Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
t flMal RELET-MACYARORSTKt» vm. *prflis ff. HÉTFŐ: A népi egység sikere a chilei helyi választásokon. — Brandt—Heath találkozó. KEDD: Ultrabaloldali puccskísérlet Ceylonban. — Koszigin beszámolója a szovjet pártkongresszuson. SZERDA: Általános sztrájk Olaszországban. — Bejelentik, hogy Chile elismerte az NDK-t. CSÜTÖRTÖK: Nixon beszéde az indokínai politikáról. Ellentmondó jelentések a kelet-pakisztáni harcokról. PÉNTEK: Befejeződött az SZKP XXIV. kongresszusa, ismét Brezsnyevet választották főtitkárrá. SZOMBAT: Súlyos összecsapások Dél-Vietnamban. — Arabközi tárgyalások a jordániai válság rendezésére. Kritika, két korsó közöft... James White amerikai őrmester két korsó jéghideg sör között Nixonnak az indokínai politikáról mondott szavain tűnődött. „Nahát, az elnöknek fogalma sincs arról, hogy mi történik itt...” fortyant fel nem kis méreggel. Az idézet hitelét az adja, hogy a dél-vietnami amerikai csapatok sorában szolgálatot teljesítő tiszthelyettes kifa- kadását a UPI tudósítója továbbította Quang Triből. Egy másik őrmester, Terry Shelton az elnöknek azt az enyhén szólva optimista kijelentését cáfolta, hogy a háború végéhez közeledik: „Majdnem két éve vagyok itt és az iram nem csökken”. Ezt a tényt különben a hétközbeni hadi jelentések is alátámasztották, a 9-es főközlekedési út mentén az utóbbi idők leghevesebb harcai dúltak Dél- Vietnamban. Természetesen túlzottan naív lenne a feltételezés, hogy az elnök nem tudja, milyen helyzet alakult ki az indokínai félszigeten. Valószínűleg nagyon is tisztában van vele, azért mondta el csütörtök hajnali beszédét. Ebben magyarázgatni próbálta a laoszi vereség bizonyítványát, s részleges, bár távolról sem kielégítő csapatkivonási körvonalakat re :olt fel, nyilván az elégedetlenség leszerelésére. Az igazi kérdésre nem adott választ: az átmeneti nyugtatgatáson túl, mit szándékozik valójában tenni. Amennyiben ugyanis az Egyesült Államok továbbra is visszautasítja a békés megoldást, az agresszió logikájából következően komoly veszélye lehet az újabb támadó akcióknak, beleértve a VDK elleni provokációknak is. Ezért hangzott el újabb nyomatékos figyelmeztetés Washington címére Moszkvából: az SZKP XXIV. kongresszusa külön szolidaritási felhívásban követelt békét és szabadságot Indokína népeinek. Nem maradt el az állás- foglalás a másik válsággóccal kapcsolatban sem, a kongresszus nyilatkozatot tett közzé a közel-keleti igazságos és tartós béke érdekében. S napvilágot látott a kongresz- szus határozata is, amely szinte összegezését adja a legfontosabb problémáknak, sűríti mindazt, amiről tíz napon keresztül a Kreml kongresszusi palotájában tanácskoztak. A kongresszus értékelése természetesen messze túlemelkedik egy heti eseményösszefoglaló és kommentár keretein. Jóstehetség sem kell annak megállapításához, hogy anyaga jóidéig időszerű lesz, alighanem a következő kongresszusig. Vessünk azonban rövid pillantást — ismét helyszűkében vagyunk a nemzetközi események csúcsforgalma közepette — a hét többi fejleményére. Öröm és aggodalom vegyülhetett a hírek olvasásakor. A chilei nép az urnáknál mondott ítéletet az Allende-kormány első hónapjairól — s ez az ítélet egyértelműen pozitív volt. A választópolgárok a továbblépésre buzdították a népi egység kormányát, amely a hét derekán bejelentette az NDK elismerését, s a parlamenten keresztülvitte az alkotmányreformot. Ázsiából annál viharosabbak a jelentések: Pakisztánban változatlanul áttekinthetetlen a helyzet. Azok a táviratok,” amelyek már nem kevesebb, mint hatszázezer áldozatról tudósítanak, valószínűleg erősen túlzottak, de szavahihető szemtanúk holttestek százait látták a chitta- ' gongi öböl vizében. A megoldásra elsősorban a pakisztániaknak kell lépéseket tenniük — a véres polgárháború helyett a nyugodt és türelmes tárgyalások módszerével. Hasonlóképpen megnyugvást keltene a kiéleződött pakisztáni—indiai ellentétek rendezése, hiszen emlékezhetünk rá, miként vezettek helyi háborús konfliktusokhoz a felszított nacionalista szenvedélyek. Katonai mozdulatok folytak Ceylonban is, ahol a Banda- ranaike asszony vezette haladó egységkormánynak kellett önvédelmi intézkedéseket tennie az ultrabalos lázadókkal szemben. A haladó kabinet a múlt súlyos örökségével küszködik, fellép az imperialista erők és helyi kiszolgálóik ellen, s közben az álforradalmár csoportok valósággal hátba támadták Co- lombót. Az indiai szubkontinens dupla krízissel küzd — a bengál vidékektől a Smaragdszigetekig. De hát bonyodalmak másutt is akadnak: ezekben az órákban például ugyancsak nehéz lenne előre látni, hogy a jordániai válság ügyében összehívott arab csúcsértekezlet tanáoskozik-e majd, s főként milyen gyakorlati eredménnyel.» (r. e.) New Yoik-i levél: „Ne ingereljék a gyilkost 1“ A férfi a liftajtóhoz lépett es megnyomta a gombot. Az emeleteket jelző skálán villogó zöld fény mutatta a lefelé tartó lift útját. A földszinten kipattant a liftajtó és két személy lépett ki belőle. Az egyik női táskát lóbált a karján, a másik pedig, — széles vállával elállva a bejáratot, — visszaküldte a liftet a felső emeletekre. Az ajtó bezárult és a zöld fény most már lefelé viliózott. A két személy sietve a kijárat felé tartott. A lift végül újra visszajött, az ajtó kinyílt és a férfi előtt egy halott nő hevert vérében a padlón. A férfi ismerte a 79 éves áldozatot. A rendőrség pillanatok alatt kiszállt. A detektívek tüzetesen átvizsgálták a fülkét, csattogott a fényképezőgép. — Megtalálták a tetteseket? Megtalálják? — hajtogatta felindultan a férfi, aki a bűntényt felfedezte. A detektívek vállat vontak: — Mit vehettek ■ el tőle? Legfeljebb öt dollár volt nála. Több nem lehetett a táskájában! öt dollárért meggyilkolni valakit!... ...A 67 éves nyugdíjas nyomdász bolondja volt a macskáknak. Esténként lejárt a hátsó udvarba, hogy kedvenc állatainak eleséget vigyen. Úgy találtak rá, kezében a halkonzerv dobozával, amit a macskáknak vitt. Hátába fúródott a golyó. Zsebeit valaki kiforgatta. A szomszédok elmesélték, hogy az öreg mindig félt a rablóktól, és soha nem volt nála egykét dollárnál több. A két gyilkosság New Yorkban történt. Ha egy nappal később írnám riportomat, bizonyára újabb gyilkosságról számolhatnék be. A rablásokat már nem is számítom. A napokban abban a házban, ahol szerkesztőségünk van. néhány óra leforgása alatt több lakást is feltörtek és kiraboltak egyazon emeleten. De ki törődik ilyen semmiségekkel? A minap 25 000 New York-i rendőr és detektív sztrájkolt, így a várost teljesen kiszolgáltatták a rablóknak és gyilkosoknak. Mindenki felkészült a legrosszabbra. Érdekes módon azonban a bűntények száma a sztrájk alatti napokban egyáltalán nem emelkedett. A jó New York-iak ámulatba estek. Voltak akik a rossz időjárással magyarázták, mások viszont azt állították, — és azt hiszem ezek jártak közel az igazsághoz —, hogy az alvilág nem lehet aktívabb, még ak’-or sem, ha nincs rendőr az utcán. A szkeptikusok azt mondták, hogy a rendőrség a sztrájkkal tökéletesen bebizonyította tehetetlenségét; akár van rendőrség, akár nincs, az eredmény egy és ugyanaz. Az előbb említett két eset kapcsán az ember elgondolkodik, vajon mi hajtja a rablókat, hogy néhány dollárért emberéleteket oltsanak ki? A válasz nem túl nehéz, ha tudjuk, hogy a bűnözők 75 százaléka kábítószerek rabja „A halál lehelete ül a város felett”. Ezt a mondatot Stewart Alsop, a Newsweek munkatársa. írta le. Alsop a 24-es rendőrkerület egyik felügyelőjével részt vett egy illegális kábítószer-árusítók ellen folytatott razzián a 102. utca 9. számú házban. A felügyelő elmondta az újságírónak, hogy a házban a rendőrség az elmúlt kilenc hónap alatt 366 személyt tartóztatott le kábítószer-árusítás miatt, az üzletelés mégis tovább folyik. A felügyelő körzetében, amelyet a Hudson-folyó és a központi park északi pereme határol. 160 000 ember ól. Az itt lakók két csoportra oszthatók: azokra, akik kábítószerekkel élnek, és azokra, akik folyton rettegnek attól, hogy a narkotikumok rabjai lesznek. Amikor valaki például megismeri a heroint, hetekig eléd háromdolláros adagokon. A szenvedély kissé betegessé válik, ekkor már ötdolláros adagra van szükség! Egy év múlva pedig már a napi negyvendolláros adag a szükséglete! Nem csoda, ha a kábítószer rabjai a legtöbb esetben csak rablással, vagy gyilkolással tudják megszerezni a napi adag megvásárlásához szükséges pénzt. Végezzünk csak egy kis számítást; a hivatalos statisztika New Yorkban mintegy százezer kábítószer-élvezőt tart nyilván. (Persze ez a szám csak a rendőrség vagy az egészségügyi intézmények által nyilvántartott személyeket tartalmazza. A valóságban ennél jóval többen vannak.) Ha azonban a napi negyven dollárt csak százezerrel szorozzuk be, az akkor is napi — 4 millió dollár, vagyis évente másfél milliárd dollár! Ennek tekintélyes részét rablásból fedezik. Mit tehet ez ellen a rendőrség? Jóformán semmit A felügyelő elmondta Alsopnak, hogy szorultságukban, röpcédulákon ilyen speciális „okító” utasítást adnak a lakosságnak : „Ha megtámadják önt, ne essen pánikba és ne álljon ellen! Csalt kevés pénzt hordjon magánál, nehogy ingerelje támadóját! Igyekezzék jól kivilágított utcákon közlekedni! Mindig magasra emelt fejjel és nyitott szemmel közlekedjék, nehogy az áldozat látszatát keltse, mert könnyen azzá lehet!” Lehetséges, hogy a New York-iak valamilyen oknál fogva leszegett fejjel járnak és a rablógyilkossá- gok száma ezért növekszik? G. Borovik. az APN tudósítója (KS) A KAMBODZSAI HAZAFIAS ERŐK SIKERES TÁMADÁSOKAT HAJTANAK VÉGRE A DÉL-VIETNAMI INVÁ- ZIÓS HADSEREG TÁMASZPONTJAI ELLEN. KÉPÜNK A HAZAFIAS ERŐK EGY SIKERES RAKÉTATÁMADÁSÁT MUTATJA A KOMPON G CHAM MELLETTI DÉLVIETNAMI TÁMASZPONT ELLEN, AHOL A RAKÉTÁK LŐSZERRAKTÁRAKAT TALÁLTAK EL. (Telefoto — AF—MTI—Km Zima Jenő felfelé halad a csigalépcsőn. Odaér a kitört ajtajú szobához, de nem a résen megy be, hanem kinyitja az ajtót. A szobában megakad a szeme az asztalon hagyott papírlapokon Luciá- nó számításain. Megtalálja az öt lottószámot is. Alaposan körülnéz, mindent jól megjegyez, aztán vizsgálni kezdi a számításokat, nézi az algebrai levezetéseket és gondolkozik. ★ Éjszaka van. Zima határozott léptekkel megy Szántódi háza felé. Megáll előtte, erőteljesen csenget. A csengetés után kisvártatva kinyílik egy ajtó, és Szántódi hangja hallatszik amint kikiált: — Ki az? — Zima Jenő. — Mit akár? — Beszélgetni. taántódi hosszú gyolcs gatyában, amiben aludni szökött, kilép az ajtón, és remegve megindul a kapu felé. Érzi, hogy baj van. Kijön, és kinyitja a kaput. — Kicsoda ön ? — Nyomozó vagyok. Szántódi beengedi, be mennek. Ahogy belépnek a konyhába, még mielőtt Szántód: felgyújthatná a villanyt, megszólal Zima: — A család hol alszik? — A belső szobában. — Nem hallanak bennünket? Nem. — Felgyújthatja a villanyt. Amikor a villany felgyullad, Zima ott áll Szántódi val szemben és alaposan vé gigméri Tekintete nagyon szigorú, és nagyon komoly. Közli a tényeket csupán, de ezek Szántódi számára bunkócsapások. — Luciánó itt van a pincében, a társulata nem véletlenül kapta a 15 ezer forint segélyt, a két Darnógyön- gyei nem vértestvér, a bohóc—néző találkozót felesleges volt friegrendezni. Maga volt a szellemi atyja az egész üzletnek. Szántódi remegve leroskad egy hokkedlire. Zima továb! folytatja a ráolvasást. — Biliárd, ulti, dáridó. É maga, maga leventeoktat/ volt 1943-ban két hónapit Stimt? — Stimt. Szántódi teljesen összeorn lik. Zima a sikeren felbuzdulva még jobban rákapcso' most már olyan kérdéseket 'eszeget, amikben nem biztos. — Maguk, ha akarják minden héten el tudják találni a nyerőszámokat, igaz? Szántódi csak bólint. — Miért? Azért, mert Ludánó mindent megsejt? Szántódi most mintha tagadna, pedig most sem tagad. Zima rárivalL — Ne tagadjon! — Nem tagadok. — Igenis, Luciánó mindent megejti Szántódi alig hallhatóan rebegve mondja: — Nem, Luciánó mindent tud. — Részletes vallomást kérek! Szántódi tótja, hogy nincs mentség, könyörgő hangon beszélni kezd: — A csárdában biliárdoz- tunk a haverokkal, amikor megérkeztek. Odaállt az asztalhoz, jegyzeteket készített ás öt perc múlva megmondta, hogy hány poént fogo; lökni a következő beszállás ra. Aztá\ ultizni kezdtünk megint jegyzetelt, és öt pen múlva megmondta, hogy a következő leosztásban kinek milyen lapja lesz, és mit fog bemondani. Kis szünetet tart, mély lélegzetet vesz, iszik egy pohár vizet. — A lottó valóban nekem jutott eszembe. Megkérdeztem tőle, hogy ki tudná-e számítani mit húznak ki a jövő héten? Azt mondta, hogy erre neki legalább egy hét felkészülési időre van szüksége, de a cirkusz nem él meg egy hétig a városban. Ezért adtam nekik segélyt, és ő valóban egy hétig számolt. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Az egyei\letet én nem értem, matematikai analfabéta vagyok, de lehet, hogy senki sem érti, csak ő. Ez az igazság. Zima Jenő erre most először, mióta csak láttuk, egy kicsit elengedi magát, még mosolyog is. Nagyon elégedett. — Nincs valami pia itthon? Szántódi felragyog. Ez az üső reménysugár számára is. Kiveszi a kredencből a kis oaiinkásüveget, és tölt Zi inának. Zima elmosolyodik és int, hogy magának is tölthet. Megisszák a pálinka Zima még koccintásra i: odanyújtja a poharát Szár • lódinak, aztán azt mondj — Na, hozza fel szépen pincéből. — Igenis. Szántódi éppen csak, hog kinyitja a pinceajtót, mégb sem kell szólnia, mert Lu ciánó ott toporog az ajtóban és ahogy az ajtó kinyílik, azonnal rohan az illemhely felé, s közben mondja, elgyötört hangon: — Éjfél régen elmúlt. Szántódi utánakiált, hátra: — Gyere be a konyhába. Már mind a hárman bent vannak a konyhában, s most Zima, minthogy már teljesen átvette a hatalmat, saját kezűleg tölt Luciánónaik. Aztán ő maga, saját poharával a kezében fel-alá sétál. Látszik, hogy most úgy dolgozik az agya, mint egy exkavátor. Végül megáll Luciá- nóval szemben, és mélyen a szemébe néz. — Mondja csak, Luciánó! Tudná maga ezt az egyenletet a rulettra is alkalmazni? Luciánó nagyon elkeseredetten válaszol. — Nem alkalmazom én azt nár semmire, nekem ebből legem van. Zima teljes mértékben negérti Luciánó keserűségét s most atyai jósággal fariul felé: — Megértem a nyomorát iám. Azt is tudom, hogy em kellemes ilyen piti sar- atánok hatáskörébe tartozik De mérlegelje, hogy ez- stán az én gondnokságom ilá tartozik. Én pedig szé- esre tárom maga előtt a lagyvilág kapuját. (Folytatjuk) KISREGÉN 22. Csűr ka István: