Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
Egyenjogúak ? Régóta ismerem ezt az asszonyt. Még gyerekkorától az iskolából. Valamelyik nap felhívott, el szeretne mondani egy érdekes esetet a vállalatától. Vele kapcsolatos volt a téma, helyesebben vele is. s a többiekkel is „Tudja nálunk nők dolgoznak főképp, de hónapok óta nincs lehetőség a tisztálkodásra. Elromlott, eldugult a mosdó, s nincs ahol szólhatnánk miatta. A főnökünk legalábbis nem örül neki, ha ezt ismételgetjük...” Hallgatunk, mire belekérdez a csendbe, megírom? S azon nyomban vissza is von mindent. Nem azért mondta el, hogy nyomdafestéket lásson. Csak el- mondta, csak úgy. Azzal folytatja, hogy tulajdonképpen nem nagy ügy, mindennapos eset. Csak talán mégis. „Tudja, amikor meghallgattam azon a múlt szombaton Kádár elvtárs beszédét, amelyben a nők helyzetéről, megbecsüléséről szólt, egy dologra gondoltam. Hogy nagyon igaza van. Rögtön megjelentek például azok a vezető beosztású ismerőseim — kollégáim — akikkel évek óta együtt dolgozom, hogy sietnek be reggel, jönnek esetenként a nap folyamán, vagy találkozunk ebben a kisvárosban az utcán. S nem köszönnek...” Ezen elmeditál. Nem köszönnek, hát nem. De ö köszönjön? Vagy ne ismerjék egymást csak a munkahelyen? S akkor is csak egy-egy rideg félmondat erejéig ? Ez az asszony nem állt volna kötélnek soiha, ha azt mondom neki, most pedig politizáljunk egy órát. Azzal, hogy ő nem szokott, nem is tudna politizálni. A politika nem neki való, van aki arra született, aki ért ahhoz. De most nyilván nem is gondol erre. Belehevül, amikor megkérdezem, mire gondolt még akkor, azon a szo?nbat estén. A válasza lényege, hogy sok mindenre. Hogy például valóban úgy van, amit a párt első titkára az édesanyákról mondott. Sőt, talán még úgyabbul. S most nehogy arra gondoljak — mondja — hogy nálunk Szabolcsban, ahol tényleg szapora a gyermekáldás, ta-. Ián jobban kinevetik a sokgyerekes anyát, mint az ox-szág más vidékén. Azt nem. De hogy a gyermekes anya többféle módon hátrányba kerül, az biztos! Hátrányban van egyrészt azért, mert nő. Öróla nem is gondolják soha, hogy családfenntartó, bár nem is egy van '.hlyen. Ha fizetésemelés van, az biztos, hogy a kisgyermekes anya kimarad belőle, mert neki mással is kell törődni, mint csupán a munkájával. Ha pedig szülési szabadság idején osztják el a fizetés- emelést, akkor teljesen biztos, hogy kimaradt. Bizonygatom, nem mindenütt van ez így, nem lehet általánosítani. Azt mondja, hogy lehet, de a legtöbb helyen mégiscsak Így van. Példát is hoz fel rá: a legtöbb nőt már eleve úgy fogadják, hogy szülni fog. Úgy is látják el munkával. Eleve kevesebbet bíznak rá. így azután akármilyen nagy kedvvel is kezdett a munkához, ment a szakmába, már látja, hogy ö az, akire nem lehet feltétlenül számítani. „Ha tanulni akar az ember tovább — én akartam — azt mondják, minek az nekem. Ahhoz a munkakörhöz, amit abban a pillanatban ellátok, az a tudás éppen elég. S ezek után legyen kedve az embernek azt válaszolni, hogy de hiszen nem akar mindig azon a poszton maradni, előre szeretne menni.. 1” Egyetértünk abban, hogy sok minden még nincs rendjén nálunk. Hogy sok van a dolgozó nő vállán, a gyerek, a férj, a munka. A társadalom, a munkahely nemigen respektálja, hogy más is van, hogy család is van, meg egyéb. Mondom, van egy határozat a nők helyzetének javításáról. Az asszony azt mondja, hogy a határozatról náluk is beszéltek. Még kérdőlapokat is kiosztottak a nők között, s volt azon minden, csak győzzenek válaszolni. S ezzel? Ezzel vége lenne? Nem lehet vége! „De a határozatot nem Pestről jönnek majd megvalósítani — folytatja az asszony. — Azt itt kellene. Ha megteszik, akkor erezzem, érezzük kitüntetésnek?” Újra felhozza a fizetést, a továbbtanulást, a tisztálkodási lehetőség hiányát — ezt ne csodáljam, mert ez nekik nem is kis dolog. A többit mindenki ismeri. Van a nőnap, ünnepük őket évente egyszer egy tíz percre, negyedórára egy hóvirággal, egy szelet Tibi csokival, s kész. így az ünnepség valóban nem nagyon hiányzik. De tegye meg minden vezető azt — csak azt egyelőre — ami a kötelessége. Talán már közhely: adjon egyenlő munkáért egyenlő bért, teremtsen megfelelő munkakörülményeket. S ne csak akkor nézzen körül, mit lehetne gyorsan csinálni, amikor felsőbb szerve kér tőle jelentést, hogy is érzik magukat a vállalatnál a nők. Van mit tenni. A szemlélet, a helyzet változásáért. A kisgyermekes anyák éjszakai műszakja megszüntetéséért. a messzi gyárkapu portáján büfé, bevásárlópavilon létesítéséért. De hiszen, ezt ott, helyben jobban tudják... „Mondja, mikor ér le idáig, amit magas szinten már ismernek, papírra fektettek, elhatároztak, hogy a nő családi terhein, gyerekellátásán segíteni társadalmi érdek? Vagy a megfogalmazás így még mindig túl általános?” Ezt kérdezte az asszony, azon a bizonyos beszélgetésen. Mit tudtam volna neki mondani? Ismerős mondatokat az egyenjogúságról, vagy arról, hogy előbb-utóbb minden megoldódik? Nem mondtam semmit, pedig ez így igaz, előbb-utóbb megoldódik. Ha mi megoldjuk, ha komolyabban vesszük, lapozzuk azt a bizonyos határozatot. Ha nem várjuk, hogy kényszerítsenek erre Kopka János A 107-es Nyíregyházi Szakmunkásképző Iskolában. (Elek Emil felvétele.) A szőlő csak nyolc sor, de mert három paszta, lenyúlik a kertek aljai dűlőútig. Már senki nem tudja pontosan, hány éves. — Csak én benne élek, amióta asszony vagyak — mondja a nagymama — s amikor idejöttem, ez már öreg szőlő volt. Mégis szép nagyon, kivált ilyenkor szüret után. A bor, amit termett, elfér két kis hordócskában; tán már ki is forrt, mert meleg volt az ősz. A prést két hete elraktuk, s csak a ház mögötti konyhákért végében lassan eknálló törköly rozsdaszín tömbje emlékeztet szüretre. Szüret? Na hiszen! Reggel nyolckor álltunk be a sorok közé hatan, s délre már le volt szedve. Az idén nem is találtunk olyan fürtöt, amit érdemes lett volna kitenni a mezsgyéjére, mert csak magunkat csúfoltuk volna vele. Kiír a gátiéért, amit az ember beleöl — mondja bosszúsan a sógor — de a nagymama leinti: — mert már rég nincs telketek hozzá! Igaza van, nem vitatom. De kinek volna ideje és ! Íme közülünk ide jönni nyitni, kapálni, kötözni? Csak ő — a nagymama — tesz-vesz benne, s a sógor kétszer-három- saor megpermeíezi. Most november vége van, maradók napsugár bujócská- zik a diófa lecsupólt ágai között, s könnyű szel rezegted a tókén maradt rézszínü leveleket. — Jövőre még ennyi sem lesz — dünnyögöm magamban, számba véve a homok új halottait. Mert az elpusztult tőke körül megtöp- ped a föld, s a feketére égett csonk erőtlenül hanyatlik a homokra; a kisgyerek is játszva ránthatja ki belőle. Azért csak végigsdmogatok mindent a szememmel, amíg visszaérek a házig. A kulcs benne van a kamrazárban, meg sem kell fordítani,-hangra nyílik, szinte magától. Belépek, s ott is a pusztulás jeleit látom. Pedig milyen jó kis kamra volt ez, amikor én ide kerültem. Nagyapa MÁV- bognár volt, s a munkahelyén kapta a kimustrált vagonpallókat, amelyekből építette. Egyik sarkába beállította a "'•alupadot, a másikba meg s> ■ -nszekrónyt ügyeskedett 1 vésőknek, gyaluknaik, ra- -élőknek. Körbe hatalmas kampós szegeket ütött, rájuk akasztani a fűrészeket, hordóráfokait, s a harmadik sarokba válogatott szál dongafák voltak lerakva szépen, forsiftosan. Most mindent por lep, rozsda esz, s méteres pókhálók lógnak a mennyezetről. — Meg kellene nézni a bort! Lehajtok, két ujjamat beakasztom a vaskarikába, s megemelem a pinceajtót. Hét lépcső vezet a hideg, betonozott üregbe. A pici ablakrés alatti sarokban — mint mindig — homokba rakva a zöldség; ez kitart újig. A másik oldalon van a bor. Betontalpakra két ászok van fektetve hosszában; ezeken állnak a hordók. Megnézem — gáz már rég nincs — odahajtom fejemet egyiknek az oldalár hoz. — Na, ez már nem susog! A dugó azért még nincs beleütve, csak úgy keresztbe van állítva a lyukon. Odább teszem, s megfogom a kék műanyag csövet. Tudom, hogy bajos lesz — ezt sosem fogom megtanulni — de azért nagy üggy él-bajjal sikerül kicsalnom egy kanosóna valóit Rendet teszek magam után, aztán a kancsóval fölmegyek a napra. Lesüt az az edény fenekéig, s látom már, hogy tiszta a bor. Kis hab van a tetején azt elfujom, s kezdem kóstolgatni. Savanyú, mint a múlt évben, s mindig, mióta ismerem, de tudja isten? — a harmadik pohárnál már elkezd édesedini és még soha nem kaptam fejfájást tőle. Viszem a házba, ahol nagymalma vár az ajtóban: — Mi van? Csak nem bort húztál? — De! Ezzel a kis kancsóvaL — És milyen? Még ón sem kóstoltam. — Mint mindig; kevés és savanyú. — Nem baj! Az ünnepekre elég lesz. — Elég hát! Még egy kis hordóval hiísvétra is marad. Leteszem a kancsót, s nézek magam elé Mérhetetlenül sajnálok valamit amit szeretek, de nem tudok megmenteni. Három év, öt év? — aztán végképp élrríúlik az öreg szőlő; nem is sejtem mi lesz belőle? Csemegeüzletekből veszem majd a tükörfényű borokat, mindig csak egy-két üveggel, s ha jobbak lesznek is ennél, nem tudom majd ennyire szeretni őket Demény Ottó: Öreg szőlő
