Kelet-Magyarország, 1971. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
WffLW-MAGY ARORSZAt# t&fi. május &r. í. oldal Nem kérnek toronyórát Munkások a kollektívről a Hajtómű- és Felvonóban — Itt van például a munkaruha. Nem hogy huszonnégy hónapig, még tizenkettőig sem tart. Fél év után már megy szét az emberen. Ezen kellene szerintem változtatni. De ha már egy évre nem megy, legalább 18 hónapra kellene leszállítani a kihordási időt. Én mindenesetre ezt fogom javasolni a kollektív szerződésbe. Hárman is egyetértőén bólogatnak, míg Cevár István beszél a munkaruháról. Szó volt már erről közöttünk korábban is, mert a szakszervezeti bizalmi kérte javaslataikat. Ezen a héten és a jövő hét elején pedig műhelyenként beszélik meg a dolgozók, milyen változtatásokat szeretnének az új kollektív szerződésbe előjegyeztet- nL Uíazás, felmondás A nagy zaj miatt nem tudunk beszélgetni a Hajtómű- és Felvonógyár műhelyesar- nokában. Az udvarra kell kimenni, de a munkások első kérése, hogy rövid legyen, mert nincs idejük. Szorít a norma, még a fél óra vacsora időt sem töltik pihenéssel. Bekapják az otthonról hozott vacsorát és dolgoznak tovább. — Nem csak azért van így, mert feszes a norma, hanem sajnos elég gyakori az anyaghiány. Ha nem kapunk például időben zárakat, akkor hiába gyártjuk le a liftaknaajtókat, nincs befejezve a munka. Mikor aztán megjön, akkor meg nem győzzük csipkedni magunkat. Aztán újra a kollektív szerződésre terelődik a sző. — Azon is lehetne gondolkozni, hogy a bejáróknak ne csak akkor fizessenek utazási hozzájárulást, ha vonattal,- vagy autóbusszal jönnek, hanem akkor is, ha mondjuk motorral. Én. télen busszal járok, akkor minden hónapban megkapom a 126 forintot. Ha jobb idő van és motorral jövök, akkor meg semmit Pedig ez a vállalatnak sem rossz, mert így nem nézem mindig az órát, hogy mikor kell a buszhoz rohanni, hanem nyugodtan dolgozom. Vagy, ha valamiért tovább kell maradni, akkor sem kell menetrendhez igazodni — mondja Varkoly János hegesztő. — Én a felmondási idővel nem értek egyet — szólal meg Hegedűs István lakatos. — A szerződésben harminc nap és minden eltöltött öt év után 7—7 nap. Tízéves dolgozója vagyok a vállalatnak és ha el akarnék menni, 44 napig kellene még dolgozni Vajon melyik vállalat vár ennyit egy dolgozóra, ha szüksége van munkaerőre? Vita a törzsgárdáról Ezen aztán egy kis vita •lakul ki. Ugyanis a kollektív szerződésnek ez a pontja akkor is érvényes, ha mondjuk a vállalat mond fel egy tízéves dolgozónak, márpedig akkor ez mindenképpen előnyös. A vállalat szempontjából pedig az előző variáció jobb — már ameny- nyire jónak lehet mondani azt, ha kilép egy tízéves dolgozó — mert nem könnyű két hét alatt jó szakembert szerezni. — És egyáltalán a törzsgárda megbecsülése kaphatna nagyobb szerepet az üj szerződésben — fólytatja Hegedűs István. — A mostani szabályzatban az vám., hogy öt év után kapunk kétszáz forintot, tíz után négyet és így tovább. Nem egy nagy összeg. Ahogy hallom, más vállalatoknál lényegesen többet kapnak a törzsgárdisták. — Ez igaz — szól közbe Szalontai Kálmán szakszervezeti titkár. — De ez év januárjától nálunk is évente hatszáz forintot kap az, aki három évig itt dolgozik. Most év végén azok kapják, akik 1968 január elsejétől állományban vannak. És az ötévenkénti törzsgárdajutalom ezen kívül megmarad. Adna többet is a vállalat, de nincs rá pénz. Ahogy mondani szokták: addig nyújtózunk, ameddig a takaró ér. Valóban nem elkényeztető Jutalom egy ötéves dolgozónak kétszáz forint. Csakhogy erről a gyár sem tehet. Országos vállalat — öt teleppel — és minden évben együtt sírnak, vagy nevetnek. A múlt évi munka után is csak a tartalékalap felhasználásával tudtak 4—5 nap nyereséget fizetni, annak ellenére, hogy a nyereségtervüket kétszáz százalék fölött teljesítették. Az egész vállalat viszont veszteséges volt. Aztán ezt a nyereséget is beletették a „nagykalapba” és nem maradt semmi. Veszélyben lehet a terv — A kollektív szerződést is az egész nagyvállalatra közösen kell elkészíteni. Mi m \ tesszük a javaslatunkat és azt nem biztos, hogy megszavazzák. Legföljebb a függelékbe tudunk néhány dolgot külön bedolgozni, de nem tudom, arra honnan lesz pénz. Pedig valamit tenni kell — mondja az szb-titkár. Mégpedig nem is keveset 1969-ben a HAFE nyíregyházi telepét a dolgozók 45 százaléka hagyta ott, a múlt évben pedig már több, mint hatvan százalék. Ebben. a gyárban, ahol precíz kezekre és nagy gyakorlatra van szükség, hogy akár külföldre, akár belföldre elkészüljenek az eleiktroforetikus berendezések, nem lehet jó szakemberek, törzsgárda nélkül elképzelni a termelést így pedig ez veszélyben van. Azok a dolgozók, akikkel beszélgettünk, ismerik a gyár gondjait és nem kérnek toronyórát láncostól. Amit viszont joggal kérnek, azt meg kell adni nekik — még Pesten is, ahol jóváhagyják a kollektív szerződést! Balogh József Megjegyzés helyett Eszi, nem eszi... Porcsalma, délután három óra. Benn, a kis fából épített, pékárupavilonlban még nagyobb a hőség, mint az út mentén. Bepillantok a polcokra, ott sorakoznak a kenyerek. Az eladónő előtt kifliskosarak. Bennük néhány sütemény. — Elég laposak ezek a ke^ nyerek, de most nem szólok egy szót sem. Minőségük Jó — kezdi a mondokáját. — Csak tudja, súlycsonkák.' Egyik sincs meg a három kiló. Nincs mérlegelés. Egy lány kétkilós kenyeret kér. A két- kilósak is csak 1 kiló 60, 1 kiló 70 dekát nyomnak. A vevő két kilóért fizet. — Naponta 10—12 mázsa kenyeret adok el. Szombaton még a 18 mázsa is elmegy. A csengőn sütőipar szállítja a kenyeret, péksüteményeket Porosaiméra. — Ha kifogásol az ember? Próbáltam már, de megtették, hogy ugyanazt a kenyeret hozták vissza. így aztán nincs mit termi. Egy fiatalember kiflit kér. — Ezek is eléggé eldeformálódott sütemények. De viszik. Még kevés is. Itt van mellettünk az iskola, a gyerekeknek több kellene, de nem adnak. Szóltam már. Hiába. Igaz versenytárs nincs. Eszi nem eszi... Rá vannak utalva a csen- geri sütödére. A vevők mega pavilonra. De ez lehet-e indok arra, hogy becsapják őket? F. K. Gyeplő helyett: volán A feladat: harminc centire megállni Révész Zoltán a vasmegyeri és Medgyessy István, a besztereci tsz főagronómu- sai azt saccolgatják, hogy egy közepes kondícióban lévő nyolcéves igásló mennyit érhet. Hét-nyolc ezerre taksálják. — Egy modern gép, mondjuk az MTZ viszont 96 ezerbe kerül — jegyzi meg Révész. — Nem mindegy, kikre bízzuk — így Medgyessy. — Elválik, milyen traktorosok lesznek a fogatosok- böl — szól közbe Bessenyei József, a vasmegyeri Micsurin Tsz párttitkára. Sok gép, kevés ember Tűz a nap. Nem is annyira ez hevíti a fiatalokat, hanem a labdarúgópályán ideiglenesen berendezett rutinpályán végrehajtandó feladatoktól izzadnak. Tizennyolc leendő traktoros-vontatóvezető. Volt növényápolók, fo- gatosok, rakodómunkások. Itt szervezték a tanfolyamot Vasmegyeren. Ide jártak át a kékiek, besztereciek és a többiek is. Egy „öreg” rutinos traktoros, a vasmegyeri Kovács József bajlódott velük, hogy géphez értő embereket faragjon belőlük. Ö is drukkol, hogyan vizsgáznak tanítványai. Felül ä Ze- torra, bemutatja, mi a feladat, s következnek sorban a fiúk. — Huszonhárom nagy értékű gépünk van — újságolja Bessenyei, a párttitkár. — Volt problémánk jócskán. Kevés volt a traktoros is, no meg a képzettség is hiányzott. Sürgős volt a munka. S bizony traktorra kellett ülni olyanoknak is, akiknek nem volt vizsgájuk. De csak a barázdába engedtük őket, közútra nem — teszi hozzá. Közben folyik a vizsga. Feladat: adott pont előtt harminc centire megállni. Utána hátramenetben pontosan „ráállni” a pótkocsira.- Két gépen váltják egymást. A vizsgáztató elégedett. írja a lapokra az M-betút. (Megfelelt.) Egyik erőteljesen nekihajt a kijelölt oszlopnak. Újra kell vizsgáznia. Közben Medgyessy István, a besztereci Uj Barázda Tsz fiatal főagronómusa magyarázza: „Átnyergelnek'* a fiatalok — Nálunk még rosszabb volt a helyzet, mint itt Vasmegyeren. — Három emberünk jogosítvány nélkül dolgozott a gépöl, tartva érte a hátunkat. Végre most négy vizsgázik. Növekszik és korszerűsödik a géppark a tsz-ekben. Egyre csökken a munkaerő, a lóállomány. „Átnyergelnek” a fiatalok a gépekre. Vonzza is őket. És még mindig kevés. Vasmegyeren jelenleg is három gép áll: két MTZ és egy D4—KB. Három hete. — Itt hagyott bennünket három traktoros — mondja Révész főagronómus. Ezeket is pótolni kell. Nagy szükség van a talajmunkáknál, vetéseknél a gépekre. HamaroAnnamária nem fiatal lány, de csúnya. Am nem felületesen, éppen csakhogy a látszat kedvéért, nem oda sem figyelve, hanem vérfagyasztó- an, velőtrázóan visszataszító; edzett matrózok is felriadnak rémülten álmukból, ha netán véletlenül megjelenik nekik. Annamária meglepően csúnya, nem az a fajta, akit idővel meg lehet szokni, hanem az a fajta, akin meglátszik, hogy fiatal korában még csúnyább lehetett. Eléggé edzetten viseli ezt a csúnyaságot, nem rémül meg, ha enyhe célzásokat tesznek emberfeletti csúnyaságára; ilyenkor elnézően mosolyog, mint aki tudja, hogy azért, ha jól körülnézünk a természetben, különös tekintettel az élénk rovarvilágra, van azért nála csúnyább látvány is, ha nem is sok. Királyhegyi Páli Önkritika Ezzel az Annamáriával véletlenül összekerültünk egy színésznő öltözőjében. Mindketten azért mentünk oda, hogy gratuláljunk az illető művésznőnek nagyszerű alakításáért. A színésznő kifestve, elegáns színpadi ruhájában szebb volt, mint életben, és elfacsarodott a szívem, amikor elnéztem kettejüket. Ekkor döbbentem rá arra, hogy az élet alaptörvénye az igazságtalanság. Az egyiknek mindent adott, fiatalságot, szépséget, hirt, dicsőséget, a másiknak, aki azért mégiscsak nő, úgyszólván semmit, vagyis, amit adott, bár ne adta volna. Az öltözőben, közvetlen a kijárat előtt hatalrAas tükör van, éles reflektorral megvilágítva, azzal a céllal, hogy a művésznő, színpadra lépés előtt még hadd vessen egy utolsó pillantást magára, ellenőrzésül, hogy minden rendben van-e? Annamária belenézett ebbe a tükörbe. En a háta mögött álltam, és láttam, ahogy megdermedt, halálra vált, valósággal megbénult egy pillanatra, amikor saját szörnyű képmását megpillantotta ebben a kitűnő, ragyogó tükörben. Megrémültem. Látszott az arcán, hogy MOST látta meg életében először istenverte rondaságát, most értette meg, hogy így nem lehet élni, és most fog elindulni határozott léptekkel, egyenesen a Duna fenekére, hogy kissé megnyugodjon. De nem ez történt. Annamária, mintha transzban lenne, mereven nézte magát a tükörben, szeme sem rezzent, benyálazta két ujját és beidegzett mozdulattal egy rakoncátlan haj■ fürtöt a helyére nyalt. Aztán felragyogott arca túlvilági fényben égett. Boldog volt. Azt hitte, hogy csak az a baj az arcával. Az az egy elszabadult hajfürt. Holott a többit kellett volna eldobni. san új emberek kerülnek a masinákra. Kipirult arccal érkezik Horváth István, a tiszarádi kocsis. Sikerült a rutin és a forgalmi vizsgája is. — Jobb lesz ez mint a fogat, a lovak. Nagyon fájt már a lábam a sok ekeka- pázástól, szántástól. Naponta annyit gyalogoltam az eke után sokszor, hogy beértem volna Nyíregyházára is — panaszkodik. Pedig még alig tizennyolc esztendős. Tizenöt évesen került a tsz-be. Három évig volt kocsis. — Három hete már traktorra ültem, ahogy beiratkoztam a tanfolyamra — újságolja. — Szeretem a gépet. csak egy a hiba: nagyon koszos. Nem luxus, de megéri Kántor Géza. a kéki fiú. — Hát nem luxuskocsi, annyi szent. Port azt nyeli az ember, de megéri. Csak nem zabot eszik ez. hanem üzemanyagot. És több a kereset is — mondja. — ő is volt tehenész, kocsis, rakodó- munkás. Az elnök unszolására került a tanfolyamra. — öten jelentkeztünk. Huszonöt esztendős vagyok, de ennyi idő alatt is sokat és mindig nehéz munkát végeztem. Heten vagyunk testvérek. Én a legidősebb, s természetes. hogy nekem kellett húzni mindig a kurtát. Ketten az édesanyjával kerestek jobban a családra, mert az apja — a kőműves — sokszor a torkán eresztette le, amiért dolgozott. — Nálunk is sok a gép. Én már ki is néztem magamnak egyet, a 3011-est. öreg masina már, de megkeresem vele ami a családomnak szükséges. Jó lesz egyelőre, meg kell szerezni a gyakorlatot, s majd aztán lehet, hogy új gépet is kapok. — És a fogattal mi lesz, komám? — így egy fiatal. — Elég volt öt esztendeig. Semmi pénzért nem tudnának visszacsalni. Örülök, hogy egyszer gépre kerülhetek. A kis Kantár Z. is fogatos volt a Micsurinban. A Miskát, meg a Pityut hajtotta. Szép két fiatal csikót. Sajnálja most is őket. Zoli gépre ül — Elvették a lovat tőlem. A .brigádvezető egy családos embernek adta. Én meg hol itt, hol ott csellengtem. Gyalogmunkán, növényápolásban, ode-oda dobáltak. Ráuntam már. Nem tagadom, szerettem a lovakat is, de nem bántam meg. Nem tudom, hogy most aztán gépet kapok-e? — Gépre ülsz Zoli — nyugtatja a párttitkár. — E'.«.zör csak segédvezetők lesznek. Gyakoroljanak. Ha aztán belejöttek, ráülhetnek az új gépekre is. Nagy szükség van a nyújtott műszakra. Ki kell használni a gépeket. Persze úgy. hogy tönkre ne tegyék őket — magyarázza. Az egyesült vasmegyeri— tiszarádi tsz-ben 3790 holdat kell megművelni jól. És a többiekben is ezer holdakat. Sok függ a traktorosoktól, milyen munkát végeznek. És ez már itt a vizsgán kezdődik, ki hogy áll helyt a jövőben. Áldozott rájuk a tsz. Minden tanuló után 900 forintot fizetett az oktatásért. S a tanfolyam ideje alatt kapták az átlagkeresetüket is. De megérte ez a befektetés. Tizennyolcból tizenhat mindkét vizsgán megfelelt. Lovakról gépekre ültek ezek a fiatalok. A gyeplővel irányított és ostorral ösztökélt zabtaxit felváltotta életükben . a .kormánykerék, a modem technika. Farkas 'Kálmán Panaszok ürügyén öt olvasónk levelét közöltük Fórum rovatunk szerdai számában. Mind az öt panasz, s mind jogos. Kettő hiánycikkekről panaszkodott, de három levél témája tökéletesen egyezett egy valamiben: abban ugyanis, hogy a „hivatal” — amely ez esetekben valamelyik szolgáltató vállalat, szerv — változatlanul packázik az ügyfeleivel, nem tudja hová tenni önmagát, s kötelességeit. Hozzánk érkezett levelek sokasága bizonyítja, hogy sok ügyfél hiába fordul kérésével az illetékesekhez, hogy canossát járatják sok emberrel, aki nem ismeri ki magát a bürokratizmus dzsungelében, s akinek nincs „szocialista összéköttetése”. Ez a most közölt három panasz nem pontosan ilyen, de jelez, mutatja, hogy sok még a javítanivaló a szolgáltatásban, annak kulturáltságában, ügyintézésében, hangnemében is. Tulajdonképpen nem nagy, nem országos és nem megyei problémákat feszegettek ezek a levélírók. Az egyikük Aranyosapátiból vitte be még januárban Kisváráéra a tévékészülékét, amit csak május elején javítottak meg. Ekkor közölték, hogy hamarosan hazaviszi a szervizkocsi. Két héttel a javítás után ott járt a községben a kocsi, de a készüléket nem vitte haza. „Elfogyott a türelmem” — írja a panaszos, s nem csodáljuk. Egy jánkmajtisi olvasónk azt tette szóvá, hogy múlt év novemberében vett gáztűzhelyet, de a bekötési igény benyújtására is két hónapot kellett várni, mert nem volt bejelentőlap. A lap megérkezett, az igény elment a TIGÁZ nyíregyházi kirendeltségéhez — még januárban. Ajánlott levélben. De választ sem kapott mostanáig, nemhogy kérése teljesítését. „Bosszant a dolog” — jegyzi meg olvasónk, véleményem szerint nagy-nagy türelemmel. A harmadik levélben egy tiszavasvári, táppénzen lévő asszony kifogásolta, hogy korábban kérte a helyi postahivataltól: betegsége idejére postai küldeményeit, újságait ne az üzembe, hanem a lakására kézbesítsék. A hivatal válasza: erre nincs lehetőség... Az asszony azt kérdi, miért nincs arra lehetőség, hogy a posta oda vigye a küldeményeket, ahová az előfizető, az állampolgár kéri? S itt van még egy levél a szerkesztőségbe frissen érkezettek közül. Egy nyírbélteki rokkant lány panaszolja, hogy múlt év decemberében rendelt neki ortopéd cipőt a körzeti orvos. Akkor bejött Nyíregyházára, s megrendelte a cipőt a cipész ktsz Kossuth téri méteres részlegénél. Hazament azzal, hogy értesítik, mikor kell mennie próbálni. Márciusban már elment a türelme, érdeklődött. A próbára még most — fél esztendő múltán — sem hívták be. „Nagy szükségem lenne a cipőre” — írja keserűen a levélírónk. S nem tudja megérteni, miért lehetséges, hogy így bánjanak vele, egy rokkanttal. Teljes joggal. Mind a négy olvasónk megkérdezhette volna levelében azt is: ki van kiért? Mert bár az nagyon régen tisztázottnak tűnt, hogy a szolgáltatás van a lakosságért, a szolgáltatók némelyike teljesen biztos abban, hogy a lakosság van őérte. Ebből a tévhitből kellene őket valakiknek kiábrándítani. Kopka János