Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-05 / 131. szám

1971. június »: S. oldal ÍTÉLET-MAG YARORSZÍAfl Nagyüzem és demokrácia Az önálló vállalati gazdál­kodás kiterjesztésével a ter­melőszövetkezetekben egy­szerre változtak meg a gaz­dasági és társadalmi felada­tok. Mindkettő jó megoldásá­ra példát kerestünk — és ta­láltunk — az elmúlt napok­ban. Vállajon mintáját talál­tuk a jól felfogott és értelme­zett termelőszövetkezeti de­mokráciának. A tyukodi Kos­suth Termelőszövetkezetben pedig a kibontakozó és érvé­nyesülő nagyüzemi szellem­nek, melynek megteremtésé­ért még oly sokat kell tenni mezőgazdasági nagyüzeme­inkben. Nem lenne teljes az olva­sóink elé tárt kép, ha nem tennénk hozzá egy érdekes megfigyelésünket: a két min­ta megfordítva is áll. Vállajon — párhuzamosan a demokra­tikus légkör kibontakoztatá­sával — a nagyüzemi légkör is meghonosodott és kialaku­lóban van a gazdálkodás nagyvonalúbb rendje. És Tyú­kodon — miközben a nagy­üzemi keretek végleges ki­alakulásának lehettünk szem­tanúi — félreérthetetlen jeleit láttuk az üzemi demokrácia, a tagok beleszólási jogai ér­vényesülésének is. Van, aki úgy gondolja, hogy a kettő fékezi egymást azzal, hogy ahol előbb el kell fogad­tatni, rábeszéléssel meg kell győzni és végül meg kell sza­vaztatni a korszerűt, ott las­sabban megy. Akadhat nem is egy igazgató, aki azt mon­daná erre: kellene csak ne­kem megszavaztatni a mun­kásaimat, ha egy licencet meg akarunk vásárolni. Az ember önkéntelenül is hajlamos azt mondani — vállaji és tyukodi tapasztala­tai alapján —, hogy bár meg kellene szavaztatni a munká­sokat is. Akkor talán, amikor már megvan, jobban megsze­retnék az első pillanatra az újat, következésképpen gyor­sabban bánnának vele jól. Egyébként egész közéleti mozgalmunk azon van most, hogy a munkások is minél jobban beletekinthessenek az iparvállalatok gazdálkodásá­ba, terveibe, eredményeinek elemzésébe. Még mindig el tudunk kép­zelni olyan vitatkozót, aki — elfogadva eddigi érveinket — azt mondja: a demokrácia ki- szélesítése lassítja a korszerű térhódítását. Nem is egy ter­melőszövetkezetben hallottuk már a sóhajt: hej, ha mi is úgy csinálhatnánk, mint az állami gazdaságokban: fizet­nénk és parancsolnánk! De könnyű dolgunk volna! Olyan termelőszövetkezeti vezetővel is beszéltünk már, aki a fonákját tapasztalta a termelőszövetkezeti demok­ráciának. Ami helyt ad a de­magógiának — mondta. Ügyesek, bőbeszédűek, sün- dörgő típusú emberek lassú térhódításának csinál meleg­ágyat szerintük a túlzott ter­melőszövetkezeti demokrácia. Ahol panaszosakkal telik el a nap, de a panaszoknak soha sincsen vége. Ketten kémek és kapnak valamit, másnap négyen kérik... Egy szellemes vezető vi­szont azt mondta: képzeljük el, tételezzük fel, hogy egy nagy, ezertagú termelőszö­vetkezet csupa agrármérnök­ből állna. Ezer egyetemi vég­zettségű ember volna a tag. Ott mi volna? örökös civako- dással telnék az idő? Deho­gyis. Arra való a közgazdász, a főkönyvelő, sőt a statiszti­kus is, hogy kiszámítsa, mi a legjobb megoldás, mit kell tenni mi a soron következő. Ebbe valamennyien kényte­lenek volnának belemenni, éppen egyetemi végzettségük miatt. Nos — mondta ez a szellemes elnök —, én olyan termelőszövetkezetet szere­tek, amelyben így, a tudomá­nyos igazság irányában foly­nak a viták. És a tudományos igazságra fogékonyan fogad­ják el a tagok is. Bölcs mondád. Azt jelzi, hogy a tudomány csak úgy válhat anyagi erővé, ha a kétkezi dolgozóba, a legala­csonyabb beosztásúba is be­jutott. Ehhez viszont terjeszteni kell. Terjeszteni, anyagi érde­keltség nélkül? Anyagi érdekeltség, annak megértése nélkül? Megértés, üzemi demokrá­cia nélkül? Ugye, hogy lehetetlenség. Tisztázzuk: van egy kis lát­szatigazsága annak, aki el­lentmondást lát az üzemi de­mokrácia és a tudományosan korszerű haladás között. Ez az ellentmondás létezik. De ép­pen feloldásából származik a legnagyobb erő. Magyarán: amikor a kor­szerűt előbb magyarázni kell, csak aztán kezdhetjük el, akkor valóban lassít, az első szakaszban. (De erre fel lehet készülni.) Amikor vi­szont már megvan és meg­győzéssel, széles körű beava­tással a közösség tulajdona, akkor kétszeresen visszaadja azt az időt, amelyet terjesz­tésére fordítottunk. G. N. Z. Négyen a METRIPOND-ból A mezőgazdaságból jöttek a gyárba — Még az öltözködésed is más, mióta a gyárban dol­gozol — ezt szokták mondani otthon. Dehát ebben a ruhá­ban — mutat munkaruhájá­ra — nem ülhetek fel a buszra. A gyarmatiak közül igy is bejönnek páran, mi meg mindig átöltözünk. Négy férfivel beszélgetünk a METRIPOND Mérleggyár fehérgyarmati gyáregységé­nek udvarán. Kiss László II. 35 éves cégénydányádi tar­goncavezető, Gúlán István 29 éves betanított munkás, Mi­hók András 50 éves szállító- munkás és Tóth Károly 45 éves szállítómunkás, turist- vándi lakosok. Valamennyien különböző korúak, ám azon kívül, hogy hárman egy köz­ségbe valók, mind a négyü­ket összeköti valami: ki ko­rábban, ki később, de mind a négyen a mezőgazdaságban dolgoztak, földjük volt, majd tsz-tagok lettek, most pedig gyári munkások. így van ez rendjén, hogy a mezőgazda­ságból felszabaduló munka­erőt elhódítsa a gyors iram­ban fejlődő szabolcsi ipar. — Én már kilenc éve dol­gozom itt — mondja Kiss László — és négy évvel ez­előtt vissza akartam menni a tsz-be traktorosnak. Még ta­lán többet is kerestem volna, mint itt. Mikor fel akartam mondani, azt mondja a párt­titkár: nem akadályozzuk meg, hogy elmenjen, de a saját érdekében" kérjen egy írást a tsz-től, hogy nemcsak idénymunkára fdglalkoztatja, hanem állandóra, nehogy ké­sőbb megbánja, amit tett. Hát kértem is én ilyen pa­pirt, de nem adtak. így az­tán nem is mentem. Azóta mindig jólesik rágondolni, hogy még akkor is gondos­kodtak rólam, amikor már nem volt érdekük. Gúlán István még egy évet sem húzott le a mérleggyár­ban. Segédmunkásnak jött, de ügyes keze miatt már né­hány hónapja brigádban dol­gozik: normára. — Azt lehetne mondani, hogy a földben nőttem fel, mégsem bántam meg, hogy eljöttem. Igaz a kereset is több, de ez még nem min­den. Gondoskodnak rólunk. Otthon is legalább ilyen volt a kezem, mint most, de itt legalább van hol megmosni. Persze kézmosót is kapunk. Meg aztán, ha valami prob­lémánk van, van kinek el­mondani. Nyitva az igazgató ajtaja, de ott van a szakszer­vezeti, meg a párttitkár. Hoz­zájuk is lehet bármivel for­dulni. — Aztán meg ott van a munkaidő — szól közbe Mi­hók András szállítómunkás. — Reggel hattól délután ket­tőig tart. Igaz, előtte is, utá­na is utazunk autóbusszal, de még így is rövidebb az idő, mint a mezőgazdaság­ban. Bár otthon még a ház körül is van mit csinálni, mert azért a jószág csak megvan, még ha gyárban dol­gozik is az ember. — A fegyelem is más, mint otthon. Itt nem lehet megcsinálni, hogy egyik nap bejön az ember, másik nap nem. Meg a munkatempó. De a? eredmény is látszik. Hat hónapja jöttem ide, ak­kor hat nyolcvanat kaptam. Egy hónap múlva hetet, most meg hét harminc az órabé­rem. Emelik a fizetést, ha látják, hogy mozog az ember ötvenéves fejjel — mondja Mihók András. — Sokszor előfordult már, hogy amikor egy nehezebb darabot kell megfogni, oda­jön valamelyik fiatalember, és azt mondja: álljon csak félre Károly bátyám, majd én. Otthon meg ha zsákol­tunk és valamelyikünk — az idősebbek közül — hama­rabb elfáradt, ránk szóltak: Azt mondták: mi is annyit kapunk érte, mint ők, hát a munkát is egyformán végez­zük — mondja Tóth Károly. Míg beszélgetünk a tűző napon, többen is odajönnek. Némelyikük beleszól, mások csak csöndben hallgatják a négy munkatársuk beszámo­lóját. Bólogatnak, helyesel­nek akkor is, amikor a kö­zösségről, a szorosabb együ- vétartozásról esik szó. Mert összefügg mindannyiuk mun­kája: tudják egymást segíte­ni és tudják a másik munká­ját hátráltatni. A négy ember közül egyik sem akarta bántani a mező- gazdaságot, hiszen a földtől sem lehet könnyen elszakad­ni. Csupán azt akartak kife­jezni, hogy itt jobban érvé­nyesül az egy' mindenkiért, mindenki egyért elv, mert — különösen míg egyénileg gaz­dálkodtak — mindenkit csak a saját dolga érdekelt. Akikkel beszélgettünk, még nem a klasszikus értelemben vett munkások. De amit el­mondtak, abból kiderül: olyan közösségbe kerültek, amilyet korábban nem ismer­tek. Balogh József A felnőtté érés mindenki számára egyet jelent a konf­liktusok kusza halmazával. Az út, amely az iskolapadtól a munkahelyig, a családból a saját élet kialakításáig vezet, hosszú — és a fia­tal ,,utazónak” nagyon kevés idő áll rendel­kezésére. Nem könnyű pró­batétel ez senkinek. Különö­sen nem egy olyan fiatalnak, akinek élete sajátos módon már eddig is bővelkedett út­vesztőkben... F. A. tíz évig élt a fóti gyermekvárosban, s amikor leérettségizett el kellett hagy­nia az intézetet. Ott állt, ahogy ő mondta, teljesen egyedül, egy teljesen ismeretlen világban. Egy olyan világban, ahol senkit és semmit nem ismer, nem tartozik senkihez, s ez rideg­gé változtatja körülötte a légkört. És valóban, jó ideig bizonytalanul, idegenül és meglehetősen céltalanul járt-kelt itt „kint”... Már- már úgy tűnt, az ő életében bekövetkezik a törés, az a törés, amely sok tekintetben Művelt mimkásfők műhelye A Mü. M. 110-es fellegvárrá nőtt A Nyíregyházi Mü. M. 110-es Szakmunkáskép­ző Intézet Széchenyi Ist­ván nevét vette fel. A névadó ünnepségre, a nagy magyar mellszob­rának leleplezésére a pedagógusnapon, június 5-én. délután 6 órakor kerül sor. „A ma tanulója — a hol­nap szakmunkása” — hirdeti egy felirat az intézet lépcső­házában. Aztán egy másik jelmondat, melyben Széche­nyi vallja, hogy egy nemzet hatalma a művelt emberfők mennyiségétől függ. Mindez mindennél ékesebben bizo­nyítja: munkásosztályunk le­endő tagjai milyen progra­mot tudnak a magukénak. Otthon 2600 fiatalnak Egy Miskolcról ide szállított műhelyben kezdte 20 évvel ezelőtt néhány lelkes munkás Nyíregyházán a tanulók kép­zését. Miskolci vasasok, akik remek embereket formáltak már akkor is. A kis műhely terjedt, az ipar növekedésé­vel egyidőben foglaltak el a hajdani kaszárnya-kórház piros téglás épületeit, alakí­tották az új termeket, műhe­lyeket. Aztán minden elé odakerült egy csupa üveg is­kola, amely mái* újra kicsi. Ősszel építők jelennek meg gépekkel, hogy 40 milliót be­építve méltó otthont teremt­senek 2000 szabolcsi szak­munkástanulónak. A Mü. M. 110-es felegvárrá nőtt, ahol 100 nevelő és oktató készíti fel 26 szakmában a fiatalo­kat arra, hogy necsák a mun­kapad mellett állják meg becsülettel a helyüket, de méltó képviselői legyenek a hatalomnak, munkáiéi a kis és a nagy politikának. Sikerek sora birtokba vevő, azt megtartani és gyakorolni is tudó ember kerüljön ki az iskolából. Ennek a célnak a szolgála­tában áll minden tanár és oktató. De külön feladatot vállaltak az iskoia kommu­nistái, a párt* és a nevelői KISZ-szervezetbe tömörül­tek. Az órák kötelező pen­zumán kívül járják az üze­meket, igyekeznek minden gyermeket jól megismerni, megtudni, milyenek a csalá­di körülményeik. Vezetik a politikai oktatást, robbanó fiatalos energiájukat meder­be terelik, a közjó érdeké­ben. A Mü. M-ös fiúk sikerek so­rával bizonyítják: lehet rá­juk építeni. Ott voltak Sáros­patakon a legjobbak között; kemény díszegységük a nyír­egyházi menetdalverseny ese­ménye volt; ők voltak az el­sők, akik Angéla Davisért fel­emelték a szavukat; ők 500-an jelentik a színház biztos törzsközönségét, a tap­solni és örülni tudó publiku­mot; országos szakmai ver­senyeken a „menők” közé so­rolják őket... Helytállni, kivédeni A kis Bede Balkányból, aki víz- és gázszerelő lesz mind­ezt így fogalmazta a maga nyelvén: „Mire kikerülünk, talán már kevés, amit tanul­tunk. Fejlődni kell, mert fej­lett munkásokra van szük­ség.” És a fiúk egymás sza­vába vágva beszélnek arról, hogy van üzemi hűség, hogy „van az embernek lelkiisme- rete” arról, hogy amint azt a Bellus János fogalmazta — az igazságért a kockázatot is vállalni kell. Hogy mind ilyenek lenné­nek? Nem, erről így nem be­szélhetünk. De a többség már ilyen. Különösen azok, akiknél összetalálkozott az iskola szándéka az üzemével, a nevelő gondossága szülőével. Mert a gondok többsége on­nan ered, hogy sokan közü­lük összeütközésbe kerülnek; azzal, amit tanulnak és azzaí amit látnak. Az aligmunkás sokszor rálegyint a serény fiatalra, a lógásban „spéci’* ugyanerre serkent, a fizetés­kor- inni induló brigád at maga képére formálja a ta­nulót. Itt helytállni, kivéde­ni mindazt, ami oly sokszor ellenkezik a nevelői szánr< dékkal talán a legkeményebl» embernevelő próba. „Ha jól megnézzük —- mondja az apró termetű Bel­lus — úgy hatvan — negy­ven százalékban a jobbak javára billen a mérleg. De az igazság az, aki itt nem hull ki, azt majd kiszórja az üzem.” Mankovícs. akinek az apja is szerszámos, így vall magukról: „Munkásnak len­ni nem nehéz. Csak jól kell dolgozni és becsületesnek kell lenni. Ha az egyik hiány­zik, az úgyis kiderül. Az ilye­nek vándorolni kezdenek,' ennek viszont nincs sok jö­vője.” Harcba az újért Évente mintegy ezren . ke-' rülnek ki ilyenek ebből az intézetből. Sozínt, lendületet visznek egy-egy üzem életé­be. Sokan az itteni indíttatás : után válnak a párt tagjaivá; 1 sokan az ifjúsági szervezetek lendítőiként kapcsolódnak & munkába; sokan hoznak di­csőséget nevelőikre, oktatóik­ra, az iskolára. Mert a több­ségük mint ifjúkommunista szakmunkás lép az életbe, indul harcba az újért. Hogy egy tanuló mondatával fejez­zem be: „Ha valami olyat tudok és látok, amit. lehetne jobban, akkor sosem fogok hallgatni. Addig mondom, amíg meghallgatnak, amíg igazam nem lesz. Engem itt erre tanítottak.” És mi máson, ha nem ezen alapszik munkásosztályunk hatalma? Borget Lajos Hatszáz idénymunkást alkalmaz a konzervgyár A Nyíregyházi Konzert’ Az intézet egy másodéves szerszámkészítője, Mankovícs István így fogalmazta ezt meg: „Munkások leszünk, és ez azt hiszem azt jelenti, hogy odatartozunk, ahol a hatalom van.” Talán kissé suta a mondat. Kerekebb lesz, ha mellétesszük azt, amit barátja, Kiss Miklós mondott: „Nekünk jól kell dolgoznunk, és mindig' meg kell mondani, ha úgy érez­zük, hogy száz százalékig igazunk van." És ez már nem a hajdani inas hangja. Bmögött ott van az a sok és lelkiismeretes munka, amit pedagógus, párt- és KISZ- vezető. szakszervezeti akti­vista fektetett abba, hogy ne csak jó vízvezeték-szerelő és kőműves, hanem hatalmat gyárban az idén tervek sze­rint 610 vagon zöldborsot dolgoznak fel, amelyből a hazai igények teljes kielégí­tése mellett 60 vagont tőkés. 400 vagont pedig szocialista exportra szállítanak. A konzervgyárban még a napokban két újabb feldol­gozó vonal kezdi meg a ter­melést. Egresből exportmeg­rendelésekre dolgoznak fel 15—20 vagonnyi mennyiséget, míg szamócából 60—65 va­gon feldolgozására számíta­nak- Ennek a legnagyobb ré­sze szintén tőkésexportra ke­rül. A konzervgyár újból meg­kezdte a létszám bővítését is. A tervek szerint mintegy ti—800 idénymunkást — fő­leg nőket — alkalmaznak. A vidéki nagyobb telepeken, Porcsalmán és Leninvárps- ban szintén felvesznek 100 idénymunkást. Porcsalmán a hónap második felében a zöldbab, Leninvárosban az uborka feldolgozásával kez­dik meg a termelést. Anyám üzent indokolt is lett volna. Amikor találkoztunk, ne­vetve fogadott. — Azóta sok minden megváltozott! — mondta és mesélni kezdett: — Az anyám, amíg „bent” voltam, soha nem látogatott meg, mint ahogy később el­mondta, nagyon szégyellte volna magát. Most, amikor megtudta, hogy kikerültem, üzent, hogy látni szeretne. Őszintén szólva nem nagyon lelkesedtem ezért a találko­zásért, de kíváncsi voltam az anyámra. Elmentem tehát a megbeszélt helyre. Nem is­mertem fel, — tizenkét éve nem láttam — ő futott fe­lém. Sírt, azt mondta, na­gyon megrendítette, hogy lát­hat. Sok mindent mondott még, én meg azon gondol­koztam, hogy nem is nagyon tudhatja, miket mondjon ne­kem Uyen helyzetben. — Furcsa, de én nem éreztem , semmit, olyan volt, mintha egy idegen emberrel talál­koztam volna — csak éppen tudomásul vettem, hogy ő az ANYÁM. — Az öröm persze nem tartott sokáig. Ő itt lakik Pesten, néha most is felme­gyek hozzájuk, de nem szíve­sen zavarok. A férje nagyon rendes fickó, sokat szoktunk beszélgetni... — ...Az apám?... Igen tu­dom ki az apám, de soha életemben nem láttam, nem is fogom megkeresni, miért zavarnám. Nincs semmi ér­telme. Irtó kényelmetlenül érezném magamat egy ilyen helyzetben. Többnyire a nő­véremhez járok, aki már férjhez ment és gyermekük is van. Mindig egy halom já­tékot viszek a srácoknak, na­gyon szeretem őket. — Gépkocsivezető vagyok. Szívesen végzem ezt a mun­kát és szeretnek is a mun­kahelyemen. Gondoltam már arra, hogy felköltözöm Pest­re, de aztán valahogy mindig maradtam. Nincs semmi kü­lönösebb elképzelésem az éle­temmel... Valószínűleg én is megnősülök, és lesz egy ott­honom, ami tényleg az enyém. Azt hiszem ez sok mindent megváltoztat majd. A törés, — nem követke­zett be, bár a tények tulaj­donképpen azóta sem vál­toztak, hogy elhagyta az in­tézetet. A szemlélete válto­zott. Megértette, felismerte önmagát a „kinti” világban, s ma már minden pátosz nél­kül mondható: tudatosan és különös józansággal él kö­zöttünk. Az őt ért sérelmek nem forraltak benne bosszú­vágyat, gyűlöletet és nem várja el a sajnálatot sem. Most is, mint beszélgeté­sünk során annyiszor, moso­lyogva mondaná: — Ugyan, hiszen nincs eb­ben semmi különös! Én is éppen olyan ember vagyok, mint a többiek... L &

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom