Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

8. oldal

KFT,FT MAOYARORRZÄO — VASÁRNAPI MFTT FKLET

1870. december 8.

Gerencsér Miklós:

TESTVÉREK

V

asarnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé. árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvarom. nem rengeti meg a hasakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre.

Ezen a vasárnap reggelem, semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszék oppanasok. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák.

Senki se figyelt a koppá - násókra, hiszen olyan közön- Séges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, ka jla kalapú parasztember zaklatottan csavargót! a faluban. Sietve rakta egymás élé nagy, vastag szárú csizmáit, kezét a bekecse zsebében tartatta, mintha hideg volna.

Szembe találkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a bosszú derekú fiatalemberrel, aiki a szövetkezetben a bri- gádvezetője volt. A brigádért« ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az Öregre:

— Szép jó reggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet?

— A menyeimhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit lég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta.

— Na hát. az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigád vezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron?

Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanáso- kat. *

A bri gád vezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan feiszecsattogás. Megkérdezte:

— Már egy órája hallom ezt a kopácsolást. Nem tudja, hol döntenek fát?

Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta:

— Nálam, fiam, nálam...

D

e tovább nem tudott beszólni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a kajnászkap- tatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa,

hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fennségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát.

Szitás Béla állt a kanász- kaptatón, szive tele volt szorongással. s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzseit egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek.

Soha nem volt babonás ember Szitás Béla, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyik beletaláltak s szinte várta, mikor’ döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt.. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt a7 ő születése emlékere. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéJitelenséget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója, gazdája úgy tekintett rá, mint édestestvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak.

S

zitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullaj tóttá a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette.

A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fujdogált, ő meg levette a kalapját, hadd frissítse a levegő horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Úgy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyüli a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi eg nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját.

M

ásnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagy- legelő között, azon a nyílegyenes dűlóúton nyolcvan nyárfasuhángot. állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú hri- gádvezető, nézegette a kö- lyökfák katonás sorát.

— Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett.

Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos husángot szorongatott. Mogorván megkérdezte:

— Ezt haza vihetem? Otthon is kell a fa...

— Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi.

Mivél Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya, >n7, p^apn^dő^est fogott a falatozáshóz Égy tavalyi ^Ürkü^atifá“' •i’ült;,i“'áz árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szélt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a husángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt — Ez nő a legnagyobbra — morogta elégedettéin, amikor végzett.

Csanády János:

• •

Üzenet

Motorzümmögés — távoli ? üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentsze mesékkel fedi arcomat.

Mint rég.

Újra felém . zúdul a messzeség A cséplés riadója vagy ebédszünetek békés méhzümmögése közelit

szivemhez. — amely fettete barázdánál annyiszor meggyötört?

Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?

Mert ö van itt — rokon zajaival.

S az eltűnő idő.

Sass Ervin

HÁROM SZÍVEM

három szívem hogyha volna szerelmedért műid dobogna

fekete éj hogyha lennék hideg arcom melengetnéd

fényes hajnal hogyha leszek elfutok a felhők felett

ellopom a piros Napot

s kitűzök egy új csillagot

ASSZONY.

Fehér Attila rajza

Kiállítás — sok tanulsággal

A lengyel színházi élet hosszú idő óta folyton izgalomba hozza a szakértőt éppúgy, mint a színházlátogatót. A modern törekvések bátor kikfsértfeteeése'-éppögy' emlékezetes színekkel gazdagította a theátrum történetét, mint a nemzeti színjátszás kialakulása, virágzása és mostani újrafeltámadása. A lengyel színháztörténet ez izgalmas periódusait Nyíregyházán a lengyel kultúra jóvoltából követhetjük nyomon. A Móricz Zsigmond Színház emeleti helyiségeiben megrendezett kiállítás ugyanis egy színházi rendező rafinériájával szerkesztett kis remek önmagában, amely kényszeríti a nézőt, hogy a tablók labirintusában járva belső feszültséggel nézze a képeket.

Mit láthatunk ezeken a tablókon? Mindenekelőtt ösz- szefoglalva: egy nép színjátszásának teljes történetét. A

színpadi alkotókat, a színházak számát és helyét, a szcenikai megoldásokat, a bábszínházakat, a pantomimet, neves művészeket,! színpadra áltatott“- rétwok]t>ffi,’<!k»-., jelene*- teit, elfeledett és újrateremtett alkotásokat.

A képek sora mégse csupán olyan látnivaló, amit megnézünk és aztán a sokféleség sűrített élménye után elfeledünk. Érthető, hogy miért. Mert a bemutatott fényképek, eredeti színpadképek/ színháztervek és kosz- tümiervek mindenki számára adnak egy meghatározott benyomást amit bizonyára meg is őriz. Tanulhat itt az amatőr színjátszó, aki nagy művek jelenetén tanulmányozhatja a színpadi harmóniát. A díszletalkotói aki a hagyományos klasszikus szcenika mellett az avantgarde-nak számító legújabbat és legmerészebbet kapja. A diák, aki döbbenten tapasztalhatja, hogy Lengyelországban 4000 diákszínjátszó kört tartanak nyilván és „jegyeznek.'’ A városi kultúrpolitikus isy kaphat tapasztalatot, mondjuk arnSl. hogy egy olyan lengyel városban, mint Nyíregyháza színház működik, önálló társulattal és országosan példát mutató bátor kezdeményezésekkeL

A lengyel kiállítás megéri, hogy december 12-ig délután háromtól sokan keressük fel. A testvéri ország érdekesés tanulságos színháztörténete megéri a hosszabb szemlélődést. örvendetes, hogy a színház — más kiállítási helyiség hiánya miatt — helyt adott ennek a bemutatónak. Örülünk annak is, .hogy mások terhét vállalva december 12 után újabb tárlattal kedveskednek a nyíregyháziaknak, ezúttal három népművész alkotásainak a tárlatával.

B. U

Suba Andor:

AZ ÚJSÁGÍRÓ

Kisvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van, és a városnak félelmetes ellenhatása. Az újságíró elé naponként tükröt tart a város, nézze meg magát benne. Abból tudhatja, okosat vagy butát, jót vagy rosszat írt-e aznap. A tükör előtt jólesik ücsörögni, ha szépnek mutat bennünket, de a tükör elől nem lehet elmenekülni akkor sem, ha csúnyának mutat. Bárhova megy a szerző, üzemben, piacon, presszóban, mindenütt ott vannak az emberek, beszél a száj, a szem, a mozdulat, esetleg a hát, amelyet az újságírónak fordítanak. Üldöz a tükör, kisvárosba« mindenki benne él az ember életében, lelkében. Szakácsnak érzi az ember magát, aki körül ott tolong mindenki a konyhában, ő maga alig fér a lábashoz. Mindenki tanácsot ad, mindenki jobban érti, ismeri az ízeket, mindenk’ jobban tud mindent. „Jó' megmondtad! Miért bántottad? Mondd, öregem, miér' haragszol N. N. színésznőre?” Durr bele . mégse. Ne bántsd szegényt!

Különböző alkatú emberek,

az intelligencia különböző fokán, tehát különböző formákban, de mindig mond valaki valamit, ha csak a szemével, hátával is.

Ez eddig panaszként, vagy inkább vádként hat. Szé sincs róla. A tükör szépnek is, okos.aü is, jónak is mutatja néha a toliforgatót, de nem ez a lényeg. Az újságíró benne él a közéletben, amely természetesen erős kontrollal, írhatnám, a legtisztább cenzúrával vigyázza az írott szó varázsát. Az újságíró mindennap fellép: egyszer a tollával és egyszer az utcán civilben, és ez kötelez. A hírlapíró minden nap, minden órában, mindenütt tanácstagi fogadóórát tart, mindig visszatér, mert kénytelen visszatérni a tett színhelyére.

A fővárosban, bezzeg, hacsak nem tv-sztár az ember, gyakran lelökik a villamosról, mit tolakszik ez az ürge. De ha előző este rosszul szerepelt a tv-sztár, az ő tyúkszemét sem kímélik. Mégis, e sorok szerzőjének igazi sikere most ebben a tolongó, lüktető, gyakran kíméletlen tempójú fővárosban született tegnapelőtt. Megjelent Budapest címszó alatt Tóthékról a dolgozat, írhatnám nyolc és fél alcímmel. És vasárnap délelőtt megszületett a hatodik kislány, a hetedik gyermek, a kilencedik Tóth. Örülök, hogy az első köszöntőt én mondottam el a riportban egy új ember születésénél.

De most megpróbálom elmondani, hogyan született egy új ember Egerben. Az új ember, amikor megszületett, már elmúlt húszéves 185 centi magas és 75 kilós volt Meghökkentő adat, szép produkció, de hát szülőanya az élet volt, maga a taszítóvonzó kisváros, amelyről az új ember még születése előtt annyi szépet álmodott, amelyről annyi szépet írt, amely mégis egy kissé mintha mostohán, tékozlón bánt volna a magzatával.

Nemrég jöttek a városba, nagy lakli gyerek volt, egy kissé kétbalkezes, mint minden nagyra nőtt, csupa kéz. csupa láb kamasz. Hogy megérkeztek a városba, beíratták a gimnáziumba, és édesanyja elvitte egy francia magántanárhoz, akiről egy év múlva derült ki, hogy belga, és vallonul tanít. Mindegy, legyintettek a szülők, ahány nyelv annyi ember, ablak a nagyvilága, hadd tanuljon az a gyerek. Orvos, mérnök, pap, mindegy, csak legyen valami belőle. Géza újságíró lett. 18 éves fejjel, érettségivel, vallon nyelvtudással hátára vette a hatalmas, vesszőből font hátit, amely tele volt frissen

nyomott újsággal, házról

házra járt, csengetett:

— Itt a friss kiadás, tetszik parancsolni ?

Délre elfogyott, akkor visz- szament a szerkesztőségbe, leült a pingpongasztalhoz, és írt. Színikritikát, a műkedvelőkről, riportot a dohánygyárról. (Miért rossz a Kossuth? ő csak tudja, hiszen írás közben is azt szívja.) Tárcanovellát a kínai kuliról, hogy mekkora boldogság a Jang Ce folyó partján a felszabadult öreg kínai kuli élete. Minden elkészült írás alá más, kitalált nevet kanyarí- tott, hadd lássák az olvasók, milyen nagy cég a városi redakció, mily sok tehetséges újságíró dolgozik itt náluk.

Ezt a főszerkesztője, a Béla kérte, aki valaha postatiszt volt, aki amerikai hadifogságból egyenesen Sidi Bel Abbesbe szökött, az idegenlégióba. Ott megunván az őrmester rabiátus termesze tét, átment Görögországba, és Athénból egyenesen Egerbe jött. Életrajzírás közben sokat töprengett, végül úgy döntött, hogy ezt az érdekes várost ki kell hagyni az életéből. Helyette egy másik

romantikus dolgot vetett a papírra, partiz /i volt, írta, Görögországban. „Iskolázott fiú ez a Béla, jól is beszél, világot is látott, kipróbált ember” — mondták róla a jóindulatú vezetők.

így lett belőle főszerkesztő.

Érdekes ember volt. Keveset dolgozott, valaki valahol beolthatta újságírás ellen, de néhány dologra nagyon pedáns volt. Állandóan sietett, húszfokos hidegben csak úgy panyókára vetette a nagykabátját, és rohant ebédelni, a kollégák után. Este 9-ig senkit sem engedett el a szerkesztőségből. Gézára, illetve a káderlapjára azt írta: Sohasem lesz jó újságíró. Minden este moziba akar menni, szombaton délután meg táncolni, hát milyen kommunista újságírás az ilyen?

Amikor, teljesen véletlenül, az idegenlégió kiderült, az elvtársak nagyon szívükre vették a „turpisságot”.

Engem behivattak a párttá, vállaljam ezt a munkát, olvastak már néhány dolgozatomat a lapban. Valóban ir- dogáltam, de hát szerkeszteni nem ugyanaz. Tetszett is, nem is a bizalom, azért megy- próbáltam kibúinl.