Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-29 / 280. szám

t «Mrf

KELET-MAGYARORSZAff — VASÄRNA*! MELLÉKÚT

f#W novemlier Si.

Bodó Béla:

Pince télen, nyárutón...*

E

gy termetes asszonyság pedagógiai szempontból káros banális intelmét hallottam az aulóbu- *Eon. kisfiához szólt a buta mondat: „Ha rosszalkodsz, leviszlek a pincébe”! Vagyis: mumussal fenyegette a sze- Pegő gyermeket.

Ó, hát a pince. Mumus? Az-e? Némelykor. mondjuk *atyak idóben hogyan mumus? Vödrös, zsákos emberek ballagnak, cipekednek a házak tövében, egy macska surran Ijedten, lámpák, gyertyák fényei libbennek, cikáznak a fordulókban, a hosszú folyosók mélyén mintha lidércék, bányatündérek táncolnának tél idején másodbányászok vagyunk, itt, a házak aljában.

Mumus, igen, mert általában sötétek a pincék, csak a reteszék közi élénk a helyi világítás; messziről tompán hallatszik, minit hasít a fejsze a hasábfába, — pótfavágók is vagyunk télvíz idején, amikor kell az aprófa a begyújtáshoz, hogy aztán áradjon a tűz.

A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, függönyök csipkéje, szőnyegek puhasága — még a rongyszöny egeké is — a falakon egy-egy kép, vagy másolat, mint valami szép, vagy hamisan csillogó hamis ék- szar, — nálam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyagba burkolóznának a falak. Az épület Iába pedig a pincében áll — jól öltözött ember mezítláb.

K

övér eső húzódik a pince elejétől a Valahol lévő végéig, s időnként felmordul, mikor fent, a lakásokban, fürdik valaki vagy csobogó víz mellett borotválkozik, mert este valaki megcsókolja...

— Milyen finom, sima az arcod, Jánoskám...

Lent morognak -á csövek: artériái, vénái a háznak, köhög a lift motorja, fázik, ha leér a pincébe.

— A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap — a közös probléma, vagy gond összehozza majd télen az embereket, mint mindig.

— Két vödörrel... — azóta köszönnek egymásnak, s legközelebb megkérdezik, hogy van a kedves felesége.

Pince. Hány dolgot őrizhet magában egy szó, mint kövü* A kiváló író utolsó novellája, amelyet halála előtt küldött szerkesztőségünknek.

let zárványában a múlt. íme az én gyermekkori emlékeim, pinceképem egy nagy bérházból. Az épület sarkában egy morbid cifraságé koporsóke- röskedés — a kereskedő szigorú, fekete, a felesége ki- csattanoan piros. Az asszony titokban nevetgél, mert a koporsókereskedésben mindig bús, zord arcot kell mutatni a gyászoló megrendelők miatt.

A pincében pedig a kereskedő morbid vagyona. soksok üres .koporsó (beiül nyers, fehér a deszkájuk) — még élőkre várók, de egyben kereskedelmi cikkek... — Uram, négyféle árban szolgálhatok!... A kereskedőről a házban azt mesélik: tervezi, ha jól megy az üzlet (vagyis elegen halnak meg) gyárat alapít, vagyis maga gyártja a koporsókat, tyuhaj!

N eltem. s pajtásaimnak grund a pince, játék, búvóhely, a koporsóit már nem borzasztanak, ez a jó hely a játékhoz! Liza. Fekete haja van, szeme tüzel, egyszer elránt a falhoz támasztott koporsók mellől, s megcsókol.

— örökre szeretlek majd!... — és nyárutó volt, aranysárga.

De a pince szó másról is beszél. A pincében hagytam öreg anyámat, s feleségemet, amikor kiszólított a gyilkos felszínre a halálos parancs; a házak akitor üresek, a pincék, a lakások. Megbolydult akkor minden: ma, ha akarom, már múzeum a pince: itt áll egy rozzant karosszék. ebben aludt beteg, öreg anyám, ebben a rekeszben reszketett éí főzött a feleségem, közben rengett a ház, Itt repedt meg, hosszában a ház főfala. A pince lidércei ebben a zűrben elillantak, a veit tündérek remegtek, a macskák dér- medten ültek, szemük sárga hunyorgás. pupillájuk fekete vonal, fekete, miint a kétségbeesés.

„Leviszlek a pincébe!”... Levittük magunkat, egy város vándorolt le lakásokból •— figyelmeztető múzeum a pince.

Liza csókjára nem emlékszem. Csak arra: O betű alakja volt a szájának, válla gömbölyű, csókja után még szorosabban hozzám bújt. Örökké szeretlek?

A pincére, a pincékre emlékszem. A légvonat, a huzat, süvítve nyargalt bennük, megvadulva. Sorsom úgy hozta: sok pincében kellett megbújnom. Sok ház van Pesten, egyetlen lakóját sem ismerem, de tudom, milyen lent, a ház mélyén a pince. Megismertem őket, amikor a pincéket gigászi koporsóknak szánták.

Pince. Micsoda káosz. Az író retteg a közhelytől, de írjuk le a pincét: földes padlóján felborzolt szőrrel ülnek az ijedt-dermedt macskák, élesen dörren a kettős falú vasajtó, mögötte szürke vassisakban áll Zoltán úr. a gyomorgörcsös alkönyvelő. ö a legóparanesnok, élet ura. halál ura. Sziréna... veres hetek, súlyos hónapok. Egy karos- szék az ágy. Aztán a szép szabadulás.

KISVÄRDA1 VAR.

Fehér Attila rajza

A pince most majd nemsokára: a foltos hátsó- lépcsőn indulnak feléle a vödrös, kosaras, zsákos emberek. Gyufa, gyertya van nálad? A pincék lécekből tájolt rekeszeikben feketén, nyugalmas békességben ülnek a nyáron lehordott szénhal- mok, mint feketébe öltözött öregasszonyok, kezükét ósz- szekulcsolva, a templomban.

Klasszikus esszék

Thomas Mann: l álogatott tanulmányok

G, egory Carso: :Tau-9 J

Nekem nem keli q jóság

Ismertem az Irgalom szörnyű nővéreit, kik. koldusokat csókolgatnak, kik aggastyánokat gvámolítanak, kik cukorkával szelídítenek őrülteket!

Láttam — undorító és szörnyű, esténként nyomorultakat kocsikáztátnak a tengernél.

Ismertem a Megbocsátás hájas papjait, a törékeny, őszes ladyt, a szomszédot, — a plébánost, a neves költőt...

Ismertem jól valamennyit!

Láttam, — undorító és szörnyű, esténként

bűnbocsátó céduláikat miként

ragasztották a kétségbeesés dermedt közönyére.

Fordította: Sigér Imre

A század európai irodalmának kiemelkedő alkotója nemcsak íróként, hanem esszéistaként is maradandó, klasszikus értékű művet hagyott az utódokra. Ezt igazolja az a két testes kötet, mely az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon műhelyének gondozásában, Domokos Mátyás értő válogatásában. a Thomas Mann művei sorozatban jelent meg. „Egész életemben csodáltam azt, ami nagy és mesteri — hisz műveim mellett • minden esszém merő csodálatból áll; s műveim maguk a nagyság láttán, a szeme előtt, egyre rá felpillantva születtek- — fél-, s„,.egyúfctal:béléJs pillantva, árpihéz.nélta vakmerő bizalmaskodás is járult” — írja Thomas Mann, megértést segítő útmutatásként művei, köztük esszéi tanulmányozásához.

Valóban, a két kötetben foglalt írások ezt a szüntelen, az emberi alkotókészséget mindennél fontosabbnak tartó rácsodálkozást tükrözik. Nem véletlen, hanem törvényszerű ezek után, hogy

újra meg újra visszatér ahhoz, akiben a nagyság és a mesteriség megtestesülései látta: Goethéhez. A válogatott tanulmányokban

hét remek esszé igazolja, hogy Thomas Mann

alkotói módszertana valóban a csodálat volt. Ám nem az áhitatos. bálványozó csodálat, hanem az értékeket és gyengeségeket összevető, az okozatok és okok hol szembetűnő, hol mélyben rejlő kapcsolatait kutató tisztelet. Hét remek esszé Goethéről, s ezek mellett írások Les- singről, Kleistről, Wagnerről és Hauptmannról, Tolsztojról. Kafkáról, Shawról és Csehovról.

Az alkotók puszta névfelsorolása is sokat mond arról, kikre hintette a csodálat — inem a kritikátlan csodálat! —^lényét Yhoinäs Mann., Azokra, akikben nemcsak rokonvomásokat fedezett fel, hanem akik műveikkel a ypx humana-t, a szó teljes és legigazibb értelmében vett emberi hangot szólaltatták mag. Ez maga a vallomás, ám még inkább az. ahogyan Thomas Mann ezekben az írásokban ember és művész, alkotó és alkotás egységét s különbségét kutatja. Mert ez foglalkoztatta leginkább: az igazi érték, a múlandóságban rejlő maradandó. Mint maga írja: „Ahol nincs múlandóság, nincs kezdet és vég, születés és halál, nincs idő sem

_ az időtlenség pedig az

egy helyben álló Semmi, így hát tökéletesen érdektelen.”

A német és a vilűgirxta- loiri köréből merített esszékéi műhelytanulmányok egészítik ki a két kötetben annak igazolásául, hogy Thomaa Mann mások es önmaga tevékenységében is mindig a változást tartotta a legfontosabbnak. Az „egy helyben álló Semmi”, a ,,tökéletese» érdektelen” elkerülését tehát. Akár Csehovról írjon, akár a Doktor Faustus keletkezésének, egy regény regényének sorait is vesse papírra, az ember és környezete, egyén és közösség kölcsönhatásának dinamizmusa irányítja érdeklődését, s tollát Ez jogosítja fed „vakmerő biz^lniafikodásira”, arra a közvetlenségre, mely soha nem bántó, s ez Thomas Maim útja a megismerésből következő megértésnek, bármely alkotó esetében. S hogy ezt nemcsak mások, hanem a maga esetében is következetesen alkalmazta, azt legjobban az a 23 írás tanúsítja, amely alkotói kétségeiről, szenvedéseiről, kudarcairól, a művek születésének titokzatos, s mégis mélyen embert pi11anatair6l vall.

A két vaskos kötet* a Válogatott tanulmányok szép kiállítása a Kner Nyomda munkáját dicséri.

m. a

Fülöp Imre:

ANT1SZEX*

Mivel nyolcórás út állt előttem, most még kíváncsibban vártam, mint máskor. miféle emberekkel telik meg a fülke.

Egyelőre csak egy öregúr kuporgott a pádon, mélyen az újság lapjaiba temetkezve. Utána három katonatiszt szállt fel. Rövidesen egy fiatalember érkezett, de nem közvetlenül mellettem, hanem egy hellyel odább ült le. Talán azért, mert ugyanarra gondolt, amire én, hogy hátha valami csinos hölgy kerül mellé. Kis idő múlva valóban egy lár.y ült közénk, csak éppen nem csinos. Sőt, kimondottan csúnya volt, amolyan antiszex. A fiatalember vette is a táskáját és elment. Távozása okában aligha kételkedhettem. Helyét egy pap foglalta eL

A csúnya nő érkezése nem hozta tűzbe útilársaimat. S természetesen engem sem. Eszembe jVott a mondás, mely szerint, aki fiatal, az szép is, de útitársnőmön a szépnek még nyomait sem találtam. Nem, nyomorék nem volt, csúnyasága mégis szinte feltűnő volt. Felnézett a polcra, majd hatalmas táskáját villámgyors mozdulat• A csehszlovákiai magyar író iMbeszriese.

tál a pad alá dugta. így nem segíthettem neki. Valahogy mégis arra gondoltam, vajon akkor is elkéstem volna-e a segítséggel, ha egy bájos teremtés ülne mellettem. Ez a gondolat kissé megzavart. Ezért szinte megörültem, amikor n'tnsokára ismét előhúzta a táskáját, hogy valamit kivegyen belőle: Egy könyvet kotort elő.

— Ha megengedi, felteszem a táskáját a polcba — ajánlottam fel szolgálatomat.

— Köszönöm — válaszolta nagyon meglepetten. — Köszönöm — mondta még egyszer, miután leültem, és ér- tetlen pillantást vetett rám, mintha valamiért gyanúsnak találna. Aztán kinyitotta a láthatóan vadonatúj könyvét és S2inte falta az oldalakat.

Nem értem miért, de .tudni szerettem volna, mit olvas. Olykor-olykor oda is pillantottam, de semmit sem tudtam megállapítani. A kíváncsiság pedig egyre iobban erőt vett rajtam.

— Bizonyára valami szerelmes téma lehet, ha ennyire érdekli — jegyeztem meg.

Megsértődött:

— Nem érdekel a szerelem! — mondta olyan hangon, mintha ki akarná kérni magának ezt a feltételezést.

— Bocsánat! — dadogtam.. — Igazán nem tudom, miért haragszik, hiszen a szerelem érdekes téma.

— Lehetséges, mondta még mindig sértődötten. Majd kis szünet után hozzátette; — De engem nem érdekel.

— Ilyen emberrel még nem találkoztam — mondtam nevetve* hogy valahogy feloldjam a hirtelen támadt feszültséget, de kijei intésemmel épp az ellenkező hatást értem el.

— Lehetséges, hogy ilyen emberrel még nem találkozott — mondta most már végleg megbántva. — Pedig ilyenek is vannak.

Nagyon, de nagyon megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, de most már folytatnom kellett:

— Milyenek? — kérdeztem, bár jól tudtam, mire gondol.

— Ilyenek, mint én: csúnyák — mondta. Kurta, de nagyon határozott kijelentés volt.

Zavaromban felnevettem. Éreztem, mennyire esetlenül hat a nevetésem.

— Igaza van — szólt,

mintha megsajnálta volna

esetlenségemet —, a rútság

tulajdonképpen nevetséges.

Hangja ezúttal is mentes volt minden érzelgősségtől.

— De kérem, miket beszél? — kezdtem el ismét

dadogni. — Aki fiatal, az szép is, — igyekeztem magam kivágni, de még jobban elpirultam, mert eszembe jutott, hogy az imént mit gondoltam erről.

— A fiatalok nem mind

szépek — szegezte le útitársnőm. — Akadnak köztük rútak is. Igaz, elég elvétve. Ráadásul én már nem is vagyok fiatal: huszonnyolc

múltam. Vagyis vénlány vagyok.

— Szerintem a huszonnyolc éves nő még igazán nem vénlány — igyekeztem ismét megnyugtatni.

— Lehet, hogy igaza van — hagytam rá, de nyomban hozzátette: Ez az én esetemben úgysem lényeges. Ha

nem vagyok vénlány ma, az leszek két-három év múlva.

Megkíséreltem tréfára fordítani a szót.

— Maga tehát nem akar férjhez menni...

— Nem! — vágott a szavamba.

— És miért nem, ha szabad kérdeznem? /

— Pontosan azért, amire ön gondol: hiába is akarnék férjhez menni, úgysem keltenék senkinek.

Ismét arcomba szökött a vér, mert eltalálta gondolatomat.

r

•— Magával nagyon nehéz boldogulni — védekeztem. — Túlságosan egyoldalúan ítél meg mindent

—• Nem egyoldalúan, halbem tárgyilagosan. Nem bírom az alakoskodást. Még akkor sem, ha szánalomból teszik — mondta és mereven rám meresztette apró, seszi- nű szemét.

Most már úgy éreztem, hogy igazán semmit sem tudok mondani. Egyszerűen elfogytak az érveim. Azaz, ebben a pillanatban beláttam: eddig sem voltak érveim. Minden ellenvetés rosszul megjátszott alakoskodás volt. Nem tudtam tovább folytatni az álszenteskedést. Nem tudtam tovább hazudni.

Kimentem a folyosóra,

hogy elszívjak egy cigarettái Kettő lett belőle. Soká álltam a keskeny folyosóit mintha nem tenne bátorságom visszamenni a helyemre. Ugyanakkor azért drukkoltam, hogy szomszédnőm egész Kassáig utazóra. Nem, nem tetszett meg. Éppen olyan rútnak tűnt, min* az első percben, mégis érdekesnek találtam, akár egy regényt. Mint egy tragédiát

— Igaza van, bocsásson meg: valóban alakoskodtam! — szóltam lesütött szemmel, miután bementem.

Az 6 hangja most i* ugyanolyan közömbös volt, mint eddig, fsak ennyit mondott:

— Tudlim.

Aztán hallgattunk. Pedig most már nem zavart bennünket sem a képmutatásom, sem az ő sértődöttsége. A csendet végül én törtem meg:

— Igazán nem volt még sohasem szerelmes? — kérdeztem, magam sem tudom, miért.

Válasza újabb meglepetést jelentett számomra:

— De voltam — mondta kissé eltűnődve —, és két évig tartott ez a szerelem.

— Ha valaki valakivel két évig jár, az bizony már szerelem — szegeztem le, s kíváncsian vártam a folytatást mert most már egész biztosra vehettem, hogy semmit