Kelet-Magyarország, 1971. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
«>. oldal KTT riT nUrtVAt*onp7^0 VA« * t>».ta m ivrar t ff in rr 1971. április t. HOL VAQY NÁZÁR! H anyatt fekszik; Feje alatt nincs párna. Hogy ne kapjon tüdő- gyulladást Teljes arccal a mennyezetre vicsorog. Piszkos szürke szőke haját két hónapja nem nyírták, nem mosták. Ragacsos, undok galuskacsomókban szétfekszik a feje alatt, válláig ér. Homloka őrült lámpa. Orra gyanúsan, hegyesedre válik ki az arcból. Feküdt. Az orvos nézte. Legyintett, A nővér feltörte a beteg ingujját. Az orvos a felső karon felcsípte valahogy az összezsugorodott bőrt. Recsegve beleszakította magát a tű. „Kórházi zárójelentés... A beteget ápolásba vettük 1945. szeptember 3-án. Kórisme: — Nephrolithiasis. Mindkét tágult vesemedencében jóformán az egészet kitöltő koránké. .. kiválasztás; bal vese 6 perc 16 másodperc, jobb vese 8 perc 10 másodperc. Műtét: bal veséből zöld, mandula nagyságú követ távolítottunk eb Műtét után éxslccatió — konyhasó infúziót kapott Secunder ih- fectió miatt kétoldali ampu* táció vált szükségessé. Beteg szülei saját felelősségükre visszautasították. Azóta á beteg állapota erősen romlott. A beteget nem gyógyult állapotban elbocsátjuk. 1945. december 24-én.” A hajnal, mint a balta éle. Szikrázott tőle a világ. Hazaértünk. A kapuban, az udvaron, a tornácon fekete berli- neres nők, ködmönös nénikék álltak hajbókoló sopánkodás- sal. Fekete ruhás férfiak, levett kalappal. Egész éjjel vlrrasztva vártak ránk. Most kijöttek elénk. Csend van. Csak a hó recseg a lassuló kerekek alatt —- Megjöttetek? — Meg. Megjöttünk. — Suttogás, összhajolnak a fekete kendős árnyak. Kosa kifogja a kapáló lovat. Az emberek körülállják a szekeret. — Hogy vegyük le? — Ki ne takarjátok! Tanakodás. Végül az egész fűzfakast kihúzzák a szekéraljból, bundástul, dunyhástul, betegestül. Négy férfi fogja, öleli a fűzfakast. — Jaj, csak lassan! A melegben áradni kezd a fűzfagallyak keserű Illata. A férfiak leteszik a kast a földre. Erőlködést kifejező arcuk föiém hajol. Felegyenesednek. Megváltozott tekintetüket nem Veszik le rólam Könyörögve néznek. Leveszik lassan a kalapjukat. Csak néznek merev, borzadóra nyílt tekintettel. Rokonok mind a négyen. Testvérek, szomszédok. Nem jön szájukra szó. Nem ismernek fel. Csak néznek. És nem tudnak megmozdulni. V árosszéli téli este. Hull a hó. A villany neiti ég. Az asztalon a pet- rólámpa sóváran énekel. Anyám tésztát gyúr. A szoba sarkában félhomályban, fehér dunna alatt fekszem. Hanyatt, párna nélkül — hogy ne kapjak tüdőgyulladást. Harmonikázom. A mellemre teszik esténként nagy három oktávos harmonikámat, a szíjakat átcsatolják a vállamon. És fekszem hanyatt. Balkezemmel kihúzom a levegőszekrényt. Lehunyva a szemem. Jobb kezem, mint egy hernyórágta levél megmaradt erezete, legyezi a billentyűket. Szól a harmonika. Ezer sírású dudorászása gyermekkorom óta naív öröm nekem. A szünetekben behallatszott az ablakon át: apám — óvatosságból — a ház előtt, az utcán az omló havat seperte. Suhog, dalol a nyírfaseprő laza vesszőcsokra és -ajta a porpehely hó fúvó dik omlik. Hirtelen megszű nik i seprés. Gyors léptek, fi kü ' - ibön apám leveri a havat, belép, izgatottan suttog — Hagyd abba, hagyd ab ba1 "lyorsan! — Ml baj. mi történt? — Megint itt az az orosz’ — Mit akarhat az? — Mit’ Mit! Három nap múlva fiefn bírtam tovább. VÁCI MIHÁLY: — Adjátok ide a harmonikát öcsém bálokba jár. — De fiam, kihallatszik! — Akkor kihallatszik! — De azt mondják a szomszédok, azóta is minden este Itt járkál az orosz az ablak alatt. — Nem bírom már! Adjátok a harmonikát. Újra harmonikázom hát. Apám — óvatosságból — havat seper. Mi az, újra kezdődik? Apám berohan. Topog, kiabál. — Hagyd abba! Megint itt az orosz. Már itt van! É n ki se nyitom a szememet, játszom tovább. A legerősebb regisztert nyitom ki, Mélven zeng, folyó bőg a dalban. Apám topog, a vállam kopogtatja. Ingerülten kiáltok rá. — Mit akarsz? Ki veheti el tőlem ezt az egyetlen mankót! Apám áll, áll. Néz. gondolkozik. Káromkodik egyet. — Hát jó! Akkor legyen! — Legyint egyet és kisiet indulatosan. Most én hallgatok el, kíváncsian hallgatózom. Apám az utcaajtóból dühösen kikiált. — Jó estét! Mit akar? Jöjjön be! — Jó estét. Nem akarok. Csak hallgatni egy kicsit. Erre járok. — Jöjjön be! De. csak jöjjön be! — apám odamegy, karjánál fogva vezeti befelé. Ut közben is szabadkozás. Apám, anyám és én folyamatosan értettük az orosz katonák beszédét. Az ajtón dőlt be a párás hideg Ott állnak ketten. Apám a székre mutat. Mellette fiatal, vékony katona. Durva szürke köpenyén olvad a hó. Rövid, elválasztott haja összetapadt a meleg sapka alatt. Köszön, aztán hallgat. All, kényelmetlenül érezheti magát. Körülnéz. Meglátja a félhomályban a gyermekjáték csillogású harmonikát. Szomorúan elmosolyodik, aztán le nem veszi a szemét róla. Csak jön, jön közelebb, közben hol apámra, hol anyámra, aztán újra a harmonikára néz. Mosolyog á harmonikára. Nyújtja a kezét. Apám és anyám ösz- szonéznek, mozdulnak már mind a ketten, elszántan. Hirtelen odalépnek. — Beteg, nagybeteg á fiam. Az övé! Az orosz rájuk se hederít. Az asztalra teszi a sapkáját. A harmonika fölé hajol. Szemtől szembe látom az arcát Huszonnyolc éves lehet. Fáradt, szomorú, nagyón szomorú Kioltott szerelem a szemében. Egy gyermek sóvárog az arcán. Én nem értettem öt. mert tudtam, mennyire lehet a harmonikát szeretni. Anyám siránkozott. — Jaj, Istenem? — Apám zsebre dugta a kezét.. Nézte, rettenetesen. A z orosz meg egészest közel hajolt. Jobb kezét felemelte. Szokatlanul vékony és finom ujjú keze volt. Karja íve megtört. Keze élt — ujjai csodálatos élvezettel nyíltak szét, lágyan, lazán —, a simogatás á dédelgetés, a becézés egy egy dallama énekelt fe' székről^az újlakról. Körül- mutatta. aztán ujjhegyével zégigta tóttá a harmonikát " Mint a vak az ismerős ar- :ot, úgy szólítgatta meg ujjal ideges simogatásával a harmonika csillogó berakásait, a hófehér billentyűket a regisztereket. Ujjaival esetlenül nyomogatta le a billentyűket. Rögtön láttam hogy nem tud harmonikázni Észbe kapott, felegyenese lett. aztán már az orosz katonák egy kicsit csinált, közveti enkedő modorában folytatta. — Haraso. Nagyon-nágyon szép! — Aztán? Most mi lesz? Csalc állt zavartan. Any ám ék néztek egymásra. Anyám újra elkezdte a régi trükköt. — Nagybeteg! Csák ezzel van. — Az orosz nem vette észre. Apám megemberelte magát. Széket tolt alá. — Üljön le. Üljön csak le. Te meg most már harmoni- kázz. ha olyan nagy legény voltál, aztán majd meglátod mi lesZ. Én elkezdtem hirtelen azt a dalt, melyet a temető jegenye fasorai alatt gyakorlatozó orosz katonáktól a nyáron tanultam és amit a tankokon jövet, teherautókon harmonikázva énekeltek ak- kortájban az oroszok: — a Jablonkát. Alma nyílik, virágzik a parton. Száll a réten o. tavaszi szel... Mondd meg annak a büszke katonának. Hű Katjusa mindig visszavár. Ezt a refrént — a két utolsó sort —, mindannyiszor egy másik regiszteren látszottam, teljes hangerővel, mély zengésű hangszínekkel és dús jobb-bal kéz kísérettel. Vidám, győzelmes induló dallama van e két sornak. És az orosz ezt már nem bírta. Láttam, hogy itt már nem a harmonika kalandjaitól indul fél. összevonta a homlokát, hirtelen a tenyerébe temette, aztán, hogy én halkabbra fogtam, türelmetlenül intett. hagyjam abba. Vártuk mi lesz, de ő azonnal összeszedte magát. Már próbált ránk mosolyogni. Oda intette anyámat, megérintette a vállát. — Mámká, Mámká! — és elővette tárcáját Fényképeket szedett elő. Körbejártak a képek. Rassz fotók voltak. Komoly, szép fiatalasszony és egy kisfiú mosolygott ránk. Nem tudtuk, mit mondjunk. Összenőttünk. — Szépek. Milyen kedvesek. Az orosz sokára azt mondta— Kaput, A ttól áz estétől gyakran üldögélt az agyam mellett. Megtudtak, hogy orvos, most orvos főhadnagy. Szülei falusi emberek, nem 'tud rólitk semmit. Most. itt a tábori kórház egyik opvoüa. Néhány utcával arrébb, kérte, hogy járhasson ide. Nagyon szereti a harmonikát gyerekkora óta, de nek} sose volt. — Miért nem szereztél? Legyintett. Kért. tanúsam meg harmonikázni. Megmondta nekünk a hosszú nevét is, de mi ttéin tudtunk belőle megjegyezni többet, csak ennyit: Názár. Názárnak hívtuk. Ült órákon át mellettem és csak hallgatta, hallgatta a harmonikaszót. így aztán egyszer végignézte, mikor a városbeli egyik orvos, alti magánbetegként kezelt harmadnaponként, átkötötte a sebeimet. Itt Som ment sokkal különbül, mint a klinikán. A kötözés előtt kértem: — Adjon fájdalomcsillapítót. — Hogyne, hdgy megszokja. — Majd leszokom róla, ha nem kell. De nem bírom anélkül. Nem szólt semmit, elkezdte bepólyált lábamról legan- gyálltéra a gézcSfkokat. Végül csak a vastag vattaréteg maradt. Azt átitatta a vér és a seb leve. Mindkét lábból három-három üvegcső állt ld. Hegyük a vattacsomón át két centiméterre is kilátszott. — Ne tépje le a vattát. Elájulok. Áztassa le! Áztassa le! Feltépi az egész sebet. Aztán ujjaival kíméletlenül kinyomkodta a sebet, alkohollal körülmosta, új vattát és gézt rakott az eleven sebre. Názár távol ült a sarokban. Gyakran felugrált, fel-áiá járkált és cigarettázott. A kezeié® végeztével az anyám az orvoshoz fordult: — Doktor úr, nem tudtunk mára szerezni. De tessék türelemmel lenni, megszerezzük. Holnapután is tessék még eljönni. Egv héten be-lül meglesz, drága doktor úr! —■ Nénikéin! Az a két liter ólai nem sok. Nem éri meg amúgy sem. hogy én ide kibiciklizzem érte a város szélére. Ha nincs, hát nincs. Vigyék kórházba. ott sem hal bele. — Azzal elment. — Mit mondott? « Názár nem értette pontosan. Anyám magyarázta neki. Nazár káromkodott, aztán ezt mondta: — Misa, én majd bekötözlek. — Frászt! — kiáltottam ingerülten. — Nem érted, Názár, hogy én már minden orvostól félék. Tönkre tettek. Hanyag disznók voltak, majdnem a köt lábamba került. Magyarok — és láttad, hogy bánt velem ez is. Én nem merem most — ne haragudj. Nem érted? N ázár még másnap is szótlan volt, csak a harmonikát hallgatta. De azért harmadnap velünk együtt várta a magyar orvost eljön-e mégis? Vártunk, négyen vártunk. Már dél is elmúlt. Az orvos nem jött. Nem volt olaj. Názár felugrott, káromkodott és elrohant. Apám korholt minket amiért nem engedtük, hogy Názár kötözzön. — Miért ne? Orvos — orvos. — És ha még jobban elront mindent? Zörögtek. Názár jött yisz- sza. Mellette agy no. katona- köpenyben. Gyógyszeres zsákot és orvosi táskát hoztak. Názár már nem kérdezett semmit Rendelkezett — Mamka, meleg vizet lavórt törülközőket. Nem szólhattunk most egy szót sem. Lesz, ami lesz, nem halok bele. Néztük Názárt mennyire megváltozott. A nő hallgatagon, szófogadó tisztelettel leste, dolgozott a keze alá. Apoiónőver volt. Az asztalra szétrakták a műszereket gyógyszert, kötszert. Názár egy port adott —• Vedd be. Misa! — Aztán injekciót szívott fel a nővér. Názár beadta. öt perc múlva közönyös bódulatban, szín te álmodtam, ami történt retem. Názár mosta, sokáig mosta kezeit aztán a nővér alkoholt öntött a kezeire. Széket kért és mellém ült. A gézt a nővér már- lecsavarta. Názár felemelte a vatta szélét, és ahol a sebhez ragadt, alkohollal addig áztatta, amíg el nem vált a sebtől. Lassan, hosszadalmasán így áztatta le mindkét combomról a vattapaplant, mely már teljesen átitató** dott. Alkohollal lemosta a sebfelületeket. Egy nagyméretű fecskendőbe öblítőfolya- dékcrt szívott fel a nővér, és Názár — nem nyomorgattaa sebeket —- befecskendezte ezt a furcsa, jő illatú, hús folyadékot. Félkacágtam, olyam új. kellemes és hihetetlen volt az ördögi dömödkölések után. Anyám megint meghatódott. és mint mindig, elbőgte magát. Apám — látta az arcom, és rám kacsintott. Mire a kötéssel készen tettek, elnyomott az álom. 28 órát aludtam egyfolytában. Názár attól kezdve családtagként járt hozzánk. Minden szabad idejét ott töltötte^ mindennel ellátott, amit csak elő tudott szerezni, hogy gyógyulásom segítse. Hae- mokakaót hozott nékem, ezt a kincset érő, ritka, vérképző haémoglobindús táp- és gyógyszert, rengeteg ultra- szeptilt, annyi gézt, hogy 10 év múlva is volt belőle. Mikor az emberek melasszal éltek, ő nekem fazékkal hozta a cukrot. Enélkül nem gyógyulsz meg! — Almát kerített. mézet. bögr"szárn. És kétnaponként egy citromot! Mindent tömött belém Táplálkozásomat nyomasztóan pontosan ellenőrizte. Tulajdonképpen naponként többször pontos viziteket tartott, mintha az osztályán feküdnék. Lázat mért, hetenként egyszer súlyt mért a szomszéd tengeridaráLóból áthozatott tizedes mérlegen. Milyen körülményes volt! — Nem báj. Misái Ha á vesém újra megfájdult, vagy egyet köhögtem, azonnal elhozta belgyógyász kollégáját. — Én sebész vagyok — mondta •—. amaz biztosabban ért hozzá. — Sietni kell! Gyógyulj meg, mert én elmegyek. Májusban elmegyek. — Nem igaz! — És tá- zonv torkunkon akadt a szó. M ájus első napjaiban kivitetett az udvarra. Apám és az öcsém cipeltek ki. Szánalmas cirkusz volt. Názár hozott a lakásáról egy hintaszéket, abba ültettek. Szédültem, hányinger gyötört Hat hónap óta vízszintes testhelyzetben éltem. De most ott kellett ülnöm negyedórát. Názár ragaszkodott hozzá. Aztán egyre többet. Esténként és reggelenként — eddig is —- tornáztatta a lábam. Felemelte behajtotta, kinyújtotta. Tíz percekig. Először üvöltöztem. Fél évig bénák voltak az izmaim. a tértem dagadt fadarab. Tépődtek az izmok, de ö türelmesen kínozott. Az udvari levegőzést is követelte. Egv hét múlva aztán a hintaszékből felemelt 6 és az öcsém. Hónom alá karoltak és vittek. Én mint a szalmával tömött hábú. Lábaim lógtak. mintha rongyból lettek volna. Názár kiabált — Lépjél rá! Próbálj lépkedni! De bizony csak napok múlva éreztem, hogy a talpam alatt föld van. Hangyák tépték az izmaimat és szánalmasan összecs uklották a térdeim. Hányszor kiáltoztam. — Hagyjuk abba. nem megy! Szégyellene! — Hány nap és mennyi veszekedés, nyögés, őrült türelem kellett ahhoz, hogy támogatásukkal, megálltam a lábamon, 1—2 másodpercre. Aztán, amíg az ágyamtól az asztalig léptem. Ketten tartották körém a kariáikat. Egy lépés volt mindössze. Egy lépés! Megtettem, rárogytam az asztalra. Aznapra Názár is elegendőnek tartatta ezt a teljesítményt. Így tanultam meg járni újra. Nehezebben mint egy kisgyerek, mert nekem elesnem sem volt szabad. És Názár erőszakos volt tornáztatott. káromkodott, biztatott, és az öcsémmel együtt cipeltek hetekig. Végül is egy hónap alatt annyit eléri, hogy 1—2 lépés ereiéig egyik támogatóm karjai közül a másikba tudtam esni, bicegni. — Nem bai! Megmozdult * lábad! A többit már ti is elvégzi tek. Egy hét múlva Bécsbe helyezték. Egv hónap múlt el Éjszaka volt. Olvastam. Egyszer csak verik az ablakot. Anyám felugrik az ágyból Kinéz. — Jaj, Isteneim. Egy orosz. Mit akar? — és kinyitotta az ablakot. •— Mámká! — Názár borult a nyakába. — Misá hogy van ? Beengedtük, — Názár! Hát te. hegy ke- ülsz ide? — Gépkocsival megyünk azafelé. a tokaji hídon át "Ht van a pihenő. ' ába-lába jöttem, csak 35 ilométer Azonnal kell visz- zamenni. Misa, akartam Látta hogy vagy? E-m óra múlva útnak is eredt. Most már én. kísértem a katmig Éjszaka volt. Elment. Már nem is láttuk a sötétben. — Hé, Názár! Hová I* mégy? — Mir-mansZkba. — írjál! — írok. Misa? Sose írt. Sose hallónk röa ■ többet HUSZAR ISTVÁN RAJZA
