Kelet-Magyarország, 1971. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
0 Értelmesen élni Jegyzem a számokat, a kívülről igen szép, tetszetős házakkal tarkított falu adatait, s közbevetem, hogy igen szépek a kerítések. Megkérdem a tanács elnökétől: mi lehet az oka, hogy ma, 1971-ben is ilyen hatalmas kő- és betonvárak mögé zárkóznak a falu lakói. A fiatal és városban iskolázott elnök nem erre válaszol, hanem elmondja, hogy sajnálja, amiért ezek a hatalmas és nehéz pénzen megépült kerítések születtek. Hogy kialakult egy verseny, egy nemesnek nem mondható vetélkedő, amit a kerítések fémjeleznek. Nézzem meg mindjárt azt a portát ott, szemben a tanácsházával — teszi hozzá — és azzal folytatja, hogy az a kerítés belekerült vagy harmincezerbe. A ház is szép, nemrég költöttek a kőporozásra, a cifra díszítésekre vagy húszezret. „De be kell menni, s szétnézni bent. Nincs egy televízió, egy rádió, nincs fürdőszoba, s nincs padló. A verseny, ami kialakult a falunkban, csak arra szól, hogy kívülről mutassák, akik ott laknak, semmivel nem kevesebbek a többinél...” Sok még a tennivalónk azért, hogy a már könnyebben, megszerzett pénzt a falusi ember arra költse, ami a számára a legfontosabb, a leghasznosabb. Egyszóval azért, hogy megtanuljon értelmesen élni. Mennyire igaz! Most gondolok arra, amit riportszerző utam során sokszor és sok helyütt tapasztaltam, de amiről alig-alig esik szó a lapokban, a közélet más lórum ain. Elértük, hogy immár nálunk is, ebben a másoknál szegényebb megyében is sorra épülnek a szép, tágas, nagy ablakú téglaházak. Szépek az utcák, az élet nagyszerű változását bizonyítják a porták, amelyeknek örülhet azok szeme is, akik nem laknak bennük, csak arra járnak. De bennem cseng még annak a nyíregyházi vízvezeték-szerelőnek a mondata is, aki az árvíz sújtotta falvakban szerelte a fürdőszobákat: „Látná azokat a lakásokat! Szőnyeg és csillár a legdrágább, legújabb fajtából. De azokból a lakásokból, amelyekben én dolgoztam, egyetlenegyet sem használ a gazdája. Nézze meg, s igazol: minden új ház mellé felépült, vagy épül egy kicsi. S a kis házban laknak, étkeznek és alusznak a tulajdonosok. Hogy a nagy szoba, sőt szobák tisztán, szépen maradjanak. Hátha jön egy vendég, akit lehet hová bevezetni...” A tiszta szobák fogalma és gyakorlata nem új. Ismerünk öregembereket, akik abban a szobában csak akkor voltak, amikor takarítani kellett, vagy menyegzőt, tort ülni, vagy a vendégnek ágyat húzni, ha ugyan ilyen vendég öt évben egyszer akadt. Ma több a pénz, összehasonlíthatatlanul nagyobbak az anyagi lehetőségek, de a tiszta szobák megmaradtak. Ismerek fiatal házaspárt — bár a legtöbb talán már nem ilyen — akik szorgalmas munkával, hosszú évek alatt megépítették új hajlékukat, amely nem az otthonuk, csak arra szolgál, hogy egy-egy odalátogató csodálkozzon, milyen szép a lakás. S a fiatal pár — amelynek még kicsike a gyereke — a kis házban húzódik meg és már most arról beszél, hogy jó lesz majd a gyereknek, ha megnő és családot alapít. Hol vannak az igények, az emberibb, az értelmesebb élet követelményei? S hol van a mi munkánk, a falusi értelmiség, a pedagógiai és az egészségügyi előadások haszna? A falu szépül, a fejek — mindezek ellenére — okosodnak, művelődnek. A több akarása sikerrel jár, s a jobbra való törekvés is mind kevesebb akadállyal ölt testet. De a tiszta szobák, a parlagon hagyott lehetőségek mutatják, hogy sok még a régi, a múltból örökölt, a visszahúzó erő. A másoknak mutatni, a külsőre, a látszatra való törekvés bizony elhomályosítja a szép kis kastélyok látványa felett érzet örömöt. Arra utal, hogy nem kevesen még csak a több pénzhez, s nem a több pénz okosabb felhasználásához jutottak el. Ebben a felismerésben városi példák is sorakozhatnának arról, hogy nem egy bérházi lakásban is kísért ez a szemlélet, az önmagunk külső mutogatásának vágya. A bútorokkal teletömött nagy szobák, a piciny helyiségekben, a konyhákban játszani nem tudó gyerekek látványa azt a benyomást erősítik az emberben, hogy sokszor az ember van a lakásért és nem a lakás az ember kényelméért. Értelmesen élni — ez a címe ennek az írásnak, amellyel lehet vitázni, s amelynek az írója nem hiszi, hogy új igazságokat fedezett fel, de azt igen, hogy lehet másként is, s hogy a fiatalok közül ezt már sokan meg is csinálják. Úgy hiszem, ide tartozik, ennek a témának a része az a beszélgetés is, amit a napokban folytattam az egyik építésvezetővel Nyíregyházán. Felmérés sajnos nem készült sehol arról, hogyan és hol töltik a szabad időt, a szabad szombatokat, a szabadságot azok a munkások, akik helyben laknak, vagy akik a környező községekből járnak be ide dolgozni. A fiatal műszaki erre felelte: „Sok embert ismerek az ezer itt dolgozó közül. S tudom róluk, hogy alig, vagy egyáltalán nem lehet elsózni nekik az üdülő jegyeket, mert otthon várja őket a háztáji, a több szerzésének számtalan formája. Országjárás, kirándulás? Nem tudok róla. S az évi ötvenkét napra rúgó szabad szombat is úgy megy el, hogy szinte senkit nem talál a könyvtárakban, a múzeumokban, vagy akár a Sóstón a medencékben...” Szépek a házak. De vajon megelégedhetünk-e a külső képpel, a felszínessel, a formával? Sokak előtt még nem egyértelmű tagadás a válasz erre. Pedig a cél, amiért társadalmunk az anyagi alapok mind nagyobb bőségét teremti meg, semmiképpen nem az, amit abban a bizonyos faluban láttunk. A cifra kőkerítések bezárt világa arra is int, hogy tenni kell érte: belül is szükséges a tv. Azért, hogy nézzük. A fürdőszoba azért, hogy használjuk. A tiszta szoba azért, hogy ne legyen mindig annyira tiszta. Hogy papucs nélkül is bejárhassunk: hogy lakjunk benne. így, csakis így tárulkozhatunk ki a falura, a megyére, a külső világra. Kopka János Megkezdődött az almaszüret. Megyénkben elsőnek a Balkányi Állami Gazdaságban kezdték fehér alma szüretelését. (Elek Emil felvétele). Hogyan lehetne másképp ? A magamfajta őregasz- szonynak mi alvás kell már? Mikor pirkad, már ébredek. Felkelni nem szoktam, minek, nincs már jószág a ház körül. Csak forgolódom és gondolkozom. Ilyenkor sok minden az eszembe jut. Az emberem évek óta nem tud nehéz munkát végezni. Nyolcvan felé jár, meg amúgy is nem. jól tartja magát Beteges. Kétszer operálták, de látom, már harmadszor is kés alá kerül. Sérve van. Nem emelhet, nem hajolhat. Megöregedtünk. Én se bírom már a napot magas vérnyomás, az a bajom. Ha kint vagyok egy kicsit a kertben már csak szédülök befelé. Hát így vagyunk mi ketten. Az öregemet nyugdíjba küldték, nem bírja a munkát Négyszázhatvanöt forint a nyugdíjunk. Hogy élhessen meg ebből két öregember? Valahogy nem jól van ez a mi termelőszövetkezetünkben. Tíz esztendővel ezelőtt tíz holdat vittünk be és dolgoztunk, amíg bírtuk. Most már nem bírunk. Akkor mi legyen velünk? Hogy kérjek a fiaimtól. Mind a kettő városon él. De hogy álljak én a fiaim elé, hogy adjon, amikor az ő örökségüket vittem be a szövetkezetbe? Odaadtam a bizalmam. Hát nem a szövetkezetnek kéne egy kicsit gondolni velünk? De jólesne nekünk, ha egyszer azt mondaná az elnök: na, öregek, pakolni, megyünk egy kicsit megáztatni azokat az öreg csontokat. Vagy nekünk már úgy kell meghalni, hogy a Balatonig se jutunk el? Pedig nagyon szép lehet. Míg fiatalok voltunk, nem telt, most öregek vagyunk, már nem telik. Olvastam az újságban, hogy a mi szövetkezetünkben is segítik az öregeket. Kipótolják a járadékosok pénzét. A miénket nem, pedig tudja-e, hogy a kettő között csak egy lépés van. Azok 360 forintot kapnak, mi 460-at. Hát pénzben nem nagy különbség, csak a neve más. Ez is, az is nagyon kevés. Mégis azoknak minden karácsonyra terményt, tüzelőt, meg egy borítékban 200 forintot ad a szövetkezet. Nekünk nem, mert hogy mi nyugdíjasok vagyunk, nem járadékosok. Meg itt a tévé. Az egyik fáim azt mondta: Édesanyám megveszem én maguknak, hogy nézzék. Mondtam neki, jó fiú, hát hogy lehetne nekem televízióm. Ki tudná abból a 465 forintból a havi 50 forintot fizetni? Az lenne jő, ha nyugdíjasok olcsóbban nézhetnék. Hogy nem lehet, hát nem lehet.. Én csak mondom, hogyan lenne jó. Mert az öregember, tudja lelkem, sok mindent kispekulál, amikor csak forog álmatlanul az ágyában. Meg kérdeznék is. Mikor tőlünk bemennek a városba, hát mindenki kenyérrel a szatyorban jön vissza. Még szégyellem is, ahogy a sok öreg cseléd nyomakodik a buszra, kezében a kenyér. De hát az sokkal jobb, mint amit itt nálunk kapni lehet Magyarázza meg nekem valaki, miért van az, hogy bent olyan finom a kenyér, hogy magában is szívesen eszi az ember. Amit meg ide kihoznak, arra uram, bocsá’, néha még nézni is rossz. Hát mi dolog az, hogy a parasztember, aki termeli a búzát, az csak akkor kap jó kenyeret, ha a városban van útja. Látja, olyan sok minden megfordul az ember agyában, de amikor meghallgatnák, a fele se jut eszébe. Meg aztán akármire gondolok, a végén mindig csak a mi szegény öregségünk jut az eszembe. Hogy nem lehet rajtunk sehogy sem segíteni. A tsz, az tudna egy kicsit gyámolftani bennünket. A falu a régi öregek földjéből boldogul, nem juthatna egy kicsit több nekünk is ezen a jogon? Sok minden van itt még falun, amit városi talán nem is ért Mi amolyan olvasó emberek vagyunk, mindig is azok voltunk. Amíg jutott, nem sajnáltuk a pénzt a könyvre, újságra. A gyerekeket is arra neveltük. És talán nem is hiszi, de van, aki megszól bennünket érte. Még a tanácstitkár is azt mondja! a művelődő Erzsók néni, akinek mindig jár az esze valamin. Pedig csak azon gondolkodom, mi lenne jő, mi kéne másképp. Nézze, megépítettük a rni kis házunkat. Van benne hely még fürdőszobának is. De hát akkor még, most meg már nincs hozzá erő, hogy berendezzük. Ne mondják nekem mindig, hogy a gyerekeim is gondoljanak rám. Nehéz egy anyának a gyerekétől kérni. Meg hogy is kérhetnék. Fiatalok, most rakja fészkét mind a kettő. Nem vehetek el tőlük. Én azoktól várnék segítséget, akiknek én is segítettem. Mert a férjem még autóval is járta a falukat, biztatni a népet, hogy lépjünk be, mert most már ez lesz a jó. Ha fiatalabbak volnánk jó is lenne. De nekünk már kevés erőnk maradt... Deák Rózsi
