Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
wn. Iprffls ft; rrt *T MAGYARORSZAG - VASÁRNAPI MELT.SKT.fff Ratkó József: Napraforgó Nem szeretem a napraforgót, gátlástalan, koldus-növény, mind arra fordul világtalan arcával, amerröl a Nap szórja arany piculáit — rézből vert, cifra tányérja van. Fény-kakas, tudja jó előre a fényt-irányt, nem éri baj, befordul mindig a fény iránt, kisemmizi törpe növésű kisöccseit. Nem is bánom, hogy nyár utolján fejét veszik. (Egy kenyéren, 33. lap) rád Mihály: Kócsag Esik a hő, s mi körbe álljuk. Kicsit múlik a félelem. Tiszta lesz újra a világ, de mi sárrá tapossuk újra. Szeretnék lassan szárnyra kelni, eltűnni fénybe, csendességbe. Gázló madár a kócsag is, amíg az ősz nem jön el érte. Lágy eperfákra gondolok, egy kocsinyomban lépdelek. Zúgtok előre: Ittmaradok: — első kilométerkövetek. Már nem vitázom, nem verekszem. Csendesen elkezdek ragyogni. Ellenkezem ezzel a korral. Meg akarok maradni. (Sokaság fia, 290. lap) Kis Ferenc: Életrajzomból Édesanyám meg a bábaasszony, ketten tanúk rá, hogy Nagygéc községben születtem — öreg vályogházban virradt a szép nap rám, farsangkor ugyan, de az utolsó napján! Születésemről, mint minden ember, hűtlen sorsom útján is később értesültem — mesélték, hogy fájt, hogy nehéz volt a gólya néninek kis testem négy és fél kilója! Apám és anyám, ha volt, ha nem volt kedvük, dolgoztak látástól vakulásig együtt — háromköblös földet, minden írás úgy szól, árendáltak Szomjas méltóságos úrtóL Velünk, gyermekekkel, nagyanyánk vesződött, tízen voltunk, mint a törpe mesehősök — esténkint, ó hányszor szállt az anyasóhaj: „Hová legyek ennyi kenyérpusztítóval!” Éhesek voltunk és rosszak, mint az ördög, nagyanyánk egész nap Istenhez könyörgött, s lelkünkre beszélt, de minden templomos szó lepergett rólunk, mint falra hányt borsó! Ünnepnapokon is kerültem az Isten házát, inkább disznót s libákat őriztem — mintsem papok megnyírt báránykája, százszor inkább voltam s volnék koszos disznópásztor! (Ami megőriz, 36. lap) FELSZÁLLT A VERS! „A tömeggel együtt majd feíszállsz” — mondta a versről József Attila. S amikor próféciáit, talán nem is gondolta, hogy egykoron majd az ő szellemében és emlékére szentelik a tavasz egy napját, az ő születésnapját, a versnek, a költőnek, a költészetnek, a versolvasónak. Mert a vers nálunk felszállt. Szinte észrevétlen, de mély nyomot hagyóan munkálja tudatunkat, érzékeinket. A költemény ma milliók szellemi kenyere, üdítő oázis, elgondolkodtató és lelkesítő, osztályharcos társunk. Rímes, mértékes és szabadon hömpölygő szavak és sorok fogalmazzák mívesen életünket, örömünket, gondunkat. A költészet napja ünnep. Nekünk is, itt Szabolcsban. Bessenyeitől Váciig sok nagy költő indult innen, hogy nagy kört írva visszatérjen ide, soha el nem szakadva attól a tájtól, amely ihletadó volt Itt fogant a Himnusz és itt született a Nem elég! A mi tájainkon íródott buko- likus vers és ezen a vidéken vajúdik gondjával és tehetségével, ellentmondásával és vallomásaival a József Atti- la-díjas Ratkó József. Képes Géza, a magyar költészet egyik nagyja ezen a tájon kapta első emlékeit és Nagy- gécen cseperedett emberré a mai fiatalok közül Várkonyi Anikó. Költőket termő főid a miénk. Hasonlóan az országhoz, mely világirodalmi nagyságokat adott a líteratúrá- nak. És a költők mellett megjelentek már azok is, akik a költészet szerelmesei. Fiatalok, akik pódiumon szavalnak, pusztán a vers öröméért. Munkásfiatalok, katonák, akik országos fórumon bizonyítják: a költőket termő Szabolcs ma költészetet tol- mácsolókat is a világra hoz. Felszállt a vers! Nem szorul költők magányának szomorú váraiba. A versek elszabadultak a könyvek lapjairól, nem csupán vájtfülüeket gyönyörködtetnek. „A mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, s azért szeretik, mert keresik az emberséget” — így József Attila. Keressük az emberséget, keressük a szépet. Líránk, mai magyar költészetünk folytatván a nagy hagyományt, vállalva a nagy örökséget és felelősséget, segít is mindezt megtalálni. Ezért szállt fel a vers, ezért jut el a falusi iskola kisdiákjainak színpadára, a főiskolás útkereső fórumára, ezért válik csendes esték otthoni olvasmányává. Csodás ünnep a költészet napja. A költők köszöntése, tisztelgés a szép gondolat, a nemes szó előtt És milyen jó tudni, hogy az évben nemcsak ez az egy nap az, amikor a szív ritmusának ütemére fogant, lüktető szép szavak és igazságok mellett vallunk. Mert felszállt a vers. A néppel együtt Várkonyi Anikói ARS POETICA HELYETT* A Szatmár megyei Nagy- gécen születtem, 1942-ben. Ebben a babonákkal, mesékkel zsúfolt kis világban töltöttem életem első évtizedét: a természettel egy ütemre lélegezve. szülőföldem egyszerű embereinek példáján nevelkedve. Tőlük tanultam a számomra legfontosabbat Is: a csin, a szép rend szerete- tét Gécről való elköltözésünkkel lezárult gyermekkorom. Azóta eltelt életem- otthonkeresés a világnyivá nőtt rengetegben. Orpheus két csapáson tör lehetetlen célja, a teljesség felé. Első útjáról, az irracionálisban lezajlott kalandjáról tudósít a vakmerőség közismert mítosza. Második kalandja mely ott kezdődik, ahol amaz véget ér, a valóság kapujában, sokak szemében megalkuvás. Ellenkezőleg: a bátorság mítosza lehetne, ha megfejtenék. E másik ..pokol”, a csupán a dolgokkal, s minden élőlénynyel való azonosulás révén megszelídíthető, a nemlétnél nagyobb veszély, a szeretet kockázatainak tudatos vállalását jelenti. A költő-ember Orpheus útján ’ár ma is. szüntelen változás benőtte csapáson. I Minden verskötet történet. A Griff halála első orfikus utamról híradás. A második utat néhány vers — és életlépték jelzi még csak. A kaland kimenetele kétséges. Egy bizonyos: az ember, a költő jövője, ha önáltatás nélkül, tehát valóban élni akar, az ismeretlen újabb és újabb kihívásának elfogadása. — Ez hitetlenségem cre- dója. •A megyénkből származó fiatal költőnő első kötete a Griff halála most jelent meg. Fenti sorokat Várkonyi Anikó műve előszavának írta, költői hitvallásként. Tulipános Duzzogó két csípőiden surros szoknya forgott holdvilág-tulipán homlokodra lépett s elfutottál árokpartra kékszemű kökénynek — Hajts ki Húshagyóra Csillag-szarka csörgött csorba szilfaágon szisszenő keszkenő víz hátára vágott harmattá lett a haragod köddé a magányod — Hullasz a mezőkre Kormos homály kútján korsók kerekültek iromba utakra tőrt dobott egy felleg szelíd barmok jöttek csöndben lelegeltek — Hallgatsz a dudákban Rákos Sándor: Lefojtva, rejtve Aki egyetlen ingként hordja, szakadásig, egyetlen életét, és soha nem próbálta még levetni —■ engem, szidhat-dicsérhet, meg nem ért! De aki elgondolt és végigélt már párhuzamosan annyi életet, amenyit elhatárolt szíwel-ésszel elgondolni s végigélni lehet, az sejtheti, ki voltam én itt: százhúsz égőnyi, fojtott lobogás! Egyetlen élet, kiben rejtve ízzott, különös fényei, minden változás! Békési Gyula: Anyám után Fekete ruháját fodrozza a szél, lábanyomán billeg hervadt falevél. Megy-megy a fasorban vedlő fák között Körülötte száraz, őszi gally zörög. Nézem a felhők közt halványló napot. (Délutáni csöndben lassan andalog...) A síró-nyöszörgő kapufán kezem. A szívem: megrepedt felhő az egen. (Melegség fénye, 24. lap) Lakatos István: (Szegények vonulása, 82. lap) Képes Géza: Tékozló Időn kívül élek én, test és lélek időtlen. Jaj azoknak, kik lesik: percmutató hogy percen. Napot, holdat lesem én, s csillagok fényjeleit — A tenger hogy tajtékzikT Föld árnyéka hogy fordul? S ha a kedves szeme int, megfeszülök, mint az íj — Kezét felém kinyújtja s égek minden ízemben. Lelkem, testem hadd égjen, nem kímélem: lobogjon. Vágyak, kínok tüzében így kell szépen elfogyni..: Prométheusz Miért gyűlölsz? Tépd májam, ez a dolgod, de tisztedet sas, túl ne teljesítsd. Ha jóllaktál, beszélgess, ülj fülemhez, hadd higgyem, galamb vagy, szelíd. Gyötörsz? Az a tűz akkor Is enyém volt; adtam, adom, tovább az embereknek. A titán még szabad lesz. Te pedig, kezes madár, követsz. Vigyázz, szeretlek. Mátyás Ferenc: Cigánylány Láttam a tündér cigánylányt egy tóba fulladt szigeten, kétágú hajfonata szállt a szélben, a fellegeken. Másutt sétáló páva volt, egy kertben a tenyeréből madarat etetett s dalolt az örökös szenvedésről. Devlához szólt, hogy nincs kenyér, mondta a panaszos imát, könyörgött egy csöpp életért, s holtan a papi mennybe szállt. Fekete birkák harangos szíve kondult, mikor elment Azóta liliom harangoz érte — nem kapott kegyelmet. Hegyekből felhőkre lépve elbolyongott a világban. Gyökerét a földbe verte és kinyílott egy virágban. Bory Zsolt: Tehervonat — Mostanában — Ne vigasztalj, éjszakánként Jól tudom, hogy egyre többször £n vagyok e ébredek föl Ar.mr.oF. duruzsoló dormogő láng, gyönge neszre, ötven éve lehelethalk enyém ez a dohogásra, robotoló mintha gázon lokomotív, víz sziszegne, ., . „ vagy kályhaláng s majd ha le kell dorombolna, szállni róla, de leginkább s aluvóban . . mar a fenyem, mintha messzi zokszó nélkül városszéli integetek állomáson minden ifjú végtelen bús utazónak: . jó volt ez a tehervonat másodpercnyi zakatolna hajszálvékony szakadatlan. emberélet. — Honnan ez a mert robogtam, , mint a mozdony, puha lárma, gs lobogtam, e monoton mint a tűzvész, dudorászás, — Hiszed vagy sem: miért éppen még éjjel ébred ha lehetne! bent a fáradt labirintban? (nyíregyháza, 1971, Apr. 9J
