Kelet-Magyarország, 1971. március (31. évfolyam, 51-74. szám)
1971-03-14 / 62. szám
I. oldal rwTfrMArSTAnnnsTA« _ VASARNAfT MELLEKLfff 1971. mőreh» ti. Eörsi István; A SIKER H. S„ a világhírű skandináv baritonista hosszú délamerikai körutazás után és kelet-európai turné előtt egyetlen fellépésre hazalátogatott inkább múzeumairól, mint zenekultúrájáról nevezetes. mérsékelt forgalmú szülővárosába. Éjszaka érkezett és inkognitóban, mint ilyenkor mindig, egyetlen próbát kötött ki, az előadás délelőttjén, és az volt a terve. hogy a bankett után rögtön tovább is áll. Amióta húga férjhez ment Angliába, nem éltek a városban rokonai. és mivel nem munkált benne a kegyelet vagy a hagyománytisztelet érzése, maga is csak tétován értette meg, mi készteti arra. hogy 3—4 évenként fellépésével megtisztelje a helységet. Miközben a város önmagát ünnepelte az ő nagyságában, 6 az önmagával — mindig — azonos városon lemérhette a saját emelkedését Sajnos reggel, ébredés után. még a szokásos torok - köszörülő tréninghangokat sem kellett hallatnia ahhoz, hogy érezze; hangja hasznaiba lattanul érdes, bánatosan kibámult szállodája ablakán: odalent egy plakát széthasogatva a gyönge ködöt az ő nevet rikoltotta: „Azonnal meg keil lépnem” — dörmögte rekedten maga elé —■. „majd egy táviratban beteget jelentek”. Leballagott az utcára; a helyi lap cün- oldaláról a saját tátott szája meredt rá. Szórakozottan közelebb hajolt a képhez, hogy megvizsgálja, nem piros-e a torka. Közben két ismeretlennek tetsző hölgy ráköszönt. „Fölismertek” — gondolta H. S. kétségbeesve Tanácstalanul ődöngött az utcákon, vissza-vis&zabiccen- getve a járókelőknek. Észre sem vette, hogy az ooaraház elé ért Itt büszke tábla hirdette, hogy az aznapi előadásra minden jegy elkelt Torkát köszörülte. legyintett és kiköpött. Mint valami varázslat, két srác szökkent elébe és autogramot kért. Az énekes segélykérőn körülnézett és a szemközti torony órájáról leolvashatta, hogy 40 perc múlva kezdődik a próba. „Na nem” — gondolta eltökélten. „Nem csinálunk magunkból bohócot” Bement a zenepalotába, és azonnal közölte elhatározását az igazgatóval, aki üdvözlésre tárt karokkal állt előtte Ez a férfiú nemrégiben került a nagy múltú intézmény éléne, és fűtötte a bizonyítás vágya. H. S. feli.-------------------------------------- . -----lépte lett volna az első nagyobb szabású fegyverténye, ettől remélte, hogy elhallgattatja a lelkesen és alattomosan piszkálódó sajtót, és a szakmai közvéleménynek azokat a hangadóit, akik kinevezésében protekcionizmust szimatolták A művész már régen elhallgatott. de ő még mindig felemelt karokkal ácsörgött vele szemben. olyan nyomorultul, mint akit letaglóztak. Tompa aggyal vette tudomásul, hogy H. S. vállalja az anyagi kárt, és hogy hajlandó nyár végén behozni a most elmulasztottakat; csak akkor szólalt meg, amikor a művész búcsúra nyújtotta kezét. Elismerte, hogy H. S. hangja némelyest szokatlan, de ezt csak a reggeli ködnek tulajdonította. Gyógyszereket ajánlott Az énekes kissé ingerülten és nagyon rekedten azt válaszolta, hogy már 47 esztendeje él együtt a hangszálaival, így hát alaposan kiismerte rigolyáikat. Estére még akkor sem fognak szuperéin!, ha üresre zabái ia az összes helybeli gyógyszertárat. „Az emberek várakozásait ki kell elégíteni” — mondta az igazgató. „Ihkábh távollétem miatt szidjanak, mint a teljesítményemért” — mondta H. S. „A próba talán el is maradhat” — mondta az igazgató. majd újra dicsérni kezdte a különféle öblögetést borogatás! és ecseteié« eljárásokat amelyeknek már csak azért is szakértője, mert ő — H. S. bizonyára emlékszik is a családi nevére — a helybeli gyógyszerészdinasztia Leszármazottj a. Amikor az emberi akaraterő csodatevő hatását kezdte magasztalni, a baritonista tiltakozni próbált de nem jött ki hang a torkán. „Hogyan?” — kérdezte az igazgató. A művész újra szólni akart de csak tátognd tudott Az igazgató arcára üdvözlő mosoly ült ki. Este a baritonista megjelent a színpadon. Hála rendkívüli szinészképességének, tökéletesen eljátszotta szerepét. Csak éppen hang nem jött ki a tarkán. Helyette a zegzugos kulisszák J61 megválasztott rejtekéban egy tehetséges főiskolás — az igazgató unokaöccse — énekelt. Az előadás végén, percekig zúgott a taps. Még a vasfüggöny elé is többször kiszólították H. S.-t, aki hajladozva, de merev arccal fogadta az ünneplést. Öltözőjébe visszatérve, a folyosón találkozott a fiatalemberrel. A lányok nagy izgalommal fogadták: — Hát megjöttél? — Láttuk, amikor este leszálltéi a buszról! — Mesélj! A diák most kissé felülről nézte őket. Szinte sugárzott. — Ebből mindent megtudtok — tett az asztalra egy bőrkötéses, szürke albumot. Tele volt fényképpel. —■ Köszönöm a levelezőlapot — húzta ki a széket maga mellől a fekete hajú lány. — A képeslapom Itáliából. — A diák odaült Egyedül neki írta, a feketehajúnak, a másik kettőről me? sem emlékezett. Tenger, pálmafák. Terracinából küldte a lapot A lányok összedugták a fejüket az album fölött. A diák felütötte a fedőlapot. Egy híd boltívén át kis folyó látszott, a part mentén paloták — Saját felvételem, tizennyolcszor huszonnégyes nagyítás — kezdte magyarázni. — De mit ábrázd? — térdepelt föl a székre a fekete lány, haja a diák arcához ért, szinte cirógatta. — Ez itt Velence, a vizek városa. A képen a Canale Grande, Velence legnagyobb csatornája. Az egyik híd alól fényképeztem. Ezt a palotát, Itt ezt a csipkéset,régen«do- zsék lakták. Tovább lapozott — Jé, gondola! — kiáltott fel a szőke, hármójuk közül a legidősebb. A kis tanító komoly szándékkal udvarolt neki. A diák bólintott. Nem fűzött hozzá bővebb magyarázatot Újabb kép: — Ez itt a Lidó. Fürdőváros a tengerben. Most megy le a nap. Látjátok, hogy tükröződik a vizen? Mi egy magas épület teraszáról nézzük. Ez vagyok én. Ez, aki könyököl a párkányon. De ezt is én fényképeztem. Állványról, önkioldóval... Ez itt a bazáros. Ezt tőle vettem — halászott elő egy pici bronzszobrot a zsebéből. — A capitoliumi farkas, amint a két csecsemőt szoptatja. Rornulust és Rem üst A Könyvespolc: Zalka Miklós: A dzsungel vére kezet rázott vele:, gratulált, megköszönte a segítséget, majd alig érthető hangján hozzátette: „Ha elfogad idősebb kollégájától egy tanácsot, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a magas hangok tisztaságára még - nagyobb gondot kellene fordítani”. A fiatalember kisimította haját a szeméből. H. S. rnegveregette a vállát, majd a bankettet ts lemondva még aznap éjjel elhagyta a várost. „Csodálatos voltál” — mondta másnap unokaöccsének az igazgató —, „mihelyt végzek ideveszlek, erre mérget vehetsz”. A fiatalember nem válaszolt. „Tudom, hogy protekciómsanusról fognak vartyagni” — folytatta az igazgató —. „de most már kit érdekéi? Olvastad a reggeli lapokat?” Ismét csend volt a válasz. „Nézd csak, a kritikus itt H. S. hangjának ifjú csengéséről ír. Jó mi?” „Nagyon” — mondta a fiatalember. „A bankettre azért nem hívtalak meg, mert nem akartam tápot adni a pletykának. Különben érdektelen volt, H. S. úgysem volt jelen.” „A felfújt hólyag” — mondta a fiatalember —, ,a vén pozór.” „A legnagyobb élő baritonistáról beszélsz” — figyelmeztette az igazgató. „Akinek a helyébe még én is bármikor beu górhatok” — mondta & fiatalember. „Figyelted, milyen blazirt pofával aratta le az én tapsaimat?” „Azok nem a te tapsaid voltak” — mondta az igazgató. A fiatalember hátralökte a fejét és gúnyosan elmosolyodott. „Azok a tapsok nem a te hangodnak szóltak, han°m az ő presztízsének.” .Akkor otthagyom a pályát” — mondta a fiatalember —, „ha nem a hang számít, nem alkarok énekes lenni.” Most az igazgató hallgatott „A helyében, tudod mit csinálnék a helyében? Főbelőném magam.” „Inkább vigyázz jobban a magas hangjaidra” — mondta az igazgató. . Miért vigyázzak?” — kiabálta a fiatalember. — „Mi az ördögnek vigyázzak?” Hogy felkapaszkodhassak abba a magasságba, ahol már énekelni sem kell? Az igazgató elmosolyodott. „Nem volna egyszerűbb” — kérdezte a fiatalember —, „nem volna gyümölcsözőbb, ha egvszieru- en csak tátogni tanulnék?” „Énekelni tanulj” — mona- ta az igazgató és unok&öcs- cse vállára tette a kezét —, „de azért nem árt. na meg- jegvzed hogy táitogní js tudni kell” A vietnami hatóságok első ízben engedték meg egy külföldinek, hogy lete'epedjék egy harcoló faluban. Zalka Miklós hónapokat tö.tött Trung Trach községben, s az író szemével látta és mérte föl azt a világot, amely nap mint nap szerepel a világsajtóban. Zalka Miklós együtt élt a harcoló fa.u lakosaival, s híradása erről a távoli, számunkra ismeretlen, szokásaikban idegen világról — a felfedezés erejével hat Az állandó harc izgalma, a hétköznapok egzotikus furcsaságai teszik .ebiüncselően érdekes olvasmánnyá könyvét. A megelevenedő trópusi falu, melyben a nagyszerű nép élethalálharcát vívja, megragadja és realitásában megdöbbent! az olvasót. A könyv riportregény jellege mel.ett szépírói igénynyel ábrázolja a falu lakóinak portréját és szociológiai felmérést is rejteget. Zalka Miklós írói módszere A történet a II. világháború alatt egy amerikai hadihajón játszódik. Főhőse: Willie Keith, a jó családból való amerikai úrifiú, miután sikeresen «.végzi a tengerésztiszti tanfolyamot megkapja beosztását * Csendesóceánon állomásozó flotta egyik hajójára. Wi.lie, aki úszó erődökről, repülőgépanyahaj ókról ábrándozik, egy csúf, rozzant első világ- háborús kis aknakeresőn, a Caine-n köt ki. A hajón meglehetősen zűrzavaros állapotok uralkodnak, de Willie nem igyekszik mindenáron elmenekülni beosztásából, hanem elhatározza, hogy megállja a helyét A Caine a japánok eheni harcokban veszi ki részét a IL világháborúból. Willie- nék alkalma nyílik arra, hogy megállja a helyét — de egészen másképpen és más módon, mint ahogy azt elképzelte. Mire a háború befejeződik, a régi, felületesés komolytalan fiú eltűnik, és helyét érett, kiábrándult férfi foglalja eL tárgyilagos, és egyszerű, csak azt írja le, amirő saját szemével meggyőződhetett. A vietnami nép helytállására nehéz jelzőket találni. A kötetben szereplő 14 éves fiú mondja: „Nagyon örülök, hogy talá.koztunk, bácsi. Még nem beszéltem senkivel, aki könyvet írt volna, és nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Mondja el otthon, hogy a mi falunk is harcol. Mindannyian har- co.unk, és meg fogjuk verni az ellenséget, akár amerikai, akár vietnami vagy dél-koreai. Megverjük őket. Olyan világ lesz nálunk is, mint amilyet itt északon Ho apó csinált, és senki nem lesz éhes odahaza sem. Engem meggyógyítanak, én is visz- szamegyek harcolni. Az öcsém is harco, már, pedig csak nyolcéves, de a szeme nyitva van, és jp híreket szerez. Mondja el, hogy ránk számíthat a forradalom, nem adjuk ki a kezünkből a fegyvert, győzni akarunk és győzni fogunk.” Az író Willie Keith történetét keretül használja fel mondanivalójának kifejtéséhez, Wúlie az egyik szereplő, akit megérlel és átalakít a háború, de rajta kívül a hajó valamennyi tengerészének is vizsgáznia kell. Az eseménye^ csúcspontját a zendülés alkotja, amikor a hajó tisztikara, élén egy becsü.eíes és naív tiszttel, szembefordul a tehetetlen parancsnokkal. Tetteikért hadbíróság elé állítják őket. A rendkívül színes, sok szálból összefont regény — amely egy szép szerelem történetével Is megismertet — valójában emberi sorsok és jellemek tűzpróbáját ábrázolja a katonaélet törvényein belül, a háború Idején. Az eddig huszonkét nyelven megjelent világhírű könyvet most 2. kiadásban jelentette meg a Zrínyi Katonai Kiadó. Sikerét nemcsak érdekes témájának köszönheti, hanem a regény gazdag gondolati tartalmának, az író emberismeretén l'c és mély humanizmusának, mely a könyvet felejthetet.en olvasmánnyá teszi. Hermann Wouk: Zendülés a Caine hadihajón Dékány Kálmánt Margit nem várhat monda szerint ők alapították Rómát, az örök várost A kis szobor kézről kézre Járt, s mire visszakerült hozzá, harmatos lett a lányok tenyerétől. — Mi ez • fölírás rajta? — húzta végig ujját talapzatán a feketehajú. — Te el tudod olvasni, Lalii? — Semmi az — legyintett a- diák. — Ricordi di Roma. Emlék Rómából. Aztán újra az albumot nézték. Göndör hajú kisfiú guggol, galambok között, amelyek a kezéből esznek. Némelyik a hajára is felszáll. Mindenféle galambok. Úgy ellepték a Szent Márk teret, hogy a kövezet se látszott tőlük. — Irtó édesek — dugta ki nyelve hegyét a legkisebb lány. Arcát «ögteiasra nyírt Eton-frizura keretezte. —* Hozzád is ilyen közel merészkedtek, Laci? —■ Ugyanilyen közel! A galambok nem tesznek különbséget. Jó volt ott lenni.„ — Beszélt, beszélt, ki nem fogyva a szóból. Egyszerre úgy tűnt föl neki, mintha ez a lány, aki a széken térdepel, Itáliában is mellette lett volna. Együtt csodálták a Laocont, meg az örök romokat Ezzel a lánnyal és — ezért a lányért Alkonyod ott Homály borult a szobára. Már csak a szemek világítottak. Legfényesebben a térdeplő lány szeme. Egész ifjúsága benne ragyogott A gyermekkori vonzalom és ez az új igézet. Fény. A diák fénynek nevezte. Mindenütt ott van. A tudásvágyban, a világlátásban. Mindenütt. S az arcához simuló haj érintéséből érezte, hogy belül, legbelül már egyek, bármi lesz is még ezután. A lányok képzeletében megelevenedett a mese. Pergett a film: a diák szaval pergették. A széken térdeplő lány a foga között feledte a kisujját, ahogy a fiút hallgatta. Muzsikált a hangja, mint a zenélőóra ünnepnapokon. Hétköznap a közönséges óra jár, az csak ketyeg, meg csörög, amikor ébredezni kell. Az édes mama órája. Terveit a ketyegése mellett szövögette. Magdus eljegyzése a tanítóval ma már befejezett tény: az etonfrizurásnak kiszemelte a tanácstitkárt; a középső feketével sem várhat kwrá1*. Wr >**#« Mátyás Ferenc; Pali bácsi Ez a kémény meg az a hát kőműves kezét dicséri :. Ö rakja sorra a téglát faluszéltől faluszélig. Áll az idő, meg se moccan, Biharugrán porfelhő szál'i. Tapasztó Péter fej fáját akkor látja meg Szabó Pál. A parasztok emlékeznek. — malterosan, ha meglátták imbolyogni a zsúptetőn, barátin fölkiabálták: Pali, te csak mindig építsz, nő a fal, s véle a kémény, s mit kapsz érte? Kenyér se jut, mégis remélsz lelked mélyén. Ott a pallón álmodoztál, Móricz Zsigmond se látta meg, meddig jutsz el a kéménytől, sötét vált a bihari ég. Azt is mondták, elsirattad, ha szekéren ment egy halott, s megéretted a tél jöttéi, éjszaka, a csendőrszctgot. A szép éhe, a tudásszomj évezredig volt itt kínzó, itt nőtt benned meg az ember, s talán ezért lettél író. Így komáznak véled otthon. Pali bácsi, — s azt is mondják, most is építsz, de másképpen rö" 1 szép szóból a téglát. Zuhog a szó! Hogy mi hajtja1 Tudják: életüket mondod, annyiféle szív ver benned s őrit lassan meg a gondot. Széthullhat az idő, te állsz, tartanak a bivalyévek, — éveiddel elevenen ásnak a szívekbe téged. Megmozdult a föld, a lélek, csodát látnak Biharugrán, — országos lett neved itthon, s csizmád immár világot jár. Kerényi Grácia KORATAVASZ Felhők Vonulnak rom felett váratlan jött a tavasz, nem fáj jégzöldből kékre vetkezett a Balaton, e tengeres táj Árnyak borítják a füvet le se kopott, csak mi kopunk meg vajúdva sírnak a rügyek vágyott zene a mi fülünknek Nézd, a kibomló ibolyák hogy összehúzzák gyenge válluk repülnek fennen a libák de holnap megnyesik a szárnyuk Arcod bronzába belekap a kor, ráncot gyűr derekadra tiszta vagy, mint a madarak dalaim szivárványos atyja! Nádfödeles szrvemoe te költöztél be, akár a fecskék, a teremtmények élete bennem repes, ha te szeret»* meg tartogatta a diáknak. Oldalán nagy jövőt remélt a lánya számára. De a fiú évekig távol lesz még. Jövőre érettségizik, azután egyetemre megy. Csak évek múlva lesz kész férfi. Margit nem várhat addig. A három közül ő a legszebb. Nem gu- bózhat be. Akkor a legkisebb se mehetne férjhez, nem illik megelőznie a nővérét Kopogtatták. Az asztal körül fölriadták. A szoba sarkában hangosan ketyegett az óra. Szinte fájt most es az ébredés. Hosszú, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Le kellett hajolnia, hogy fejét be ne verje a szemöldökfába. Nyomában az édes mamas — Hozta isten, Béla. Foglaljon helyet, Béla! — tessékelte befelé kövér mosoly- lyal. — Lányok, a villanyt! Mit vakoskodtok? Nem kell takarékoskodni az árammal. Tudja, Béla — hunyorgott a kigyulladó fényben — az én lányaim mind spórolósak! — Nem kellett most vflW— 14» — imAtsrjiitt
