Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Magasabb szinten Sokszor leírt, elmondott számok az iparról, a mező- gazdaságról, a kultúráról és másról — úgy hiszem, felesleges ismételni, mit és miben változott az országnak ebben az északkeleti csücskében az élet. Szerencsések vagyunkhogy mind kevesebb a hely a létesítményekre, mert a létesítmények, az építkezések tehetnek róla. Mind több, amiről beszámolhatnánk. S jó, hogy időben is szűkíthetjük az eredményeket, mert négy-öt év során is annyi itt az új, amennyi a felszabadulás előtt egy ember életében sem volt, de a negyvenes évek közepétől az ötvenesekig sem. Nem te\t el haszontalanul az idő, a harmadik ötéves terv hatvan, s a kilencedik pártkongresszus óta eltelt negyvennyolc hónapja alatt. Hogy mégsem hurrázunk, lelkendezünk emiatt, annak is megvan a magyarázata. Hogy a külsőségek szerényebbek, mint akkor, amikor a tartalom volt szerényebb, az csak jó dolog. Nem ,a külszín a fontos, a nagyszerű dekoráció, hanem a lényeg. Hogy sokat mentünk előre. Ez a megye is sok mindent behozott a hátrányából. Nagyon sokat. Mindent — sajnos — nem tudott, mert egyszerre, néhány esztendő alatt bepótolni, amit apáink, nagyapáink, dédapáink elmulasztottak, mégsem lehet. Nem lehet gyorsan, de törekednünk kell rá. Ma elindul egy vonat, amelyen a holnap megnyíló tizedik pártkongresszusra utaznak a szabolcs-szatmári párttagság választott küldöttei. A megbízásuk, hogy mondják el hogyan élünk,, dolgozunk, mi sikerült a négy év során, s mit tervezünk. Gondolom, most cseppet sem lesz nehéz a dolguk. Az örömből,' a gondból is kijutott bőven. S erről sokan és sok okosat szóltak a pártértekezleteken, s azelőtt a kommunisták alapszervezeteiben, a taggyűléseken. Minket már nem csupán a reménység, a bizonyosság is éltet. Mezsgyén állunk, ahonnan már teljes realitással meg lehet célozni azt a bűvös országos állagot, amely pedig még tegnap is olyannyira megközelíthetetlennek tűnt az itt élő ember számára. Ez pedig feljogosít arra. hogy kimondjam: nem csupán az ezer főre jutó élveszületé- sek számában, a burgonya, a dohány, a téli alma termesztésében lehet az első, vagy az elsők között ez a még tegnap is olyan szegény országrész, hanem például az ipar dinamikus fejlődését tekintve. És még sok mindenben előrerukkol akkor is, ha esetleg még mindig az utolsó hely jut is neki az országos statisztikában. Beláthatok a jövő körvonalai, de nem festünk rózsaszínű képet. A kommunistáknak soha nem is volt a sajátja illúziókban élni. Nemcsak a küldöttek, de az itthonmaradt huszonnégyezer párttag, s vele együtt az érdeklődő, sorsát figyelő szabolcsi ember tudja, hogy tengernyi még a tennivaló. Hogy kilábaljunk a meglévő gondokból, — a lényeges, nagy gondokból — ahhoz semmiképp nem eltakarni, hanem felszámolni kell a múlt nehéz örökét Mert nem tagadja senki, fehér foltok vannak itt még jócskán, s elsősorban rajtunk múlik, hogy ezek eltűnjenek. Csak egy nagy hátrányt említek: hetvenezer családnak nincs még a megyében rádiója. A többi probléma is ismerős. Még mindig kevés a munkalehetőség, fejletlen az állattenyésztés, alacsony a jövedelem, sok a korszerűtlen, az elavult, a megújulásra érett. F.zek miatt is kell sokat dolgoznunk. Sokat és okosan, tervszerűen, következetesen, hatékonyan. Itt, ebben a megyében alaposan és szenvedéllyel fűtötten vették ki a részüket az emberek a kongresszust megelőző országos vitából. Sok jó észrevétel, ötlet, szavakba öntött tettvágy jelentette a beszélgetések hangulatát. Aligha volt taggyűlés, pártértekezlet, amelyet formalizmussal lehetett volna vádolni. Vigyáznunk, óvnunk kell ezt a termékeny légkört. Ne engedjük, hogy valahol valaki is lezárt folyamatnak tekintse az ott elhangzottakat. Ezek a gyűlések nem olyan ünnepségek voltak, ahol a szónokok elmondták a magukét, a hallgatóság pedig meghallgatta azokat, s ezzel vége. Két helyen is láttam a kongresszusi irányelvek egy mondatát, amely így hangzik: „Folytatjuk a szocializmus építését — magasabb szinten!" Ez a magasabb szint mindjárt elöljáróban megköveteli, hogy az elmondottakat vegyük számba készítsünk azokból egy nagyszabású munkaprogramot. Tisztázzuk kinek-kinek a tennivalóját, a felelősségét az adott közegben. Sokszor és sokat kell még beszélnünk arról, mit jelent közvetlenül és a gyakorlatban ez a két szó, a magasabb szinten. Mondjuk ki, hogy az üzemben a termelékenységet, a hatékonyabb gazdálkodást, a tsz-ben a korszerűséget, a pártban a lenini munkastílust, a tanácsokban a demokratizmus fejlesztését. Vagy az iskolában azt, hogy a diák ne a betűt lássa, rágja, amikor a történelmet, a marxizmust tanulja, hanem az életet, a szükségszerűséget, s az ott tanultak váljanak életelemévé. Mindannyi unitnak — aki valamit is akar tenni — felül kell vizsgálnia önmagát. & állandósítani ezt az önvizsgálatot, mert enélkül sincs megfelelő szintű előrelépés. Higgyük el a gyakorlatba», hogy az élet. az idő azokat igazolja, akik meg merik mondani a véleményüket, akik nem csak általában beszélnek például az önzés, ha- rácsolás, a munka nélkül szerzett jövedelem, vagy a munkahelyi vezetés rossz gyakorlata ellen. Vagy: nem szabad mindent felülről várni, mert ez káros, bénít, semmilyen módon nem használ az adott közösségnek. Jó határozataink vannak, de azokkal csak akkor lehet előrejutni, ha ott, helyben végre is hajtják azokat. Semmilyen központot nem lehet hibáztatni azért, ha például a munkás-paraszt gyerekkel nem foglalkoznak eleget, s jól az általános iskolában. Ezért, s másért is ott. helyben lehet és kell küzdeni. Ahol az élet zajlik. Ott lehet és szükséges javítani a közszellemen, bevonni az építésbe a szunnyadó energiát, a szellemi kapacitást, megszüntetni az intrikát, a presztizsféltésből fakadó következményeket, a kiskirályoskodást. Teriin mondta, hogy egy párt komolyságának mér- Hogyan viszonyul saját hibáihoz. Ha ezt a krite- rivmot nézzük, a mi pártunk jó úton halad. Ezen az úton soha nincs megállás, pihenés. Legfeljebb lezárunk egy szakaszt, számot vetünk vele, s máris indul az új, a minőségileg magasabb szintű. Ez hatványozza meg az erőnket. Kopka János Légifelvétel a tiszalöki erőmflről. (MTI foto — Járai Rudolf felvétele) Az öregek padja Néhány hete írás született arról, hogy ilyenkor ősszel megnő öregjeink, nyugdíjasaink gondja, hiszen a kellemes meleg után véget émelk az utcai tereferék, és bajos az időt mivel tölteni. Az egyik nyugdíjas nyíregyházi Kőműves mondta a napokban: helyes, ha számon kérünk sok mindent a társadalomtól, a munkahelytől. a várostól. De higgve el, érdemes lenne arról is írni, hogy vajon hogyan becsülik az időseket a családokban. Amint a kérdés nyomába eredtem, hamarosan kiderült: néha az idegenek. a nem közvetlen környezetben élők több szeretet nyújtanak a munkában megöregedettek- nek, mint maga a család. A bíróságon szülőtartási perek bizonyítják, hogy sok nagyon •is jól kereső gyerek vonakodik még a havi 2—300 forint fizetésétől iS. Testvérek pasz- .szolöatják egymásra a felelősséget. tologatják a fizetési kötelezettséget. Beszéltem cselédsorban tartott nagymamával. aki sorsát egykedvű beletörődéssel. gyermeke magatartását a soha ki nem alvó szeretet mentegetésével fogadja. Túlzás lenne azt mondani, hogy mindez általános. Van ilyen eset. mégpedig sok. Vannak enyhébb eseték. Az egyszerű feledében ységek hosszú sora. Amikor az édesanyára, vagy apára csak havonta néhány perc jut. amiken’ senkinek nem jut eszébe az öregek születésnapja. amikor hónapokig nem érkezik egyetlen levél sem. A nagypapának már nem jut hely a barátok miatt az autóban a vasárnapi kiránduláskor, a nagymamának’ nem jut ajándék ünnepkor. mert hiszen „minek az már neki”. Nem durva hántások, „csak” kis mellőzések ezek, de ezek talán még jobban fájnak. mint egy-egy hirtelen szó. Aztán van sok minden, ami talán nem is látszik, de oly sokszor hallható: a spekuláció, hogy mi lesz akkor, ha meghal... Az anya. az apa, a távoli, de idős rokon. Még életében folyik a találgatás az örökségről, s jön az a sok kis gesztus, amelyből a megöregedett érzi: ő már csak akkor tud jót tenni. ha már nem lesz. Ezek a lélekmérgezések, a mosolyok mögötti hátsó gondolatok is de sok idős. szeretedben megöregedett ember életét keserítik meg. Kicsit komor mindez így egymás mellett. Mégis, ha csak 10 eset volna ilyen ösz- szesen, akkor is szót érdemelne. De sajnos nem ennyi van. Mert de sok és sok család van. ahol az öregekkel kapcsolatosan az a vélemény: vállalja gondjukat a társadalom. Ez az embertelen követelés, a felelősség lerázása nagyon idegen attól a társadalomtól, amelyre a család, a fiatalabb nemzedék rátolni ^igyekszik gyakorta saját kötelességét. Mert mondjuk ki egyenesen és kertelés nélkül: az idős emberekről, a munkában elfárad- t okról elsősorban azoknak kell gondoskodniuk, akiket a világra szültek, akikért dolgoztak. akik miatt megrokkantak. akik miatt álmaikat adták fel olyan sokszor. öregekkel találkoztam, akiket a családi zordság űzött a szociális otthonokba. ott mégis több szeretetet kapnak, mint gyermekeiktől. Idős emberek panaszolták, hogy ezekben a közösségekben gyakorta több türelmet is élveznek, mint családjuktól. Mindez így jó is, szép is. Államunk az idős emberek szociális gondozásával példát mutató eredményeket ért el. Igen sokan az otthonok lakói közül valóban olyanok, akiknek senkijük nincs, akiknek ez az egyetlen menedékük. De vajon miért kényszerülnek ide jól kereső orvosok, mérnökök, alkalmazottak szülei is? Miért hárítják terhüket át a társadalomra azok, akik havonta, vagy csak évente egyszer autójukkal suhannak a szociális otthon kapuja elé? Miért köteles a társadalom helyettük is helytállni? Nézegettem a nyíregyház parkokban a lócákat. Az öregek padja — mondta valaki. Tehát nem olyan sokára a mi padunk is. Miénk, akik ma fiataloknak számítunk még. Sok, valóban rengeteg napi gondunk között van-« egy percünk arról is gondolkodni. hogy mindazt, amit ma szüléinkkel teszünk, egykor saját gyermekeinktől •kaphatjuk vissza? A jót is, a rosszat is. Ha ma idős, munkában fáradt. becsületben megöszüM öregjeinket nézem, felsejlik előttem saját öregségünk oly rohanóan közeledő képe. Vajon a mi ütünk meiT* vezet majd? Bvrget LajM
