Kelet-Magyarország, 1971. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

* oMa! Antal Gábor: Valaki a vállalattól 1971. ianulr 1 Pénz és művelődés Ötletszerűen, va — Egy duplát! A kávéfőzőnő átveszi a blokkot és kiönti a kávét a nagy pohárból a kisebbikbe. Már ott a keze a gőzcsapon, amikor a vendég felsikolt: — Gőz nélkül! A vijjogásnak is beillő si­koltás sokkolja a vékony, szőke, új személyzetet, aki­nek Boriska a neve. sőt iga­zából Borbála, az üzletben azonban — Toncsi, Milcsi és Évcsi mellett — ő a Borcsi. A sokkolt Borcsi megereszti a csapot, bár nem ezt '.car­ta. A vendég megfordul és magabiztosan nyit be a „Toa­lett” feliratú ajtón. A veze­tőnő ott körmöl az inkább férfifejnek tűnő fejjel ékes ajtó melletti irodájában. Fe­szülten néz a vendégre, mint aki álmot lát. Nem is kö­szön kábulatában. De elmu­lasztja a köszönést a magas, őszülő üstökű vendég is. Ö is néz egy darabig, majd ki­robban : — Gőzt adnak a kávém­hoz. Hát nem ismernek itt? A vezetőnő gömbölyű arcán még mindig némi köd ül. szeme kicsit lehunyódik a fénylő szemüveg mögött. De azért feláll és szó nélkül kö­veti a vendéget a presszóba. „Ide, kérem, gőz nélkül kell adni a kávét” — közli Bor- csival. E néhány szóban azonban annyi a feszültség, hogy a — vezetőnő szerint — éppenséggel nem túl intelli­gens, új személyzet felrez­zen. Borcsi-Boriska egyszer­re csak megérti, hogy bár a vendég arca kissé borostás, a nadrágja a bokájáig ér és a zakója is elég snassz, nem a „gőz nélkül”' a lényeg. En­nek a vendégnek — bár ha nem adott is „jatt”-ot, vagy esetleg éppen ezért — nem is egy dupla, hanem a nagy pohár egész tartalma jár, és három... négy... öt cukor. Rögtön kellett volna tudnom — szidja magát Borcsi — hogy az Egy kicsit dilis fe­jes. de fejes. És mert Csöpike — a ve­zetőnő — egy biccentésnyi kifogást sem emelt a nagy pohár meg a cukor ellen, az új személyzet rámosolyog a vendégre. Illetve mosolyogni kezd, de abbahagyja, mert hiányzik egy foga fent. és éppen elöl. Eddig is tudta, hogy nem lehet így meglenni a szakmában, pláne, ha va­laki nem csúnya és csak hu­szonhét éves. (Az. hogy két gyerek is van már, Csöpike szerint sem látszik \meg.) Most azonban — tíz perccel zárás előtt, a kiürült presz- szóban, — megfogadja, hogy mindenképpen elmegy a fog­orvoshoz. Ha fáj is, megéld. A szakmához éppen úgy hozzá tartozik a szép mosoly, mint a rendőrhöz a szalutá­lás. a katonához a puskafo- gás. És mint az ellenőrzés a vállalathoz. A vendég közben a kávét kortyolgatja. A kávét, amit meg sem köszönt. Ez azon­ban természetes, és — úp- látszik — ez a véleménye Csöpikének is. aki nála szo­katlan alázattal, szinte pis- tultan nézi a Vállalattól ér kezeit Valakit. Tudjuk, hogy vaj van a Csöpike fején, sőt nem is csak vaj, es nem is csak a fején. De néhány nap­ja milyen ridegen intézte el a Palkonyait, akit ő persze rögtön megismert, hiszen még a tanfolyamon is okta­tó volt. Kapott a Palkonyai néhány extraszendvicset, egy üveg egyiptomi sört. és a do­log el volt intézve. Olyan sok kiló vajról azért nincsen szó: a „Katicá”-ban a Lolí- ka bőkezűbb volt ön maga- hoz. Ez a snasszzakójú azon­ban nem lehet egyszerű fe­jes, sőt nem is egyszerűen fejes, ö maga a fő-fő, te ;ó- szagú jézus!... Ez abból a dribliból is ki­derül, amivel — miután le­tette a csészéjét — Csöpiké- hez beszél. Nemes kartárs Is, aki a „Katicá”-ba járt el­lenőrizni, a driblis duma em­bere volt. de ez? Egy magnó kéne ide... — Maga tudja, Csöpi, hogy én már 16 éves koromban törzsvendég voltam a „Po- lá”-ban. és valószínűleg én voltam akkoriban az egyet­len ilyen korú törzsvendég az egész városban. Sem a presszó, sem a tinédzser kor nem volt ilyen divatcikk még.;. De én már akkor is gőz nélkül kaptam — mert kérnem sem kellett — a ká­vét. .. „Kérnem sem kellett.!”... Borcsi nagyon szégyelli ma­gát. Ha nincs is régen a szak­mában, s ha piti helyen kezdte is, azért rögtön fel kellett volna ismernie a Va­lakit. Akire a főnöke is any- nyira figyel, hogy még min­dig nem tudott összehozni egyetlen szót sem. Nem vi­tás, hogy rögtön jön az uta­sítás: csináljanak az Évcsi- vel néhány „nem mindenna- pian extra” szendvicset. De az utasítás egyre késik. Ilcsi. a tanulólány félig leereszti a rolót, éppen hogy átbújik alatta a focista Brányik. ö ilyenkor szokott jönni, neki ez előjoga. De Csöpike őt sem üdvözli olyan kitörő (és nem egészen önzetlen) öröm­mel, mint máskor. A kövér, kopasz, sokat kereső maszek szabó — akinek műhelye csupa futballsztár képével van tele — csalódottan vált­ja meg a blokkot. ö is kénytelen belehallgatni a Vállalati lesről passzoló mondataiba: — Mostanában sokat gon­dolok arra. hogy miként ját­szotta Benny Goodmann - „Night and day”-t. Benny Goodmann!... Mit tudják azt maguk?! Én Albert Camus- val azt vallom, hogy... A focista Brányik — ezt már meg lehetett állapítani — műveletlen ember, hiszen magáról Rejtőről sem tudott, csak azt, hogy volt anno plé- ben egy Rejtő nevű hátvéd Kispesten. De még ez a bumburnyák is ámultán hall­gatja az álruhás tüneményt. — De most már megyek is. mert vár a Latinovits Zoli barátom, akivel meg kell beszélnem valamit... Elmenne?... Mielőtt?... Borcsi magához inti Évcsit, és egy perc múlva már va­jat kennek a direkt Csöpike számára eltett kenyérre. Ma­ga a vaj nincs vastagon rá­kenve, de egy-egy szelet marhanyelv legalább nyolc deka, és még itt a lazac is, meg a paprika is... Villám­idő alatt kész a hat darab szuperszendvics. Palkonyai hármat kapott, és nem ilyet. És a lelkes Évcsi harmadik üveget is bont a két jéghi­deg pilseni mellé. A roló már le van húz­va, a focista Brányik nem számít. Miért olyan ideges hót ez a Csöpike? Hiszen a valaki elfogadja a szendvi­cseket, sőt mire az ember kellő mosolyra tudná igazí­tani a száját, már el is tűnt az egész tál. Illetve nem a tál. hehe, hanem a szend­vics. A sörből viszont ma­radt. Lehet, hogy túlzó az Évcsi ? Csöpike azonban nagyon ideges es amikor az Illető eltávozik, — „az igazság kor­szerű relativitását” ajánlva mindenki figyelmébe — el sem köszön ettől a Nagyme­nőtől. Kivan ez a Csöpi, amit az is bizonyít, hogy le­veszi a szemüvegét az orrá­ról. aztán visszateszi. Vissza, hogy aztán újra levegye. Mégis zűrösebb volna a ,.ka- ticás” séfnél? Vagy az Év­csi hibázott annyira? Borcsi a rolót bámulja, amelyet. Ilcsi felhúzott ugyan egy pillanatra, hogy elme­hessen a Vendég, de most már újra ott van az ajtón. Szeretne átlátni a rolón, a sarokra, ahol biztosan hatal­mas Merci várja a fő fejest. És nyilván csodálkozna a fogorvostól most mái' nem is félő, új személyzet, ha tény­leg kiláthatna a sarokra. Nem áll ott semmiféle Mer­ci, — ó. nem — csak a Valaki. Ott áll, s hosszú, szőrös bal kezével zakója zse­bét tapogatja, ahol három darab arany csörög. Három arany kétforintos. A húszas, szépen összehajtva az elbo- cséjtó cédulában lapul. A tízmilliós öröktéma nem egy regény, vagy más művé­szeti alkotás díja. Ennyi pénz forog „kockán” a megyében a vállalatoknál. A tét pedig nem kevesebb, vajon, miku­láscsomag és más csecsebe­cse válik belőle, vagy azzá lesz. amivé a felsőbb szervek „rendelték”. A megyében ugyanis körülbelül tízmillió forint az az összeg, amelyet a vállalatok kulturális alap­jából a szakszervezeti bizott­ságok hasznos célra felhasz­nálhatnak. Egy friss vizsgá­lódás, amely ötvennégy me­gyei vállalat, gyár péhzrova- tait vette nagyító alá, arra ad feleletet: mi történik a milliókkal. Kulturális háztartás A téma egy kicsit „örök”, mert nem először — s való­színű nem is utoljára foglal­kozunk vele a lap hasábjain is. A miért is általában vilá­gos; baj van a kulturális rendeltetésű pénzösszegek felhasználásával. Egyes he­lyeken nem tartják be a SZOT és a Gazdasági Bizott­ság határozatát, rendelkezé­seit, mely szerint az idei kulturális háztartás kiadá­sai nem lehetnek kevesebbek az 1967-es számoknál. Már­pedig ez néhány megyei vál­lalatnál kevesebb. Mindez száraznak tűnik, így — bár a számok a tőlük várható tömörséggel felold­ják a merevnek tűnő megfo­galmazást. Mit mondanak a számok? A nagyitó alá került ötvennégy vállalatnál 1970- ben körülbelül hatmillió fo­rint állt rendelkezésre szo­ciális és kulturális célokra. Még apróbb pénzre váltva: ezeken a helyeken egy-egy dolgozóra átlagosan 144 fo­rint 10 fillér jutott. Egy tel­jes évet tekintve nem túl nagy szánt, de nem is lebe­csülendő. Hisz akár- köny­vekben, hanglemezekben, színház-, mozibérletben, s más kulturális szolgáltatásban mérjük az egy főre eső kul­turális költséget. — bizony ezzel már lehet kezdeni va­lamit. Bőkezűen. szúkmárkánn Ám a helyzet nem egészen így áll a megye vállalatainál, — állapította meg többek kö­zött Kiss Elek, az SZMT kul­turális bizottságának vezető­je, a tapasztalatokat sűrítő jelentés is. mellyel az SZMT elnöksége behatóan foglalko­zott. „A számok azt bizonyít­ják. hogy az SZMT-hez köz­vetlenül tartozó alapszerve­zetek többsége, s az ÉDOSZ, HVDSZ megyei bizottságai­nak hatáskörében dolgozó szb-k nem tartották be az SZOT és a Gazdasági Bi­zottság es az MT erre vonat­kozó rendelkezéseit, határo­zatait, s a három évvel ez­előttinél kevesebbet tervez­tek kulturális célokra. Van­nak viszont vállalatok, me­lyek jóval az « átlag felett gondoskodtak 1 szociális és kulturális alargól. így az éo;- tők, a KPVDSZ, a MEDOSZ és a vegyész szakszervezetek. Eltérések nem csupán egyes szakmák között tapasztalha­tók, hanem a szakmán belül is jelentős szóródás van ..” Az idézett bírálat az egyik leglényegesebb tennivalóra utal. A megnövekedett önál­lóságra, melyet egyes helye­ken úgy értelmeztek, most már becsukhatják a „buk­szát” a nem termelő — csu­pán „fogyasztó” művelődési intézmények, helyi rendezvé­nyek, ismeretterjesztő soro­zatok finanszírozása előtt. Ennek legszembetűnőbb bi­zonyítéka, hogy az egy dol­gozóra jutó 144 forintból 82 forintot a segélyezés és a szociális, 17—17 forintot az üdülés és a sportrovatok „vittek el”. S maradt a kul­túrának 28 forint és 10 fil­lér. Eszünkben sincs valamilyen antihumánus szemléletre hangolni a gazdasági vezető­ket. amikor a szociális és a segélyezés magas arányait emlegetjük fel. Nem példá­lózunk olyan — egyébként valós „sztorikkal” sem — amikor éppen az autórészle­tet vagy a víkendházéoítési költségeket „nyögő” dolgozót segélyezték. Vagy más szol­gálatokat ezekből a pénzek­ből véltek dotálni, — gondol­va, ez úgy is olyan pénz, ami a mikuláscsomagtól és más csecsebecséktől az üdülésig mindent elbír. Borsos pénzek úsznak el Egy takaros kimutatás ezt árulja el: oktatási célokra 83 955. klubfelszerelésekre 17 220. jutalom jegyekre 89 334, családi eseményekre 40 239. nőnapra 345 529. könyvtárakra 76 642, ismeret­terjesztésre 49 613, szakkö­rökre 525 581. munkásszállá­sokra 88 276. kulturális ese­ményekre 58 956, szemlélte­tésre 11 300. művelődési in­tézményekre 45 650, társadal­mi ünnepségekre 6954, szoci­alista brigádokra 1500. zene­karokra 60 700. művészeti együttesekre 38 ezer forintot költöttek az ötvennégy helyen a több mint 6 millió forint­ból. Elismerjük, hogy fárasztó és hosszú ezt a számszerű fel­sorolást nyomon követni, de beszédesebb, mint bármilyen érvelés pró és kontra, A kul­turális pénzeknél a rekordot a nőnapi ajándékok, néhol eszem-iszomban kifejezésré jutó — ideig-óráig tartó meg becsülések, ünneplések tart­ják. Nem kifogásolhatjuk, hogv hagyománnyá vált a nők felköszöntése, megvendégelé- se, legyen így. De néhol nem ártana szolidabban és nem csupán alibiként megren­dezni, ahol jószerével a fér- linemre hárul a feltálalt éte­lek, italok elpusztítása. S mindez egy igen szerény ro­vatról, a kulturális pénzből, különösebb lelkiismeretlur- daiás nélkül. Aligha megfogható kultu­rális kiadások — amiket olyan címszók takarnak, mint ennyi és ennyi munkásszál­lásokra, szemléltetésre, kul­turális eseményekre... Ez utóbbi gyakorta jelent üzemi bulit, közpénzen. A jámbor részvevők mámorukban alig­ha gondolnak arra, éppen az „üsszeüthető” klubsarkot vagy effélét eszik vagy isz- szák meg nagy igyekezettél. De túlságosan szeretik egyes vállalatok a zenekarokat is, — igaz ugyan, hogy a hang­szerek elég drágák, az is áll, hogy fiatalok szórakozására ilyen módon is gondolni kell. Mégis az ismeretterjesztésre és hasonlókra költött össze­gekkel egybevetve kicsit bor­sosnak tűnik a hatvanezer forint, noha ez nem általános gyakorlat, s egyetlen gvár „hangszeres” beruházása al­kotja a nem éppen szűkmar­kú támogatást. Rögzítsék a kollektív szerződésben S még egy idézet: „Megál­lapíthattuk, hogy a nőnapra, a karácsonyi csomagokra for­dított összeg a legnagyobb. A könyvtári támogatás a lét­számhoz viszonyítva megfele­lő. Kevés viszont az ismeret- terjesztésre, az oktatási cé­lokra, a munkás-paraszt szü­lő tehetséges gyermekeinek tanulmányi felkészítésére, • egyéb kifejezetten kulturális eseményekre költött összeg.” A vállalatok többsége nem nyújt támogatást a művelődé­si intézményeknek, pedig többségükben a vállalati, üzemi közművelődés feltéte­lei nagyon hiányosak. „Ke­vés helyem készítenek tervet, mire akarják felhasználni a kulturális alapokat. Előfor­dul, hogy a vállalat vezetője a szakszervezet tudomása nélkül vásárol különböző esz­közöket a kulturális keret terhére...” A kulturális háztartás'vizs- gálatánál megállapított ált, hogy Szabolcs-Szatmár me­gyében a szakszervezetek évente körülbelül tízmillió forint jó vagy kevésbé jó felhasználásáról döntenek jogkörük alapján. Ez egy dol­gozóra százforintos kulturá­lis tarifa. Nem csekélység, * elkallódásukat az mentheti meg, ha — a javaslatok sze­rint — a támogatást össze­vontan, egy összegben a kol­lektív szerződésben rögzítik. A felhasználásáról felelős kol­lektíva dönt, minden dolgo­zó véleményét, kritikáját ki­kérik. Talán így lassan el­tűnhet témánk elől az „Őrös" jelző. Páll Gé»a Lakos György: Szolad a disznótor Füllentős ember Kutas Pista bátyám, de kiváló böl- lér. A disznóöléshez pedig ügyes böllér kell, aki egyből beletalál a késsel, hogy7 az asszonyok meg se hallják az ártatlan jószág visítását. Apám előkészítette a szal­mát, átalhozta Bozóéktól a rézüstöt és a katlant, anyám beszerezte a szükséges fű­szert, meg rizst, meg a hús­darálót Varga henteséktől. — Rendben is volnánk! Ijedten néztem körül. — Hát a füllentős Pista bátyám? — Nézd csak! — hőkölt meg apám. — Nem azt ígérte, hogy hétre itt lesz? Anyám akkorát nevetett, hogy az üst is kifényesedett tőle. — Te még hiszel neki? S ezen még a szenteskedő Bozsik Mari néni is kaca­gott, akit bélmosásra hív­tunk. * Úgy állított be nyolc óra tájt, mint aki egy félórával korábban érkezett. Kicsoma­golta a rongyba csavart ké­seket, sorba rakta őket az asztalon, szép rendben mind az ötöt. Utolsónak a fekete fenőkövet tette ki. A kétes tisztaságú rongyot zsebre vág­ta, csak rojtos vége lógott ki. — Hogy álltok? — kérte számon azután a családot. — Csak téged vártunk! — intett apám szemmel az ud­var felé. Anyám pálinkát töltött az embereknek. Pista bátyám két ujja közé fogta a poha­rat, hirtelen az orráig emel­te, lebillentette, mint a gé- meskút vedrét, rémület fo­gott el, hogy elnyeli poharas­tul. De az utolsó pillanatban visszarántotta a kupicát, s máris odatartotta anyám elé, újításra. — Halljátok, mi jutott az eszembe! — mondta figyel­met követelve, arca azonban meg se rezdült, kurta kis, zsíros bajusza úgy hetykél- kedett tömpe orra alatt, akárha acélból volna. Feléje figyeltünk mindany- nyian. —* Ilyen pálinkát a Píávé- nál ittam utoljára — s mint aki meg akar győződni » mondottak igazáról, az előbbi bűvészmozdulatta! tüntette el a dicsért italt, s máris oda­tartotta poharát anyám orra alá. — Akkor is ilyen lélekve- szejtő fagyok jártak — foly­tatta. — Megfagyott a kö­pés, amíg leért a földre. To­porogtunk a lövészárokban, mint a tojós galamb. Azt mondja a főhadnagy7: „Pálin­ka kéne most, fiúk! Jó kis­üsti pálinka!” összefutott a nyál a szánkban. „Honnan lehetne keríteni ?” Egyszer csak észrevesz engemet: „No, Pista” — aszón gya — „most mutasd meg, hogy mit tudsz!” Itt ismét kiürítette a poha­rat és könnyedén, természe­tesen odatolta anyámnak, hogy töltsön — No, ha csak az kell, én megmutatom! Régen kiles­tem. hogy által, a vonat kö­zelében éjjel-nappal füstö­lög a szeszfőzde kéménye. Fogtam magam, ki az árok­ból, egyenesen a szeszfőzde felé. Bátran mentem, tudtam, hogy a digók ujja is ráfa­gyott a kakasra, nincs ked­vük a lövéshez. Negyedóra sem telt el, már vissza is értem. Tekertem m > am mö­gött a híradósok rolniját. Azt a gumicsövet, amibe a drótot szokták behúzni. „Hát te megbolondultál, Pista?” — kérdezte a főhadnagy. „Meg a fenét!” — mondtam és egy nvisszantással elvágtam a gumicsövet, s odatoltam a fő­hadnagy szálához: „Ezt szíjjá meg, ha tudni akarja mi a jó!” Úgy megszíjta, hogy alig akarta abbahagyni. Mert 6- fajta törköly folyt abból, ép­pen ilyen garattisztogató, bicskanyitogató, lélekmele­gítő, mint ez itt. Addig csak a szám tátot­tám, de most már nekem, is szólnom kellett: — Honnan került a csőbe az a pálinka, Pista bátyám? — Hogy honnan ? — és ba­rackot nyomott a fejemre. — A másik végit belógattam egy százakós szeszgyári hor­dóba. Pista bátyám még három­szor ürített a rendkívüli tör­kölyből, minthogy éppen annyi a magyar igazság, az­zal megragadta a nagykést és elindult az udvaron át az ól felé, ahol a nagy, fekete berksi ri várta erőtlen röffe- nések közt az ítéletet. Volt vagy kétmázsás és fekete volt, mint az ördög. Mind­amellett még korántsem volt érett, inkább csak amolyan félhízásban lévő. 7 — Ezzel nem bírunk meg ketten — jelentette ki a fül­lentős Pista bátyám. — Hidd át a Kamuka sógort, azzal a málészájú fiával együtt! Alig tudták négyen is le­fogni, de Pista bátyám gya­korlott keze és éles kése gyorsan végzett vele. Anyám tálba szedte a vért és egyre csak azon lamentált, hogy valami gyéren folyik, abból nem lesz véres hurka. — A kolbász a fő! — csi- titgatta Pista bátyám, míg a kést törölgette az alvadó vértől. Odafordult akkor apám fül­lentős Pista bátyámhoz. — Hallod-e, István, én ab­ból egy szót se hiszek, amit az imént meséltél, mert ép­pen tegnap dicsekedték, hogy sose voltál frontkatona! — Én-e?! —- Te bizony! Apám kiemelte a kertájtót a sarkából, odakészítette, hogy legyen min a disznót felszabdalni, de Pista bá­tyám még mindig nem talál­ta meg a kedvező választ. A szalmát villázta a mozdulat­lan állat hátára, pörzsölés- hez. Közben minden pillan­tása azt példázta, hogy rajta KELET-MAGYAROR«? Sri _ rVwppT MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom