Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

i. ©«* KTT rrÄ**Wf*wnrrev*** _ VASÁRNAPI MELLÉKLET ‘tffffl rtevemS«* Si Demény Ottó: A fiatal fodrászlány tarkó alatt, kétoldalt alányult a fényes, hosszú hajzuhatag- nak. kicsit megemelte, s eny- nyit szólt: — Szép nagyon. Milyenre akarod? A kislány, aki eddig né­mán nézptt farkasszemet ön­magával a tükörben, meg­rezzent. — Nem tudom. Anyu azt mondta, hogy... Összehúzta magát a szé­ken. már vállig sem ér ön­magának. Anyu ott settenke­dett valamelyik sarokban, makacsul és ellentmondást nem tűröen. Ingerültsége be­lengte a fodrászszerek illatá­val terhes levegőt, s nem engedte megszólalni a gyere­ket. Pedig iót akart. Ö min­dig jót akar! A kis fodrászlány tökéle­tesen ismerte ezt a szituáci­ót. Alig pár évvel volt idő­sebb a gyereknél: éppen csak túl e szánandóan gyönyörű koron, amikor annyi min­dent akarunk, és oly keveset szabad. De a haj látványa megbüvölbe. Ravassskodni kezdett. — Nézd. kitalálunk valami csuda klasszát. Hazamész, az­tán csak néznek. — Hát persze — kapott szavain a gyerek. — Három éve lesz, hogy növesztem, most már lehetne kezdeni ve­le valamit, de anyu minden­be beleszól. Újból nőni kezdett. Válla már kétoldalt eltakarta a nagy támlásszék görbületét: a szeme harciasam csillogott. — Mindegy. Csak elöl fru­fru legyen! A másik nevetett, inkább önmagának, de cinkosan. Két keze gyorsan járt, amint elő­szedte a kellékeket. Az ilyen munkákat szerette. Mert mi ez itt? Egy első frizura, a ! egprimább anyagból. Bon­tatlan tiszta fürtökből, s az is biztos, hogy a gyerek most már meg nem mukkan, míg azt nem mondja neki, hogy kész. Izé-mizé, hókusz-pó- kusz, tessék csak ide bízni! Az a kis buta meg, ha nem szégyellj még a szemét is becsukta volna, hogy se lás­son. se halljon. Ö már ki­mondta a szót, a többi nem az 6 dolga. Két kezét össze­kulcsolja a kendő alatt lá­bát megtámasztja a fényes vason és ül. Lelkileg kilé­pett e borza dályból, ott lebzselt a pajtásai között. K özben a fodrászlány dol­gozik. Oldalt, a halán­téknál már kivette azt a csúf pajeszt és a frufrut nyírja. Alsó ajkát ráfeszíti a fogsorá­ra. s picikét a nyelvét is ki­ölti. Erzsi az ujja érintésé­ből érzi a biztonságot. Az is eszébe jut, hogy' mi lenne, ha fodrászatot tanulna, de elhessegeti az ötletet. — Még mit nem!? Esetleg, ha min­denki olyan jó kuka módjára ülne a székben, mint ő. — Gyere gyorsan! Szabad ez egyik bura. Ez a legrohadtabb. Ez a negyedóra. Hogy mit tudnak dumálni az asszonyok? Akik meg most itt vannak, ráadá­testő és szobrász Hammel József íel* sül olyan ráérős otthoniak, hiszen két óránál nem lehet több az idő. Szerencsére gyorsan végeznek, s ott ülhet megint a tükör előtt. Hazár- dlrozik. most valóban le­hunyja a szemét: csak akkor akarja látni magát, amikor már teljesen kész a frizurája — Na. most nézd meg ma­gad! Kinyitja a szemét és átnui. — Hát ilyen vagyok? — Kétoldalt fényesen, puhán esik a vállár- *i fekete zuha- tag, s a hon a fölött más­fél ujjnyi magasan, nyílegye­nesen vágva a frufru. Tudja, hogy kire hasonlít így, s érzi. hogy még szebb is an­nál. Fizet. megköszöni a munkát, még borravalót is ad és felnőttes léptekkel távo­zik. Átvág a téren. mintha menekülne. Behuppan a lift­be, s hogy fölér, alig tudja bedugni a kulcsot az előszo­ba zárjába. — Na végre! Otthon van! Először a nagymamával ta­lálkozik. Annak szegénynek életében nem volt borbélynál készült frizurája. Kislányko­rában varkocsba fonták a haját, amióta meg férjhez- ment, kontyba köti. Erzsi, amióta csak vissza tud emlé­kezni rá. az a konty olyan fehér, mint a legtisztább reg­geli hó. — Ö. te szegény! Hát mit csináltak veled? Ha ezt anyád meglátja! A kislány dühöt és diadalt érez egyszerre, mert látja, hogy a nagymamának való­jában tetszik az újfajta haj­viselet. csak hát ő mindig így beszél. Fenyegető hang­súlyaiban tulajdonképp re­mény bujkál, hogy hátha nem lesz semmi baj. Később megjön apu, aki szintén diplomatikus kétér­telműséggel burkolózik. Meg­nézi a hajkölteményt és le­gyint: — Majd anyuval elintézed. Öltözködés, kimaradás, s minden ilyen finomság őrá tartozik. — Most miért nem lehet megmondani. hogy neked. hogy tetszik? — Mert nem lehet! Ha azt mondom, hogy jó és szép, te rohansz anyuhoz és lelken­dezel: Igen, mert apunak is tetszik! — aztán tudod mi a szöveg? — Tudom. Hogy egyformák vagytok, meg hogy megőrü­lök veletek. B emegy a kuckójába és szenved. Kipisakál a polcról egy könyvet, belela­poz és leteszi. Tanulnia ké­ne, de althoz még nincs ere­je. Végül a műszaki rajznál köt ki. abba legalább bele lehet merülni. Föltűzi a rajz­lapot, mindent előkészít az ebédlőasztalon, s dolgozni kezd. A műszaki rajz jó, mert közben bekapcsolhatja a rádiót. Tele lesz a szoba Illésekkel, meg az Omegá­val. s lassan eltelik a dél­után. Arra riad fel, hogy szól a csengő, mert anyunak nincs előszobakulcsa. Az apja megint diplomatikus: 6 megy ajtót nyitni. Szokásához hí­ven széttárja a szatyrot, szemrevételezi az esti zsák­mányt. — Valami igazán finomat nem hoztál? — De igen! Magamat! Nagy nehezen Erzsi is ki­merészkedik. Sunyin áll az ajtónégyszögben, féloldala­sán: a frufrut neu mutatja. Az édesanyja rámol, csende­sen röpködnek sztereotip kérdései. — Mi volt az isko­lában... feleltél... mért nem feleltél?,,. aztán felnéz: — Es a hajad? Fodrásznál voltál, úgy tudom. Erzsi szembefordul vele. Jöjjön, aminek jönni keli! Arca bizonytalanul elszánt, szemében kétség és ellenállás lappang egyszerre. A szemöl­döke feletti tejfehér csík vil­log: megmásíthatatlan bi­zonyosság. Az asszony mindent ért. s még föl is dereng benne egy sok évvel ezelőtti arca a gyereknek, amikor szintén frufruja volt, csak persze kislány osabb. szelidebb for­mában. Elmosolyodik és le­gyint. — Na, jól van! Egész tűrhetően nézel ki. — Hát nem haragszol? így maradhat? — Miért haragudnék? Nagy lány vagy már, igazán lehet önálló ízlésed. Közelebb lép a gyerekhez, jói megnézi most már, s nagy megkönnyebbülést érez. — Jó az, ha van akaratere­je. Valamikor ilyen volt ő is. Az meg diadalittasan megy be a szobájába, még odaszól a nagymamának: — Látod? Anyu is azt mondta, hogy klassz a ha­jam. E lőszedi a latinkönyvet és magolni kezd. Alaposan átismétel egy teljes fejezetet; kifejezetten élvezi a dinami­kusan dallamos mondatokat. „Iniuria serves contra domi- nes ad bella cencitat.” — A törvénytelenség a rabszolgá­kat uraik elleni harcra tü­zelte. Leengedi a könyvet az Síé­be. szája elégedett mosolyra húzódik. — Vajon, hogyan hordhat­ták a hajukat a római rab­szolgák? t „Cammogj balra és ránci- gáld meg jól a vaskeréken fi­tyegő drótot.” Ilyen felírás fogadja a látogatót Huszár István rakamazi festőművész otthonának ajtaján, Nem so­kat ad a formákra, a szoká­sokra a vendégeket így invi­táló művész — gondolhatjuk ezek után. Nyílik a tokaji Kopasz- hegyre néző ház tetőablaka. Sokan megráncigálták a dró­tot az évek során, köztük is­mert hazai és külföldi művé­szek, írók, költők; Váci Mi­hály, Sántha Ferenc és má­sok. Sok barátja, ismerőse van a rakamazi magányában alkotó Huszár Istvánnak. Igen nehéz őt bemutatni azoknak, akik nem ismerik. Ha ugyanis azt írjuk sajáto­san berendezett tetőműter­méről — a pedagógus szolgá­lati lakás padlásáról — hogy különleges az atmoszférája, nyomban a bohémság, a kü­löncködés gyanúja merülhet fel. Van itt ugyanis az orosz szamovártól, a több százéves rituális serlegtől, a törk idők­ből fennmaradt táltól, az ár- valányhajtól kezdve sok min­den. Matuzsálem faliórák, szarvasagancsok, őz- és csi­kóbőr a falon, parasztdikó. A polcokon rengeteg könyv, egyik-másik nyomdaszagú, friss, de van Vörösmarty so­raival ékesített német nyelvű kuriózum is. De akad itt réztrombita, gitár, nagybőgő, sőt mosógépmotor: a művész munkáját megkönnyítő minő­ségében. .. Mégis, ha csak ezt látjuk és a művész egyéniségéről így próbálunk véleményt al­kotni, csak részben lesz el­fogadható a kép. Huszár Ist­ván ugyan kedveli a régi rit­kaságokat, hódolója sok ap­róságnak. amelyek hangulat­teremtő erővel serkentik az éjszakákba nyúló munkát. De ezek többnyire külső kellé­kek. Az élmények mélyebb­ről jönnek Több mint két évtizede fogott ecsetet, filctollat, s a kispapnevelde, majd a ta­nyai vándortanítóság után egyre jobban elmélyült a fes­tészetben. Huszonegy évig ta­nított a Rakamazi Általános Iskolában, közben minden jelentősebb tárlaton részt vett. Sokat tett a kisgaléria életre hívásáért. Aztán egy éve feladta a biztos „egzisz­tenciát”, kikérte a munka­könyvét, teljesen a művészi munkának szentelte minden alkotó percét. — Úgy is mondhatnám, innen számítom a pályafutá­sómat — mondja. Nem volt könnyű határoznia. Az egy év mérlegét kielégítőnek tartja, elérte, amire fiatal korától vágyott. Elfecsérelt évekről beszél, az emberi gyávaság sokáig visszatartotta, hogy vállalja a szabad úszó meglehetősen kockázatos, de izgalmas, tel­jes embert kívánó szerepét Korábbi művei közül csak a legjobbakat vallja magáé­nak. Eddigi sikerei közül a Krúdy illusztrációs sorozatot tekinti mércének. Különben is nagy hódolója a nagy sza­bolcsi írónak, Krúdy Gyulá­nak, akit a múlt század beat- írójának nevez. Olyan han­gulatokat, érzéseket rajzol meg műveiben, amelyek a ma nemzedékében is ott élnek. Huszár Istvánt sokan ma­gányos művésznek tartják, aki nem tekinti fontosnak, hogy képiéivel ott legyen a különféle tárlatokon. Maga a művész másképp vélekedik erről. Az életművet, a sajá­tosan egyéni alkotómódot ér­zi magáénak. Valóban nem törekszik arra, hogy a közös tárlatokon ott legyen képei­vel, bár nem is zárkózik el Mégis, a művész önálló kiál­lítását tartja inkább fontos­nak, mint a közös tárlatokon való részvételt. Ezekből ol­vasható le a fejlődés, a mű­vészi előrelépés. A szabolcsi művész mun­káival sok helyen találkoz­hatunk. A Képzőművészet! Alap közvetítésével kerülnek festményei a szabolcsi és a távolabbi családok otthonai­ba, középületek falára. Újab­ban kőszobrokat fara*. Egyik kisplasztikáján az Ár­vízi menekülő asszonyra is­merhetünk, de kőszobraiba» az élet legkülönbözőbb je­lenségei öltenek formát. Úgy tartja, a festőnek jót tesz, ha kirándul egy kicsit a szobrászat mezejére. így less a huszonöt éve felrobbantott tokaji híd kőalapjából szo­bor, amellyel már találkoz­hatunk az őszi szabolcsi tán laton. Szívesen látnánk modem alkotásait középületeken, modem házak falán. S bár­menyire is igaz az a megál­lapítás, — nem a tárlatokol» való szereplés teszi a mű­vészt naggyá — mégis hasz­nosak a nyilvános szereplé­sek. A művész végső soron • közönségnek, a közösségnek alkot.. Reméljük, így tartja ezt Huszár István is, akit te­hetséges művésznek ismert meg a szabolcsi közönség. Pán Géz» Tamás Menyhért: Maradi' a szó Valahol elvesztek álmaink, talán a beteljesületlen évszakok mélyében, a tágranyílt nappalok, a be nem csukódó éjszakák várakozásában. Hollétük jeltelen. Örökségül nem hagytak semmit Csupán hiányodat teszi naponta mellém a virradat Hiányodat: a kérlelhetetlen reményt. Hiányodat végérvényes üzenetével: mondj le a visszavágyásról. lm, lemondtam. Maradt a szó, az emlék — tehetetlenül. S a szégyen; büntetés, amiért kiléptünk önmagunkból. Csanády fános: Madarak könnyű tollal Virágfelhős égbolt alatt hull a nyári harmat. Muskátlik piros szirma szítja a tüzeket. Hova tűnt a jeges színek harmóniája? Felrobbantotta rég a tavasz rianása. Hosszú napok: tíz óra napsugár zsendít bozsgó boldog klorofilzöldet; virágok, lombok árján madarak könnyű tollal örülnek az időnek. Aki vár: nyugton várhat Aki siet. nyomában lobogó, sárga szalag hullámvonala szállhat. A nők: kedvesek, vidám? Csak aki nem találhat fényt sugárzó szemükbe • az árva, mint a téli madarak számycsapása Karambol Grác után történt. A tiszta, tavaszi országúton mintha a nap indult volna felé. Le­gurult a látóhatár széléről, Sándor egyre növekvő piros labdának látta. Már hiába kapott az erő­sebb szemüvege után. A ko­csi felágaskodott, mint a megütött állat. Sándor nem érzett fájdalmat, csak vala­mi émelygést a gyomrában és sok apró, táguló napot lá­tott az összezárt szemhéjai mögött. A kórházban tudta meg, hogy egy piros Volkswagen­nel karambolozott. Bement a biztosító társaság irodájába. Szabályosan elvá­lasztott hajú, kifogástalanul öltözött fiatalember közölte vele, hogy a kocsi javítására várnia kell még egy hetet. A társaság természetesen fedezi a kényszerű Itt-tartózkodás költségeit. Keressen kellemes szállást, a számlát utaltassa át. Sándor bólogatott, nem tudott megszólalni — a fiatal­Yiczián Erzsébet: ember mellett egyszerre tomposnak érezte magát strapabíró barna ru­hájában, amit Éva erőszakolt rá az utazásra. „Bitte, bitte...” Hát igen. így sikerült. Még ez is — gondolta. Mióta ké­szült erre az útra... Istenem. Most van másodszor külföl­dön. Olaszország persze jobb lett volna, de mit is tud ő Olaszországról, csak a köny­vek mindig, mindent csak könyvekből; Velence rózsa­színű házai, Hemingway Re­nátájának hangja az esti la­gúnákon és Siena, a mészfe- hér, időtlen Siena, akit min­dig apácának érez. Akit... Hülyeség. Egy város nem élő­lény, nem ember. Egy város — ami. Egyáltalán — miért ez a szorongató fájdalom? Csak tárgyilagosan. Olasz­ország jobb lett, volna, de fiatalon. Olaszországot fiata­lon kell látni, amikor az életünk beépítetlen telek, amikor a tág katedrálisok látványa még hozzásegíthet a levegős, hosszú időre szóló építkezéshez Így van és pont Tudta akkor is, amikor Évával beszéltek a külföldi útról és Éva nem is tiltakoz­hatott, mert először az 5 kí­vánsága teljesült. A kocsi. Olaszországot akkor sem em­lítette. Nemcsak azért, mert oda Éva is kívánkozott vol­na. Túlságosan nagy kaland­nak érezte már a maga szá­mára. ötvenhárom éves. Nem tudta elképzelni, hogy valaha még egyszer megölel egy húszéves lányt — Olasz­országot sem akarta. Felesle­ges izgalom, nosztalgia. öreg, kanyargós utcákon járt. Kirakatok, emberek, házak. Mint otthon. A tár­gyak — és az ember mint tárgy a környező világban — mindenütt azonosak. Erre gondolt. Meg arra is, meny­nyire rétegenként jutunk el az igazsághoz. Otthon nem engedte magához, hogy tu­lajdonképpen Ausztriába is a nosztalgia hozta. Salzburgba vágyódott. Foj­tó nyári reggeleken arra a gyermekkori nyárra gondolt, a Tanti házának fehérre sú­rolt, szappanszagú padlójára. Tízéves sem volt, habos­kávét ittak vacsorára, a Tan­ti minden este maga ment el a frissen fejt tejért. Zöld szeme volt a Tantinak, okos, fáradt szem. Zöld volt a vá­ros is. Akkor még nem is­merte Mozartot — gyerek volt, semmit sem ismert — honnét tudta volna, hogy a zene mindent jobban meg­idéz, mint az írás vagy a lát­vány. Hangversenyre szigor­ló mérnök korában jutott el legelőször. Éva kérte meg: kísérje el — nem értette a zenét, szégyellte a kifényese­dett fekete ruháját, mint most ezt a barnát a biztosító fiatal hivatalnoka előtt. Szü­netben a helyén maradt. Éva rosszkedvűen állt fel, egye­dül ment ki cigarettázni. A zenéből először Beethovent szerette meg. A házassága után. Ez az ember kiemelte magából a szenvedést. Ebben az egész világot átfogó kupo- lájú templomban kellene mindenkinek leborulni, nem az oltáriszentség előtt. Mo­zart nagyon, nagyon sokára jött. Mostanában. Hallgatta a rádiót, a hegedűhangok éles, pontos körvonalakkal hozták elé a folyót, a vSNftst, a Tanti simogató kezét. Azt is, hogy erre az útm még szüksége van. Talán Huszár István műtermében A FRUFRU

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom