de ne ez legyen a jellemző.) Az elnök szabadabbá tételében segíthetnének azok a szervek is, amelyek az elnököket különböző társadalmi funkciókba, igazgatósági tagoknak, stb. beválasztják. Vannak elnökök, akik 3—4 napot is távol vannak hetente, a szövetkezetükben csak „vendégként” látják. Az ilyen utazó elnökök valahol, valamikor feltűntek és egyes szervek el sem tudják képzelni, hogy az ő választott testületükben az ilyen jónevű elnök ne vegyen részt. A társadalmi megbízatások felülvizsgálása, csökkentése régi téma, de még mindig akadna itt is teendő. Ma már a szövetkezetekben egyre több az olyan párttitkár, főkönyvelő, agronómus, vagy más beosztott vezető, aki jól tudná képviselni a szövetkezetei bizonyos választott testületekben, de „otthon” is tárgyalópartnere akárkinek. Nyilván, vannak ügyek, amiben az elnök, a vezetőség vagy csak a közgyűlés dönthet. Azt sem lehet mondani, hogy egy-egy bér-, vagy háztáji vitába az elnök néha ne szóljon bele. Hermetikusan reszortokat elzárni nem lehet és nem szabad, de az idejére az elnököknek sokkal jobban kell vigyázniuk, mint jelenleg élég nagy számban teszik. Száz szónak is egy a vége: az ilyen munkamódszeren változtatni kell a közösség és az elnök érdekében is. > Csikós Balázs PecázŐk a Hsra-parton. (Borget Lajos felvétele) Más kell a falunak is Amióta elkezdődött a belső vándorlás, azóta beszélünk, cikkezünk, vitatkozunk róla. Fiatalok csapatostól mentek el faluról, hagyták ott a téeszeket, jöttek fel a fővárosba. A tíz egynéhány év alatt lassan már pedzegettük, hogy miért. Budapest milliós világváros. Ván mozi, színház, szórakozóhely. Válogathatnak hova menjenek, hol. mire költsék a pénzüket. Pesten van minden. Népstadion, könyváruház, uszodák. Mi van falun? Jobb esetben kultúrház, mozi, ami sok helyen egy és ugyanaz. A falu kulturális élete leszűkül a heti egyszeri vetítésekre, gyakran a régen lefutott, félóránként elszakadó, agyonhasznált filmekre. Időnként neves fővárosi színészeket hívnak meg, akik rövid egy órára átvedelnek ihaj-tyűha j-menyecske- csipdeső, pirospozsgás magyar paraszttá, elén ekük a Jaj cicát, elmondják az 1962-es szilveszteri kabaré bevezetőjét, anekdotáznak egy sort, azután be a kocsi- i ba és irány vissza a kultúra központjába. Pestre. Otthon aztán elmondják, milyen kilátástalan a falusi kultúrpolitika, a fiatalok nem használják ki a kul- túrház adta lehetőségeket és... és lekötik a legközelebbi vidéki haknit, a legközelebbi gázsiért, a legközelebbi „Jaj cicára.” A falusi kultúrfelelós vakarhatja a fejét, hogy a kínálkozó lehetőségek közül melyikét válassza. A tánczenekart, amelyikről hallotta, hogy az egyik faluban részegen játszotta végig a műsorát? Vagy szerződjön le jónevű színészekkel, akik a lehető legrövidebb idő alatt darálják le, rég’ megunt magánszámaikat? A kínálat: ami már selejt, ami már nem kell a fővárosban, az lekerül vidékre. Eszi, nem eszi... És ma, 1971-ben már nem nagyon eszi. Különösen a fiatalság nem. Időközben ugyanis — az utóbbi két évben — szivárognak vissza a faluba a fiatalok. A téeszek többségükben már jól hoznak, virágzanak a melléküzemágak is, érdemes visz- szamenni. (Ismerek egy téeszt, 40—45 százalékkal fiatalodott a tagság rövid egy év alatt.) A kultúros panaszkodik. Üres a kultúrház. a KISZ nem működik. A fiatalok is elégedetlenek. Nincsenek jó műsorok, a Mágnás Miskára nem kíváncsiak. A megyei, járási KlSZ-bizott- ságok. a KISZ-táborokat nyáron szervezik, amikor a téeszben legtöbb a munka. Persze egyikük sem mehet el. Pedig ott együtt, közösen talán kisüthetnének valamit. .. Nincs szó világrengető dolgokról. Csupán arról, hogy azok, akik az eke szarvától el Jutottak odáig, hogy láthatják az űrutazásokat, a futball-világbajnokságot, hogy tudják mi történik naponta a világon. „Az emberek már 36-baa is szerették a Mágnás Miskát, hát a legegyszerűbb most is azt adni. Erre nem kell agitálni, nem lesz üres nézőtér, nincs kockázat.” De a fiatalok már nem ülnek be. És ez jelent valamit. Esetleg azt, hogy nem jó a kultúrház, kellene oda egy hozzáértő népművelő. Semmi nem oldódik meg. Mindent, a világon mindent az embereknek, az egyes embereknek kell megolda- niok. Azt is, hogy azok a fiúk, lányok, akik valamikor az iskolában verseket tanultak, s tudják hol terem a világon a legtöbb narancs. s hogy ki volt Kutuzov — ne felejtsék el József Attilát, Móriczot, ne legyenek később a helyi kocsma törzsvendégei. Nézzenek, lássanak, szórakozzanak hosszasan és értelmesen. Otthon, a faluban is. Schöfíer Erzsébet