Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

A néphatalom alaptörvénye

Ken-e, jó-e a múltra emlékeztetni? A kérdést idős mun- kásamber hozta szóba egy beszélgetésen, amely akörül forgott, hogy miképpen vélekednek • a fiatalok életük különböző jelenségeiről. És a kérdés előzménye: alighanem gyakorinak tekinthető vita apa és fia között. Azaz, eleinte csak az apa mondta a magáét, hogy bezzeg, amikor ő ennyi idős volt, an- nak is örült, ha szombat esténként elmehetett a bolhás mo- azt felelte, hogy ez régen volt. Mire az apa ingerültebben: igaz, de ha tudnád, milyen volt régen, jobban megbecsülnéd, hogy biztos munkád, jó ruhád, elég ételed van. A fiú erre már kifakadt, mondván, hogy még szép, az ember ezeknél az elemi feltételeknél többre vágyik. A jelenben élünk, mai fejjel kell gondolkoznunk és a jövőbe néznünk.

Nem az újságíró dolga, hogy családi vitákat lezárjon, igazságot osszon, még ha ezek a nézeteltérések többé-kevésbó altalanosnak is mondhatók ott, ahol a szülő túl gyakran hozza fel ervnek a múltat, a felnőttsorba lépő gyerek viszont természetesnek tekinti azt a közeget, amelyben él, sőt ennél még jobb körülményekre vágyik. Azt hiszem, tényleg nem jó minduntalan a múlttal előhozakodni. A mai jelenségek megítéléseben a jelenlegi lehetőségek alapján célszerű állást foglalni es nem 20 30, esetleg még régebbi mérce alá kényszeríteni a

mostani 20—30 éveseket. Persze, mit tegyen az ember, ha bizonyos emlékek olykor akaratlanul is eszébe jutnak? Jómagam például úgy vagyok, hogy augusztus 20. táján, ha akarom, ha nem mi ruíen esztendőben visszaemlékezem egy régi István király-napra. A harmincas évek végefelé történt, hogj Pesterzsébetről, apám vezérletével, bevillamosoztunk a városba, megnéztük az őrségváltást a Várban. Hatalmas nagy élmény volt ez nekünk, gyéreiteknek, egyszerűen nem tudtunk betelni a körmenettel, a testőrök fényes egyenruhájával, a szertartás pampája egészen lenyűgözött bennünket és bár a lábunk majd leszakadt, kikönyörögtük, hogy várjuk meg a tűzijátékot is. Aztán gyalog mentünk haza Erzsébetre, mert nagy volt a család és a villamosjegyek ára felborította volna a háztartási költségvetést. Jóval éjfél után, holtfáradtan kerültünk ágyba. Egyszer, amikor lányom hasonló korú lehetett, mint én azon az augusztus 20-án, el is mondtam neki ezt az élményemet, nem rázta meg a történet, nem is nagyon értette, mert bérlete volt autóbuszra, villamosra.

Egy későbbi augusztus húszadikát, az 1949-est már félig felnőtt fejjel értem meg. S jóllehet addigra a várbeli körmenet és őrségváltás nem szerepelt a nap programjában, mégis tudatában voltam annak, hogy történelmi cselekedet tanúja lehettem. Ekkor született az alkotmány. Ez már tudatosan át- érzett élmény volt, mert tudtam, hogy a korábbi, úgynevezett ezeréves alkotmány nem is egységes, írott alkotmány volt, hanem az uralkodó osztályok jogait rögzítő, történelmileg kialakult törvények és jogszokások összességeként létezett. Az első egységes, népi alkotmány törvényt 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság hozta létre, a másodiknak, a Magyar Nép- köztársaság alkotmányának sok millió honfitársammal együtt kortársa, vagy inkább közreműködője lehettem.

Ennyit arról a huszonkét év előtti napról, a múlt idézéseként, amelyhez talán még azt is hozzá lehet tenni, hogy 0 i alkotmányunk volt ugyan, de biztos állásunk, jó ruhánk, elegendő ételünk még nem nagyon. Aztán ahogyan teltek, múltak az évek, ha nem is simán, megrázkódtatások nélkül, de az alaptörvényben foglaltak szerint alakult és gazdagodott életünk. Hosszadalmas és minden bizonnyal felesleges volna most felsorolni a fejlődés köztudott tényeit, számokat citálni arra, hogy miképpen vált általános gyakorlattá, természetes valósággá az alkotmány minden lényeges paragrafusa az államhatalom, államigazgatás, munkajog, egészségügy, vagy a művelődés területein. A néphatalom alaptörvénye szerint éltünk és élünk, ennek szellemében döntünk és cselekszünk, így jutottunk el a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszához, amelyben a napirenden szereplő időszerű feladat a szocializmus építésének folytatása, a korábbinál magasabb szinten. Az okos, átgondolt, jó politika eredményeként társadalmunkban már nincsenek ellentétes érdekű osztályok és rétegek, ez a tény minden eddiginél kedvezőbb lehetőségeket biztosít a közös erők összefogására, a nemzeti program gyorsaibb megvalósítására.

A mai ünnep alkalmából a társadalomi fejlődésének egyetlen vonatkozásáról — igaz, a legfontosabbról — azonban érdemes bővebben is szólni. Nevezetesen alkotmányunk sarkalatos pontjáról, népi rendszerünk alapjáról, a munkás-paraszt szövetségről. Augusztus 20-a immár hagyományosan nemcsak az alkotmány születésnapja, hanem az új kenyér és a munkás-paraszt szövetség ünnepe is. Régebben is úgy volt, hogy az aratás forró napjaiban az egész lakosság' figyelme a parasztság felé fordult, hiszen őseinktől örökölt aggodalmunk ilyenkor mindig választ várt a kérdésre: meg lesz-e az ország kenyere? Ez az idén sem volt másképpen, mindenki örömmel vette a hírt, hogy magtárakba került a kenyérgabona, a közepesnél jobb a termés, jók a holdankénti átlagok és különösen kitűnő a búza minősége. Ki ne örülne annak, hogy ezúttal kedvezett az időjárás a gabonának, az aratás pedig szervezettségben és gyorsaságban minden eddigi esztendőt felülmúlt.

Ám az örvendezésen túl általánosabb mérlegelésre szintén módot nyújt az ünnepi alkalom: jó ideje már nemcsak aratás idején figyel mindenki a mezőgazdaságra, hanem az év más szakaszaiban is. A néphatalom alaptörvényének szellemében első helyen, mindennapos feladatként szerepel a munkás-paraszt szövetség további és szüntelen erősítése. Es tagadhatatlan, hogy ez a kulcsfontosságú szövetség az utóbbi tíz esztendőben különösen, szinte rohamléptekben fejlődött, eltéphetet- len és testvéri összefogássá szilárdult. A parasztság a munkásállam és a munkásosztály segítségével hozta létre és erősítette meg termelőszövetkezeteit és most már saját erejéből a szocialista nagyüzemi gazdálkodás igazi fellendülésének szakaszában jár. Mindinkább valóra válik az, ami az ötvenes években még csak szóban volt meg: a szövetkezeti parasztsár szocialista vonásai erősödnek, a falusi életviszonyok kézzelfoghatóan javulnak. Napjainkban már ipari jellegű mezőgazdasági munkáról beszélhetünk, hiszen falun csaknem 200 ezren — gépmunkások, szakemberek — ipari szintű munkát végeznek a nagyüzemekben, nem is szólva a falusi értelmiség tevékenységéről. Es mindennél többet mond az a tény, amely szerint a munkásság és a parasztság egy főre eső reáljövedelme az utóbbi öt év során országos átlagban kiegyenlítődött; mégpedig úgy, hogy közben a munkásoké is növekedett. Ehhez aligha szükséges méltató szavakat fűzni, önmagáért beszél és igazolja a néphatalom alaptörvényének érvényesülését, a két alapvető dolgozó osztály, a falu és a város közti különbségek fokozatos megszűnését

Kenyérszegés. (Kotrocző István felvétele)

Kenyérsütők

E

ste van. A család már lefeküdt, özvegy Leskó Józsefné született Molnár Mária Tiszadadán áhítattal mélyeszti kezét az új liszttel teli zsákba. Kenyérsütéshez készül.

A liszt rátapad ujjalra. Keze eres, barna. A liszt fehér fátyollal vonja be. Nagy szitán át engedi a hófehér életet a fateknőbe. Porszemei kü- lön-külön vannak. Ráütöget a szita oldalára és körüllengik az idős asszonyt. Aztán elülnek a teknőben, várva a legnagyobb átváltozásra.

A kéz végigsimít a liszten. Olyan a mozdulat, amely csak évezred alatt alakulhat tott ki. A munka mozdulata és a szereteté, a föld teremtette áldott mag előtti legszentebb áhitaté. Ujjai között leperget egy csipetet. Aztán helyet csinál a kovásznak.

Kovászfa kerül a teknőre, rá hófehér kendő. A liszt és az élesztő anyag megkezdi külön és új életét, az első lépést a vegyi átalakuláshoz. Csak ennyi lenne? Egy szabályos kémiai folyamat?

A ház népe még alszik, amikor Leskóné született Molnár Mária már ott áll a dagasztóteknő mellett. Langyos, sós víz oldja a kovászt, és lassan keveredni kezd a liszttel. Az asszony dagaszt. Egész teste dolgozik. „Amíg a padlás izzadni kezd” — mondják. Amíg megizzad a homlok. Mert a kenyér izzadtság közben születik.

Kemény munkával került a mag a földbe. Tűző nap és erőfeszítés csalt verítéket a homlokra aratáskor. És most is küzd az ember, hogy a liszt, a kovász és a víz hólyagos tésztává legyen. Olyanná, hogy leváljon a kézről.

Izik kerül a kemencébe. Fellobban a tűz, és melegedni kezd téglafala, téglaalia. Mígnem hófehér lesz. A tűz- vonó húzza arrébb ég arrébb a pernyéi, bogy ax őselem teremtette Izzó hő befogadja a sütőlapáton érkező, szakajtóból kiborított, megkelt tésztát. Szikrázik a kemence alja, millió csillagot szór. És a legcsodálatosabb tűztemp- lomban megkezdődik az átalakulás. A munka eredményéből a munka jutalma válik. Az anyag nagy mítosza ez. A megszelídített tűz ereje a megzabolázott természet adományát az ember keze által kenyérré teszi. Bennefog- laltatik ebben az emberiség története.

Csak annak van kenyere, akinek hazája van. Csak azóta van kenyér, mióta van haza, ház, család, rend. Népünk történelmének sorsfordulóját jelzi a kemencében lángoló tűz, minden ott sülő kenyér. A Leskónék utódai azoknak, akik ezer évvel ezelőtt először gyújtottak be a kemencébe, és várták a nagy

esodát A két óra hosszat tartó kenyérsütés kemencetüzé- ben ott látható a munkásmúlt, a parasztmúlt, minden küzdelem, annak minden eredménye.

Régi házak régi kemencéiben ma is fellobbannak a tüzek. Anyáktól és ősanyáktól öröklött módon kenyereket sütnek parasztasszonyok. Maguk sem tudják talán: a legősibbet őrzik. Rohanó, modern, technicizált korunkban, gazdag életünk színes sodrában a kemence-templomok papnői ők. Tűzőrzők, a kenyeret kezükkel dagasztok, idézői a koroknak, amikor az emberi erőfeszítést is belesütötték a mindennapiba.

Cíözölgő, illatos kenyeret vesz ki a kemencéből Leskó Józsefné született Molnár Mária. Ki tudja, hány századikat. Szeme most is köny- nyes. Mint minden sütéskor. Végigsimítja a forró kenyeret A csoda valósággá lett

Az este még hulló lisztest kenyérré változtatta az em- besv Borget Lajos