Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-08 / 186. szám

8. oldal KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 19"K. augusztus 8. A népművelés és lehetőségei Suha Andor: A LAIKUS APA Nemrégiben, az Állami Déryné Színház néhány mű­vészével beszélgetve, általá­nos panaszként emlegették: számos vidéki művelődési ház épült még az utóbbi években is olyan nagyterem­mel, amely szinte teljesen al­kalmatlan színházi előadá­sok tartására, mivel sem zsinórpadlást, sem oldalszin- padot nem alakítottak ki, s mivel igen gyakran úgyszól­ván megfeledkeztek az öltö­zőkről is, — nem is beszélve a fűtésről, a vízvezetékről. Népművelők viszont állan­dóan emlegetik, hogy művelő­dési házunkban van ugyan nagyterem, de nincsenek ki­sebb, kluboknak, szakkörök­nek, olvasószobáknak, játék­termeknek való helyiségek, s emiatt nem tudják élénkebbé tenni a szakköri munkát Mind a két esetben egyet­len konklúziót tudtak levonni a beszélgető partnerek: — Pénz kellene, pénz jobb szín­háztermekre, többhelyiséges művelődési házakra. Nem kétséges: a közműve­lődéshez tekintélyes pénz szükséges. Az új létesítmé­nyek milliókba kerülnek, s a régiek fenntartása is emészti a pénzt (néha még többet, mintha újat építe­nénk). Államunk fokozott és fokozódó erőfeszítéseket tesz, 1 %y megfelelő anyagi ala­pot biztosítson a közművelő­dés számára. Az elmúlt két- három esztendő több rendel­kezése igyekezett Jobban ki­használttá tenni azt az össze­get, amelyet költségvetésünk — több csatornán, több for­rásból — közművelődési cé­lokra fordít. A hangsúlyt itt a jobb kihasználtságra ten­ném. Közismert ugyanis, hogy mennyire szétforgácsolódtak (s még ma is gyakran szét- forgácsolódnak) a művelődési célokra szánt összegek a kü­László Anna: Üdülők Gyimesnét férje és két kamaszfia kísérte ki a pá­lyaudvarra. Csütörtök volt, de a csalóidnak mintha va­sárnapja lett volna. Leg­alábbis az olyan idősödő magányosok szemében, mint Bónis Olga. Nézte, ahogy a férfi, a két fiú a szeretet védőisugárzásába fogta a másik nőt. Bónis Olga azt gondolta: most még hagy- ján. Amint elindul a vonat, mindnyájan az elkövetkező új életformát várják és né­mely még kétséges körül­ményen aggódnak. Jön-e értük autó, kapnak-e kü- lönszobát, megfelelő asztal­társat az üdülőben... Effé­lék a gondok, s ebben ő is osztozik velük. Viszont majd hazaérve, újra a pályaud­varon !... A családi su­gárzás a kétheti hiányban csak felerősödik. A magá­nyos meg tör a taxihoz, erőszakoskodik, hogy neki jusson az első kocsi, mert az érkezés elviselhetetlen kiet­lenségét meg meg kell rövi­díteni. Otthon aztán csak az üres lakás fogadja, a be­zártságban megáporodott levegővel, szívszorítóan né­mán Mindezek miatt Bónis Ol­ga egész úton a kapcsola­tait mesélte. Úgy tetszett: fél Budapest jó Ismerőse, egy egész kerület lakossága jó barátja, az udvarló szán­dékú férfiak is sokan van­nak. de még a hetente egy­szer nála dolgozó takarítónő is rendkívül meghitt sze­mély. De az útitársak csak a fülsértő hencegést hallot­ták ki a szavaiból és bosz- szan kodtak. Második hetük elején tör­tént. Délelőtt tíz órára járt ilyenkor szokták kiosztani a leveleket az üdülőben. Gyi- mesné Olga nyitott ajtaja előtt haladt el. Beszólt: — Hozták már a postát? — Nem is tudom — vála­szolt Olga szórakozottan. — Van itt valami.. lönböző szervek, intézmények, hivatalok között. Holott pusz­tán azzal, hogy a sokfelé szétszórt summákat közös kasszába irányítják, máris jelentős egyszerűsítés, kon­centrálási lehetőség adódik. Ettől függetlenül: a hatéko­nyabb népművelés nem csak pénz kérdése. Nyilván egysze­rűbb lenne mindenhol meg­teremteni az ideális tárgyi feltételeket, egyszerűbb lenne lebontani a régi, rossz, al­kalmatlan művelődési háza­kat, s mindenhol új, kor­szerűen tervezett, a mai — de a holnapi, holnaputáni, tíz-húsz év múlva jelentkező — igényeknek is megfelelő létesítményeket emelni. Alig­ha kell magyarázni, hogy er­re még oly erős anyagi koncentráltság, még oly ész­szerű rendelkezések sem ad­nak lehetőséget. Anyagi esz­közeink végesek, sokszor na­gyon is azok, úgyhogy még hosszú évekig lényegében olyan tárgyi feltételek között kell dolgozniuk népművelő­inknek, mint manapság. S ha javulnak is ezek a körül­mények, csak lassan, fokoza- > tosan javulnak, és nem máról holnapra, ugrásszerűen. Erre egyszerűen nincsen pénzünk. Az igények nagyjából ha­sonlóan jelentkeznek egy köz­ségben és egy közepes lélek­számú városban, de az igé­nyek kielégítésének módját döntően befolyásolja mind a rendelkezésre álló személyi állomány (a népművelők szá­ma, minősége), mind a tárgyi feltételek (művelődési há­ziak, azok felszereltsége, kor­szerűsége vagy elavultsága). Éppen ezek miatt még évekig nagy feladatot jelent illeté­kes szerveink számára, hogy kiegyenlítsék ezeket a körül­ményeket — és ezzel még mindig nem egyenlítettük ki a különböző rétegek művelt­Alacsony asztalkára mu­tatott, ezen kék szabvány­boríték feküdt, gépelt cím­zésével felfelé, s így nem látszott, hogy nyitva vagy leragasztva. Ebben a pilla­natban lépett ki a szom­szédból a postát osztó lány és adott át Olgának egy fe­hér borítékot Bónis Olga folytatni akarta a szerepet. Fehér levelét nemtörődöm mozdulattal ráejtette a kékre. — Parancsolj — nyújtotta cigarettásdobozát Gyimesi- nének. Míg tüzet adott uj­jal megvonaglottak. — Úgy látszik — mondta a kiék boríték kikandikáló csücskére — az tegnapi... És már nem volt képes tovább türtőztetni magát feltépte a fehér borítékot mohón, cafrangosan —mint­ha a végítéletét tartalmaz­ná vagy a paradicsomi bol­dogságot — Nem zavarlak..; — köszönt el Gyimesné. Megértette a jelenetet Ettől fogva többször is be­szélt Olgának arról, hogy kamaszfiúkkal nem könnyű, kötekednek, szemtelenked- nek, kérvényt kell benyúj­tani. míg egy poharat hely­re raknak... A házassága jó, de ez nem jelenti azt hogy nincs temérdek alkal­mazkodás-kényszer. Nem úgy él az ember, saját ked­vére. hangulatára, mint a függetlenek... Egyszóval: igyekezett vigasztalni a magányáért. Egy későbbi napon egy­szer még elment Olga szo­bája előtt, délelőtt tíz óra körül. Akkor is nyitva volt az ajtó, Olga asztalán borí­ték. pedig még nem hordták ki a postát. Pesten, a pályaudvaron, miután összecsókolóztak, Gyimesné rögtön odasúgta a férjének: vigye Olga bő­röndjét a taxiig és kérdez­gesse az üdülésről, kösse le a figyelmét ségbeli szintjét, hanem csak megtettük a lépéseket, hogy elinduljon ez a kiegyenlítődés is. Nem mintha abszolutizálni kellene, lehetne, vagy szabad­na a tárgyi feltételeket, mi­vel sok olyan közművelődési intézményünk működik kitű­nően, ahol igen-igen messze vannak az ideális körülmé­nyektől. De azt tudomásul kell vennünk, hogy ésszerű határokon belül igenis szük­ség van a közművelődés jobb ellátottságának, s a művelő­dési házak jobb felszereltsé­gének biztosítására. (A köz- művelődés megfelelő — kicsit furcsán kerül ide ez a szó — gépesítése például ma már el­engedhetetlen.) Az említett országos ta­nácskozáson elhangzott a kö­vetelmény: a távlati népgaz­dasági tervek keretében, s ezek szerves részeként ki kell dolgozni a közművelődés 15 éves fejlesztési programját is, intézményrendszerének bőví­tési, korszerűsítési, konkrét helyi, megyei és országos ter­vével együtt. Azt is kimond­ták: az ország kulturális költ­ségvetésében fokozatosan nö­velni kell a közművelődési kiadások arányát Mindez igen biztató a lehe­tőségek szempontjából, külö­nösen ha hozzávesszük, hogy erőteljes lépések történtek a vállalatok, szövetkezetek, tár­sadalmi és tömegszervezetek kulturális alapjainak növelé­sére és célszerűbb kihasználá­sára is. Az elkövetkező évek tehát azzal a reménnyel kecsegtet­nek, hogy a növekvő igé­nyekkel együtt nő majd a népművelés anyagi lehetősé­ge. Néhány dolgot azonban nem szabad szem elől tévesz­tenünk. Takács István Gyimes barátságosan kér­te a bőröndöt, de Olga nyersen rámordult: — Azt képzeli. egyedül nem bírom? Gyimes udvariaskodott: dehogynem, csakhát mégis férfinek való. Nyúlt a bő­röndért. Olga görcsösen markolta. Gyimes csak azért is ... Olga csak azért is. Hu- zakodtak. Egy idegen, izom hős fiatalember szembefor­dult velük, terpeszállásban, fenyegető tekintettel: — Nyugalom, néne. a bő rönd marad, én garantálom, rendőr felesleges. Olga megint elátkozta, át­kozottnak vélt életét És durván felkiáltott: — Mindenki engem szán?! Tartsák meg magúknak!... A fiatalember megrántotta a vállát és elfüstölgött Gyi­mes rátámadt a feleségére: — Megkímélhettél volna az ilyen elmegyógyintézeti ápolttól. Tolvajnak néztek! Az asszony türelmesen el­magyarázta, miről van szó. Ebből Gyimes nem akart megérteni semmit Indulatai nem kívánták az értést, öt perccel az asszony megér­kezése után a házaspár már veszekedett. Ez persze a két kamaszfiút is fel inge­relte. Kedvelték a támadást és az ellentámadást, de csak akkor, ha ők voltak a hősei. Megkövetelték, hogy a szü­lők harmonikusak legye­nek. Most az egyik fiú az apját hibáztatta, a másik az anyját, emiatt ők ketten is összevesztek. A rendetle­nül, keresztül-kasul csapko­dó dühüket felfokozta a mind­nyájukban rokon csalódás: mást vártak ettől az órától. Bónis Olga pedig elhatá­rozta : többé nem utazik üdülőbe. Az oly jó két hét társasa gban -közösségben hazaérkezéskor megcsúfoló- dik. Ha nincs aki a pálya­udvaron várja az embert Fiamat elütötte egy kerék­páros. Szinte a kezemből. Csak egy pillanatra rántotta ki ke­zét az enyémből, hogy átugor­jon egy tócsát, és máris re­pült 7 éves kis teste együtt a kerékpárral, és megtermett utasával. Felkapom, rohanok vele az egészségházba. Nincs bent senki, vasárnap van. A fülé­ből csordogál a vér, sápado- zik, nagyon rosszul eshetett. Tovább rohanok a mentőállo­más felé. Lehet, hogy csak a szívem rohan, mert néhány arra járó könnyedén követ és adja a tanácsot, szidja a ke­rékpárost, aki szintén követ és éppen úgy megijedt, mint én. No, még csak ezt a tíz mé­tert bírjam ki. Lábam ólom­má vált, karom elzsibbad, fe­jemet nagy kalapáccsal veri valaki. A mentő egyik dolgo­zóját megsértem, mert moz­gása nem az én érzéseimhez igazodik. A kórházban egy fiatal, csinos doktornő moso­lyogva vizsgálja a gyereket Megnézi a fülét, megméri vér­nyomását, meghallgatja szív­verését Lábam megrándul a remegés tőL — Koponyarepedés, teljesen biztosat csak a holnapi rönt­genvizsgálat után tudok mon­dani. Remélem, nem súlyos. A fülvérzés mindenképpen ko­ponyasérülést jelez. Viszont jó jelnek kell tekintenünk, hogy nem vesztette el az eszméle­tét, nem hányt és hogy min­denre emlékszik. Megkérdezem az orvosnő­től, injekciót kap-e a fiú. Lá­tom, nem tudja elképzelni, mi bajom lehet, de válaszol: nem, nem szükséges. Felkísérem a gyereket, aki a saját szememmel néz visz- sza rám. Odasúgom neki, hogy injekció nem lesz. Ar­cán bágyadt kis mosoly hú­zódik, szemmelláthatóan meg­nyugszik. Feje köré gumitöm­lőbe jeget raknak. Lemegyek a lépcsőn, szíve­met durva kézzel fogja va­laki. Holnapi? És addlg—t A hallban a közlekedési rendőr azt mondja, hogy menjünk helyszínelni Tar­— Csak itt büdösít, vénem­ber? — Jakus a szobában tér­delt, a kályha előtt, a kony­hából hallotta a felesége hangját. „Megint az apámmal bajlódik” — gondolta. Olyan­kor rikácsolóvá, kellemetlen­né magasodott a hangja, s mindenütt szúrt, mintha szö­gekben hempergették volna az embert. Az öreg dörmögött valamit, nem tudta kivenni, mit válaszolt. Jakus ujjai ökölbe rándultak. „Nem, ezt nem lehet sokáig bírni!” A sarkára ült, két tenyerével a combjára támaszkodott, s nézett az ajtó felé. Várta, mi­kor nyílik meg, s jön be vala­melyikük panaszkodásra. Az asszony: a felháborodás len­dületétől sodorva: az apja: hajlottam, bicegve, szánal­mas gyengédséggel elereszt­ve minden tagja. Sokáig várt, aztán feltá- pászkodott, fogta a tüzelőhor­dó kosarat, de még nem to­tóm a centimétert, látom, hogy a kerékpáros keze is remeg. — Itt történt? „Igen, kérem, itt történt, a házunk előtt. Tessék nézni az ablakot. Itt lakik a doktor né­ni, aki zongorázni tanítja a fiamat. Nagyon jól játszik a kis taknyos. Néha már kija­vítja a tanárnőjét, hogy ez nem kis oktáv, hanem nagy oktáv. És keresztbe tett kéz­zel is tud játszani. Ma dél­után is játszani akart, hogy utána tényleg játszhasson, a homokban, mert ugye a foci, mégiscsak más...1* — Mennyi idős a kicsi? „Hét, hétéves. Itt tanult járni ebben a csúf bérházban. És erre a csúnya térre azt mondja, hogy udvar, a mi ud­varunk. Az ablak ott, az első emeleten a miénk. Ott szokott kinézni, hogy lent vannak-e már a srácok.” — Szóval nem a kerékpá­ros volt a hibás? „Nem, dehogy. A fiam olyan vakmerő. Egyedül meg­tanult úszni és tavaly a kor­csolyaversenyen a harmadik lett. És a múltkor azt mond­ta egy harmadikosnak, hogy te gombócfejű. És szégyen, de a tizenkét éves lányok is elszaladnak előle. Azért ér­zékeny, jólelkű fiú, jó tanuló. Az év végi záróünnepélyen ő volt a répa, nagyon jól ala­kította, alig tudták kihúzni. — Hogyan történt? „Balkezes a fiú. Az iskolá­ban kesztyűt húztak a bal ke­zére, hogy tanuljon meg job­bal írni. Ballal elkeni a tin­tát. Most már mind a két ke­zével tud írni és rajzolni. Már kétéves korában tudott rajzolni és megtanulta hal­lásból a Szeptember végén-t. A bátyja skandálta otthon, s ha elakadt, ő beleszólt és így mondta: „De Iá-tód a-mot-tan a té-li vi-lágot...” Aztán ját­szott tovább. És este azt mondta nekem, hogy ő mun­kásőr és proletár akar lenni. Butaság, mondtam neki, miért? A Szedlacsek papája is az és annak van pisztolya. És másnap este beszámolt, hogy egy kislánnyal voltak Gyula páternél, s lakásán magnóztak, kaptak csokolá­dét és szentképeket Ml lesz belőled, emberke, ha­— Itt tessék aláírni. dúlt kifelé — félt találkozni velük. Mindig így volt ez. Ha egymás szavába vágva pa­naszkodtak előtte, ő csak hall­gatott, belső remegésére fi­gyelt, s egy idő múlva rájuk ordított: — Békességet aka­rok, nem értik? — Úgy kí­vánta a csendet, a megnyug­vást, ahogy gyerekkorában az álmokat De ahhoz erőtlen volt, hogy tegyen is érte. Ma­gában dohogott, zsörtölődött, úgy képzelte, hogy a békes­ségnek magától kell megte­remtődnie a négy fal között, ahogyan a szándéktalanul földbe ejtett mag is megfogan. Végül mégis ki kellett men­nie a kosárral. Halkan csuk­ta be maga mögött az ajtót, s a másik kettő rögtön ránézett, mintha a tekintetükkel so­rompót eresztettek volna elé­be. A felesége lendülettel húzta-vonta a vasalót, s a ruha gőzének forróságától, vagy talán a felindultságtól „Igen, egyszer elvittern Pesten az Állatkertbe. A lég­gömbjét az oroszlánházban eleresztette és az felszállt a mennyezetre. Beszóltam az oroszlánoknak a rácson, hogy csend legyen és egy hatal­mas létrán lehoztam a lég­gömböt. Irtunk egy kis cédu­lát a bátyjának, rákötöttük a léggömbre és elengedtük ha­zafelé. Nagyon tetszett a gye­reknek a vili, a varázslat, én voltam a szemében a nagy Vili, a varázsló. Este az anyó- soméknál hallottam, hogy az unokatestvéreinek azt mond­ja: „Az én apukám világhírű újságíró, az oroszlánokat is megszelidítette.” És sírt, ami­kor a gonosz, nagy kölykök nem hittek neki. Hagyjanak bőiében, kedves rendőr elvtárs, nem helyszí­nelek tovább. Hiszen ez gyil­kosság, lélekgyilkosság. Ne­kem teljesen mindegy, hogy ki a hibás, rohanok és kere­sek egy idősebb, nagy tudású orvost, aki különb varázsló, mint én, és mint az a fiatal orvosnő. És ismét egyben lesz a fiam koponyája és megyünk újra az Állatkertbe, és jövő nyáron elhozom neki Párizs-, ból az Eiffel-tomyot És._” — Doktor úr, jő étvágyai kívánok, de tessék abbahagy­ni az ebédet, a fiam— A sebész főorvos aranyos ember, előbb a kórházban van, mint én. — Nincs komoly baj. Nyu­godjon meg, kérem, néhány nap múlva hazaviheti a gye: reket. — Köszönöm, doktor úr. Na haragudjon, hogy vasárnap otthonában megzavartam, de— ö, kérem, én megértem ma­gát, bár higgye el, a doktornő is mindent megtett a gyere­kért. De tudom, ha az én fiammal van baj, én is azon­nal laikus apa leszek. A laikus apának kicsordul­hat a szeméből a könny. Pe­dig utoljára akkor sírt, ami­kor harminc évvel ezelőtt aa ő feje is betört, és akkor se­hogyan sem értette, miért szaladgál, idegeskedik any- nyit az apja, hiszen nem az ő feje tört be, nem neki fáj? nyitott szájjal lélegzett. Az apja összehúzta a szemét, ar­cán megnyúltak a ráncok, sa némaságával azt mondta: — Na, fiam. Micsoda férfi vagy te? Egy pillanatra behunyta a szemét, s akkor is magán érezte a felesége gúnyos te­kintetét. Iszonyú volt ez a meghunyászkodás, a várako­zás kínpadjára feszített két ember, s velük együtt, ő, har­madiknak. Nem ez volt az a csend, amelyre vágyott, s örült is, hogy az asszony hangja szétkergette. — Csuk­va kell tartanom ajtót, ab­lakot, nem ereszthetem be a fagyot a lakásba. Urasága meg itten fújja a füstöt, hogy ful­ladjak meg, mintha nem lenne elég nekem a ruha gő­ze. Gyorsan, egy sóhajtásra mondta el mindezt, Jakus szinte fel sem tudta fogni a szavak értelmét, de a hangi ■ 1 ' ■ 1 1 ' ! ............ ' ' '• Simon Emilt Dakusék

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom