Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-30 / 126. szám

WffLW-MAGY ARORSZAt# t&fi. május &r. í. oldal Nem kérnek toronyórát Munkások a kollektívről a Hajtómű- és Felvonóban — Itt van például a mun­karuha. Nem hogy huszon­négy hónapig, még tizenket­tőig sem tart. Fél év után már megy szét az emberen. Ezen kellene szerintem vál­toztatni. De ha már egy évre nem megy, legalább 18 hó­napra kellene leszállítani a kihordási időt. Én minden­esetre ezt fogom javasolni a kollektív szerződésbe. Hárman is egyetértőén bó­logatnak, míg Cevár István beszél a munkaruháról. Szó volt már erről közöttünk ko­rábban is, mert a szakszer­vezeti bizalmi kérte javasla­taikat. Ezen a héten és a jövő hét elején pedig műhe­lyenként beszélik meg a dol­gozók, milyen változtatáso­kat szeretnének az új kollek­tív szerződésbe előjegyeztet- nL Uíazás, felmondás A nagy zaj miatt nem tu­dunk beszélgetni a Hajtómű- és Felvonógyár műhelyesar- nokában. Az udvarra kell ki­menni, de a munkások első kérése, hogy rövid legyen, mert nincs idejük. Szorít a norma, még a fél óra vacso­ra időt sem töltik pihenéssel. Bekapják az otthonról hozott vacsorát és dolgoznak to­vább. — Nem csak azért van így, mert feszes a norma, hanem sajnos elég gyakori az anyag­hiány. Ha nem kapunk pél­dául időben zárakat, akkor hiába gyártjuk le a liftakna­ajtókat, nincs befejezve a munka. Mikor aztán megjön, akkor meg nem győzzük csip­kedni magunkat. Aztán újra a kollektív szer­ződésre terelődik a sző. — Azon is lehetne gondol­kozni, hogy a bejáróknak ne csak akkor fizessenek utazá­si hozzájárulást, ha vonattal,- vagy autóbusszal jönnek, ha­nem akkor is, ha mondjuk motorral. Én. télen busszal járok, akkor minden hónap­ban megkapom a 126 forin­tot. Ha jobb idő van és mo­torral jövök, akkor meg semmit Pedig ez a vállalat­nak sem rossz, mert így nem nézem mindig az órát, hogy mikor kell a buszhoz rohan­ni, hanem nyugodtan dolgo­zom. Vagy, ha valamiért to­vább kell maradni, akkor sem kell menetrendhez iga­zodni — mondja Varkoly János hegesztő. — Én a felmondási idővel nem értek egyet — szólal meg Hegedűs István lakatos. — A szerződésben harminc nap és minden eltöltött öt év után 7—7 nap. Tízéves dolgozója vagyok a vállalat­nak és ha el akarnék men­ni, 44 napig kellene még dol­gozni Vajon melyik vállalat vár ennyit egy dolgozóra, ha szüksége van munkaerőre? Vita a törzsgárdáról Ezen aztán egy kis vita •lakul ki. Ugyanis a kollek­tív szerződésnek ez a pont­ja akkor is érvényes, ha mondjuk a vállalat mond fel egy tízéves dolgozónak, már­pedig akkor ez mindenkép­pen előnyös. A vállalat szem­pontjából pedig az előző variáció jobb — már ameny- nyire jónak lehet mondani azt, ha kilép egy tízéves dol­gozó — mert nem könnyű két hét alatt jó szakembert szerezni. — És egyáltalán a törzs­gárda megbecsülése kaphat­na nagyobb szerepet az üj szerződésben — fólytatja He­gedűs István. — A mostani szabályzatban az vám., hogy öt év után kapunk kétszáz forintot, tíz után négyet és így tovább. Nem egy nagy összeg. Ahogy hallom, más vállalatoknál lényegesen töb­bet kapnak a törzsgárdisták. — Ez igaz — szól közbe Szalontai Kálmán szakszerve­zeti titkár. — De ez év ja­nuárjától nálunk is évente hatszáz forintot kap az, aki három évig itt dolgozik. Most év végén azok kapják, akik 1968 január elsejétől állo­mányban vannak. És az öt­évenkénti törzsgárdajutalom ezen kívül megmarad. Adna többet is a vállalat, de nincs rá pénz. Ahogy mondani szokták: addig nyújtózunk, ameddig a takaró ér. Valóban nem elkényeztető Jutalom egy ötéves dolgozó­nak kétszáz forint. Csakhogy erről a gyár sem tehet. Or­szágos vállalat — öt telep­pel — és minden évben együtt sírnak, vagy nevetnek. A múlt évi munka után is csak a tartalékalap felhasz­nálásával tudtak 4—5 nap nyereséget fizetni, annak elle­nére, hogy a nyereségtervü­ket kétszáz százalék fölött teljesítették. Az egész válla­lat viszont veszteséges volt. Aztán ezt a nyereséget is be­letették a „nagykalapba” és nem maradt semmi. Veszélyben lehet a terv — A kollektív szerződést is az egész nagyvállalatra közösen kell elkészíteni. Mi m \ tesszük a javaslatunkat és azt nem biztos, hogy meg­szavazzák. Legföljebb a füg­gelékbe tudunk néhány dol­got külön bedolgozni, de nem tudom, arra honnan lesz pénz. Pedig valamit tenni kell — mondja az szb-titkár. Mégpedig nem is keveset 1969-ben a HAFE nyíregy­házi telepét a dolgozók 45 százaléka hagyta ott, a múlt évben pedig már több, mint hatvan százalék. Ebben. a gyárban, ahol precíz kezekre és nagy gyakorlatra van szükség, hogy akár külföld­re, akár belföldre elkészül­jenek az eleiktroforetikus be­rendezések, nem lehet jó szakemberek, törzsgárda nél­kül elképzelni a termelést így pedig ez veszélyben van. Azok a dolgozók, akikkel beszélgettünk, ismerik a gyár gondjait és nem kérnek toronyórát láncostól. Amit viszont joggal kérnek, azt meg kell adni nekik — még Pesten is, ahol jóváhagyják a kollektív szerződést! Balogh József Megjegyzés helyett Eszi, nem eszi... Porcsalma, délután három óra. Benn, a kis fából épí­tett, pékárupavilonlban még nagyobb a hőség, mint az út mentén. Bepillantok a polcokra, ott sorakoznak a kenyerek. Az eladónő előtt kifliskosarak. Bennük néhány sütemény. — Elég laposak ezek a ke^ nyerek, de most nem szólok egy szót sem. Minőségük Jó — kezdi a mondokáját. — Csak tudja, súlycsonkák.' Egyik sincs meg a három ki­ló. Nincs mérlegelés. Egy lány kétkilós kenyeret kér. A két- kilósak is csak 1 kiló 60, 1 kiló 70 dekát nyomnak. A vevő két kilóért fizet. — Naponta 10—12 mázsa kenyeret adok el. Szombaton még a 18 mázsa is elmegy. A csengőn sütőipar szál­lítja a kenyeret, péksütemé­nyeket Porosaiméra. — Ha kifogásol az ember? Próbáltam már, de megtet­ték, hogy ugyanazt a kenye­ret hozták vissza. így aztán nincs mit termi. Egy fiatalember kiflit kér. — Ezek is eléggé eldefor­málódott sütemények. De vi­szik. Még kevés is. Itt van mellettünk az iskola, a gye­rekeknek több kellene, de nem adnak. Szóltam már. Hiába. Igaz versenytárs nincs. Eszi nem eszi... Rá vannak utalva a csen- geri sütödére. A vevők mega pavilonra. De ez lehet-e in­dok arra, hogy becsapják őket? F. K. Gyeplő helyett: volán A feladat: harminc centire megállni Révész Zoltán a vasmegye­ri és Medgyessy István, a besztereci tsz főagronómu- sai azt saccolgatják, hogy egy közepes kondícióban lé­vő nyolcéves igásló mennyit érhet. Hét-nyolc ezerre tak­sálják. — Egy modern gép, mond­juk az MTZ viszont 96 ezer­be kerül — jegyzi meg Ré­vész. — Nem mindegy, kikre bízzuk — így Medgyessy. — Elválik, milyen trakto­rosok lesznek a fogatosok- böl — szól közbe Bessenyei József, a vasmegyeri Micsu­rin Tsz párttitkára. Sok gép, kevés ember Tűz a nap. Nem is annyi­ra ez hevíti a fiatalokat, ha­nem a labdarúgópályán ideig­lenesen berendezett rutinpá­lyán végrehajtandó felada­toktól izzadnak. Tizennyolc leendő traktoros-vontatóve­zető. Volt növényápolók, fo- gatosok, rakodómunkások. Itt szervezték a tanfolyamot Vasmegyeren. Ide jártak át a kékiek, besztereciek és a többiek is. Egy „öreg” ruti­nos traktoros, a vasmegyeri Kovács József bajlódott ve­lük, hogy géphez értő embe­reket faragjon belőlük. Ö is drukkol, hogyan vizsgáz­nak tanítványai. Felül ä Ze- torra, bemutatja, mi a fel­adat, s következnek sorban a fiúk. — Huszonhárom nagy érté­kű gépünk van — újságolja Bessenyei, a párttitkár. — Volt problémánk jócskán. Kevés volt a traktoros is, no meg a képzettség is hiány­zott. Sürgős volt a munka. S bizony traktorra kellett ülni olyanoknak is, akiknek nem volt vizsgájuk. De csak a barázdába engedtük őket, közútra nem — teszi hozzá. Közben folyik a vizsga. Feladat: adott pont előtt harminc centire megállni. Utána hátramenetben ponto­san „ráállni” a pótkocsira.- Két gépen váltják egymást. A vizsgáztató elégedett. írja a lapokra az M-betút. (Meg­felelt.) Egyik erőteljesen ne­kihajt a kijelölt oszlopnak. Újra kell vizsgáznia. Köz­ben Medgyessy István, a besztereci Uj Barázda Tsz fiatal főagronómusa magya­rázza: „Átnyergelnek'* a fiatalok — Nálunk még rosszabb volt a helyzet, mint itt Vas­megyeren. — Három embe­rünk jogosítvány nélkül dol­gozott a gépöl, tartva érte a hátunkat. Végre most négy vizsgázik. Növekszik és korszerűsödik a géppark a tsz-ekben. Egy­re csökken a munkaerő, a lóállomány. „Átnyergelnek” a fiatalok a gépekre. Vonzza is őket. És még mindig kevés. Vasmegyeren jelenleg is há­rom gép áll: két MTZ és egy D4—KB. Három hete. — Itt hagyott bennünket három traktoros — mondja Révész főagronómus. Ezeket is pótolni kell. Nagy szükség van a talajmunkáknál, veté­seknél a gépekre. Hamaro­Annamária nem fiatal lány, de csúnya. Am nem felülete­sen, éppen csakhogy a lát­szat kedvéért, nem oda sem fi­gyelve, hanem vérfagyasztó- an, velőtrázóan visszataszító; edzett matrózok is felriadnak rémülten álmukból, ha netán véletlenül megjelenik nekik. Annamária meglepően csú­nya, nem az a fajta, akit idő­vel meg lehet szokni, hanem az a fajta, akin meglátszik, hogy fiatal korában még csú­nyább lehetett. Eléggé edzetten viseli ezt a csúnyaságot, nem rémül meg, ha enyhe célzásokat tesznek emberfeletti csúnya­ságára; ilyenkor elnézően mo­solyog, mint aki tudja, hogy azért, ha jól körülnézünk a természetben, különös tekin­tettel az élénk rovarvilágra, van azért nála csúnyább lát­vány is, ha nem is sok. Királyhegyi Páli Önkritika Ezzel az Annamáriával vé­letlenül összekerültünk egy színésznő öltözőjében. Mind­ketten azért mentünk oda, hogy gratuláljunk az illető művésznőnek nagyszerű ala­kításáért. A színésznő kifest­ve, elegáns színpadi ruhájá­ban szebb volt, mint életben, és elfacsarodott a szívem, amikor elnéztem kettejüket. Ekkor döbbentem rá arra, hogy az élet alaptörvénye az igazságtalanság. Az egyiknek mindent adott, fiatalságot, szépséget, hirt, dicsőséget, a másiknak, aki azért mégis­csak nő, úgyszólván semmit, vagyis, amit adott, bár ne adta volna. Az öltözőben, közvetlen a kijárat előtt hatalrAas tükör van, éles reflektorral megvi­lágítva, azzal a céllal, hogy a művésznő, színpadra lépés előtt még hadd vessen egy utolsó pillantást magára, el­lenőrzésül, hogy minden rendben van-e? Annamária belenézett eb­be a tükörbe. En a háta mö­gött álltam, és láttam, ahogy megdermedt, halálra vált, valósággal megbénult egy pil­lanatra, amikor saját szörnyű képmását megpillantotta eb­ben a kitűnő, ragyogó tükör­ben. Megrémültem. Látszott az arcán, hogy MOST látta meg életében először istenver­te rondaságát, most értette meg, hogy így nem lehet élni, és most fog elindulni határo­zott léptekkel, egyenesen a Duna fenekére, hogy kissé megnyugodjon. De nem ez történt. Annamária, mintha transzban lenne, mereven nézte magát a tükörben, sze­me sem rezzent, benyálazta két ujját és beidegzett moz­dulattal egy rakoncátlan haj■ fürtöt a helyére nyalt. Aztán felragyogott arca túlvilági fényben égett. Boldog volt. Azt hitte, hogy csak az a baj az arcával. Az az egy elszabadult hajfürt. Holott a többit kellett volna eldobni. san új emberek kerülnek a masinákra. Kipirult arccal érkezik Horváth István, a tiszarádi kocsis. Sikerült a rutin és a forgalmi vizsgája is. — Jobb lesz ez mint a fo­gat, a lovak. Nagyon fájt már a lábam a sok ekeka- pázástól, szántástól. Naponta annyit gyalogoltam az eke után sokszor, hogy beértem volna Nyíregyházára is — panaszkodik. Pedig még alig tizennyolc esztendős. Tizenöt évesen ke­rült a tsz-be. Három évig volt kocsis. — Három hete már trak­torra ültem, ahogy beirat­koztam a tanfolyamra — új­ságolja. — Szeretem a gé­pet. csak egy a hiba: nagyon koszos. Nem luxus, de megéri Kántor Géza. a kéki fiú. — Hát nem luxuskocsi, annyi szent. Port azt nyeli az ember, de megéri. Csak nem zabot eszik ez. hanem üzemanyagot. És több a ke­reset is — mondja. — ő is volt tehenész, kocsis, rakodó- munkás. Az elnök unszolá­sára került a tanfolyamra. — öten jelentkeztünk. Hu­szonöt esztendős vagyok, de ennyi idő alatt is sokat és mindig nehéz munkát vé­geztem. Heten vagyunk test­vérek. Én a legidősebb, s ter­mészetes. hogy nekem kel­lett húzni mindig a kurtát. Ketten az édesanyjával ke­restek jobban a családra, mert az apja — a kőműves — sokszor a torkán eresztet­te le, amiért dolgozott. — Nálunk is sok a gép. Én már ki is néztem magamnak egyet, a 3011-est. öreg masi­na már, de megkeresem ve­le ami a családomnak szük­séges. Jó lesz egyelőre, meg kell szerezni a gyakorlatot, s majd aztán lehet, hogy új gépet is kapok. — És a fogattal mi lesz, komám? — így egy fiatal. — Elég volt öt esztendeig. Semmi pénzért nem tudná­nak visszacsalni. Örülök, hogy egyszer gépre kerül­hetek. A kis Kantár Z. is fogatos volt a Micsurinban. A Mis­kát, meg a Pityut hajtotta. Szép két fiatal csikót. Saj­nálja most is őket. Zoli gépre ül — Elvették a lovat tőlem. A .brigádvezető egy családos embernek adta. Én meg hol itt, hol ott csellengtem. Gya­logmunkán, növényápolás­ban, ode-oda dobáltak. Rá­untam már. Nem tagadom, szerettem a lovakat is, de nem bántam meg. Nem tu­dom, hogy most aztán gépet kapok-e? — Gépre ülsz Zoli — nyug­tatja a párttitkár. — E'.«.zör csak segédvezetők lesznek. Gyakoroljanak. Ha aztán be­lejöttek, ráülhetnek az új gépekre is. Nagy szükség van a nyújtott műszakra. Ki kell használni a gépeket. Persze úgy. hogy tönkre ne tegyék őket — magyarázza. Az egyesült vasmegyeri— tiszarádi tsz-ben 3790 holdat kell megművelni jól. És a töb­biekben is ezer holdakat. Sok függ a traktorosoktól, milyen munkát végeznek. És ez már itt a vizsgán kezdő­dik, ki hogy áll helyt a jö­vőben. Áldozott rájuk a tsz. Minden tanuló után 900 fo­rintot fizetett az oktatásért. S a tanfolyam ideje alatt kapták az átlagkeresetüket is. De megérte ez a befek­tetés. Tizennyolcból tizenhat mindkét vizsgán megfelelt. Lovakról gépekre ültek ezek a fiatalok. A gyeplővel irányított és ostorral ösztö­kélt zabtaxit felváltotta éle­tükben . a .kormánykerék, a modem technika. Farkas 'Kálmán Panaszok ürügyén öt olvasónk levelét közöltük Fórum rovatunk szer­dai számában. Mind az öt panasz, s mind jogos. Kettő hiánycikkekről panaszkodott, de három levél témája tö­kéletesen egyezett egy valamiben: abban ugyanis, hogy a „hivatal” — amely ez esetekben valamelyik szolgálta­tó vállalat, szerv — változatlanul packázik az ügyfelei­vel, nem tudja hová tenni önmagát, s kötelességeit. Hozzánk érkezett levelek sokasága bizonyítja, hogy sok ügyfél hiába fordul kérésével az illetékesekhez, hogy canossát járatják sok emberrel, aki nem ismeri ki magát a bürokratizmus dzsungelében, s akinek nincs „szocialista összéköttetése”. Ez a most közölt három pa­nasz nem pontosan ilyen, de jelez, mutatja, hogy sok még a javítanivaló a szolgáltatásban, annak kulturált­ságában, ügyintézésében, hangnemében is. Tulajdonképpen nem nagy, nem országos és nem megyei problémákat feszegettek ezek a levélírók. Az egyikük Aranyosapátiból vitte be még januárban Kis­váráéra a tévékészülékét, amit csak május elején javí­tottak meg. Ekkor közölték, hogy hamarosan hazaviszi a szervizkocsi. Két héttel a javítás után ott járt a köz­ségben a kocsi, de a készüléket nem vitte haza. „Elfo­gyott a türelmem” — írja a panaszos, s nem csodáljuk. Egy jánkmajtisi olvasónk azt tette szóvá, hogy múlt év novemberében vett gáztűzhelyet, de a bekötési igény benyújtására is két hónapot kellett várni, mert nem volt bejelentőlap. A lap megérkezett, az igény el­ment a TIGÁZ nyíregyházi kirendeltségéhez — még ja­nuárban. Ajánlott levélben. De választ sem kapott mos­tanáig, nemhogy kérése teljesítését. „Bosszant a dolog” — jegyzi meg olvasónk, véleményem szerint nagy-nagy türelemmel. A harmadik levélben egy tiszavasvári, táppénzen lévő asszony kifogásolta, hogy korábban kérte a helyi postahivataltól: betegsége idejére postai küldeményeit, újságait ne az üzembe, hanem a lakására kézbesítsék. A hivatal válasza: erre nincs lehetőség... Az asszony azt kérdi, miért nincs arra lehetőség, hogy a posta oda vigye a küldeményeket, ahová az előfizető, az állampol­gár kéri? S itt van még egy levél a szerkesztőségbe frissen ér­kezettek közül. Egy nyírbélteki rokkant lány panaszol­ja, hogy múlt év decemberében rendelt neki ortopéd cipőt a körzeti orvos. Akkor bejött Nyíregyházára, s megrendelte a cipőt a cipész ktsz Kossuth téri méteres részlegénél. Hazament azzal, hogy értesítik, mikor kell mennie próbálni. Márciusban már elment a türelme, ér­deklődött. A próbára még most — fél esztendő múltán — sem hívták be. „Nagy szükségem lenne a cipőre” — írja keserűen a levélírónk. S nem tudja megérteni, miért lehetséges, hogy így bánjanak vele, egy rokkanttal. Teljes joggal. Mind a négy olvasónk megkérdezhette volna leve­lében azt is: ki van kiért? Mert bár az nagyon régen tisz­tázottnak tűnt, hogy a szolgáltatás van a lakosságért, a szolgáltatók némelyike teljesen biztos abban, hogy a la­kosság van őérte. Ebből a tévhitből kellene őket valakiknek kiábrán­dítani. Kopka János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom