Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
8. oldal KELET-MA GY ARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1971. augusztus W. Bertha Bulcsu: VlKENDHÁZAK KÖZT Gyirmót Iván és fiatal hitvese. Eszter a Balaton-part nádassal és apró házacskákkal szegélyezett országútján vándoroltak egy ismeretlen cél felé, pontosan úgy, mint a modern irodalom és filmművészet hősei. Ezt a hasonlatosságot Eszter kiáltásai, máskor érthetetlen okból elhalkuló modatai csak fokozták. — Az élet csoda! — kiáltotta bele a tavaszi fénybe, s ezzel Gyirmót Iván figyelmét ismét magára vonta. Gyirmót sokat szenvedett felesége olvasottságától. Amikor józan, tervektől zsúfolt mérnök agyához eljutott egy-egy ilyen mondat, mindig megemelkedett a gyomra. Ilyenkor sietve a feleségére nézett, mert az asszony arányos teste, telt keble, egészségesen piruló arca, a modern művészet artisztikus magaslatait is képes volt ellensúlyozni, mi több feledtetni. ! Előző este még egy kényelmes budapesti lakásban búslakodtak és eszegettek. Rajtuk kívül a főmérnöknél egyetlen vacsoravendég volt, a házigazda feleségének öcs- cse. így nyugodtan lehetett panaszkodni, mélán elbusla- kodni. A főmérnök eredetileg úgy tervezte, hogy a kel1 lemetlen ügyekre majd va' csora után kerítenek szót, ! amikor néhány pohár whisky 1 már elfogyott, és az arcok megenyhültek. De látta Gyirmót Iván merev kedvetlenségét, így a második fogásnál megszólalt: — Mit mondtak Iván? ■ — Nincs, nem adnak... Elolvasták az ajánlásodat, aztán közölték velem, hogy kivételt még ebben az esetben sem tehetnek. A szövetkezeti lakások elosztása teljesen demokratikusan történik, kifüggesztik a folyosóra, mindenki megnézheti, vétót emelhet, ha igazságtalannak tartja... — Államit kellett volna kérnünk, azt nem függesztik ki — szólalt meg Eszter, s a villája közben kicsúszott a kezéből és a szőnyegre zuhant. Kis zavar támadt az asztalnál, a főmérnök felesége kiment a konyhába másik evőeszközért, a férfiak pedig nagyon vigyáztak, hogy még véletlenül se pillantsanak Eszterre. — Valami mást kell megpróbálnunk... Szegény Iván, látom elkeseredtél... — Az albérlet, tudod megy néhány évig, de aztán belefárad az ember. Úgy élünk, mint az iskolásgyermekek. Házirend, még abba is beleszólnak, hogy meddig égetjük a villanyt. És ugye a bére... Lakásra keresünk... — Kitaláltam valamit. Adok neked egy hét szabadságot... Holnap már be sem kell jönnöd. Pihend ki magad... — Ha ez ilyan egyszerű lenne... — Várj csak... Hogyan is csináljuk? Van nekünk egy kis víkendházunk Füreden. Odaadom a kulcsot, lementek egy hétre. De nem, nem is így lesz. Most vacsora után beülünk a kocsiba és leviszlek benneteket. Reggel már ott ébredtek. Na, mit szólsz hozzá ? — Főmérnök elvtárs hát ez... ez... — Együnk most jó étvágy- gyal... — mondta a főmérnök. Vacsora után végigautóztak az aludni térő városon, aztán suhogva nekilódultak az M—7-nek. Éjfélkor már a víkendház betörésbiztos zár- szerkezetét tanulmányozták, majd búcsút mondtak a főmérnöknek és feleségének. Amikor magukra maradtak Eszter nagyot kiáltott: — Az élet csoda... Ezek a kiáltások folytatódtak a délelőtti fényben ragyogó országúton is. Ahogy távolodtak az üdülőteleptől, egyre változatosabb kép tárult eléjük. Learatott kádasok, nyári bejárók cölöprendszerei, jobbról gyümölcsösök, üvegházas kertészetek, majd egy kidöntött nyárfasor. A keskeny vízparti út ősi ny'-fasor között kanyargóit a végtelenbe. A fákról sok helyen embermagasságban hiányzott a kéreg. Ezeket a sebeket fának rohanó autók ejtették. A kettészakadó karosszéria-lemez sok helyen az évgyűrűket is elvágta, megroncsolta. Az óriás fák egy része az út mellett hevert,' gyökerestől kitépve, felszabdalva. — Ezt a disznóságot! — kiáltott fel Eszter és mindketten megálltak. — Nem tehettek mást — mondta Gyirmót Iván — Nyaranta itt ripityára törtek a kocsik, sok ember meghalt ebben a fasorban. Eszter hallgatagon bandukolt tovább férje oldalán, majd halk fájdalmas hangon kinyilatkoztatott egy mondatot: — Most meghaltak a fák, és élve maradtak az emberek... Nem, így nem jó... Meghaltak a fák, hogy élve maradjanak az emberek... — Kis szívem, nem hagynád abba a ködrágást... — Te undok materialista, szakbarbár. Elválok tőled. Igenis, hogy meghaltak a fák... Hát nem szép ez: Meghaltak a fák... — Eszter lassú áhítattal lehelte maga elé a szavakat. — Gyönyörű, de így elszalasztasz minden valódi szépséget. Oda nézz, ott egy üdülő épül a nádasban, itt meg kis családi nyaralók, kertek. Léckapuk és mögöttük.» — Nicsak! Egy tábla... A kopott léckapun tintaceruzás felirat függőt: „Csónak eladó”. A lándzsás kerítés mögött almafák álltak, az almafákon túl egy apró házacska, üvegverandával. — Csobog valami, hallod? — szólalt meg Eszter. — Igen, egy séd... Átszeli a kertet. Ott csillog az olajfüzek alatt, látod? — öóóó... Alacsony öregember közeledett a fák között. Sapkát nem viselt, rövid ezüst sör- ték csillogtak lekopasztott fején. \ — Jónapot! A csónak végett jöttek? — Igen, ha lehetne megnéznénk — mondta Gyirmót Iván. Az öregember kinyitotta a kertkaput. A kátránypapir- ral letakart csónak a házikó mögött hevert két alacsony bakon. — Látják, rendesen tárolom — mondta az ezüstkopasz házigazda és felemelte a vízhatlan takarókat. A bakon sötétzöld, Klinker palánkozású csónaktest feküdt. A tükrén fehér betűk jelezték a nevét: „Ruca”. — Szép — mondta Eszter — mi az ára? — Az ára kérem?... Menjünk beljebb... A verandán megismerkedtek az öregember feleségével is, aztán diót ettek és felhajtottak egy pohár bort, mert mindehhez a néni nagyon ragaszkodott. — És miért tetszik eladni a csónakot? — kérdezte Gyirmót nyugtalanul és az ezüstkopasz, szomorú öregember arcát figyelte. — Mert itt nekem már nem lesz helyem... Láthatta, építik a szállodákat, vágják a fasort, a nádast feltöltötték... Ezek a kis kertek mind megszűnnek... — Kisajátítják? — Ördögöt, megveszik. Nekem kétszáz forintot ajánlottak fel négyszögöljéért. Be is pöröltem az államot! — Az államot? És gondolja, hogy az állam elveszti a pert? — Persze, hogy elveszti, nekem van igazam. Kijött ide két elvtárs az OTP-től vagy honnan és magyarázták, hogy legyek megértő, mert hiszen én munkásember vagyok, ha nyugdíjas is... Bányalakatos voltam... Másnap aztán hallom, hogy két szomszéddal feljebb a pesti manikűrösnek négyszögölenként kifizették az ötszáz forintot. — Sok pénze lesz magának... — Dehogy lesz... Na, jöjjenek, mutatok valamit. Újra végigballagtak a kerten. Az öregember megállt a séd partján és belebámult a rohanó kristálytiszta vízbe. Sarkáéi Imre: — Ennek inni lehet a vizét, olyan tiszta... Átkeltek az országúton és egy szűk nádi bejárón a vízig mentek. — Ez ősnádas volt... Nyolc éve télen még farkast is láttam itt. A pádból jött elő. Megvárt négy-öt méterre és megnézett. Porhó fedte az utat, a nyomait napokig látni lehetett — mondta az öregember, majd a víz felé fordulva egy elsüllyedt alumíniumhajóra mutatott — Ehhez mit szólnának? Az alumíniumhajónak hiányzott az árboca, s a vízből csak a fedélzeti részek ágaskodtak elő. Halak úszkáltak körülötte és a belsejében is. — Ezt olcsón megkaphatnák és mégis vitorlás... Hathét éve tűnt el ez a hajó. A gazdája disszidált. Most hogy strandot építenek ehhez a szállodához, a kotrósok megtalálták. Azt beszélik, a gazdája süllyesztette el. Hathétezerért megkaphatnák... — És a maga csónakját? — Azzal még várni kellene. Lehet, hogy el sem adom... Spekulálok... Na mit szólnak ehhez a szállodához? Ellenemre van, de azért szívesen elnézegetem. A románok már teleépítették az egész tengerpartjukat ilyenekkel... Az asszony előtt nem akartam mondani, de az a per már abba is maradt.» Kiegyezünk... — Nahát — csóválta a fejét Eszter. — A séd mentén elmentem föl, egészen a forrásig. Állami tartalékföldek vannak ott. Azt mondtam nekik, ha a hegyoldalban adnak egy dupla ekkora földet, amelyiken ugyanez a séd átfolyik, ingyen lemondok erről.» — És a csónak? — A gondnok úgy véli, itt tarthatnám az öbölben... Esetleg elvállalhatnám a többi csónakot is, javításra. Ilyen ötszázforintos állás lenne ez.„ — Hát akkor maga nem is akarja eladni a csónakját» — Ha tudnám, hogy ez az állás biztos, akkor eladnám. Szeretnék venni egy nagyobbat... Mondjuk, ha két nap múlva visszajönnének, már tudnék valamit... Gyirmót Iván és Eszter vegyes érzelmekkel mendegél- tek hazafelé, az út szélén heverő hatalmas nyárfacsonkok között. A nap melegen sütött, a kertekből enyhe firniszil- lat áradt a víz felé. Overallos városi emberek hajladoztak a víkendházak előtt és csónakjukat javítgatták. Gyirmót Iván meg-megállt, aztán megszólalt: — Azt hiszem megvesszük az öregember csónakját — Ivánkám megőrültél? Hol tartjuk és mit kezdünk vele? — Hogy hol tartjuk azt még nem tudom, de szombatonként majd lejövünk és nagyokat evezünk a nádasok mentén. Bele kell vágni az életbe, mi mást tehetnénk?... — Úristen — mondta Eszter és sietve megcsókolta Gyirmót Ivánt az út kellős közepén. Éppen zajlott a Duna, és tizenöt fok volt, nulla alatt. Az embernek az ilyen hidegben lefagy a füle. Igyekeztem jól fülre húzni a kucsmámat. A hajókikötő kocsmájába be kellett térni, legalább beíső meleg szerzésére. Egy vendég volt. Elég részeg. Avval fogadott: — Na, komám? Hát te hunnét? így kezdődött az ismerkedésünk. Aztán ő vallatott egy darabig. — Hát te mi vagy? Menynyit keresel? Hun dógozol? Elmondtam, amit tudtam. A kályha mellett ült, egész közel a rosszfajta, fekete, öntöttvas, henger alakú kályhához, mindig féltem, hogy billegve oda billen a vashoz, vagy fészkelődve oda nyomja a térdét, a lába szárát. Jó csizmát, jó vattabéléses nadrágot viselt, efölött vastag kötött ujjast, azon felül pedig azt a steppelt ujjú, rövid bőrkabátot, ami apró, kis kockadarabokból van ösz- szevarrva, öves, zárt nyakú, meleg, mert kétszeres vatelinbélésű. Egyenruha az ilyesmi tulajdonképpen: állami üzemek adják a nehéz külső munkán dolgozó munkatársaiknak. Láttam, hogy ő is állami. — Mit iszol? — kérdezte. Azt mondtam, hogy immár semmit — mire várakozóan nézett rám. — Azt kérdeztem, mit iszol? — Semmit, köszönöm. — De te nem kérdezted meg, hogy én mit iszok! — Nem, valóban, ezt elfelejtettem. — No hát?! — Kérlek, elvtáream, mit iszol? — Fél rumot Néztünk egymásra. Akii or egyszer csak előszedett a zsebéből egy gumiszalaggal átkötött igazolványtokot abból a személyi igazolványát, azt az orrom elé tartotta, abban írja vala, hogy ő Szabó Ferenc, vájár. — Na! — Jól van. — Te mennyit keresel? De mielőtt felelhettem volna, elmondta, hogy neki ötforintos órabére van és harmincegy forint napi kiszállása, mert ide küldték valami erdőkitermeléshez, ahonnan is támasztófákat kell vinni a bányába. Ez nagyon rendbe- levőnek látszott. — Hej... — azt mondta Ültünk egymással szemben, mint két bolond. Fel akartam állni, el akartam már menni, de valahányszor kísérletet, tettem rá, megfogott, nem engedett, visszanyomott a székre. — Várjál csak! S aztán elősorjázta, ami a szívén fekszik. — Voltam én, annak idején, csendőrtiszthelyettes. Bizon. Nos, elfelejtettem eddig le•Az 19*1. augusztus 11-én született, fiatalon elhunyt Sarkad! Imre Kossuth-díjas írd születésének 50. évfordulója alkalmával közöljük egyik elbeszélését. Kalász Márton: Könnyű azt mondani A nyár nagy tükrét az eső becsapja, szálaz rá: látok épp csak foltokat — a bodza feszes, hatalmas mell-ikre nem robbant át dúlva a kerítésen, elfödték hűs, higgadt levélfalak. Cigányra sült képed sem látogattam, csak kibújt fejem a párna alól. Kóválygok e tárgyak között, s a térbe mélyülő ablak szélén egy halvány ér, próbál síkos terepet egy mosoly. Könnyű azt mondani: ma bezárkózom, kávé, szesz nem tagióz; ma dolgozom. Parányi csábhang, elrévült tekintet oldalt: lényed ravasz gyártmánya villan, s érzem az enyhe vérízt torkomon. írni az arcát. Első látásra tudniillik megviselt, nyűtt arca volt. Mint minden részeg embernek. A szeme bután csillogott, az arca csupa gyűrődés, torta ég, mint a mosogatórongy, a kucsmája nem hetykén, hanem lazán félre vágta a fején. Ez volt az első látás. Hogy szürke pórusaiba beette magát a szénpor, feketésszürke volt az arca, hogy himbálózott, hogy buta volt és csuklott, ezt mind másnak tudtam be. Ekkor szembenéztem vele, s láttam, hogy ravaszul hunyorog hogy tulajdonképpen ilyen meg olyan ember, az ördög tudja, milyen ember, megint felálltam. Elmegyek. — Megállj — mondta s visszafogott. — Nana! — Mit nana! Vágtak már úgy pofon, hogy... Erre nevettem egyet. A kocsmárog kiment az ivóból, ketten ültünk egymással szemben, egyedül. (Nem is kocsmáros volt, asszony. Éppen az elébb beszélgetett tíz év körüli kislányával.) — Komám! Én ezt az izét... akarnám... izé... S kifelé bökött hüvelykujjával. Hogy az asszonyra gon- doL — Csúnya mesterséged volt — mondtam. — Csúnya? A továbbiakat inkább úgy próbálom elmondani, ahogy ő mondta, s mert élőszóra jól fényképező agyam van, ahogy emlékszem rá. — Hát te? Nem vót szép az a kakas toll? He? Hát ha te mentél az úton, oszt láttál kakastollast veled szemben jönni, mit éreztél? Nem azt, hogy megvédik a főded? A vagyonod ? Mondtam, hogy nekem nem volt földem. — De nekem volt! Harminckét hold! Na mindegy. Ha főded nem vót, tisztességed vót. Becsületed vót! Mi? Hát ha jöttünk veled szembe kakas tollason, mit éreztél? — Féltem. _— Akkor te gazember vó- tál. Akkor te országos tolvaj vótál. Bejött az asszony. A kocsmárosné. Részeg ember módjára akkor vele kezdett el alkudozni, rég elfelejtve, hogy velem mit beszélt. Megpróbálta karon fogni, cipelni, odébb ráncigálni. Hogy ő akar valamit mondani neki. Aztán hirtelen hozzám fordult. — Hát te? Most ugye? Most a dolgozóké az ország? Mi? S nagyot köpött a padlóra. — Meg ne verj — mondtam neki. — Sose vertem — húzta ki magát. — Még szép. — Kérdezd meg! Tiszántúli vagyok, ott csendőrködtem, csak aztán mentem a Dunántúlra bányásznak, mert nem vót más hát énnekem, a falumba eriggy el, kérdezd meg, ki volt Szálló tiszthelyettes, ott engem máig is tyúkkal, kaláccsal fogadnak. He? Elkapta a kabátom hajtókáját, maga elé rántott. — Nana — mondtam. — Megint verni akarsz? — Hogyhogy megint? Csak mellbe kellett lökni, kicsit, gyengéden, olyan részeg volt, hogy lehuppant a mögötte levő székre. Lehuppant, lehajtotta a fejét, kicsit csuklott, aztán felnézett véreres szemekkel. — Afene. Téged nem bánt- lak. Szeretlek. Fizettél egy féldecit. Hirtelen ráképzeltem a ka- kastollat Ennyi volt az egész. Nem is öreg. Negyvenkét éves — ahogy a személyi igazolványából emlékszem. Ahogy az ajtónál jártam, utánam szólt bűnbánóan. — Várjál meg, komám. Mtért hazudtam neked. Nem i_s vótam tiszthelyettes, csak őrmester. Csak megígérték, hogy még az év végére tiszt- helyettes leszek. Később ismerősöket küldözgettem, nézzék meg és gyönyörködjenek tegnapról ittfelejtett dicső hazánkfiában, de későn érkezhettek akkorra már nem volt ott. Azért valahol csak most is. Vannak... van, A rádió népszerű műsora: A 139—660 Nemrégiben ünnepelte ötödik születésnapját a Magyar Rádió közkedvelt kívánság- műsora, a „139—660”. A nemsokára félszázadik adásához is érkező összeállítás változatlanul a legnépszerűbb, a legnagyobb hallgatottságnak örvendő programok közé tartozik, amit az is igazol, hogy alkalmanként több mint kétezer telefonhívás is érkezik a Bródy Sándor utcai számra. A 139—660 történetében eddig a leghosszabb adás 24 órás volt, a legrövidebb pedig két és fél órás. A műsor stábja, mintegy negyven fő lesi a beérkező óhajokat, keresi elő a szalagtárból, sokszor bravúros idő alatt a közönség kedvenc slágerét, versét vagy éppen kabaréjelenetét. Különösen sok utánajárást jelent egy-egy archívfelvétel felkutatása. A szerkesztő — Mike Klári — gondosan ügyel a műfaji sokoldalúság, a színesség követelményeinek tiszteletben tartására, hiszen ha csak „ömlesztenék” a kéréseket beérkezésük sorrendjében, bizonyára egyhamar elviselhetetlen lenne a még oly népszerű műsor is. Éppen a hangulat „irányítására”, a kellő közbelépésre a „13S—660” házigazdával is rendelkezik. Szepesi György a rádió főmunkatársa szívesen ül be a nagyon is fárasztó és legalább olyan kockázatos műsor „központjába”, s vállalja a véletlenekre, a pillanatnyi ötletekre épülő kívánság)! an gvorseny valamennyi szeszélyét. A megszólaló hallgató idegességét, lámpalázát neki kell csillapítania, s áthidalnia az üresen csengő telefonok okozta zavart, vagy a túl mohó „megrendelő” bőbeszédűségét A riporter számára csupa meglepetést tartogató adás legnagyobb varázsa szerinte — hogy nincs semmi előkészítve, minden műsor egyenlő eséllyel indul, s hogy milyen lesz, abban a közreműködőnek legalább olyan jelentős a szerepe, mint Fortunának». A kiválasztott számok aatán a stúdióban négy magnóról kerülnek az éter hullámaiba. Alig tíz perccel kezdés után egy nagyobb asztalt borítanak el a „kívánságok”. A nem hivatalos statisztika szerint máig is a legnépszerűbb Engelbert Humperdinck „Spanyol szemek” című dala, amelyet eddig szinte minden alkalommal lejátszottak, de igencsak vezet a képzeletbeli kedvenclistán Bárdy György Gugyerák-sorozata, Benedek Tibor, Komlós Vilmos és Her- czeg Jenő kettőse, valamint az él beategyüttesek. i
